Tegnap harmadjára, és idén utoljára volt
Máté oviban, és az kell mondjam teljesen elégedett vagyok, mind vele,
mind az óvónőkkel, és kicsit magammal is.
Vele azért, mert egy igazi hős. Nehezen
oldódik, bár tegnap már magától odatelepedett egy kisfiú mellé könyvet
lapozgatni, de sokszor hátrapislant, hogy ott vagyok-e még. Egyre
könnyebben fordul az óvónénihez, ha szeretne valamit, és úgy látom kezdi
őket a bizalmába fogadni.
Mivel januárban nem biztos, hogy lesz
lehetőségem arra, hogy ott üldögéljek vele, így muszáj volt elkezdenünk,
hogy egy kicsit maradjon ott egyedül. Itthon megbeszéltük, hogy nekem
majd el kell jönnöm, de mindenképp vissza fogok érte menni. Persze ott
már nem akarta, hogy elmenjek, csak mondogatta, hogy maradjak még egy
kicsit. Aztán abban maradtunk, hogy jó, nem megyek el, csak kimegyek a
folyosóra, és ott fogom várni. Először sírt, és nem akart kiengedni,
aztán csak elengedett, és bezárult mögöttem az ajtó. Néhány percig
hallottam, hogy pityereg, hogy hív, majd a sírás abbamaradt, és kb. még 5
percig néha hallottam, hogy engem akar.
Én pedig csak álltam ott az ajtó előtt,
és szívem szerint az első nyikkanására berontottam volna, és sohasoha
nem engedtem volna el. De mire négyszer-ötször elmantráztam magamnak,
hogy nemmegyekbe, nemmegyebe, addigra odabent rendeződni
látszott a dolog, mert egy pisszenést sem hallottam. ( A kulcslyukon
belesve láttam, hogy Matyika a rajzasztalnál rajzol Veronika nénivel.)
Megnyugodtam, de nem mentem el. Ott ültem a kispadon, néha olvastam,
néha hallgatóztam, és egyszer még az ablakon is belestem. Nem volt
semmi. Matyi teljesen rátapadt az óvónénire, ha ő ment valahová, akkor
kézenfogva Matyi is ment, ha leültek akkor az ölébe ült, ami nagy
előrelépés, mert előző nap azt sem hagyta, hogy hozzányúljanak, hogy
megvígasztalják.
Aztán egyszer csak elkezdtek szálingózni
a szülők... haza lehetett jönni. Matyika nagy örömmel borult a
nyakamba, de most már bátran ment vissza az asztalhoz, hogy begyűjtse a
rajzát:) Úgyhogy nagyon büszke vagyok rá!!!!
Az óvónéni szerint is nagyon ügyes volt
Matyi, azt mondták teljesen természetes, hogy kicsit sírdolgál, az nem
lenne az, ha nem így tenne. És hogy vannak, akik könnyebben, vannak,
akik nehezebben szoknak be, de mindenkinél vannak hullámvölgyek, van
akinél hetek múlva jön elő, hogy nem akar ott maradni.
Örülök, hogy jól veszi Matyi az
akadályokat. Örülök, hogy annak ellenére hogy nálunk sem óvoda, sem
óvónő, sem csoportválasztás szóba sem jöhetett, úgy látszik kegyes
velünk az élet, és két remek óvónénit kaptunk, akik nemcsak a gyerekekre
nem erőltetnek semmit, de az anyukákra sem. Tudják, hogy nem könnyű
feladat ez egyikünknek sem, és ezzel a hozzáállással egy olyan bizalmat
sikerült elérniük, amivel a kétségeimet teljesen szétoszlatták. Nincs
bennem aggodalom, hogy mi lesz Matyival akkor, amikor otthagyom, mert
tudom, hogy törődnek vele, hogy nem hagyják az ajtót verve zokogni
utánam, hanem megszeretgetik, és próbálják vele megbeszélni hogy mi is
történik most (éppen azokkal a szavakkal amiket tőlem is hallottak,
amikor Matyival beszéltem), és ez jól esik nekem.
Nagyon remélem, hogy ez a bizalom
megmarad az elkövetkező években is, és olyan jó lenne, ha Máté szeretné
az ovit. Remélem hogy januárban is olyan lelkes lesz, mint ebben a
néhány napban. Én ezt kérem a Jézuskától:)
(no meg
azt, hogy legyen végre mindenki egészséges, mert Milán hetek óta
taknyolódik megint, és ma reggelre Matyi is lebetegedett újfent,
brutállázas, és a újdonságként a fülét fájlalja, és én sem tudok
kikecmeregni igazán a náthámból, mert ma reggelre nekem is megint fájt a
torkom.
Szép karácsonynak nézünk elébe!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése