Gyerekmentes barlangnézés

 Volt a múlt héten pár nap, amikor teljesen gyerekmentesen léteztünk. Ebből 2 munkanapra esett, úgyhogy az mintha meg sem történt volna 😆 

Máté Szegeden volt vasárnapig versenyen, a kicsik meg elmentek Ózdra pár napra, hogy tudjanak az unokatesókkal focibajnokságozni. Milánnak kicsit nehét volt beszuszakolni a programjába, de vègül csak kiizzadt pár üres napot. 

Nekünk pedig a hétvégén nem volt más feladatunk, csak hogy megjárassuk az autót nyaralás és szervíz előtt. Mióta Ferinek van egy céges autója, a sajátunkat ritkábban használjuk, de nyaralni azzal megyünk, mert abba férünk bele. Igaz, szűkösen, de valahogy. 

Így olyan úticélt kellett választanom, ami a mai hosszabb autózás- kevesebb séta kombinációjának felelt meg. 

Így esett a választásom egy kis gerecsei körtúrára, mert arrafelé ritkán járunk. A Dunán átkelést egy rövid hétvége alatt nem feltétlenül szoktuk erőltetni. 

Bajótig autóztunk, ott a helyi főtéren parkoltunk le, közvetlenül a Patak Pláza nevű falusi kisbolt mellett. Innen vágtunk neki a hegyoldalnak a kék barlang jelzésen a Jankovics-barlangig. 

Elég hosszú kaptatón jutottunk jutottunk el egy még hosszabb betonlépcsőig, ami segített feljutni a barlangig. Vagyis barlangokig, merthogy több is van itt egyrakáson. Egykor ezekben ősemberek is laktak, találtak is bennük a régészek mindenféle kincseket, használati tárgyakat, meg tigrisfogas ékszereket. Most már csak denevérkolóniák lakják őket. 

Aztán a barlangok tetejéről remek volt a panoràma Esztergom és a Duna felé. 

Ez a bajóti templom már visszafelé. 

Még itthon mondtam Ferinek, hogy hazafelé ha gondolja, meghívom egy bablevesre 🙂 ami annyit tesz, hogy az én szép kártyámmal fizetünk 🙂ő pedig élt az ajánlattal, és megcéloztuk a pilisszentiváni Csali Csárdàt. Szerencsénk volt, mert bár a tóparti terasz egészen tele volt, egy asztal mégiscsak jutott nekünk is. Befelé menet Szörényi Leventével találkoztunk, aki a szomszéd faluban lakik. 

Én gulyálevest kértem, Feri végül haltálat választott, és eléggé tele is ettük magunkat. 

Hogy a kiadós ebéd miatt, vagy a meglepően meredek hegyoldal miatt, vagy is-is, de olyan fáradtan értünk haza, mintha valami nagy teljesítménytúrát tettünk volna. 

És most már kíváncsi vagyok, hogy ez a szombat hova vet majd, mert 2szer egymás után is vízparton ért a szombati ebéd. Múltkor Marcival a Duna parton, most meg Ferivel a tóparton. 

 

Odafelé Zsámbék felé ilyen végtelen napraforgómezőket láttunk. 

Bicajjal Szentendrére Marcival

 Múlt szombaton, remélhetőleg nem az utolsó nyári napon az idén, Marcival kettesben maradtunk. Milán még Keszthelyen volt a barátaival, Feri Szentesen, Máté pedig elment edzeni az egyesületbe. 

Felvetettem Marcinak már előző este, hogy csináljunk valami közös progit, menjünk el valahová bicajjal, ha van kedve. Volt neki kedve, úgyhogy már csak az úticélt kellett kitalálni. 

A Naplás-tó volt először a fejünkben, aztán arra is gondoltam, hogy elmehetnénk Dunakeszire, ott akár átkompozhatnánk  a Dunán, majd vissza, de arrafelé nem ismerem annyira az utat, ami nem lenne baj, csak nem volt ahhoz nagyon kedvem, hogy sokat agyaljak az útvonalon. Úgyhogy végül abban maradtunk, hogy elindulunk Szentendre felé, aztán megyünk, amíg megyünk. Marcinak a Szentendre nagyon megtetszett. Egyből lecsapta a lehetőséget, hogy akkor bizony Szentendrén együnk egy rántott húst. Megígértem neki, hogy megtesszük, amit tudunk, nem ígérem, hogy rántott hús lesz, de valamit eszünk majd mindenképp. 

Így hát útra is keltünk, és szinte eseménytelenül tekertünk egészen az vasúti összekötőig, leszámítva azt a két felüljárót Rákosrendezőnél, amit utálok, de még mindig nem annyira, mint a vasúti összekötő hidat. Nekem az irtó hosszú, és igencsak félelmetes, de hát valahogy csak át kell jutni Budára. Pont láttuk ( én csak fél szemmel, és egy negyed pillanatra), ahogy Mátéék egyesületéből többen is eveznek a Dunán, majdnem alattunk. Később kiderült itthon, hogy a nyolcas hajóban, amit pont láttunk, Máté is benne ült, de hát ezt akkor és ott nem tudtuk. 

Le is fotózhattam volna őket, meg az akkor még elképesztően alacsony Dunát is, de hát nemigen mertem én ott fotózásra gondolni, a túlélésért, illetve az átérésért hajtottam. Mondanom sem kell, hogy MArcinak meg sem kottyan ez a híd, nem értette, hogy mi ebben nekem a para. 

A Római- par végére sikerült is a pulzusomat normál tartományba visszaterelni. :-) 

Innen már meg sem álltunk Szentendréig. Remekül meg van csinálva a bicikliút odaáig, meg még talán tovább is, öröm rajta tekerni, a budakalászi ártéri erdő kellemes hűvösét aztán felváltotta  egy naposabb rész, de ekkor már majdnem Szentendrén voltunk. 

Ott kicsit keringtünk, hogy hová üljünk le, és végül mégiscsak egy rántotthúsozó hely lett belőle. 

Visszafelé ugyanarra jöttünk, mint ahogy jöttünk. MArci eddigre kicsit el is fáradt, meleg is lett, ezért a Rómain még megkapta az odaúton kinézett jégkásáját. Csak ültünk a Dunaparton, szürcsöltük a jégkásánkat, és nagyon jó volt. 

Nagyjából 21 km-t tekertünk oda, meg ugyanennyit vissza. MArci azóta is mondogatja, hogy letekertük a maratont.

Szuper nap volt! Jól éreztük magunkat :-) NAgyon szertek MArcival programozni, mert ő még olyan kis lelkes tud lenni. Meg vannak ötletei, meg fecsegi a kis dolgait... nagyon szeretem.