A
kétnapos utazás első napja nem sikerült éppen a legjobbra. Nem,
egyáltalán nem voltak illúzióim, nem gondoltam, hogy a 7-8 órás autóutat
a két fiú majd vígan és dalolva fogja végigcsinálni, de azért annál,
ami volt, jobbra számítottam.
A
reggel 9-es indulás eleve fél 11-re tolódott, de ezzel nem is volt baj,
ez be volt kalkulálva. Indulás után a fiúk szépen ki is dőltek. Egészen
Mosonmagyaróvárig, amikor is meg kellett állnunk, ők pedig abban a
percben fel is ébredtek. Na innentől volt aztán minden, amit még az
ellenségemnek sem kívánnék. És hát még mindig tudnak meglepetéseket
okozni. Mert én azt gondoltam, hogy majd Milán lesz a problémásabb, hogy
majd őt lesz nehezebb lefoglalni, hogy Máté majd jól ellesz a kamionok,
meg más egyebek nézésével. De nem így történt. Milán egész jól elvolt.
Persze volt, amikor nyűgösködött, de amellett amit Máté művelt, semmi
nem volt. Máté (nem hazudok), de egész úton végig nyafogott, nyávogott,
hisztizett, és amit el lehet képzelni. Mindig volt valami baja, és semmi
nem érdekelte. Sem az utazás, sem az autók, sem a könyvek, nem akart
énekelni, nem akart csinálni semmit csak nyafogni akart. Kb. 2 órával a
megérkezés előtt rázendített a "Mikor érünk már oda?" örökbecsűre, és nem is unta meg egészen addig, amíg meg nem érkeztünk, hullafáradtan és farkaséhesen.
A
szállásunk egy kis faluban volt Augsburg után egy kicsivel, egy
családias, kis bajor panzióban. Az éttermében jól bevacsoráztunk, a fiúk
közben szétszedték a játéksarkot, majd sétáltunk egy kicsit
levezetésképpen a faluban, csak hogy kinyújtóztassuk megfáradt
tagjainkat, éjjel pedig hatalmas nagyot aludtunk mindannyian.
Az
utazás második napja már izgalmasabbnak ígérkezett, hiszen erre a napra
terveztük, hogy a Fekete-erdő felé kerülünk egy kicsit. A nap jobban
indult, mint az előző, bőséges reggeli után a fiúk az elvárt 3 órát
aludták a kocsiban. Ennek köszönhetően az előző napos folyamatos
nyűglődés elmaradt, de legalábbis a minimumra csökkent. Igaz, az út is
izgalmasabb volt, mint a monoton autópálya. Máté nagyon élvezte a
legelésző bocikat, bárányokat, és a tényt, hogy erdőben vagyunk nem
nagyon tudta feldolgozni, mert folyton azt hajtogatta, hogy "Anya, most erdőben vagyunk, igen? Igen? Ez is erdő?"
Kétszer
álltunk meg hosszabb időre, először Donaueschingen-ben, a Duna
forrásánál. Maga a forrás egy kastélyparkban van, de onnan le van
kerítve, és a parkba mi nem is mentünk be, csak a forrásnál időztünk egy
kicsit, a fiúk nagyon élvezték, hogy szaladgálhattak körbe-körbe, aztán
pedig a városban sétáltunk még egy kicsit. A város maga nagyon-nagyon
szép és hangulatos, borzasztóan tetszett.
Innen
egyenesen Brinkmann doktor házához mentünk. A házban most valami
helytörténeti múzeum üzemel, ha kicsit több időnk lett volna szívesen
bementünk volna, csak hogy bent legyünk (valami nagyon csekély belépődíj
van csupán), de sajnos eléggé elhúztuk az időt az előző pihenőnél
kávézással meg fagyizással, így nem mentünk be. A házra amúgy nem
biztos, hogy ráismertem volna, ha nem kezdtünk volna el időben újranézni
a Klinika részeit:))) Valahogy nekem kicsit másmilyen kép volt az
emlékeimben. A ház amúgy nagyon szép, és csodálatos környéken van.
Ezután
tervben volt még maga a Fekete-erdő Klinika megtekintése, de ez sajnos
rajtunk kívülálló okok miatt elmaradt. A kórház Brinkmann doktor házától
40 percnyire volt a gps szerint. Aztán szembetaláltuk magunkat egy
útlezárással-eltereléssel, majd amikor már csak 5 kilométerre voltunk,
akkor még eggyel, ami visszavitt az autópályára, és így végképp
feladtuk, mert a sok kerülővel már úgysem lett volna idő még egy rövid
sétára sem.
Én
kicsit bánkódtam. De a kerülőút azért kárpótolt egy kicsit, mert csodás
tájakon autóztunk. Kikapcsoltuk a rádiót, lehúztuk az ablakot, és
szívtuk magunkba a friss Fekete-erdei levegőt. A táj pedig csodaszép
volt. Lankás dombokkal tarkított hatalmas fenyőerdők, a dombok között
megbújó jellegzetes fekete-erdei házak, legelésző tehenek, birkák,
csiripelő madarak, csönd és nyugalom. Szinte már mesébe illő.
Azóta
is nézzük a sorozatot rendületlenül, (igazi retrófeeling:))) de most
már ismerősként köszönt minket a környék esténként, és ez olyan jó:)
Újfent
fáradtan értünk célhoz, az út végén már nagyon odavoltak a fiúk, de
alapvetően ez a nap sokkal-sokkal jobb volt, még azt is mondhatnám, hogy
szinte problémamentes volt.
És végre megérkeztünk!
Aztán az örömbe vegyül egy kis üröm is. De ez majd egy másik történet lesz:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése