Régóta ígérgettem már a kollegáimnak, hogy bemegyek majd hozzájuk, de
valahogy sosem úgy alakult, vagy nem voltunk itthon, vagy közülük voltak
többen szabadságon, vagy hőség volt, vagy eső esett, szóval mindig volt
valami. De ma végre összeszedtük magunkat és átbuszoztunk a város
túlfelébe. Matyi persze motorral akart jönni, nagy nehezen sikerült
lebeszélnem róla, de akkor már mindent ígértem neki, szökőkúttól
elkezdve a kavicsdobálásig, mindent, végül a motor itthon maradt.
Fura volt a régen oly megszokott, oly unalmas, oly hosszú úton megint
végigbuszozni, az ismerős, de mégis más járdákon besétálni, és fura volt
egyszerűen csak úgy ott lenni is. Fura volt, hogy valaha, (nem is volt
az pedig olyan régen) minden egyes napomat ott töltöttem, fura volt
hallani az ismerős készülékek rég elfelejtett zúgását, az ismerős
emberek hangját. Fura volt elképzelni, hogy ha nem lenne Pocaktesó,
akkor néhány hónap múlva én is újra részese lennék valaminek, aminek
most nem vagyok része. És bár tudom, hogy jó döntés volt hogy így egyben
vállaltuk a gyerekeket, mégismost kicsit visszahúzott a szívem. Néhány
pillanatra kedvem lett volna munkába állni, véleményt alkotni, és
döntéseket hozni, szakmaiakat, nem gyerekeseket. A következő pillanatban
pedig azt éreztem, hogy nem, semmi pénzért nem cserélném el a mostani
életemet itthon, a munkahelyi pörgésre. Fura volt, mert minden olyan
volt mint régen, mégis más, mégsem ugyanaz. Lehet, hogy én változtam?
És azt is tudom, hogy egyszer el fog jönni az idő, amikor visszamegyek
dolgozni, és akkor biztos nem a nosztalgia részét fogom érezni, hanem
azt, hogy el kell válnom a gyerekeimtől, egész napra. Ez ma még teljesen
elképzelhetetlen számomra. Matyival még úgy össze vagyunk nőve, még
olyan kicsi. Szóval biztos nehéz lesz. De egyszer ez az idő is el fog
jönni. De az még odébb van, szerencsére. Húúú belegondolni is félek,
milyen lesz dolgozó anyának lenni.
Matyi persze előadta a TündérMátyás demóját, és persze mindenki odavolt,
hogy milyen nagy már, mert amikor utoljára látták, akkor még a
bébihordozóba vittem, (hát ilyen sűrűn járok arra). És hogy milyen szép,
és hogy tiszta Apja, és egyébként is.
Aztán hazafelé sikerült olyan busszal jönnünk, ami tele volt tizenéves
lányokkal.... rá kellett jönnöm, hogy generációs különbségek vannak
közöttünk, és én biza' már baromi öreg vagyok hozzájuk képest... azt a
semmiértelmenincsen csivitelést amit 4-5 csaj levágott fennhangon, na
hát azt mindenkinek hallania kellett volna, vagy inkább
senkinek.....Deee, az utazás végére vissza kellett szívnom minden csúnya
gondolatot, ami megfordult a fejemben, mert leszálláskor egyikük önként
ajánlotta fel, hogy segít levenni a buszról a babakocsit. Szóval van
remény:) (Persze a másik 4 hátulról cikizte, hogy húúúú, te milyen
jólnevelt vagy, de ezt én már kizártam a fülemből, és csak a szépre
emlékezem.)
Szóval fura, de esemény- és élménydús napot tudunk magunk mögött. Matyi
hazaérkezés után gyorsan lerótt néhány kört a mocijával, aztán álomba
zuhant. Gondolom kimerítette a több órán át tartó TündérMátyáskodás. Hát
nehéz feladat is az, kérem szépen:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése