Milánka füstjelei

 Régen, mondjuk 2 éve kb. amikor még az Aurigonnál dolgoztam, akkor Milán minden nap felhívott, amikor végzett a suliban, és indult haza. Cuki volt, és már minden nap közösen vártuk, hogy mikor hív Milánka, mert az egyfajta jelzés volt, hogy közeleg a munkaidő vége. :-) 

Aztán a következő tanévre sittysutty leszokott erről a jó szokásáról. Most még Marci az, aki mikor hazaér, mindig szól, hogy itthon van. Máté igen ritkán jelentkezik be nálam telón, leginkább akkor, amikor nincs iskolája, dél  körül, hogy mi az ebédje. Vagy ha megcsúszik az edzéssel, akkor azért szokott írni, hogy később jön, mert még csak a Gyöngyösi utcánál van. 

Ilyet mondjuk Milán csak akkor csinál, amikor ráírok, hogy hol van márm söpörni kéne hazafelé, khmmm... 

Ellenben... a telefonhívások napi rendszeressége átváltott pénzkérő üzenetekre. Szinte már várom adott napokon délután tájban, hogy küldjek már neki ennyit meg annyit. 

Szösszenetek az elmúlt 1 héről:

kedd:

- Anya, kaphatok 2500 Ft-ot kajára? Ebben a hónapban még nem ettem semmit! 

csütörtök: 

- Küldesz nekem egy ezrest?  Csak annyit, ne többet. 

péntek: ( nem volt iskola)

- Kaphatok 2000-t kajára? Ma még nem ettem szinte semmit. 

- de hisz volt otthon kaja.

- nem voltam otthon.

- Kár, mert ott volt az ebéd . :-) 

- Naaaa, kérlek! Az uccsó a hónapban.

(persze kapott pénzt. Nem venném a lelkemre, ha éhen veszne.)

ehét kedd: 

- Kaphatok egy ezrest? 

szerda: 

- Kaphatok egy 500-ast? Péksütire , így sport után. 

- az hittem oboavizsgán vagy. Otthon van ebéd, meg kakaóscsiga. 

- Ott végeztem, hazamentem és elmentem futni. Azt már megettem. 

Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem kapja meg egyben és úgy gazdálkodik belőle, ahogy tud. Volt erre próbálkozás, de már elsején eltapsolta az egész pénzét ruhára a plázában, úgyhogy nyilván utána megint engem kellett lehúzni pénzzel. :-) De hát csak nem hagyom, hogy éhen haljon szegény gyerek :-) 

Akkor

Diusnál vetődött fel, hogy a március idusa bizony nemcsak a nagy forradalmi ünnep évfordulója, hanem a az első nagy kovidé is. 

Nekem erről először mindig az jut az eszembe, hogy minket a Zemplén közepén ért a hír, hogy hétfőtől megáll az élet. Ebből ott csak annyit éreztünk, hogy a füzéri várba már nem engedtek be minket, de cserébe nagyot kirándultunk a hegyekben. 

Ó, de jó is volt, azóta is nosztalgiával gondolok azokra a napokra!

Itthon aztán minden a feje tetejére állt, és hamar rájöttünk, hogy az akkori háztartásunk nem alkalmas egyáltalán az online oktatásra, hiszen sem annyi telefonunk, sem annyi laptopunk nem volt, amennyire szükségünk lett volna. Azon a tavaszon sokat sakkoztunk, hogy ki hogy vegyen részt a megjelenős órákon, ki mikor, hogy tud online zenélni, hogy Ferinek mikor legyen a meetingjei, hogy senki ne zavarjon senkit, és mindenkinek legyen egy használható kütyüje. 

