Buék!

Kívánok Nektek örömökben, sikerekben gazdag, vidámsággal teli,

álombeteljesülős, nagyon boldog új évet!

Milán 1 éves

Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

(Beney Zsuzsa)

Kapaszkodás nélkül

A holnapegyéves Milán tegnap úgy döntött, hogy nincs értelme a további időhúzásnak, elég a bénázásból,  gondolt egyet, és kapaszkodás nélkül ácsorgott hosszú másodpercekig. Olyan hosszan, hogy még arra is volt idő, hogy felkutassuk a fényképezőgépet, bekapcsoljunk, fókuszáljunk, stb...

Azóta egyre sűrűbben műveli az álldogálást, és látszik rajta, hogy nagyon menne már, nagyon, de még nem tud:) Csak akkor, ha megragadja bármelyikünk egyik kezét. No de akkor söpör mint a huzat.

Azt hiszem nem kell már sokat várnunk az első önálló lépésekre sem:)

Képek

Tévesnek bizonyult az a feltételezésem, miszerint Milánról kevesebb kép készül(t), mint Matyiról. Ezt bizonyítja, hogy már 3 napja képeket válogatok a szülinapjára, és már a sokadik átnézésen és szelektáláson vagyok túl, és hiába dobtam már ki sok kedvencképet még mindig legalább a felére kellene csökkentenem a darabszámot. Hogy hogyan fogom mindezt kivitelezni azt még magam sem tudom... de a hátralévő 2 napnak elégnek kell lennie!!!!

(Tudom, tudom, ez legyen a legnagyobb bajom az életben! De most tényleg EZ a legnagyobb bajom:))

3 nap múlva 1

3 nap múlva már Milán is 1 éves lesz. Nem lesz már picibaba... már rég nem az.
Ha ránézek nem tudok mást, csak mosolyogni.

Amikor pocaklétének 21-dik hetében bizonyos lett, hogy Ő is fiú, akkor először örültem, hogy egyrészt nem csalatkoztam a megérzéseimben, másrészt azt hittem, hogy ez majd megkönnyíti a dolgomat, hiszen fiúból van már egy, Mátéval megjártuk a mélységeket és a magasságokat, tehát baj nem lehet. Aztán volt egy periódus, amikor elbizonytalanodtam, elfogott a kétség, hogy képes leszek-e külön kezelni őket egymástól, fogom-e tudni nem összehasonlítani őket, fogom-e tudni mindkettejüket egyformán, de mégis másképp szeretni... hiszen ha kisfiúról volt szó, akkor nekem Máté volt A Kisfiú, és vele olyan nagy szimbiózisban éltünk.  El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy másik, aki nem Matyi, de valahol mégis hasonlít rá.

Aztán megérkezett Milán. És az első napokban mintha csak egy Matyiklónt láttam volna magam előtt. Pont ugyanolyan volt mindene, pont ugyanúgy feküdt, úgy grimaszolt, úgy aludt, ahogy Ő amikor icipici volt.

Majd amikor hazahoztuk, akkor hónapokig szinte észrevétlenül létezett velünk, mellettünk. Mert míg Matyival csak hallomásból tudtam, hogy vannak eszikalszik babák, és mindenkire haragudtam, aki ezt állította, addig Milán TÉNYLEG eszikalszik volt. Sokáig. Sosem hittem volna, hogy valaha kapok én is egy ilyet! Bárhol tudott aludni, aludt a kiságyában(!), a fotelében, a nagyágyban, a babakocsiban, séta közben, az autóban, a vásárlások alatt, bárhol, és sosem sírt, sosem elégedetlenkedett. Szinte már el sem hittem, hogy ez velem történik:)

Aztán mikor már kezdett többet ébren lenni, akkor is jól elvolt. Mérhető ideig lekötötte a figyelmét a lámpa, a függöny, a fellógatott játékok, a pörgőforgó, bármi. És ez most is így van, sokkal tovább képes tanulmányozni és játszani a játékokkal mint Máté, aki még 3 évesen sincs annyira türelmes, hogy ha valamit elsőre nem tud megcsinálni, mert figyelmetlen, akkor még egyszer nekifusson. Milán hosszasan elbogarászik egy autó kerekével, vagy a golyóvezetőn vezetgeti a gyöngyöket, és addig gyakorolta EGYEDÜL a búgócsigázást, amíg profin meg nem tanulta pörgeti. (Talán még jobban is csinálja, mint Matyi.)

Mára már nem tudnám elképzelni, hogy másmilyen legyen. Teljesen más mint Máté, mégis sokszor olyan egyformák.

Most már tudom, hogy kényelmesen  elférnek a szívemben ők ketten. Most már tudom, hogy tudom őket egyformán szeretni, mégis másképp. Most már tudom, hogy azért kaptam Milánt, hogy ezt megtanítsa nekem. Hogy ne bánkódjak akkor sem, ha az annyira vágyott kislányt talán sosem kapom meg. Mert nem fogok! Mert minden jól van így.

Ha ránézek csak mosolyogni tudok... mert ha rám néz, Ő is mindig csak mosolyog:) Mindig jókedvű, mindig vidám, NAAAAGYON huncut, és a szemében mindig ott van a csillogás, az öröm, hogy vele vagyunk, és minden apró kis törődésért hálás.

Én pedig hálás vagyok, hogy Ő van nekem, hogy megtanított nagyon sok mindenre, legfőképp 2 kisgyerekes anyukának lenni. Hálás vagyok, hogy türelmes volt velem, hogy kivárta, amíg nemcsak fizikailag, de lelkileg is megerősödöm annyira, hogy távolabb tudjam engedni magamtól Matyit, hogy ne csak mindig az aggasszon, hogy Matyi nehogy  rosszul vegye le a szitut, hogy végül elfoglalhassa a méltó helyét a családban.

Hálás vagyok, hogy Vele megtapasztalhattam az anyaság napos oldalát is, hogy tudtunk nagyokat sétálni a nyári napsütésben, hogy bármikor bárhová el tudtunk -mertünk vele indulni, mert tudtuk, hogy nem lesz vele baj, hálás vagyok a kacagásáért, a jókedvéért, ami ragályos, az ölelésért, a cinkosságáért, hálás vagyok, hogy én lehetek az anyukája, hogy minket választott.

Az idei karácsonyunk

Mire Máté szülinapi mulatságaiból feleszméltünk, addigra hipp-hopp nyakunkon lett a karácsony, és rájöttünk, hogy bizony vannak még restanciáink a készülődéssel kapcsolatban. Úgyhogy kedden nyakunkba vettük a várost, és próbáltunk kicsit javítani a renoménkon, de persze nem sikerült teljes mértékben, mert a fiúknak olyan jól kitalált egyenfotel persze már nem volt a boltban, Feri sem azt kapott, amit először kigondoltam, úgyhogy módosítani kellett itt-ott, de végül senki nem maradt ajándék nélkül. Sőt... Kárpótlásul viszont még 24-én délelőtt sikerült kacsát venniük a fiúknak a piacon, meg csillagszórót, mert hát egyik nélkül sincs karácsony.

Aztán volt sütés-főzés, takarítás, és bár kis csúszással, de fa is elkészült, bár Milán suttyomban az asztal alatt megdézsmálta a fára szánt mézeskalácsokat,

majd  Mátéval karöltve összegubancolták a kedvencgyöngyeimet:)

Ellenben  nagyon megörültem, amikor a dobozból előkerültek azok a csillagok, amikről nem is tudom hogyan felejtkezhettem el, hiszen minden évben ezeket akasztjuk a fa tetejére, és még egy kollégiumi szobatársamtól kaptam annak idején, szóval még saját készítésű is ráadásul:) Szóval minden  jól alakult, még csillag is lett a fa tetejére, ahogy Máté megálmodta:)

Az ünnepi  vacsorát már erős csúszással sikerült prezentálnom, így már  szinte mindegy is lett volna mit teszek az asztalra, mert a kiskorúaknak már kopogott a szemük, igen, még Milánnak is, hiába puszilta be a mézeskalácsokat.Ennek következtében viszont nem nagyon volt már idő arra, hogy mindenféle angyalok a fa alá varázsolják a dobozokat, így ezt a feladatot én próbáltam ellátni míg a fiúk a vacsorájukkal voltak elfoglalva, kevés sikerrel. Ezen a téren van még mit alakítanunk a jövőre nézve!

Aztán volt ajándékbontás, rácsodálkozás, örömködés, testvéri enyém-tiéd, mert Máté ugyan játszhatott Milán zenélő állatfarmjával, de Milán hozzá sem nyúlhatott Máté kávéfőzőjéhez, és fordítva.

A békességet csak a csillagszórógyújtással lehetett helyreállítani, ami még mindig a legnagyobb csoda karácsonykor. Nekem is, mert imádom nézni a csodát a szemükben. Máté még mindig tátott szájjal nézi, Milán pedig édesaranyosan ágaskodott a csillogó valamiért, és hangosan óóóó-zott.

És persze elkészült az idei karácsonyi családi fotó a fával (amit sikerült éppenugyanolyanra varázsolni, mint a tavalyit, és az az előttit), ami most is csak annyira sikerült jól mint az előző években, csak idén először négyen próbálunk rajta egyszerre egyfelé nézni és közben szépen mosolyogni:)

De ami a legszembetűnőbb rajta az az, hogy a gyerekeink bizony nőnek, mint a répa, a tavalyin még Matyi is olyan kicsi volt, most már szinte kész férfiember, Milán pedig.... hát róla meg még úgyis írok a héten, hiszen 4 nap múlva újra ünneplünk:)

Karácsonyra

Sokmindenben nem szeretem az amerikaiak majmolását, pl. a héten is kb. milliószor átkoztam el minden olyan mesefilmet, ahol csillag a csúcsdísz, mert a világon nem lehet ilyet kapni mifelénk, kivéve az ikeában egy irtógagyit, amit nem vettem meg, viszont Matyi mindenképpen csillagot szeretne a fánkra. Csillag lesz végül, de nem csúcsdísz. Muszáj lesz jövőre saját kezűleg fabrikálni valamit, vagy legalábbis megkérni az óvónéniket, hogy csináltassanak egyet Matyival.

Ellenben az amerikaiak Karácsony van, buli van felfogása hozzám sokkal közelebb áll, mint a nálunk sokkal hagyományos csendeséjes.

Éppen ezért a kedvenc karácsonyi zenémmel kívánok Nektek nagyon boldog, békés, szeretettel, melegséggel teli Karácsonyt!

A harmadik napon

Tegnap harmadjára, és idén utoljára volt Máté oviban, és az kell mondjam teljesen elégedett vagyok, mind vele, mind az óvónőkkel, és kicsit magammal is.

Vele azért, mert egy igazi hős. Nehezen oldódik, bár tegnap már magától odatelepedett egy kisfiú mellé könyvet lapozgatni, de sokszor hátrapislant, hogy ott vagyok-e még. Egyre könnyebben fordul az óvónénihez, ha szeretne valamit, és úgy látom kezdi őket a bizalmába fogadni.

Mivel januárban nem biztos, hogy lesz lehetőségem arra, hogy ott üldögéljek vele, így muszáj volt elkezdenünk, hogy egy kicsit maradjon ott egyedül. Itthon megbeszéltük, hogy nekem majd el kell jönnöm, de mindenképp vissza fogok érte menni. Persze ott már nem akarta, hogy elmenjek, csak mondogatta, hogy maradjak még egy kicsit. Aztán abban maradtunk, hogy jó, nem megyek el, csak kimegyek a folyosóra, és ott fogom várni. Először sírt, és nem akart kiengedni, aztán csak elengedett, és bezárult mögöttem az ajtó. Néhány percig hallottam, hogy pityereg, hogy hív, majd a sírás abbamaradt, és kb. még 5 percig néha hallottam, hogy engem akar.

Én pedig csak álltam ott az ajtó előtt, és szívem szerint az első nyikkanására berontottam volna, és sohasoha nem engedtem volna el. De mire négyszer-ötször elmantráztam magamnak, hogy nemmegyekbe, nemmegyebe, addigra odabent rendeződni látszott a dolog, mert egy pisszenést sem hallottam. ( A kulcslyukon belesve láttam, hogy Matyika a rajzasztalnál rajzol Veronika nénivel.) Megnyugodtam, de nem mentem el. Ott ültem a kispadon, néha olvastam, néha hallgatóztam, és egyszer még az ablakon is belestem. Nem volt semmi. Matyi teljesen rátapadt az óvónénire, ha ő ment valahová, akkor kézenfogva Matyi is ment, ha leültek akkor az ölébe ült, ami nagy előrelépés, mert előző nap azt sem hagyta, hogy hozzányúljanak, hogy megvígasztalják.

Aztán egyszer csak elkezdtek szálingózni a szülők... haza lehetett jönni. Matyika nagy örömmel borult a nyakamba, de most már bátran ment vissza az asztalhoz, hogy begyűjtse a rajzát:) Úgyhogy nagyon büszke vagyok rá!!!!

Az óvónéni szerint is nagyon ügyes volt Matyi, azt mondták teljesen természetes, hogy kicsit sírdolgál, az nem lenne az, ha nem így tenne. És hogy vannak, akik könnyebben, vannak, akik nehezebben szoknak be, de mindenkinél vannak hullámvölgyek, van akinél hetek múlva jön elő, hogy nem akar ott maradni.

Örülök, hogy jól veszi Matyi az akadályokat. Örülök, hogy annak ellenére hogy nálunk sem óvoda, sem óvónő, sem csoportválasztás szóba sem jöhetett, úgy látszik kegyes velünk az élet, és két remek óvónénit kaptunk, akik nemcsak a gyerekekre nem erőltetnek semmit, de az anyukákra sem.  Tudják, hogy nem könnyű feladat ez egyikünknek sem, és ezzel a hozzáállással egy olyan bizalmat sikerült elérniük, amivel a kétségeimet teljesen szétoszlatták. Nincs bennem aggodalom, hogy mi lesz Matyival akkor, amikor otthagyom, mert tudom, hogy törődnek vele, hogy nem hagyják az ajtót verve zokogni utánam, hanem megszeretgetik, és próbálják vele megbeszélni hogy mi is történik most (éppen azokkal a szavakkal amiket tőlem is hallottak, amikor Matyival beszéltem), és ez jól esik nekem.

Nagyon remélem, hogy ez a bizalom megmarad az elkövetkező években is, és olyan jó lenne, ha Máté szeretné az ovit. Remélem hogy januárban is olyan lelkes lesz, mint ebben a néhány napban. Én ezt kérem a Jézuskától:)

(no meg azt, hogy legyen végre mindenki egészséges, mert Milán hetek óta taknyolódik megint, és ma reggelre Matyi is lebetegedett újfent, brutállázas, és a újdonságként a fülét fájlalja, és én sem tudok kikecmeregni igazán a náthámból, mert ma reggelre nekem is megint fájt a torkom.

Szép karácsonynak nézünk elébe!)

Koncerten

Sok szempontból jó, ha az ember lányának van egy 3 évese, vagy egy ahhoz nagyon hasonló. Pl. egy csomó olyan dolgot lehet csinálni, amit egyébként valószínű nem tennék, és egy csomó olyan helyre lehet legálisan menni, ami csak a kisgyerekes szülők privilégiuma. Ilyen pl. az Halász Judit koncert is, amelyiken vasárnap voltunk, mert hiába, hogy HJ generációk kedvence, és a dalait mindenki kívülről fújja, gyerek nélkül nemigen jutna eszembe jegyet váltani egy ilyen eseményre. Nem is nagyon láttam gyerek nélkül várakozó párokat a színház előterében.

No de mivel nekünk van egy éppen 3 évesünk, így vasárnap délután nagy izgalommal vágtunk neki a városnak, hogy fél 3kor már bent üljünk a gyönyörűséges Vígszínházban.

Máténak nagyon tetszett a színház maga, már az előtérben is csak tátotta a száját, a fények, a csillogás teljesen lenyűgözte. Mikor pedig végre elfoglaltuk a helyünket, akkor meg már szavakat sem talált, csak nézett jobbra-balra, csodálta a színpadot. Ez a csodálat még akkor is tartott amikor már elkezdődött a koncert, és bár Matyi lelkesen tapsolt, de egy hang sem jött ki a száján, láttam rajta, hogy a szeme csak úgy issza be a látványt, és elraktározza valahová hátra, hogy aztán majd hónapokig arról beszéljünk, hogy mi minden volt ott.

Aztán szép lassan feloldódott, és a koncert  közepe felé még énekelt is:) Kicsit mondjuk megzavarta, hogy a közeli karácsonyra tekintettel néhány általa ismert dal helyett karácsonyi énekek csendültek fel, és nagyon hiányolta, hogy a hulla hó és hózik szám alatt nem esett a hó úgy mint a dvd-n, de alapvetően élvezte.

Csak az utolsó kb.10 percben álmosodott el, akkor már képes lett volna még elaludni is, de aztán nem tette.

Szóval szuperül éreztük magunkat, mindannyian. És még Milánnak is volt egy negyed órája, amikor lekötötte az előadás, egyébként pedig megrágta az előttünk lévő szék háttámláját, összebarátkozott az előttünk ülő apukával, a mögöttünk ülő anyukával, szétszedte a karkötőmet, kipakolt a kistáskából, és bemajszolt néhány piskótát, és csak egyszer kellett vele felállni, szerencsére a sor szélén ültünk. Igen, jobb lett volna nélküle, de hát mi mindenhová együtt megyünk:)

A nagy sikeren felbuzdulva már keresem a következő lehetőséget, ahová elmehetnénk. Van a tarsolyomban mozi, mert Matyi most nagy Bogyó és Babóca lázban ég, bábszínház, cirkusz, ilyesmi. Már nagyon várom, bármelyik is lesz a következő:)

Este pedig még előkerült a táskából a póló, amit titokban vettem a koncerten, és nagy volt az öröm, hogy éppen ugyanolyan, mint a Halász Judité:) Csak kicsit még nőni kell bele:)

Oviban először és másodszor

A nagy szülinapozás közepette túl vagyunk az első, és rögtön a második ovis napon, ami nem is igazán nap volt, hanem csak egy fél délelőtt, kb. 9-kor érkeztünk és nem volt még 11 óra, mikor már dolgunk végeztével távoztunk.

Az első nap szinte minden simán ment, köszönhető ez annak, hogy végig ott voltam Matyival a szobában. Eleinte, úgy az első fél órában nem nagyon akart mellőlem eltávolodni, majd egy szirénás autó meghozta a bátorságát, és kicsit oldódott. Rajzoltak az óvónénivel egy karácsonyfát, és Matyi rajzolt rá égőket, főzött a játékkonyhában egy kávét, de alapvetően csak ismerkedett, nézelődött. Nekem szimpatikus volt az óvónénik hozzáállása, nem erőltettek semmit, inkább én voltam az, aki feléjük próbáltam irányítani Matyit, hogy tőlük kérdezzen, velük játsszon, nem ők akarták mindenáron hogy elszakadjon a szoknyám mellől.

Az első napi lesifotó:

Hazafelé aztán a friss ovis rém büszke volt magára, ennek ellenére semmit nem akart mesélni az itthonmaradottaknak.

Ma reggel egy rossz éjszaka után nem épp fitten ébredtünk fel, és kérdéses volt hogy menjünk-e oviba, van-e értelme, ha csupa kóma az egész gyerek, de reggeli után Máté mondta, hogy na akkor öltözzünk, és menjünk oviba. Így hát mentünk.

Egy kicsit megint ott voltam vele, de most már hamarabb megbátorodott mint a múltkor, és ment szépen a szőnyegre autózni, meg rajzolt is egy autót. (egészen autóformájút). Érdekes, hogy itthon nem egy nagy rajzolós, igaz, hogy amióta Milán a pakolós korba lépett már nincs egészen elől a rajzcucc, de azért mindig szem előtt van, és nem nagyon szokott leülni magától rajzolni, ott meg magától szépen odaült a rajzasztalhoz, hogy rajzoljunk. Pedig még a ceruza is olyan az oviban, mint az itthoni. Szóval fura.

Mivel szépen autózgatott, megbeszéltem vele, hogy egy kicsit elmegyek, de nem sokára jövök vissza. Először azt mondta ne menjek el, és maradtam is egy kicsit még, majd egyszer csak ő mondta, hogy most mehetek egy kicsit, és megígértette, hogy mindjárt jövök. Kiültem a folyósóra, és vártam, mi történik, majd kb. 10 perc múlva kijött az óvónéni, hogy szerinte menjek csak el  nyugodtan, mert Matyi szépen játszik, hát elmentem, és kb. 45 perc múlva értem vissza, de akkor már hallottam, hogy sír:(

Csak bújt a nyakamba, olyan kis aranyos volt.Igaz, azt hajtogatta, hogy most már menjünk haza.

Az óvónéni azt mondta, nem volt semmi gond, szépen játszott, evett-ivott (volt tízórai), aztán egyszer csak leült a szőnyegre és sírt, és nem hagyta magát megvigasztalni se, de nem sírt régóta, csak pár perce.

Úgyhogy most van egy nagyon pozitív és egy kicsit negatív élményünk, és tudom, hogy ez a rendje, és jól van ez így, mégis olyan szomorú vagyok, amikor sír, úgyhogy remélem hogy nem lesz nagyobb baj, mint egy-egy ilyen kis elkeseredés.

Addig pedig, amíg minden nem megy flottul, sokat beszélgetünk az oviról, és olvasgatjuk ezt a könyvet, hátha segít...

Ünnepeltünk

Egy 3 évesnek 3 ünnepség és 3 torta dukál. Szombaton pontot tettünk Matyika idei születésnapi ünnepségsorozatának végére, és elkezdhetünk most már teljes erőből a karácsonyra hangolódni, hogy aztán frissen-kipihenten-jóllakottan nekivághassunk Milánka ünneplésének:) no de ez egy későbbi történet lesz majd...

Idén így ünnepeltük Matyikát:

Milyen is 3 évesen?

Jöjjön akkor néhány szó a 3 éves Máténkról.

Először is a száraz adatok:

- súlya 12.5 és 13 kiló között valahol, attól függ mennyi ruha van rajta, szóval nincs rajta sok felesleg.

-hossza kb.94 cm, de nem tud 1 mp-ig sem egyenesen előrenézve megállni, de 98-as ruhákat hord többnyire.

- lába 24-es.

Kedvenc elfoglaltságai:

-autózás ötvözve a hétköznapokkal, pl. boltba megy autóval, kereket- és dísztárcsát cserél, tankol, beriasztózza (cikcik) de van amikor szirénázik, ilyenkor hangosan kiabálja, hogy sziréna-sziréna.

-szeret még igaziból és képzeletben is főzni. Igaziból ott segít ahol tud, vagy ahol azt képzeli, hogy tud, képzeletben pedig szokás szerint kávét főz a videómagnóval, és közben hangosan kiabálja, hogy Főőőőő!!!!

- ha olyanja van, akkor elég hosszan festeget vagy ragasztgat, néha firkálgat, vagy színezget, de nem igazán jellemző.

- egy ideje már az olvasásra is rákapott.

-szeret mesét is nézni és zenét is hallgatni.

Kedvenc könyve: folyamatosan változik, de ha én nem javasolnám, hogy akkor most hozzál egy másikat (mert én már unom a jelenlegit), akkor szerintem 1 darab könyvvel is ellenne, még akkor ha kívülről fújja az egészet.

Kedvenc filmje: ha nem meséről van szó, akkor egyértelműen a Nagypályás kiskutyák a favorit, legalább 178milliószor láttuk már az első 20-30 percét.

Kedvenc meséje: ez is változó, de most épp a Bambi és a Kisvakond a best, de túl vagyunk már a Vuk, Süsü őrülten, a Kockásfülű nyúl egyes részeit is szereti. A legeslegújabb kaedvence pedig a Bogyó és Babóca. Imádja:)

Kedvenc zenéje: Vannak örök slágerek, ilyen pl. a tavaszi szél vizet áraszt (mindenmadájos) Freddy Mercury előadásában, vagy a Sehallselát Dömötör (SoseláttaDömötör), meg a Remek a hangulatom, és ezek mellett vannak még egyéb kedvencei, mint pl. a Suzanna-suzanna (Suzám), vagy a We are familiy (vitfárfenöli). Mostanában nagyon gyúrunk a vasárnapi HJ koncertre, ezt is nagyon szereti. Meg Gryllus Vilmost is. És persze a rockzenét, meg Lady Gaga-át (upsz), szóval elég széles a paletta.

Szereti még nézni a róla készült felvételeket, videót, meg az Apásatanyásat, meg a Bandisatemeséset is.

Alváshoz a Babazene 2-es albuma szól, csak és kizárólag, nálunk még a játékmackó is erre alszik.

Kedvenc étele: hmmm... nem is tudom.... alapvetően mindenevő, de ha meg kell említenem valamit, akkor virsli, spenót, bármilyen krémleves, amibe lehet bogyót tenni (bogyósleves). Nyáron sláger volt a főtt kukorica.

Amit nem eszik meg az egyértelműen a cékla.

Kedvenc itala: nem tudom van-e ilyenje, általában instant teát vagy vizet iszik. Néha narancslevet, de keveset, mert hasmenéses lesz tőle. Este kakaót vagy tejet kap, amit kér. Egyébként meg bármit meginna ami a mi poharunkban van, legyen az alkoholos valami, vagy gyógytea.

Szokásai:

-Nekem kedvenc, hogy összebújva alszik el. Ha álmos akkor szopja az ujját, a jobb kezén a mutató-és középsőt tenyérrel felfelé:)

-Fürdés után az összes gatyáját végig kell nézni, és mindegyikre rávágja, hogy ez nem lesz  jó, majd még egyszer újranézve már talál magának jót.

- minden reggel integetünk az ablakból Apának, meg a szomszédoknak is, ha épp ők is akkor mennek, minden csütörtökön pedig a kukásbácsiknak is pluszzban. A nagy integetős projektbe Milán is becsatlakozott már egy ideje, így valóban veccesen festhetünk az utcáról nézve:)

- A közeli kistesco-ban van egy kávéautomata, amin mindig főz nekem egy képzeletbeli kávét, amit meg is kell ott helyben innom, anélkül nem mehetünk be.

- Mindig vennünk kell neki egy zsömlét, Milánnak pedig egy kiflit, amit aztán séta közben betermelnek. Most a hidegre való tekintettel (hihi) hanyagolni szokták.

És nyilván van még ezermegegy, ami most nem jut eszembe, vagy csak nem tűnik fel.

Kedvenc beszédtémái: mert vannak ám, hajaj:)

- az hogy az autón mi hol van, kinek milyen autója van, és annak az illetőnek van-e dísztárcsája és milyen, és hogy van-e neki újratervezése, és minden ahová innen el lehet jutni, (leginkább a hajtépésig.)

Egy jellemzően hétköznapi párbeszédünk nagyjából így néz ki: (egy igen rövidke kis részlet)

Ez milyen autó? Piros. Miért piros? Mert pirosra festették a bácsik. Milyen bácsik? Autószerelő bácsik. Hol festették pirosra? Az autógyárban. Miért?

- egy az autóshoz igen hasonló téma, hogy ki építette ezt a házat, majd a ki a Papáét, a Doktornéniét, és miért, és hogyan, és hová, és stb, és stb...

- aztán kedvenc téma még a kinek ki volt a hasában, itt végül mindig kiderül, hogy az ő hasában Manga volt, a játékmackó.

Amúgy pedig éppen olyan mint egy hároméves, olykor hisztis, olykor dacos, olykor akaratos, olykor irigy, de a másik pillanatban a világ legszerethetőbb kis lénye, aki ölel, bújik, puszit ad, verset mond, éneket énekel, Milánt ringat, Milánt kioktat, milánt szeretget,  és közben  folyamatosan, megállás nélkül fecseg, be nem áll a szája, de szeretjük, nagyon is:)

Elöljáróban

Lesz majd szülinapi összefoglaló és élménybeszámoló, sőt Máté harmadik évéről is készülök írni, de még hátravan egy hétvégi ünnepség, ahol Matyi bezsebel még néhány gratulációt és egy meglepetéstorát. Szóval lesz majd soksok kép, meglepődöttMatyiról, mosolygósMatyiról, újabb csináljunkegycsaládiképet próbálkozások, szóval mindenféle jó, de a fiúk nemigen hagyják, hogy képeket szerkesztgessek, rakosgassak... De addig is, egy kép a tegnap esti gitáros Matyiról:)

Holnap pedig látogatóba megyünk az oviba, úgyhogy arról majd írni fogok... kérek egy napot, csak egyet, amikor írhatok!!!! Légyszilégyszilégyszi!!!!!

Matyika 3 éves

Mióta elkészült már jó sokszor láttuk, és fogjuk is még, az biztos. Az is biztos, hogy ma egész nap a remek lesz a hangulatunk, és ez a nap biztos, hogy más lesz mint a többi.

Boldog Születésnapot Matyika!

Visszaszámol

Matyi ma reggeli megállapítása:
-Már csak annyit kell a hálószobában aludni, ahány gyertyája lesz Milánkának a tortáján, és itt lesz a születésnapom!
Kis hatásszünet.
- És VÉGRE megkapom a gitáromat!
Hihetetlen!

Az első szülőin

Pénteken volt Matyi első ovis szülői értekezlete, amit nem kis izgalommal vártam, végül ez már olyan szülős feladat. Valahogy olyan érzések voltak bennem, mintha eddig csak úgy elteltek volna édesegyüttlétben a napjaink, és most egyik pillanatról a másikra komoly felnőtt anyává kellett volna válnom. Mert amikor még gyerektelen voltam, akkor a szülőire járás olyan misztikusan felnőttes dolog volt. Most is az.

Ahogy ott ültem a kisszéken, sokszor átfutott az agyamon, hogy mit is keresek én itt? De ahogy a többi anyukán is végignéztem, nem csak nekem járt ez a fejemben, teli volt a szoba opálosodó szemű anyukákkal, akik maguk sem hitték el, hogy  itt ülnek,  hogy ez az idő is eljött. És olyan tanácstalanul néztem körbe a csoportszobában, ahol Matyi a következő néhány év nagyobbik részét tölteni fogja, szinte a második otthona lesz. És ahogy körbenéztem próbáltam oda képzelni Matyit ahogy ugyanígy ül a pici széken, ahogy ebédel, ahogy játszik, láttam, ahogy kimegy a minimosdóba, és csak az volt a fejemben, és nem is tudtam másra gondolni, csak hogy milyen jó lesz neki itt. Valahogy olyan nyugalom áradt szét bennem. Nem voltak bennem kétségek, vagy legalábbis háttérbe szorultak.

Pláne azután, miután kiderült, hogy az óvónéni lesz az övé, (Ibolya néni) aki nekem nagyon szimpatikus volt már a korábbi találkozások alkalmával, és akiről úgy gondolom, hogy meg fogja találni Matyival a közös hangot, aki velünk szülőkkel is nagyon megértő volt, és nemcsak a gyerekektől, de tőlünk sem várta el, hogy az elszakadást egyik napról a másikra feldolgozzuk, megszokjuk. Szerinte is kell néhány nap, amíg mind a gyerek, mind a szülő hozzászokik az új helyzethez, addig pedig ha szükséges, akkor ott lehet lenni a gyerekekkel egy kicsit, majd kimenni a folyosóra, és egyedül hagyni egy kicsit, aztán ha nagy gáz van, akkor szólnak, hogy menjünk be. Szóval a hárpia igazgatónő állítása ellenére mégiscsak van valamiféle beszoktatás, szerencsére. Ibolya néni személye rám nagyon nyugtatóan hatott,  örülök, hogy őt kaptuk, mert az első benyomások alapján bízom benne, és így sokkal könnyebb szívvel engedem el Matyit, mert úgy érzem jó kezekben lesz. Remélem később sem fogok csalódni.

Úgyhogy Matyi papíron csütörtöktől a Csiribiri-minicsoport óvodása, és hóember a jele:)

Én választottam, és tetszett is neki, bár először kicsit közömbösen fogadta, de a többfelvonásos szülinapi ünnepség tegnapi első felvonásán már büszkén harsogta, hogy neki hóember lesz a jele, pláne, hogy a csomagolópapíron is volt hóember (teljesen véletlenül, mert a nagyszülők még nem tudták, mi az ábra). Szóval szerintem jó lesz.

Izgatottan várjuk az első napot (ami csak első néhány óra lesz, igazából), de nem tudom mikor fog erre sor kerülni, mert most nem igazán vagyok egészségileg a topon, de majd meglátjuk.

Kalandra fel!

GondoskodóMatyi

Miután sorra mindenkin végigmegy ez a fránya lázas betegség, én sem maradhatok ki, szolidaritok a család többi, már felépülő részével, és vacakul érzem magam.

De nincs okom panaszra, mert Máté délelőtt teljes ellátásban részesített, főzött nekem gyurmából levest, majd a videómagnóval csinált egy forró mézes teát, és amikor mondtam neki, hogy most ne én olvassak már, mert levegőt sem kapok, meséljen most ő, akkor készséggel hozta az orrcseppet és zsebkendőt, hogy segítsek magamon, majd biztos ami biztos még megkérdezte, hogy nem kell-e kiporszívózni az orromat.

Délután pedig szülői értekezlet, életemben először, és közel sem utoljára:)

Addig még van egy kis időm meginni néhány igazi mézes teát, hogy embert varázsoljak magamból.

Céges Mikulás

Két okból is büszke vagyok Mátéra.

Egyrészt tegnap a céges Mikulás ünnepségen kétszer is elmondta a száncsengőt. Először mikrofonba amikor csalogatták a Mikulást, igaz itt csak félig sikerült, mert aztán felbukkant a Várvavárt, mire Matyi ráköszönt, hogy Szia Mikulás!, a vers pedig abba maradt. Majd később, amikor csomagosztás volt akkor nem volt elég bátor, de a végén visszamentünk és szépen elmondta elejétől a végéig, és azt is elmondta, hogy nagyon szeretne egy gitárt:) Olyan aranyos volt:)

A másik ok pedig az, hogy mikor mindenki nekiesett a csomagjának és bontotta-öntötte ki a tartalmát, és ették ész nélkül, addig Matyi csak forgatgatta, nézegette, még mindig teljesen meg volt hatva, hogy ilyen testközelből ajándékot kapott a Mikulástól. Úgy kellett neki mondani, hogy nyugodtan bontsa ki és nézze meg mit kapott, és amikor kibontotta, akkor sem kezdte csokival tömni a száját, hanem egy zacskó ropit bontatott csak fel. Igaz, hogy a csomagban lévő sokmindenféléről szerintem azt sem tudta micsoda. (mint ahogy meg is kérdezte a nyalókáról, hogy az mi)

Hát így történt. A Mikulással ugyan már nem találkozunk az idén, de azért még beszélünk róla, hiszen ha rossz lesz, akkor visszaküldünk neki mindent amit hozott. A Mikulás pedig tartozik még Matyinak a gitárral, amit megígért neki tegnap, és majd a születésnapjára hoz el, mert most nem fért a zsákjába.

Találkoztunk Vele

Napok óta a Mikulás körül forognak a gondolataink, leginkább Mátéé. Hétvégi bevásárlásunk során találkoztunk is Vele, (és fogunk is még), és a nagy eseményt meg is örökítették egy fénykép formájában, amit meg is kaptunk, íme:

Hogy Máté hogy vette az első tudatos találkozást azt nem tudom, mert én épp az üzlet másik végében vásároltam, de aztán még egyszer odamerészkedett, de azt már nem merte megmondani neki, hogy gitárt szeretne:)
Milán először csodálkozva nézte miféle szerzet ez a Nagyszakállú Pirosruhás, hol Rá, hol rám nézett, nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy sem, végül kicsit legörbült a szája, de ebben az is benne volt, hogy kikerültem a látószögéből.

Aztán hazaérve eszünkbe jutott egy sokkal korábbi nagy találkozásról készült kép. Megkerestük, egymás mellé tettük. A hasonlóság félelmetes. Mármint a Mikulások között ;) Íme:

Matyika öröme

- Te, Mikulás! - szólt nagyot ásítva, miután szárnyrakeltek egy újabb város felé.
- Mondd, te kitől kapsz ajándékot!?
- Az én ajándékom a gyermekek mosolya... (Zeke László)

Ez az idézet volt a mai feladvány a bookline karácsonyi játékán. És az jutott eszembe, mennyire találó, mennyire igaz. A teljes mese ITT olvasható.

Ma reggelre természetesen a mi ablakunkban lévő kiscipőket is megtöltötte a Mikulás mindenféle jóval. Nem lehetett könnyű dolga, mert nálunk elég későn végződik, és elég korán kezdődik  a nap, szóval igen jól kellett időzítenie ahhoz, hogy ne fussunk össze:)

Máté már kora hajnalban azzal ébredt, hogy vajon járt-e itt a mikulás, és vajon mit hozott? Majd csodálattal nézte a telepakolt cipőket az ablakban. Olyan aranyos volt, mert legeslegelőször nem is a sajátjához nyúlt, hanem odaadta Milánnak az övét, és csak aztán fordult a saját csomagjához.

Hitetlenkedve és csodálattal a telve bontogatta, és kezdte kipakolni a tartalmát. A csokimikulásba már rögtön bele kellett harapni.

De a csoda csak akkor következett be, amikor előkerült egy zacskó MandM-s cukorka a zacskóból. Máté nem ismeri ezt a terméket, de a tescoban mindig bepróbálkozik, hogy vegyünk egy ilyet. Én pedig mindig mondom neki, hogy nem veszünk, és visszatesszük.

Mikor titokban egyszer belecsempésztem a kosárba, tudtam, hogy örülni fog neki, de nem tudtam, hogy ezzel a kis zacskó csokigolyóval fogom megalapozni a Mikulásba vetett hitét. Nem tudtam, hogy ekkora örömöt, ragyogást, és boldogságot fogok az arcára varázsolni. Akkorát, amit biztos, hogy sosem fogok elfelejteni, és ha eszembe fog jutni nagysokára, akkor is a könnyeimet fogom nyeldesni, mit most.

Mikor megtalálta, csodálkozva mutatta a magasba:

-Anya, ilyet is hozott a Mikulás!!!! Honnan tudta, hogy ilyet kértem?

Mi mást mondhattam volna, mint hogy a Mikulás mindent tud, és mindent lát.

A hónap híre

Még csak negyedike van, de nem hiszem, hogy a hátralévő néhány hétben überelni lehetne azt a hírt, amit tegnap kaptam, mégpedig, hogy

MATYI OVIS LESZ!!!!

