Biztos
mindenkinek van olyan helye, városa a nagyvilágban ahová bármikor és
akárhányszor vissza tudna menni, és újra és újra ugyanolyan ámulatba
ejti, mint amikor először járt ott.
Nekem több ilyen helyem is van,
mindegyiket másért szeretem. Az ilyen város, ahová mindig szívesen
megyek vissza, sőt még élnék is ott ha egyszer úgy adódna.
Már akkor is ámulatba ejtett a város királyisága,
amikor még sosem jártam ott, amikor még csak képekről csodáltam, hogy
milyen szép. Évekkel ezelőtt jártunk ott először, még kettesben, és
akkor jó alaposan feltérképeztük, felfedeztük, megnéztük a várost. Azóta
voltunk még párszor, Matyival is, amikor még kicsi volt, 2008. augusztusában, és nyilván megyünk is még.
Ez alkalommal csak egy rövid hétvégi
látogatásra futotta, kedves barátaink meghívásának tettünk eleget, de
így is nagyon jó volt ott lenni. Leszámítva, hogy az egyetlen teljes
napon amit ott töltöttünk, a szombaton, na hát Matyinak ekkor nem volt
éppen jó napja. Mindenesetre minden programot amit kitaláltunk, hogy az
milyen jó lesz neki megvétózott, nem volt partner.
A péntek esti grillezésnél még nem volt
semmi gond, sőt... simán elment nélkülünk boltba a házigazdával, de a
szombat délelőtti schönbrunni sétában már nem nagyon akart részt venni,
még a kis sétavonatról is lekívánkozott, és ahelyett hogy nagyot sétált
volna, ahogy azt mi elképzeltük, hogy jól lefárasztjuk a déli alváshoz,
inkább egész végig apa nyakában cipeltette magát, és onnan kémlelt
nagyurasan körbe.
Az egyetlen dolog, ami egy kicsit lázba
tudta hozni, az az hogy metróztunk. Hát azért teljesen odavolt.
Szerencsétlen gyerek él-hal a tömegközlekedésért, mert mindig autóval
van hurcolva mindenhová:)
Schönbrunn egyébként mindig ámulatba
ejt, sosem felejtem azt a bizsergető érzést, amikor hajdanán, miután
végigjártunk vagy 40 kastélytermet végre kiszabadultunk a kertbe, és
elénk tárult maga a csoda. Itt szerintem megunhatatlan a séta, még a
turisták által felkapott főcsapásokon is mindig van valami új, hát még
ha kicsit távolabb merészkedünk:)
Aztán hiába a hosszú délutáni szieszta, a délutáni práterezés
sem volt épp Matyi ínyére, bár látszott rajta az érdeklődés, de olyan
kis méla volt, olyan lelketlen. Azért beültünk egy dodzsembe, amit
azért módjával élvezett, csak nem szeretett ütközni, amit amúgy én sem
szeretettem, mert iszonyat nagyot csapott, már nem is emlékeztem, hogy
ez ilyen, így jószerével a szélső sávban hajtottunk körbe-körbe, ami
azért jó volt:)
A kis pónilovak egy pillanatra
felvillanyozták, el is mesélte sebtiben, hogy ő bizony már ült lovon, és
ki is választotta, hogy melyiken szeretne menni, de amikor rá került a
sor, és nemhogy nem simisimivel indított a bácsi, hanem rögtön rá akarta
syzíjjazni egy másik lóra, na akkor az én érzékeny lelkületű nagyfiam
sírásba kezdett, és utána már hiába volt másik paci, simogatás, le akart
szállni.
De hogy ne maradjon lovakka nélkül, felültünk családilag (minusz Milán) egy lovaskocsi szerűségre, amivel mentünk pár kört.
Mire itt végeztünk, addigra Milán is
kikívánkozott a kocsijából, Matyi pedig be, így a továbbiakban fordított
felállásban folytattuk a sétát, Milán Apa nyakában, Matyi pedig Milán
kocsijában, és még a nyusziját is lelkiismeretesen gyűrögette.
Másnap délelőtt pedig reggeli után
hazafelé vettük az irányt, és azóta élvezzük otthon melegét. Szó
szerint, mert volt olyan nap, amikor 28 fok volt a szobahőmérséklet. És
próbálunk visszarázódni a hétköznapokba. Nem sok sikerrel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése