Szentendrei séta

 Nem nagyon szeretem a telet, sőt határozottan nem szeretem. Hóval sem igazán, de ezt a szürkehideget különösen nem szeretem. Olyannyira elegem van már a nagykabátból, hogy már kimozdulni sem nagyon van kedvem. Kirándulni sem voltunk már jó ideje, most valahogy nem vonz a hegyen megfagyás úgy, hogy csak köd meg szürkeség ölel körbe. Nem mintha sok időnk is lenne kirándulni, de nem is keressük azt az időt. 

Tegnap Marcinak Szentendrén volt futsal tornàja, és már amikor kiderült, hogy oda kell menni, már akkor gondoltam, hogy akkor megtoldjuk egy kis sétával. 

Azon már átsiklottam, hogy a 2 meccs között volt egy bő 2 órás szünet, úgyhogy még többet is sikerült egy kis sétánál a lábunkba tenni. 

Úgyhogy a Duna-part és a belváros is belefért, meg még lángos meg palacsinta is 🙂

Jól átfagyva értünk vissza a tornacsarnokba. Marciék sajnos kikaptak, de legalább sétáltunk egy jót. 🙂

Audit

 Kicsit megterhelő napok vannak mögöttem, a héten ogyei audit volt nàlunk ( mai nevén nngyk) ami elég sokat kivett mindannyiunkból. Már a rákészülés is elég melós volt, mert voltak elmaradások, amiket amennyire lehetett igyekeztünk bepótolni, átnézni, javítani, amire meg nem jutott már idő, azt olyan formába hozni, hogy a legkevésbé fájjon. 

3 napot volt nálunk két auditor, de kb. mintha egy évszázad telt volna el hétfő óta.... 

De szerencsére túléltünk, ahogy a cseppetsemkedves nő mondta elköszönéskor "megúsztátok". 😡 Pedig azért nem volt olyan rosszul kinéző a dolog, mint ahogy ő szerette volna volna ránkhúzni a vizes lepedőt. 

A korábbi helyemen is volt már egy ilyen auditban részem, ott sem volt fáklyás menet, de ez a nő merő rosszindulat volt, egy jó szó nem hagyta el a száját, és úgy beszélt és viselkedett mindenkivel, még a cégvezetővel is, mintha mindenki az ő pincsikutyája lett volna. 

Nem szeretem az ilyen tipusú személyiségzavaros embereket. Mert attól, hogy egy ilyen szituációban ő van polpozicióban, ez nem jogosítja fel a pökhendiségre meg semmilyen lenéző hangnemre. 

Na de a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, van sok minden, amit pótolnunk kell, de ha a jó oldalát nézzük, megmaradt a munkahelyünk, és idén már biztos nem fogunk unatkozni 🙂 nem mintha ez a veszély itt bármikor is fenyegetett volna 🙂 

Úgyhogy koronát megigazítjuk és megyünk tovább .

Csatt

 Soha, de soha nem estem még el úgy igazán futás közben. Egészen mostanáig. ( Egyszer estem el biciklivel -a Feriével-munkába menet, amikor úgy érkeztem meg a munkahelyemre mint egy vert sereg, szakadt, véres nadrágban, az alkarom  végighorzsolva, vérezve... ) 

Évek óta meggyőződésem, hogy egyre sötétebb van télen a kerületben. Mióta ezek a halogén izzók vannak szerte a városban közvilágításként elhelyezve, azóta tul.képp csak ösztönből lehet közlekedni. Vagy még jobb, ha úgy sem. Semmi fényt nem adnak, a járdákra pedig különösen nem jut semmi világosság. 

Az óraátállítás után épp ezért minimálisat tudok hétköznap futni. Nem mintha amúgy rengetegsok időm lenne hétköznap, de azért vannak napok, amikor egy rövid boltkör helyett több is beleférne, pláne, ha még az időjárás is relatív jó lenne hozzá. 

Ilyen nap volt a héten a szerdai, amikor volt néhány elintéznivalóm, Milánnak bérlet, másnapra zsemlevásárlás, és Marciért is el kellett menni edzés végére. De ez így egy hétköznapinàl hosszabb táv, nyüszögtem 8s egy sort, hogy utálok ebben hülye sötétben futni, mikor lesz már nyár. Mintha éreztem vona, hogy nem lesz ennek jó vége. 

Egészen addig, míg Marcival hazafelé nem indultunk az edzésről nem volt semmi gond, sőt... Jól ment a futás, jól is esett, hideg sem volt. Marcival jól elbeszélgetve haladtunk hazafelé, én futva, ő biciklivel csanlinkázott mellettem. 

Van szakasz hazafelé, ami különösen sötét, mert a patakparton gyér a világítás, a ház távol van a járdától, a kerítés mellett pedig magas sövény van. Ismerem ezt a részt, tudom, hogy mire kell vigyázni, a sövényből a járdára lógó ágakra, az úttesten pedig a csatornafedelekre, amik nekem most pont a csapásom vonalán sorakoztak, mert a jobbomon Marci tekert. Tudtam, hogy ki kell térnem az úttest közepe felé, ( ez egy kis forgalmú alsóbb út)  és el is kezdtem,  csak valahogy mégis ütemet tévesztettem, Marci is sztoriban volt, és megbotlottam a csatornafedélben. ( Hogy mi értelme annak a csatornafedélnek, ami centikre magasodik ki az úttestből... Hát nem sok... Vizet azt nem nagyon fog elvezetni, max ha már hömpölyög az úton. ) 

Szóval megbotlottam, és egy szép tankönyvi orraesést produkáltam, majd mint egy lapított béka kifeküdtem. Visszagondolva nagyon érdekes volt, mert lassított felvételként éltem meg azt a másodpercet, míg talajt nem fogtam. Egy csomó minden átfutott az agyamon, miután realizáltam, hogy basszus el fogok esni!!!! Hogy nehogy orra essek, hogy nehogy az órám összetörjön, meg ilyenek. Végül térddel  meg kézzel tompítottam, de a lendülettől azért lefejeltem a betont. 

Ahogy ott feküdtem először nem mertem megmozdulni, mert féltem, hogy mi lesz, ha megmozdulok. Csak gyors állapotfelmérést végeztem, hogy megvannak-e a fogaim, és végigtapogatva az arcomat, az is nagyjából egyben volt, bàr vérzett az orrom teteje, meg fájt, de reméltem, hogy egyben vagyok. 

Feltápászkodtam, és végülis óriási baj nem lett, fájt a térdem, mindkettő, de megtapogatva abból sem állt ki semmi riasztó. Jól bekékült-lilut-zöldült mostanra, de néhány horzsolással megúsztam. A fejemen is csak felületi horzsolások lettek, bár nem festettem túl jól a bepirosodott sebes orrommal. Az önbecsülésemen nagyobb csorba esett. 

Ma màr újra futottam. Világosban. Jól meg is néztem magamnak a bűnös csatornafedelet. Amennyire kimagasodik, csoda, hogy  most estem fel benne először. 

De már jól vagyok, megyek tovább 🙂 remélem hétfőre már az orrom is begyógyul rendesen, mert még jó varas.