Ma már ezzel nyilván nem lenne probléma. Hiszen az egy főre jutó eszközök száma már több, mint 1. Nyilván a gyerekek is nagyobbak, önállóbbak, kamaszabbak, és ha még egyszer ilyen történne, biztos, egész másképp élnénk meg. Biztos, hogy lennének csörtéink, ha a szobába zárnám a gyerekeket, bár a magam egészsége érdekében nem tennék ilyet. De ha mondjuk Máténak nem lennének edzései... húúú azt nem kívánnám senkinek. :-) Vagy ha Milán nem lóghatna a haverokkal... na azt se... de gáz lenne sokminden szempontból. 

Most, hogy visszaolvastam néhány akkori bejegyzésemet, főként az első napokról, hát olyan érzésem volt, mintha valami 80-as évekbeli NagyBandó kabarét hallgattam volna. Van az a régi előadás, a " Hányas vagy? 47-es? " talán, de nem biztos, abban hangoznak el olyan szürreális dolgok, mint amiket átéltünk és leírtam 5 évvel ezelőtt. Kijárási tilalom, vásárlási időkorlátok, leckefotózgatás, kamerába énekelgetés, meg egyebek... agyhalál... wtf... már akkor is faszság volt. Most is annak tartom. 

Mindenesetre érdekes volt visszaolvasni. 

Szivárványos hétfő

Igazán kedvemre való volt az elmúlt napok tavaszias időjárása, úgyhogy amikor tegnap délután kiléptem a munkahelyem ajtaján egészen meglepődtem, hogy ennek teljesen nyoma veszett délután négyre. Borús volt, fújt a szél, és lógott az eső lába, majd a buszra várva már esett is. 

Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, hogy leszálljak-e a boltnál vásárolni, és akkor bőrig ázok míg hazasétálok, mert nincs nálam esernyő, vagy menjek haza, és fussak el a boltba, de esőben az sem egy nagy álom. Végül mikor leszálltam pont nem esett az eső, így a futás mellett döntöttem. 

Mire hazaértem, meg elkészültem, meg összeszedtem magam és kiléptem volna a teraszra hallottam, hogy veri az eső a tetőt. De nagyon. Ó basszus... gondoltam, de reméltem, hogy azért majd csendesedik kicsit, hogy el tudjak menni zsemléért. Addig bepakoltam és elindítottam a mosogatógépet, és mire végeztem ezzel, már csak csöpörgött, úgyhogy gyorsan kapun kívülre tettem magam. Gondoltam is magamban, hogy olyan szivárványos idő van, és lám... mire a sarokig elértem már láttam is, hogy kezdett kibontakozni, és mire az utca végére értem egyre erősödött, és végül nagyon szép élesen látszódtak a színek. 

A fényképek nem adják jól vissza, de még a lila is tök erősen látszódott, ami ritkán szokott. 

Így egy egészen különleges 5 km-nyi boltbafutás jutott nekem tegnapra. Sajnos a fejfájásom nem enyhült tőle. :-( 

Marci szombatja

 Avagy helló, tavasz 🙂 

Tegnap este lefekvés előtt Marci kitalàlta, hogy felkel reggel korán, és napfelkeltében fog futni. Hát ööö... Kellett némi energiát belefektetnem, hogy ne keljen már fel még szombaton is hajnalban, ha muszáj, futni futhat 8kor is, ha akar, az is tök jó. Végül lefeküdni már úgy feküdt le, hogy oké, akkor alszik amíg tud, de ha felébredt elmegy sétálni egy kört. 

Így is tett. Mire én fél8 körül felébredtem Marci melegítőnadrágban és pulcsiban ült a nappaliban, túl volt egy kora reggeli sétán. Azt mondta, csak kisétált a térre, meg vissza. 

Máté is elment kora reggel edzeni, vele sem találkoztam. 

Reggeli után közölte, hogy megy egy kört bicikivel. Elment, es egy idő utàn visszajött. 

De addigra mi Milánnal nekikezdtünk a pakolásnak, takarításnak, mert Milán át akar költözni egy másik szobába, de ahhoz 3 szobát meg kell mozgatni, és ha már így, akkor ez jó alkalom a selejtezésre is. Egyelőre ennél a fázisnàl tartunk. 

Marci lehet, megrémült, hogy ő is kap vmi pakolnivalót, mert rövid idő múlva újra biciklire pattant, hogy kimegy a pályára. 

Egyszer még hazaugrott olyan 1 körül a kapuskesztyűért, ekkor lekönyörögtem róla a kabátot, mert volt vagy 20 fok. 

Közben hazaért Máté. Megettük a levest, főztem a fiúknak spagettit, és 3 körül elmentem futni. Marci ott volt a pályàn, javában ment a meccs. 

Futottam vagy másfél órát, Marci még visszafelé jövet is focizott. Ekkor kérdeztem tőle, hogy volt-e már otthon dél óta, mert várja az ebéd az asztalon. Nem volt, de majd jön, mondta. Oké. 

Végül 6 körül jött haza. Lámpagyújtás után kicsivel. 🙂 Kipirult, csatakos pofival. Bevágott egy nagy tányér spagettit, berágcsált egy rántott sajtot is, fèl órát áztatta magát a fürdőszobában, és most kipirosodott buksival, lelapulva mr.beant néz 🙂 

Holnap délután pedig meccse van. 

Tavasz, mi így szeretünk 🌷🌞

Vasárnapi délutáni misztikum

 Egy igazi Agatha Christie -féle krimibe illő eset történt tegnap délután, amolyan Miss Marple és az eltűnt croissonok esete. 

Történt ugyanis, hogy délelőtt vettünk 5 croaissont. Ebből még ebéd előtt Milán meg Marci elfelezett egyet, mert már nem bírták ki ebédig.

Később ebéd után megették a másik felüket, és Máté is megette a sajátját. Neki még lekvárt is vettem ki a hűtőből hozzá, mert nyávogott, hogy miért sima. Ekkor gondoltam, hogy majd én is lekvárral fogom megenni kicsit később. 

De amikor kimentem valamikor 4 körül, hogy megegyem az enyémet, nem volt sehol a zacskó. Se a croissonok. Kérdem Mátét, hol van. Ő nem tudja. Ő kivett egyet, a többit otthagyta a pulton. 

Kérdem a többieket, hogy mit tudnak a croissonról. Persze semmit. Esküdöznek, hogy ők csak a maguk részét ették meg. 

Biztos? Biztos. 

Kerestem mindenhol. Hátha bekerült valahová, ahová nem kéne. A kamrába, a hűtőbe, a zöldségek közé, még a szemetesben is megnéztem, hogy nem dobtam-e ki véletlenül. Semmi. Nyomokat is kerestem. Elszórt morzsát a szobájukban, ilyesmit. Aztán gyanús lett, hogy a zacskó sincs sehol. Ha valamelyik besumákolja lakáson belül, akkor nyakam rá, hogy otthagyja az üres zacskót a pulton. 

Ekkor már felmerült bennem a gyanú, hogy ez a croisson kikerült innen a lakásból. Átkutattam a kabátzsebeket. A kishátizsákot, amivel a pályán voltak a fiúk. Semmi nyom. 

Szőrén-szálán felszívódott a konyhàból 2 péksüti. Biztos az ette meg, aki szétdobálja a szennyest, mert általában az se senkijé, amikor össze kéne szedni. 

Mondtam is a fiúknak, hogy ez azért nagyon para, mert ha nem ők voltak, akkor valaki ide bejár enni. Meg szétpakolni. 

Ekkor Marci, mintha csak most jutna el hozzá, hogy mit keresek, kinyögi, hogy hát az egyiket LEHET, hogy ő ette meg, mert kivitt egyet a pályára. Lehet!!!! De akkor még 2 volt. Merthogy azt hitte, hogy nekünk már úgyse kell. 

Szóval nagy nehezen az egyik meglett. 

Na de hol a másik? Zacskóstól? Esküdöznek, hogy nem ők voltak!