Bármilyen is volt az éjszaka, alvós,
vagy ébrenlevős, csendes, vagy sírós, a reggelek nagyjából egyformán
indulnak... egyformán békésen, összebújósan, (leszámítva ha Matyi épp nem akarja apát munkába engedni, és brutálhisztibe fog), és együttjátszósan.
Ilyenkor még mindenki kellően kómás, én a
kávémat szürcsölgetem, Matyika lájtosan autózgat, és most már Milán is
többnyire betársul mellé, és a csendes szemlélőből érdeklődő játékossá
lép elő. Ilyenkor boldogság rájuk nézni... (máskor is, de ilyenkor különösen)
Ilyenkor néhány pillanatra feledtetik velem a rossz éjszakát, a
bedagadt szemeket, a morcosságomat, a fáradságomat... ilyenkor
elképzelem, hogy egész nap ebben a csöpögős szirupban fogok dagonyázni,
hisztik és fogfájás nélkül, békésen együttautózgatva, nevetve,
mosolyogva, relaxálva...
Aztán az idill persze épp csak addig
tart, míg ezt az egész maszlagot le nem futtatom az agyamban, mert mire
ezt végiggondolom, addigra rendszerint történik valami, ami már nem
olyan békés, nem olyan idillikus, nem olyan csöpögős... sokkal inkább
hangos, zűrzavaros, sokkal inkább valóságközeli... indul nap!!! Nincs
idő álmodozni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése