Lázasan

Úgy látszik ahogy Matyi nő, úgy sűrűsödnek az ilyenolyan betegségekkel töltött  napok. Azt már régóta tudom, hogy bármi kis vicikvacak is bújkál a szervezetében ő rögtön lázzal reagál, nem is kicsivel, (ebben tiszta anyja, ha másban nem is), de tudom, hogy ez max. 1nap 1 éjszaka szokott tartani, aztán minden szépen visszaáll a régi kerékvágásba, és a betegségnek messziről integetünk.

Tegnap délben Matyi megint belázasodott, bágyadt volt, nem volt önmaga, és még ebéd előtt elaludt. A délutánt hullámzóan töltöttük, a láz-lázcsillapítás-mindenoké hármas váltogatta egymást szépen megadott időközönként. Éjjel brutálforrónak tapintottam a buksiját, de mivel aludt, így csak nurofent csöpögtettem a szájába, és kb. 2 percenként néztem hogy van-e valami változás... nem nagyon volt, a teste mint egy égő kemence, még ruhán és takarón keresztül is perzselt, és ő is kezdett egyre nyugtalanabbul aludni, így egy ébrenléti fázisban gyors lázásmérés, majd hüledezés után kapott egy kúpott, amitől úgyahogy de aludt. (Persze eddigre felnyűglődtük Milánt, akit miután Mátét álomba szenderítettem még másfél órát ringattam, mire ő is visszaaludt.

Reggelre nemigen  javult a helyzet, sőt... megtetéztük egy teakihányással, így nem volt mese, doktorbácsihoz kellett menni.

Annak ellenére, hogy szépen átbeszéltük előtte, hogy mit fog csinálni majd a doktorbácsi, a vonyító, sikító, lázas, kézzel-lábbal ellenkező Matyit nem volt egyszerű megvizsgálni, de végül sikerült. A diagnózis szerint vmi gennyedző torokgyuszija van. Hogy hogyan lehet egy ilyet összeszedni tényleg nem tudom.... mindenesetre csodaszerekkel felszerelkezve távoztunk.

Matyika egyelőre a remek a hangulatom és a leterített a láz között csapong. Az első állapotban mintha kutya baja se lenne, ugrál, kiabál, és dacoskodik. A másodikban gyámoltalanul fekszik az ágyban, vagy az ölemben, és nyakig húzza magára a takarót, és nem kér semmit, nem csinál semmit, csak néz ki bambán a kis buksijából.

Ez a nap még nyilván így fog telni, de holnapra jelentős javulásra számítok. Addig pedig ápoljuk a kis beteg madárkánkat, és minél távolabb tartjuk Milánkától... az aztán végképp nem hiányozna, hogy még ő is benyalja ezt a vacak betegséget.

Szuperszombat

Van a fejemben egy sok-sok képpel teletüzdelt bejegyzés arról, hogy milyen jó kis délutánt töltöttünk Hunorpajtásunk vidéki rezidenciáján...

De mivel jelen pillanatban nem tudok képeket tölteni a gépre, így csak kép nélkül mondom, hogy volt ám minden, terülj-terülj asztalkám, állatfarm szemrevételezése, autókon és legódarabokon történő összeveszés a Nagyoknál, szőnyegsarok és más játékok rágcsálása a Kisebbeknél, viharszagú szélben nagy közös Dunába kavics, ill. kődobálás a Nagyok részéről, míg a Kisebbek távolabbról babakocsiból szemlélődtek vagy aludtak, volt falusi játszótérfelfedezés persze homokkal minden mennyiségben, Kicsiknek együtthintázás, Nagyoknak járgánycsere (moci vs. taposóbringa), mindeközben léleképítő felnőttes beszélgetések a friss levegőn, amit harapni lehetett. Aztán volt nagy összeborulás, Matyink puszival és öleléssel hódította Minkaleányzót, eközben Hunor kutyamódra rémísztgett mindenkit, Milán pedig tág szemekkel nézte, mi folyik itt...

Búcsúzáskor Matyink még arcközelből megismerte a vidéki salakot, de mivel választottja is szemtanúként szerepelt, hősiesen mondta, hogy nem fáj sehol, amikor le akartam ápolni, és két perc múlva már mosolyogva integetett és sziattok-ozott az kocsiablakból, újabb 2 perc múlva pedig horkolva aludt.

Szóval igazán remekül éreztük magunkat:)))) Köszönjük:)

Milán kaszkadőrködik

Tudtam, hogy el fog jönni az az idő, amikor el kell tennünk a mindannyiunk által annyira szeretett nyugifotelt, de nem gondoltam, hogy már most, ilyen hamar... aztán gondolkodtam, és gondolkodtam, és rájöttem, hogy Máté is kb. 7 hónapos lehetett amikor végleg száműznünk kellett ezt az ülőalkalmatosságot, mert már kezdte állóalkalmatosságnak használni. Csak ő a játékállványba kapaszkodott, és úgy húzta fel magát. Ezt az állványt Milánnal alig-alig használtuk, mert szúrta Matyi szemét, és vagy csak a játékokat szedegette le róla, vagy az egész tartót, amit aztán vissza akart tenni, de ilyenkor mindig Milán szeme előtt kapirgált vele... szóval jobb volt ezt nem használni... Milánnak így is jó volt a fotel. Talán ezért is gondoltam azt, hogy ezt a felállósdit Milánnal kihagyjuk...

De hát tévedtem, mert a gyermeki találékonyság most is egy lépéssel előttem járt, és lám... Milán is kitalált magának egy szívmegállító mutatványt.

Csak erős idegzetűeknek!

Bármennyire is félelmetes volt nézni a műveletet, azért az örömmámorban úszó arcát nem felejtem el soha:)

Azt hiszem eljött az idő, hogy a kiságyban is lejjebb tegyük a matracot.

Kínlódunk

Jó lenne már ha egy kicsit hűvösebb jönne. Az őrjítő meleg most már mindannyiunkat kikészít, testileg-lelkileg... Melegünk van. Legkevésbé Milán bírja a meleget, őróla folyamatosan folyik a víz, izzadt ragacsos, nyűgös, fognövesztős. Ahogy vártam a vasárnapi első után felütötte a fejét a mellette lévő második is, ezen dolgozik most éppen, és semmi más nem lenne jó, csak ölben lenni, összebújni, de a melegben még ez sem jó se neki, se nekem, és ezt ő érzi, és ettől még nyafibb.Ezzel párhuzamosan szerintem elkezdett szeparációs szorongani is, jajdejó... ha véletlenül nélküle távozom a szobából, hát akkor van nekem ne mulass!

Amúgy meg minden nap eszembe jut, hogy arany keretbe kiteszem a falra vidékre szakadt Barátnőm fotóját, és naponta elrebegek előtte egy hálaimát, mert a zajos napjainkban csak a még tavaly tőle kapott BabyMozart dvd hoz egy kis nyugalmat, amit szerencsés esetben akár 3szor is képes a Legkisebbik Ugrifüles megnézni-hallgatni, és ha még szerencsésebb vagyok, akkor Mátéfőnök is betársul mellé. Ilyenkor lelkesen magyarázza Milánnak, hogy "látod Milán, az egy alma, az egy banán, ott megy vonat, ugat kutyus, stb..." (én mondjuk tudnám most már nélkülözni a macskanyávogással, kutyaugatással, kakaskukorékolással tarkított Mozart zenét, de hát a békesség kedvéért mindent el tudok viselni, napjában 100szor is akár)

BabyMozart-ot néz:

Máté, Ő még csak-csak elvan, kisgatyában tolja egész nap. Neki ez már nem az első nyara, gondolom annyira nem új neki ez a hőmérséklet, de most már napról-napra ő is egyre jobban odavan, hisztisebb, kezelhetetlenebb, szófogadatlanabb... megváltás neki a délután, amikor végre kimerészkedünk, és nagyot motorozunk, játszóterezünk, kertezünk.

Én meg... várom a jobbat... hogy hűvösebb legyen, hogy Milán kinövessze a második fogát, és utána talán kicsit jobb lesz neki, és ha neki jobb, akkor nekem is, és ha nekem jobb, akkor  az mindenkinek csak jobb.

Reggelek

Bármilyen is volt az éjszaka, alvós, vagy ébrenlevős, csendes, vagy sírós, a reggelek nagyjából egyformán indulnak... egyformán békésen, összebújósan, (leszámítva ha Matyi épp nem akarja apát munkába engedni, és brutálhisztibe fog), és együttjátszósan.

Ilyenkor még mindenki kellően kómás, én a kávémat szürcsölgetem, Matyika lájtosan  autózgat, és most már Milán is többnyire betársul mellé, és a csendes szemlélőből érdeklődő játékossá lép elő. Ilyenkor boldogság rájuk nézni... (máskor is, de ilyenkor különösen) Ilyenkor néhány pillanatra feledtetik velem a rossz éjszakát, a bedagadt szemeket, a morcosságomat,  a fáradságomat... ilyenkor elképzelem, hogy  egész nap ebben a csöpögős szirupban fogok dagonyázni, hisztik és fogfájás nélkül, békésen együttautózgatva, nevetve, mosolyogva, relaxálva...

Aztán az idill persze épp csak addig tart, míg ezt az egész maszlagot le nem futtatom az agyamban, mert mire ezt végiggondolom, addigra rendszerint történik valami, ami már nem olyan békés, nem olyan idillikus, nem olyan csöpögős... sokkal inkább hangos, zűrzavaros, sokkal inkább valóságközeli... indul nap!!! Nincs idő álmodozni!

Tökéletesítések

Milán gondolt egyet és a hétvégi vihar érkezésével összeegyeztette első fogának érkezését is. Vasárnap reggel még csak hólyagos volt az ínye, majd a 3 órás autóút alatt kibújt a csücske az bal alsó 1-esének, és azóta a továbbiakon nyűglődik veszettül. Gondolom, hogy a mellette lévő is hamarosan kibújik, mert ugye ezek párban járnak.

Továbbá... néhány nap alatt tökéletesre fejlesztette a kúszástudományát, és azóta lelkesen gyakorol, nincs előtte akadály, a kitűzött cél érdekében mindenre képes, jelen esetben ez a Máté nagy piros autója, amit gonosz módon mindig arrébb és arrébb rakok, Íme:

Máté pedig ügyesen halad afelé, hogy éjszakára is elhagyjuk a pelust, tegnap pelus nélkül utazott az autóban, és ügyesen szólt, hogy álljunk meg. (igaz rá 2 percre is meg akart állni, de akkor már nem dőltünk be neki). Az éjszakai pelusa pedig rendszerint száraz. Nekem még mindig olyan fura, hogy már ilyen okos, és ügyes nagyfiú, de mindazonáltal imádom a kis bugyis farát:)

Milán hozzátáplálódik

Igazából már a nyaralás előtt is elkezdhettem volna a hozzátáplálást, mert látszott rajta, hogy élhal bármilyen falatért, ami nem tej, de nem akartam a nyaralásunkat még ezzel is bonyolítani, de azt sem akartam, hogy elkezdjük, aztán félbehagyjuk. Így igazából a nyaralás után kezdett el kóstolgatni, de ahhoz képest már sokmindenen túlvagyunk.

Már olyan sokszor írtam, hogy másodjára valahogy minden más, kevésbé stresszes, kevésbé macerás. Most sem volt ez másképp. A hozzátáplálást is csak úgy elkezdtük, mindenféle hosszadalmas gyümölcslé kóstolgatás, 1-2 kanalazás nélkül, Milán rögtön belecsapott a lecsóba, és egy hét alatt a délelőtti gyümölcspüréből már szinte egy matyinyi adagot is betermel gond nélkül, nagyokat cuppogva.

Szerencsém van, mert vevő rá, Matyi is az volt.

Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy szitaagyammal már réges -régen elfelejtettem, hogy mikor mit ildomos adni egy hatésfél hónaposnak, így nagyjából azt kap, ami van otthon, leginkább az idényjellegűekre koncentrálva. Bár hogy megnyugtassam a lelkem lelkiismeretesen rákerestem az interneten, hogy is kell ezt szakszerűen csinálni, de ahány oldal annyiféle tanács és táblázat, majd gondoltam rákérdezek a védőnőnél, mert Matyit kizárólag az Ő tanácsaira alapozva tápláltam hozzá, szigorúan véve minden lépést, és végülis bejött, mert Matyi jól vette az akadályokat. De amikor találkoztunk, akkor persze elfelejtettem rákérdezni, ő pedig gondolom természetesnek vette, hogy mindent tudok.

Így próbálok a csekély mértékű emlékeimre hagyatkozni, és józan paraszti ésszel gondolkozni.

Ilyen formán Milán már túl van az alma, barack, körte, meggy gyümölcsturmixon, zöldségekből pedig a sárgarépa, krumpli,  sütőtök, sóska, saláta van kipipálva, és a közeljövőben tágítunk a cukkíni, paradicsom, borsó, karfiol, spenót felé, már amennyire továbbra is partner lesz a FiatalÚr. És már miért ne lenne az?

Én pedig már teljesen elfelejtettem, hogy milyen nagy élmény egy örökmozgót etetni, akinek a legfontosabb, hogy a kezét mindig épp a teli szájába gyűrje, lehetőleg mind a kettőt, majd rögtön meg kell fognia a tappancsait, amivel jókat lehet kalimpálni, így garantált az evés utáni fürdés, ami ebben a hőségben még jól is esik.

Matyika szobatiszta

Nagyjából két hete erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy a kánikulai hőségnél nincs jobb alkalom arra, hogy egyszer és mindenkorra elhagyjuk azt a fránya pelust, amihez Matyi körmeszakadtáig ragaszkodna, szerintem élete végéig. Kapott csini kisgatyákat, és dinós bugyipelust, és nekivágtunk az útnak, ami nem is volt olyan hosszú, nem is volt olyan göröngyös, mint azt gondoltam, hogy majd lesz.

Eleinte persze történtek balesetek, de nem sokszor, aztán szépen lassan az a kevés is elmaradt, és először csak boltba mentünk pelus nélkül, aztán már a délutáni alvást is bugyiban tolta, és nem pisilt be sose. Mára már a dinós bugyipelust sem használjuk, csak a kisgatyákat, igaz, abból naponta többet is elhasznál a fiatalúr, mert minden pisilés után másikat akar venni, "most vonatosat kéjek, ojoszjánosat kéjek, kisfijúsat, csíkosat, majmosat...kéjek!" De hát ez legyen a legnagyobb baj:)

Éjszakára egyelőre még kap pelust, bár az esetek nagy többségében szárazon kerül le róla reggel, úgyhogy csak az én bátorságomon múlik, mikor hagyjuk el éjszakára is a pelust. De már így is nagyon büszke vagyok Rá!

Azzal az egy problémával nem számoltam, hogy most már Milánt is szobatisztává akarja tenni, és nem érti, hogy ha neki nincs pelusa, akkor Milánnak miért van, és mindig mondja, hogy "nem kell Milánnak pelus, nem kell!".

A legcsinosabb csúszómászó

Hipphopp, és még szinte fel sem fogtuk, hogy Milánunk már egyedül üldögél, időt sem hagyva arra, hogy kigyönyörködjük benne magunkat, máris egy szinttel feljebb lépett, és két nap alatt mesterien elkezdett négykézlábazni, és hogy a haladási vágyát is kielégítse mindezt  megfűszerezte egy csöppnyi kúszni próbálással. És nem is kell más csak megfelelő motiváció, és Milánka megy, igyekszik, húzza a kis popsiját, és HALAD.

Fej-fej mellett

Annak ellenére, hogy Milán a szerető bátyusnak köszönhetően kevesebbet volt szabadon a földön, inkább a nyugifotelében nyugizott, vagy az ágyon aludt, mégis hozza a szintidőt, és a kitartó próbálkozások eredményeképpen tegnapelőtt már egyedül ücsörgött a kiskádjában, még viszonylag bizonytalanul, de tegnap már bátrabban játszadozott a fürdővizére várva, és így sikerült is megörökíteni.

Kíváncsiságképpen azért visszakerestem, hogy Matyiról mikor készült az első egyedülülök kép, és egész pontosan 6 hónapos és 3 napos korában. Milánról pedig 6 hónapos és 8 napos korában, azaz a nehezített pálya ellenére (értsd: nagytesó örökös randalírozása miatti biztonságos tartás, mert Matyi szeleburdiságának köszönhetően én mindig féltem, hogy ráugrik, rámegy motorral, stb...) csupán 5 nap az eltérés.

Úgyhogy ha ez így folytatódik, akkor néhány napon beszámolhatok majd az első Milánfogról, majd rögtön a másodikról is, (ami egyébként a sírás erősségét nézve valóban nincs már messze), majd arról, hogy Milán padlócirkáló lett (ami félig már most  is igaz), hogy felállt, elindult, megszólalt, ír és olvas, leérettségizett, lediplomázott, stb...

Költői kérdés

Vajon egyszer, a távoli jövőben , valamikor, amikor már az összes gyerekem át fogja aludni az éjszakát, vajon én is képes leszek újra 8 órát aludni, vagy én akkor is fel fogok kelni másfél óránként?

Strandoltunk

Alapból mi nem vagyunk olyan nagy strandolósok, valahogy a zsúfolt medencében való órákig tartó magamatáztatást sosem szerettem, egy ideig jó-jó, aztán én megunom, és ki kell jönnöm, de igazából a tűző napon aszalódásért sem vagyok oda, és mivel a vörös hajammal, fehér bőrömmel a különösen veszélyeztetettek táborát erősítem, így szépen lassan le is szoktam a napozásról.

De a nyaralás alatt Matyi nagyon belejött a fürdőzésbe, és Milánnak sem volt ellenére egy kis csobbanás, így gondoltuk, hogy  a vasárnap délutáni hőséget a strandon vészeljük át. De hogy mindenkinek jó legyen, a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, így egy olyan helyet kerestünk, ahol kint is és bent is lehet fürdeni, ha úgy hozza úri kedvünk, így esett a választásunk a híres-hírhedt  Aquaworldre.

Maga a hely jól meg van csinálva, igaz, a semmi közepén egy modern szálloda, és mellette egy élménypark ígyisúgyis megfogja az ember szemét.

Fél 5-től lehet esti jegyet venni, ami nekünk pont jó volt, mert úgyis csak Matyialvás után mentünk volna, és úgysem mentünk volna 4 előtt a napra, erre figyelünk.

Nem sokat fényképeztünk, érkezés után néhányat, a megérkezés örömére, majd a vége felé néhányat, amikor én már a partra száműztem magamat, amúgy meg jobbnak láttuk biztonságban tudni a szekrényben a gépet.

Matyi persze rögtön kinyitotta az úszóhártyáit, és egyik medencéből a másikba ment volna, ha nem lett volna a java részéből kitiltva zsenge kora miatt, de amibe bemehettünk együtt, azokat nagyon élvezte, a hullámmedence, és a vízsodrás volt talán a kedvence. Persze csúszott is, gyerekcsúszdán, igaz egyszer felbátorkodta magát egy hosszabb kanyargósra, de a legtetején meggondolta magát, így a lépcsőn várakozó gyereksereg mellett kellett fölmennem érte.

Milán röpke fürdés után, szundított egy kicsit, majd teljesen ámulatba ejtette a napozóágy lyukacsos anyaga, amit hosszasan tanulmányozott hatalmasakat hő-zve, és he-zve mellé.

A nap végén Matyit nehezen lehetett meggyőzni, hogy már mennünk kell, végül nem is tudom mivel sikerült kicsalogatni a vízből, de épp hogy csak egy kis hisztit tolt le, csak a miheztartás végett, de meg kellett ígérni neki, hogy máskor is megyünk még fürdeni.

Otthon persze még tartott a lelkesedés, egész este azt hajtogatta, hogy "nagy vízben voltunk, megint, másik nagy vízben", majd egy kis gondolkodás után még hozzátette, hogy "ez is jó volt".  Majd kidőlt. Nekünk pedig muszáj lesz megszeretni a strandot, legalábbis egy időre.

5.fejezet: Villámlátogatás Bécsben

Biztos mindenkinek van olyan helye, városa a nagyvilágban ahová bármikor és akárhányszor vissza tudna menni, és újra és újra ugyanolyan ámulatba ejti, mint amikor először járt ott.

Nekem több ilyen helyem is van, mindegyiket másért szeretem. Az ilyen város, ahová mindig szívesen megyek vissza, sőt még élnék is ott ha egyszer úgy adódna.

Már akkor is ámulatba ejtett a város királyisága, amikor még sosem jártam ott, amikor még csak képekről csodáltam, hogy milyen szép. Évekkel ezelőtt jártunk ott először, még kettesben, és akkor jó alaposan feltérképeztük, felfedeztük, megnéztük a várost. Azóta voltunk még párszor, Matyival is, amikor még kicsi volt, 2008. augusztusában, és nyilván megyünk is még.

Ez alkalommal csak egy rövid hétvégi látogatásra futotta, kedves barátaink meghívásának tettünk eleget, de így is nagyon jó volt ott lenni.  Leszámítva, hogy az egyetlen teljes napon amit ott töltöttünk, a szombaton, na hát Matyinak ekkor nem volt éppen jó napja. Mindenesetre minden programot amit kitaláltunk, hogy az milyen jó lesz neki megvétózott, nem volt partner.

A péntek esti grillezésnél még nem volt semmi gond, sőt... simán elment nélkülünk boltba a házigazdával, de a szombat délelőtti schönbrunni sétában már nem nagyon akart részt venni, még a kis sétavonatról is lekívánkozott, és ahelyett hogy nagyot sétált volna, ahogy azt mi elképzeltük, hogy jól lefárasztjuk a déli alváshoz, inkább egész végig apa nyakában cipeltette magát, és onnan kémlelt nagyurasan körbe.

Az egyetlen dolog, ami egy kicsit lázba tudta hozni, az az hogy metróztunk. Hát azért teljesen odavolt. Szerencsétlen gyerek él-hal a tömegközlekedésért, mert mindig autóval van hurcolva mindenhová:)

Schönbrunn egyébként mindig ámulatba ejt, sosem felejtem azt a bizsergető érzést, amikor hajdanán, miután végigjártunk vagy 40 kastélytermet végre kiszabadultunk a kertbe, és elénk tárult maga a csoda. Itt szerintem megunhatatlan a séta, még a turisták által felkapott főcsapásokon is mindig van valami új, hát még ha kicsit távolabb merészkedünk:)

Aztán hiába a hosszú délutáni szieszta, a délutáni práterezés sem volt épp Matyi ínyére, bár látszott rajta az érdeklődés, de olyan kis méla volt, olyan lelketlen. Azért  beültünk egy dodzsembe, amit azért módjával élvezett, csak nem szeretett ütközni, amit amúgy én sem szeretettem, mert iszonyat nagyot csapott, már nem is emlékeztem, hogy ez ilyen, így jószerével a szélső sávban hajtottunk körbe-körbe, ami azért jó volt:)

A kis pónilovak egy pillanatra felvillanyozták, el is mesélte sebtiben, hogy ő bizony már ült lovon, és ki is választotta, hogy melyiken szeretne menni, de amikor rá került a sor, és nemhogy nem simisimivel indított a bácsi, hanem rögtön rá akarta syzíjjazni egy másik lóra, na akkor az én érzékeny lelkületű nagyfiam sírásba kezdett, és utána már hiába volt másik paci, simogatás, le akart szállni.

De hogy ne maradjon lovakka nélkül, felültünk családilag (minusz Milán) egy lovaskocsi szerűségre, amivel mentünk pár kört.

Mire itt végeztünk, addigra Milán is kikívánkozott a kocsijából, Matyi pedig be, így a továbbiakban fordított felállásban folytattuk a sétát, Milán Apa nyakában, Matyi pedig Milán kocsijában, és még a nyusziját is lelkiismeretesen gyűrögette.

Másnap délelőtt pedig reggeli után hazafelé vettük az irányt, és azóta élvezzük otthon melegét. Szó szerint, mert volt olyan nap, amikor 28 fok volt a szobahőmérséklet. És próbálunk visszarázódni a hétköznapokba. Nem sok sikerrel...

Begyulladtam

Két gyerekkel a hátam mögött persze hogy olvastam már a mellgyulladásról, de ezideáig nem sikerült megtapasztalnom, milyen is ez valójában. Hát most sikerült!

Tegnap dél körül már éreztem hogy valami nem stimmel, de akkor még nem gondoltam semmi rosszra. Aztán estére olyan duzzadt, fájós lett a jobb mellem, hogy csak na.

Az internetes továbbképzésem eredményeképpen kiderítettem, hogy nem mellgyulladásom van, még, mert még nincsen lázam, sem influenzás tüneteim, hanem egyszerűen csak tejcsatorna elzáródásom. Juhé!

A kezeléseket illetően legtöbb helyen azt olvastam, hogy meleg zuhany, közben óvatos masszírozás, és szoptatni-szoptatni-szoptatni, és elmúlik magától. Szoptatás előtt meleg borogatás, majd a szoptatást mindig a fájó mellből kezdjük, lehetőleg úgy hogy a gyerek álla a csomó felé essen. (mi van? most lógassam fejjel lefelé? )Ha nem múlik , akkor antibiotikumos kezelés, ha még durvább a helyzet, akkor azt már nem is olvastam inkább el. (a kedvencem az, hogy azt mondja, pihenjek sokat, feküdjek feltett lábakkal, hehehe)

Túl vagyok egy brutálfájós éjszakán. Egyelőre a helyzet nem javul, szerintem. Még mindig duzzadt, csomós, és érzékeny a jobbom.

Találtam homeopátiás szereket, de egyelőre nem tudom eldönteni, hogy melyiket is kéne nekem szedni. Mihelyst emberi idő lesz, felhívom a védőnőt, hátha tud érdemben segíteni, de ha valaki olvas, aki esetleg ért hozzá, szívesen veszek bármilyen jótanácsot.

4.fejezet: A jól megérdemelt pihenés a Szigetközben

Hétfőn reggeli után ugyan fájó szívvel búcsúztunk Olaszországtól, de a sok időnk nem volt szomorkodni, mert hosszú út állt előttünk, az eddigi leghosszabb, és inkább azon izgultunk hogy nagyobb gondok nélkül sikerüljön lehetőleg mindannyiunknak ép idegrendszerrel megérkezni a Szigetközbe.

Most is több lehetőséget lejátszottunk, hogy merre menjünk, hogy menjünk, esetleg hol álljunk meg, volt szó Ausztrián át klagenfurti vagy grazi pihenővel, Szlovénia-M.o., végül aztán a gps által leggyorsabbnak ítélt megoldást választottuk, (így is 5 és fél órára becsülte a távolságot, hmm...) mert megállni úgyis akkor és ott állunk meg, ahol ébren vannak, és nyűgösek a gyerekek, szóval Szlovénián át, és Maribornál Ausztria felé mentünk végig autópályán, és Mosonmagyaróvártól meg már szinte ott voltunk, ahol lennünk kellett.

Már szinte unalmas, de megint csak azt kell írnom, hogy a fiúk jól viselték az utat, tényleg. Kétszer álltunk meg, egyszer még Szlovéniában, itt tankoltunk is, és megmozgattuk a fiúkat, és Ausztriában, de már közel a magyar határhoz, de akkor Milán már nagyon éhes volt, szóval muszáj volt, de itt nem időztünk sokat, mert baromi nagy szélvihar volt.

Végül a kb.fél 10-es induláshoz képest fél 5 körül foglaltuk el a szobánkat, ITT, Lipóton. Sosem jártunk még a Szigetközben, pedig ez Magyarország legnagyobb szigete, és egyedülálló természeti adottságokkal rendelkezik, mocsár- és lápvidékekkel, melyekben hazánkban egyedülálló hal- és madárfajok élnek. A térség nagyon jó kirándulóhelynek bizonyul, főleg biciklivel érdemes szerintem nekivágni, (a hotelben is lehetett kölcsönözni, és vannak jó kis bicikliutak), a Duna ezen része pedig a  raftingolóknak kedvez.

Mivel az időjárás továbbra sem nagyon kedvezett a kültéri programoknak, így időnk java részét a hotelben töltöttük, hosszasan reggeliztünk, majd hosszasan kényeztettük magunkat a wellnessrészlegen, Máté minden nap rongyosra áztatta magát a gyerekbarát 35 fokos termálvízben, majd olyan is előfordult, hogy családilag aludtunk egy nagyot, délután kávéztunk-teáztunk, és fincsi lipóti pékséges sütiket ettünk. Nem véletlen, mert a pékség tulaja a hotel tulaja is, és egyben a falu polgármestere is. Este ugyancsak bőséges vacsora, majd meccsnézés, harc a szúnyogokkal, és alvás volt a program, olykor Milán fognövesztésével, és Máté ágyrólleesésével tarkítottuk  az amúgy már túl egyhangú életünket.

Úszópelus- bemutató, az idei trend a tengerkék, sárgacsillagos, enyhén buggyosan hagyva a far-részen:

A bőséges reggeli-vacsora rész, csak minket érint, Matyit nem, ő éhségsztrájkolt, neki minden érdekesebb volt, mint az evés, pedig találhatott volna kedvére valót, de beérte egy reggeli virslivel, és egy csésze levesnyi vacsorával. Milán szerencsére rövid nyűglődések után beletörődötten szunyókált, míg mi ettünk.

Szerdára végre kicsit jobb lett az idő, nem esett, csak szél fújt, és elmentünk lovaskocsizni. Matyi teljesen odavolt a lovakért, le se vette róluk a szemét, Milán pedig a kocsi padlójára száműzve szélvédve aludt, a változatosság kedvéért:)

Csütörtökön pedig már igazi jó idő lett, és végre felfedezhettük a hotel hatalmas kertjét (na jó még szerda este felfedeztük), Matyi játszóterezett, focizott, napozóágyat tologatott, jógázó néniket nézett, Milán pedig hasalt, és füvészkedett.

Este pedig Matyi igazit lovagolt. Kicsit tartottunk tőle, mit fog hozzá szólni, hogy fel mer-e majd ülni rá, mert az nyilvánvaló volt, hogy tetszenek neki a patások, de eddig még nem ült rajtuk. De nem volt gond, és jó fej bácsi vezette a lovat, hagyta, hogy először szépen megbarátkozzon Matyi a jószággal, csak aztán ült fel, miután jól kisimogatta magát. Jó néhány kört megtettek, a végén már egész bátran csücsült a magasban ZsokéMáténk. aztán persze egész este, és másnap is azt hallgattuk, hogy Máté jovagojt. Majd továbbköltötte a sztorit, és mondta holnap Milán is fog lovagolni, és az egyik kezét ő fogja fogni, a másikat pedig Apa. Milán a lovaglást a partvonalról nézte-nézte, majd gondolom uncsi volt neki, hogy csak körbe-körbe mendegélt a nagytesó, és inkább elaludt:)))

Hát így történt. Végül aztán nem is bántuk, hogy nem volt nagy kirándulóidő, mert így legalább tényleg pihentünk is egy kicsit. (Milán többet is mint kellett volna, nyilván ezért nem álmos most, hogy itthon vagyunk.)

Kicsivel több kép még van ITT.

Van még egy kis bécsi kalandunk... majd az is elmesélem:)

3.fejezet: Egy esős nap Velencében

Hiába reménykedtünk, és kértük az égieket, hogy bármikor máskor, csak holnap ne essen, vasárnap reggel még mindig zuhogott. Kicsit nagyon szomorkásan vonultunk le reggelizni, és elfoglaltunk egy ablak melletti, tengerre néző asztalt, hogy szemmel tarthassuk az időjárást, hátha jobbra fordul. Nem fordult. De mi osztottunk-szoroztunk és igazából két lehetőségünk volt, vagy lefújjuk Velencét, és Triesztben ázunk szét, vagy nem fújjuk le, és Velencében. A másodikat választottuk, de leginkább azért, mert már annyira beleéltük magunkat, főleg én, hogy megyünk, hogy keserűséggel töltött volna el, ha mégsem.

Így hát felöltöztünk jó melegen, magunkhoz vettük az esőkabátunkat és autóba pattantunk.

Kicsit magunk is meglepődtünk, hogy nincs is ám Velence olyan közel, mint ahogy azt mi gondoltuk, (persze, mert a térképen csak alig 2cm a távolság), igazából 160km körül van, és kb. másfél órát autóztunk, mire megérkeztünk. A fiúk szerencsére, a változatosság kedvéért aludtak egy nagyot. (esőben, autóban mindig nagyot tudnak aludni) Út közben  végig szakadt az eső, csak a vége felé kezdett kicsit felszakadozni, és volt kb. 5 egész perc is amikor nem esett. Ilyenkor én elkezdtem bizakodni, hogy hátha... de mégsem.

Velencébe nem lehet autóval behajtani, csak a város széléig, addig ameddig a busz és a vonat is bevinne. Mi is besoroltunk a hatalmas parkolóházak egyikébe a Piazzale Roma közvetlen közelében, ahol a buszállomás is van, és pont mellette volt a vaporetto végállomás, úgyhogy nem is kellett sem keresgélni, sem bóklászni, hanem parkolás és cókmókösszeszedés után rögtön felpattantunk a vaporettóra ami elvitt minket a Szent Márk térig (Piazza San Marco).

Mire odaértünk éppen nagyon esett az eső, de ennek ellenére rengeteg ember volt, esernyős, esőkabátos, ki hogy, és mindenki igyekezett a lehető legjobb esőmentes helyeken végigslisszolni, ami jelen esetben a Dózse palota árkádsora volt. De bárhogy is esett, a tér szépségéből ez semmit nem vont le. Igaz, hogy a tervezett nagy bámészkodás, téren kószálás, galambkerülgetés elmaradt, de nem bántuk meg, hogy elmentünk.

Innen valahogy belekeveredtünk a tér mögötti sikátorok forgatagába, leginkább azt sem tudtuk merre járunk éppen, csak sodródtunk a tömeggel, hídra fel, hídról  le, csatornán keresztül, szívtuk magunkba a velencei életérzést, és néztük az álarcárusok kirakatait.

Mikor aztán egy téren lyukadtunk ki, akkor már elég elázott csirkének, elcsigázottnak, és éhesnek éreztük magunkat, így bevonultunk melegedni és enni egy étterembe. Nem voltunk ezzel egyedül, tömve volt a hely, ennek ellenére elég gyorsan megkaptuk a forró teánkat és a pizzánkat.

Mire kijöttünk kicsit javult a helyzet esőfronton, de csak annyit, hogy hol elállt teljesen, de aztán duplaolyan erősen kezdett megint esni, és mivel tök jól megszáradtunk, még a cipőmet sem éreztem vizesnek, nem nagyon volt kedvünk újra bőrig ázni, így felpattantunk az 1-es vaporettóra, és fuvaroztattuk magunkat a Canale Granden, mely a város fő közlekedési útvonala, és véges végig paloták és templomok szegélyezik a két partját.

A fiúknak nagyon tetszett a hajózás, én pedig annyit fényképeztem a fedett rész alatt, hogy teljesen bepárásodott a gép lencséje. (aztán szerencsére hamar kiszáradt).

Innen már ki sem szálltunk még egyszer, hanem rögtön az autónkhoz mentünk, és mentünk vissza Triesztbe.

Az eső ellenére nagyon szép napunk volt, egyáltalán nem bántuk meg, hogy elmentünk, sőt... nyilván kicsit jobb időben sokkal több mindent láthattunk és csinálhattunk volna, de így is szuper volt.  A város esőben is nagyon magával ragadó, kicsit Amszterdam-os, hangulatos. Ha rajtunk múlik, akkor biztos, hogy jövünk még, hisz annyi minden kimaradt, és mert Velencét látni... és újra látni...és újra látni...

Viszlát Velence!

Teker

Matyi néhány napja lecserélte a motorját triciklire. Mindenhová azzal jön, egész nagy távokat meg tud vele tenni, bár tegnap a könyvtárból hazafelé már láttam rajta, hogy eléggé el van fáradva, de csak tekert bőszen, sőt még a játszótérre is bekérte magát, de ott már végképp kidőlt, csak ücsörgött a homokozó sarkában és lapátolgatott bambán.

Egyébként meg úgy vezeti a biciklijét mint Apa az autóját. Van egy kulcsa, ami mindent nyit amúgy, azzal elindítja a biciklit, majd be is dugja a kormány alatt egy lyukba, és úgy megy. Van, hogy csak úgy megáll a járda közepén, bámészkodik, és amikor mondom neki, hogy jöjjön már, akkor nagy bölcsen mondja, hogy "nem tudok menni, pijos lámpa", majd mikor már eleget várt, de a lámpa gondolom még mindig piros, akkor meg azt mondja, hogy "na gyejünk máj". (ezt én szoktam mondani, a kocsiban amikor már fogy a türelmem.)

Aztán mikor leparkoltunk a játszótéren, akkor gondosan lezárta a bringát, és még rá is csippantott a riasztóval.Fő a biztonság:)