Fussunk a tengerparton

Nagyon szeretek a tengerparton futni. Még annak ellenére is, hogy a hétköznapokban én inkább délutáni futó vagyok, mert akkor van rá időm. Nyaraláskor viszont inkább a reggelekbe fér bele a futás, az esték inkább elhúzódósak. Ehhez persze az is kell, hogy viszonylag időben el tudjak indulni, mert a hőmérséklet percről percre egyre melegebb lesz, és a part is úgy telik meg emberekkel. 

De reggel, viszonylag korán még minden olyan nyugodt. A strandok még csendesek, a sétányokon csak a hozzánk hasonló futók vannak, a bárok még épp csak kezdik kipakolni az asztalokat, székeket, hogy a reggeli kávézók már kényelmesen ébredhessenek. 

Az idén viszonylag sokszor eljutottam futni nyaralás alatt. Köszönhető ez Máténak, aki nem kímélt és minden edzésnapja előtt figyelmeztetett, hogy másnap bizony futónap van, megyünk futni, és költsem majd fel. Hát bevallom, nekem azért a második alkalom után már nem volt annyira őszinte a mosolyom. :-) Amit talán a legeslegjobban utálok a világon, az a korán kelés. Ha viszont futni akarunk, akkor minél korábban jó indulni, pláne, hogy Máté mindig hosszút akart futni. Erről mondjuk sikerült lebeszélnem. Nagyjából fél 7-kor legkésőbb muszáj volt felkelni, és akkor 7 körül indultunk kb. Hazafelé már így is dögmeleg volt. 

A tengerparton futás persze nagyon jó volt, minden egyes alkalommal. Ami kicsit kedvemet szegte, az a partig vezető 2 km-es szakasz. ami oda-vissza már 4. Ez a rész elvileg egy csatorna mentén vezetett a part felé, korrekt bicikliúton, de a csatornában most nem volt víz egyáltalán, csak kő, a bicikliút egy szakaszát pedig két oldalt magas betonfalak szegélyezték. Hát mintha egy katlanban futottam volna. Rendkívül nem esett jól. Így az utolsó napos, csütörtöki futásunkat már offoltam is, mondtam Máténak, hogy én nem bírok ott még egyszer végigfutni, tuti infarktust kapok. 

De ennek ellenére remek futásokat vittünk véghez. Az együtt futást Mátéval úgy kell elképzelni, hogy a kapun együtt lépünk ki, az óránkat egyszerre indítjuk el, aztán nagyjából itt látom utoljára szemből, mert Máté kilő, mint a golyó, és meg sem áll. Most az én kedvemért tartottunk találkozópontokat, ahol Máté bevárt engem, ott megterveztük a hogyantovábbot, aztán ő ment, én meg próbáltam követni. 

Az első nap a kikötőig futottunk. 

Még a füredi nyaralásaink óta egészen nagy vonzalmam van a kikötők iránt. Én akár órákig is el tudnám nézni az álló hajókat, jacktokat. 

Aznap nagyon király voltam, mert este még Ferivel is elmentem egy rövid körre. Ő sem akart egyedül futni. Este sokkal jobban ment nekem, és jobban is éreztem a csít. 

A következő alkalommal Mátéval a másik irányba indultunk, San Lorenzo felé, mert Máté mindenképpen át akart futni a szomszéd faluba. Húúú, ez nagyon szép út volt, mert végig hasítottunk a part mentén. A tengerparti bicikliút ezen szakasza nagyon népszerű, egészen a francia határig két széles sáv vezet, mellette gyalogsávval. Csúcsszuper! Csak nincs egy szemernyi árnyék sem :-)

Itt vár rám Máté türelemmel. De olyan is volt, hogy addig szaladgált oda-vissza, míg be nem futottam én is :-D 

Aztán volt még olyan, amikor ugyancsak Máté kívánságára megint a kikötő felé indultunk, de most nem a parti sétányon, hanem a fenti bicikliúton, ami alagutak során vezetett keresztül. Ott mondjuk legalább volt árnyék. És olyanok voltak ezek az alagutak, hogy szólt bennük a zene, és szakaszonként más-más színnel voltak  megvilágítva. Nagyon menő volt. Le is fényképeztem volna, ha nem kellett volna Máté után loholnom :-D 

A bicikliutat egyébként a régi vasútvonal helyén alakították ki, a vasutat felvitték a hegyekbe, és gyakorlatilag végig alagútban halad, kisebb megszakításokkal.  De már tavaly is tapasztaltuk ezt kicsit délebbre, hogy csak ott rendes közút lett a vasút helyén, a vasutat ott is bevitték a hegyekbe. 

Szóval sikerült összegyűjteni pár kilométert a nyaralás alatt is, ha Mátén múlik, még többet is sikerült volna, de így is nagyon elégedett és hálás vagyok. 

TengerpartON

 Azt terveztem, hogy majd most is naponta feljegyzem, mi is történt velünk a nyaralás alatt, de aztán mégis elmaradtak a bejegyzések. Két okból. Egyrészt a tengerparti nyaralásainkon nemigen gondoljuk túl az utóbbi időkben, jószerével ugyanolyan ritmusban zajlanak a napjaink, lusta reggelek ( kivéve, ha Máté kiver az ágyból, hogy menjünk futni) , délelőtt strand, a déli órákban pihi, délután strand. És ez alapvetően jól is van így pár napig. A fiúk bármeddig tudnák ezt az életet élni. 

Veronából a Ligur-tenger partjára, Imperiába autóztunk. Ez már rövidebb volt időben, mint a Bp-Verona távolság. 

Az első döbbenetem ( csalódottságom) akkor volt, amikor az autópályáról legurulva nem a tenger felé vettük az irányt, hanem távolodtunk tőle. Egy úgymond külvárosi, ipartelep jellegű szakaszon haladtunk keresztül. Nem ehhez vagyunk szokva  hanem ahhoz, hogy a tengerpartot sétatávolságra találjuk, hogy csak lecsattogjunk a törölközőnkkel a partra a kis gumipapucsunkban, nem kell autóznunk, parkolnunk, minden ilyesmit macerásnak gondolunk. Nyilván ez a távolság tény volt a foglaláskor is, csak valószínű kereséskor a megjelölt 4 perc a parttól kiirást én automatikusan gyalog értettem, de ez autóra vonatkozott. Ferinek sem tűnt fel. 

Mert amúgy meg a ház tökéletes volt. Hipernagy, sok szobával, nagy konyhával, nagy asztallal, nagy nappalival, kerttel, terasszal, és parkolóval az udvarban.

A közelben volt egy Penny, ott bevásároltunk, majd feltérképeztük a partot is. 

A hölgy, aki odaadta a kulcsokat, meg betanított minket a kapunyitásra, meg hogy mikor viszik a szelektív szemeteket, mondott néhány jótanácsot is, hol tudunk parkolni. 

A szűk kis parti utcákon eleinte bátortalanabbul közlekedtünk a nagy autónkkal. A kis parkolóhelyeket látva értelmet nyert a fiat500-ok léte. De aztán belejött Feri is, és a helyet isjobban megismertük, úgyhogy tulajdonképpen nem volt gond ezzel az autóval strandra járással. 

A város óváros része ezen a kus domboldalon magasodik a tengerpart felett. 

Még ugyancsak a megérkezésünk napján volt, hogy a kis helyi benzinkúton még este fél8 körül megálltunk tankolni. Olaszországban sok helyen, főleg a kis kutakon automatával kell fizetni, nincs ember, és előre kell megmondani mennyit akarunk tankolni, es előre fizetni. Most, hogy párszor végigcsináltuk az elmúlt héten, most nagyon egyszerűnek tűnik, de ott este, fáradtan nem volt olyan egyértelmű a folyamat, és valamiért, a kapkodás vagy az igyekezet miatt, mert már voltak utánunk, valahogy beleragadt az automatába Feri kártyája, és bármit csináltunk, nem engedte ki. Próbáltak segíteni az utánunk jövők, de ők sem tudták resetelni a folyamatot. A megadott segítségkérő telefonszám csak sokadjára kapcsolt. A srác, aki utánunk volt, jófej volt, mert elmondta olaszul, hogy mi a probléma, ami nagy segítség volt, mert Feri ugyan sokmindent ért és tud olaszul, de azért nem profi, azt meg hogy a vonal túloldalán mennyire beszélnek angolul, nem tudtuk. Valamennyire tudtak egyébként. 

Végül meg kellettvárnunk a benzinkutas pasast, aki egy fogóval kihúzta a kártyát, újraindította a gépet, és végül tudtunk tankolni is. 

A szállás felé már jót mosolyogtunk az egészen, hogy na, jól kezdődik a nyaralás, de ott a benzinkúton ácsorogva azért eléggé pánikban voltunk. 

Hát így indult. Innen már csak felfelé volt, nyugi 🙂

Verona

 Ott tartottam, hogy Verona lenyűgöző. Akár minden ház előtt el lehetne időzni és kielemezni a falfestményeket, rolókat, meg úgy egyáltalán. Itt még a romos házak is valahogy passzolnak a környezetükbe, és nem szembántóan csúnyák, hanem szinte beleolvadnak a házsorokba. 

Az óváros persze Júliától hangos. A híres erkélyt (is) már csak zárt kapuk mögül tudtuk meglesni, amit csak azért sajnálok, mert Marci magától utánanézett és rákeresett a városra, ( 8gaz, tiktokon, de hát no... az a 21.század wikipédiája) és mivel az iskolában néztek egy R&J filmet, egészen képben volt, hogy mit kell keresni. Sajnáltam, hogy testközelből nem tudtuk megnézni. Bár valószínű egyébként meg őrült tömeg lenne abban a kis kapualjban. 

Palazzo palazzót ér szinte minden utcában, az egyik ilyen udvarán például már invitáltak isminket egy esti Rómeó és Júlia előadásra. Ha lett volna itt több időnk, akár egy ilyen kis színdarabon is részt vehettünk volna. 

A lógó bálnacsont, ami a legenda szerint leesik, ha valaki olyan megy át alatta, aki még sosem hazudott 🙂 nem mentünk át alatta, nem akartuk elrontani a sok évtizedes játékot 😃

Piazza Erbe. Csodaszép tágas tér, Marci szerint itt párbajoztak a filmben. 

Impozáns falfestményes házak körben. Alattuk természetesen éttermek arzenálja. 

Aztán egyszer csak újra a kanyargó folyó partján találtuk magunkat. A túloldalon is egy kastélyféle épületet láttunk, sok emberrel. Biztos a naplementét várták. Mi most nem sétáltunk fel oda, mert a fiúk már így is kicsit oda voltak, de ezt is felvettük a listánkra 🙂

És persze mint minden rendes olasz városban egymást érik a templomok. 

Jó későn értünk vissza a lakásba, de nem 8s volt már a fürdésen kívül semmi dolgunk, csak az alvás. Jó, Milán még evett néhány kenyeret. 

Másnap reggeli után továbbindultunk, de Veronát nem feledjük, jó lenne még visszatérni ide. 

Helló, Olaszország

Szerdán, a magyarországi eddigi legnagyobb hőség és az energiaválság kellős közepén, mi fogtuk magunkat és elutaztunk nyaralni. Mondhatnám, hogy ezért, de nyilván nem, hiszen amikor megterveztük a nyarat, nem sejtettük, hogy ekkora gáz lesz, de így még jól is jött ki a lépés, mert így aztán végképp a legminimumabb szintre tudtuk csökkenteni az otthoni fogyasztásunkat. Csak a hűtő megy, míg nem vagyunk otthon. 

Hosszú út állt előttünk, egészen Veronáig mentünk, ahol egyet aludtunk. Sok olasz városban jártunk már, meg is lepődtünk elsőre, hogy Veronában még pont nem, a másik meglepődés meg az volt, hogy messzebb van Budapesttől, mint gondoltunk volna. Persze nyilván láttunk már térképet, de ott csak egy ujjnyi a távolság 🙂 a valósában pedig autóztunk kb. 8 órát, vagy majdnem annyit. Amúgy szerencsénk volt, mert bár Szlovéniában hosszan el van tolva az autópàlya felújítás miatt, mégis zökkenőmentesen haladtunk. 

Veronában egy lakónegyedben foglaltunk egy lakást, ahol az utcán lehetett parkolni. Ez fontos volt, hogy ne kelljen pl. valami külső parkolóban hagyni az autót. A lakástól aztan egy jó fél óra volt gyalog az óvárosi rész. A fiúk ezen egy kicsit nyüszögtek, de nem volt drámai. 

Veronában is rettentő volt a hőség, 5 körül amikor megérkeztünk, 38-39 fok is volt. 

Kicsit szusszantunk, ettünk, és úgy indultunk be a centrumba. 

Az utunk szinte beletorkollott a középkori várba, a Castelvechioba, es annak híres kőhídjába. A hidat a 2. Vh-ban lebombàzták, de aztán újraépítették. A várban mindenféle múzeumok vannak, amik ebben a koraesti órakban már zárva voltak. Mint minden más is, nyilvàn. De nem bánkódtunk ezen, tudtuk, hogy későn fogunk érkezni. 

Nagyon furcsa látvány volt a nagy sodrású Adige folyót látni, miközben otthon gyakotlatilag kiaszáradnak a folyóink, tavaink. De út közben itt is nagy szárazságot tapasztaltunk több helyen is. 

Innen szinte csak pár utcányira van Verona Arenája, ami egy mini Colosseum. Itt már az esti operaelőadásra készültek, egy helyen jallottuk is, ahogy skáláznak az énekesek. Körben az aréna körül az épp nem használt díszletek voltak kitolva. Olyan jó lett volna megnézni itt egy operát! Aznap a Traviátát játszottak, azt hiszem. De nem így készültünk. 

Viszont, így felvehetjük a "must see" listánkra, mert egyébként Verona tényleg megérne több itt töltött napot, amikor csak úgy kóborolhat az ember kedvére a szűk utcákban, megcsodálhat minden egyes házat, és lenne idő csak úgy lenni. 

Szóval Verona visszajövős hely lett nálunk. 

És ha Verona, akkor egyértelműen Rómeó és Júlia... De majd innen folytatom.