Mégpedig hamarabb, mint gondolhattuk volna, mivel hogy egy új részbe költöznek be, ami 13-án kerül átadásra, így annak ellenére, hogy ebben az oviban nincs beszoktatás a decemberi két hét mégis csak beszoktatás szagú lesz, mert csak délelőttre tudják őket bevenni. Így viszont Matyi is mehet akár már 16-án is, és akkor karácsony előtt még másfél hetet ismerkedhet az új helyzettel.

Elvileg várja. Aztán gyakorlatilag majd meglátjuk. De nagy mázlista amúgy, mert miután tavasszal még nem volt szó új csoport nyitásáról, így arról sem hogy bármi esélye lenne bekerülni, így miután csendesen beletörődtünk szépen rászerveztünk a jövő évre mindenféle jót, amit viszont már nem mondunk, mondhatunk (ill. Apa) vissza. Ami csak annyit jelent, hogy időnként hosszabb szüneteket fog tartani, rögtön az elsőt január közepe felé valamikor, épp mire ezt az egész ovi dolgot megunná. Ha tetszik neki, akkor nem félek attól, hogy kiszokik ezalatt az idő alatt, akkor szívesen fog menni később is, ha meg nagyon nem tetszik, akkor lehet, hogy nem is erőltetjük még ezt az ovibajárást. Majd látjuk.

De szerintem tetszeni fog neki. Legalábbis magamat ezzel bátorítom. Mert ha neki jó lesz, akkor nekem is jó lesz. A szorongásaimat, az aggodalmamat pedig majd feldolgozom valahogy, majd Milán segít:)

A legjobb, hogy nem volt még elég dolgunk, szervezni- és vásárolnivalónk erre a hónapra, nyakunkba kaptunk még egy ovikezdést is:)

Apró betűvel azért megjegyzem, hogy még 1 napot sem járt oviba, de kedden már 6000 forinttal a zsebünkben kell megjelennünk... szóval KEZDŐDIK!!!!!

Tegnapi gonoszságom

Tegnap délelőtt Matyi nagyon felbosszantott. Mikor azt mondom nagyon, akkor úgy kell érteni, hogy NAGYON!!!!! Hogy mivel, az igazából nem is téma, volt egy kis hatalmi harc közöttünk, de már ez is mindennaposnak számít.

Szóval fölbosszantott, én pedig mérgemben mindig a konyhába menekülök, és csinálok ezt-azt. Míg nem volt mosogatógépünk, akkor mindig mosogattam:) Jó levezető elfoglaltság.Tegnap nekiálltam ebédet főzni. Fejben megvolt már, ki mit kap, bár az esetek 90%-ában már mindhárman ugyanazt esszük, de a tegnapi nap pont nem ilyen lett volna, mert Milánnak céklát gondoltam, Matyinak meg sült hús rizzsel.

De olyan mérges voltam rá, hogy kitört belőlem a gonosz anya, és már csakazértis egyel több céklát csináltam, és bosszúból Matyinak is azt adtam, pedig ez az egyetlen étel szerintem, amit határozottan utál, de legalábbis nem szeret.  (Annyira nem voltam gonosz, hogy a húst is megvonjam tőle, azt megkapta)

Hát húzta az orrát rendesen, és mondogatta, hogy nem jó, nem ízlik, de azért csak ette, ette. Mondtam neki, hogy azért amiért felbosszantott nem tudtam neki mást főzni csak ezt, most már meg kell enni.

Megette úgy a 3/4-ét.

Ma délelőtt, mikor kint voltam a konyhában és az ebédet készítettem, spagettit, odasomfordált mellém, és óvatosan megkérdezte:

- Anya, ma jó voltam? Nem vagy mérges?

- Nem vagyok mérges.

- Akkor ma nem céklát kapok ugye?

Hátha végre leesett neki, hogy jobb velem jóban lenni:)))

Legutóbbi kedvenceim

Matyi:- Anya!!! Zsuzsának milyen telefonja van?
Én:- Nokia.
Matyi:- Nem inkább nokedli????

Még Sümegről:
M:-Hol van a szauna???
Én:- A medence mellett.Majd megmutatom.
Még legalább 50szer megkérdezi, hogy hol van.
51-edjére: -Akkor menjünk együnk szaunát!
Ekkor esett le, hogy ő végig szalonnára gondolt, ezért érdekelte annyira hogy hol van:)

És íme egy példa a "miért"-korszakra:
-Anya hívtál?
-Nem hívtalak.
-Miért nem?

Videódömping

Készült néhány jellegzetes videó az elmúlt hetekben, melyek tükrében jól rekonstruálható, hogyan is telek a koránsötétedős délutánjaink:)

Például rendezhetünk gyorsasági versenyt:

Vagy lehet mászni egyre feljebb és feljebb:







Vagy lehet az ágyon randalírozni:


Vagy forgószéken forgatni egymást:


Még szerencse, hogy feltalálják magukat:)
És teljesen gáz ez a videófeltöltés, hol látszódnak a videók, hol nem... ki érti ez?

Ovibairatkozás újra

Szóval, miután az előző posztban leírt módon cirka 1 óra alatt összekaptuk magunkat, elmentünk a tőlünk kerek másfél percnyire lévő oviba, hogy ott újra levetkőzzünk, és kezdjünk mindent elölről. Papír kitöltés, amiben persze Milán is szervesen szeretett volna részt venni, de nem hagytam, ezért sírt, különben is álmos volt, és mit szórakozok én vele, hogy egyszer ráadom a nagykabátot, aztán leveszem, és még azt is elhitetem vele, hogy sétálni megyünk, aztán nem, szóval eléggé odavolt.

De aztán gyorsan megvigasztalódott, mert az óvoda varázslatos liliputi világa nemcsak Mátét ejti ámulatba, ahányszor csak ott járunk, hanem Milánt is. A kis padokon csak úgy feszítettek, Milán szívesen áttanulmányozta volna egy egész ovi csoport cipőfelhozatalát, de sikerült megakadályoznom. Majd szóba elegyedett velünk egy kisfiú, akitől megtudtuk, hogy már csak 5-öt kell aludni, és jön a Mikulás! Már megérte ide jönni:)

Szerencsére csak 1 anyuka volt előttünk, úgyhogy gyorsan bejutottunk a óvodavezető-helyetteshez, és helyet foglaltunk a miniatűr székeken. Máté mindenre 5-ször rákérdezett, hogy mi micsoda, Milán pedig bemutatta a székremászó tudományát, miközben mi az óvónővel próbáltunk 2 értelmes szót váltani.

Kiderült, hogyha lesz hely, akkor akár már dec.16-án mehet Matyi, mert ebben a hónapban úgyis csak 9-12-ig tudnak menni az új gyerekek, mert nincs nekik ebéd rendelve. Amúgy meg egy régi iskolai épületet alakítottak most át, úgyhogy belülről vadiúj lesz minden, és lesz külön játszóterük is. Szóval jó lenne nagyon.

A bennem kavargó érzések az elmúlt napok alatt mit sem enyhültek, sőt... hiába tudom, hogy jó helye lesz Máténak, mégiscsak nehéz bevetnem őt az oroszlán barlangjába.

Ez az ovónéni akivel beszéltünk nagyon szimpatikus volt, nagyon azt mondta, hogy elképzelhető, hogy lesz még Matyinak hely. (mert ugyanúgy először a szept-okt-nov.-i gyerekek élveznek elsőbbséget).

Pénteken kell telefonálnom, hogy mi a helyzet. Kíváncsian várom.

Egy szimpla hétköznapi séta előkészületei hóeséssel fűszerezve

Esik a hó! Remek és szuper a szó pozitív és negatív értelmében is egyszerre. Mert szeretem ám én a hóesést, elvégre ezért van tél, vagy mi, de két gyerekkel útnak indulni egyébként sem egy egyszerű dolog, legalábbis nálunk, hóesésben meg pláne nem. Pedig nincs mese, fel kell öltöznünk, el kell indulnunk, hiszen ma van az ovis beiratkozás. (külön posztban jövök majd a részletekkel).

Hol is kezdjem, hol is kezdjem?

Ha már itt a nadrágom karnyújtásnyira, két lépés között gyorsan beleugrom, másik kettő között magamra kapom az első pólót ami a szekrényben a kezembe kerül. Én így hipphopp 80%os készültségben vagyok. Megy ez:)

Látom Milán jól elvan a játékos zsák módszeres kipakolásával, így Matyival kezdem, ő amúgy a könnyebb eset, ha akar egyedül öltözik, kivéve a harisnyát. Előveszem a ruháit. Persze nem jó neki a vonatos harisnya, és az autós sem, mert most a medvésre vágyik, de az koszos. Eltöltünk ezzel néhány percet, míg végül rákerül az első vonatos, jöhet a nadrág, de még a kezembe sem veszem, már hallom, hogy az nem lesz jó. Újabb néhány percig győzködjük egymást, én leginkább azt bizonygatom, hogy nem kell az ünneplős feketét felvenni, a vékony kékben pedig fázni fog, hiszen esik a hó, majd végül  beleegyezik a barna farmerba, de csak akkor ha neki is teszünk nadrágszíjat. Oké! Felülre végülis jó az ami rajta van, majd ráveszünk egy normális kardigánt, és nem is látszik, hogy reggel kicsit összejoghurtoztuk a pólót. Szuper!

Milán eközben nemcsak a játékos zsákból pakolt ki, hanem 2 fiókból is, így kis időbe telik, mire kivadászom a játékok és nyári sapkák kavalkádjából, de vigyorog mint a tejbetök, de most nincs idő letolásra, különben is én már tudom azt, amit ő még nem, hogy hamarosan leolvad az arcáról ez az angyali vigyor. És igen!!!! Megint igazam lett, bárcsak így lenne 5-ösöm is a lottón. Milán küzd, harcol, elmenekül, nyafog, sír, hisztizik, és ezek végtelenszámú kombinációja, de végül teljes a siker, minden ruhadarab rajta van, már csak a cipőjét kell megkeresni valahol a játékupac alatt.

Hagyom, had keresgéljenek együtt, addig én kiszaladok a fürdőbe, és megpróbálok embert varázsolni magamból. 2 másodperc múlva mindkét Kiskorú a lábam mellett toporog, az egyik a fogkeféjét követeli, a másik a fürdőszobapolcról pakolja le a naptejeket. Hagyom, legalább csendben van, én pedig tudok haladni. Persze Matyit is be kell sprézni, persze ő is akar fésülködni, persze neki is kell az arcára kenni azt amit az enyémre, és rajzolni a szemére, stb, stb... Végül fújok rá egy kis dezodort az apjáéból, had illatozzon.

No akkor, célegyenesbe kerültünk, irány a sapka-kabát, ezmegaz!

Ja de előtte még leszaladok és kiállok a babakocsival, és beleteszem a lábzsákot, amit gyerekkel a kezemben nem tudok. Fiúk addig az előszobatükör előtt majomkodnak. Leszaladok-felszaladok, minden oké, indulhatunk, rólam persze már folyik a víz.

Egyik sapka, másik sapka, egyik kabát, másik kabát. Matyi persze nem azt akarja felvenni, hanem egy másikat, de ezt már meg sem hallom. Hoppá, hiszen esik a hó, akkor viszont gumicsizma kell. Megkeresem, Matyi felveszi. Eszébe jut, hogy nem pisiltünk. Milyen igaz! Kabátot levesszük. Pisil. Kabátot visszavesszük. Milán a konyhában pakol. Észreveszem, hogy nincs meg a fél cipője. Ekkor már égnek álló hajjal rongyolok vissza a kisszobába, és keresem. A radiátor alatt megtalálom. Juhé!Milán visszaveszi a cipőjét. Matyi nyafog, hogy melege van. Érthető.

Leveszem a fűtést, másik kezemmel felnyalábolom a papírokat az asztal széléről, ami vinnünk kell. Kinyitom nekik az ajtót, hogy ne süljenek meg.

A kabátom kapucniját sittysutty felcsatolom, de a csizmámat már nincs erőm megkeresni, de hát csak ide megyünk 2 sarokra, jó lesz a félcipő is, majd vigyázok.  Nem vettem pulóvert, jut eszembe, no sebaj, a sídzseki úgyis meleg, és különben is nekem már most melegem van.

Matyira bízom Milán nyusziját, én hozom a cumit. Illetve nem hozom, ottmarad a asztalon, de ezt már csak akkor veszem észre, amikor Milánt már a lépcső alján bekötöttem a kocsiba. Visszaszaladok, kinyitok, cumit magamhoz veszem, visszazárok, visszanyitok és még a kesztyűket a táskámba süllyesztem. Visszazárok.

Folyik rólam a víz, még jó hogy nem vettem pulóvert:)

Mátét közben győzködöm, hogy ne jöjjön már motorral, nincs elég bajunk??? Különben is hóban gyalogolni jó. Nagy nehezen elhiszi, és még élvezi is, ahogy ropog a talpa alatt.

Elértünk a kapuhoz! Innen már nincs megállás!

Éljen, kint vagyunk, sétálunk, és esik a hó!!!!!