Összevissza

Tegnap igen zsúfolt, de összességében sikeres napunk volt, sikerült kihozni a maximumot az év legrövidebb hétvégéjeként emlegetett napból..  F. ma újra elutazott, ráadásul most hétvégére sem jön haza, mert sok a munka.  Cserébe viszont talán lesz pár nyugodt napunk, mikor mi is kint leszünk, amit együtt tudunk tölteni. Gondolatban készülődöm, ha csak tehetem az internetet bújom, információt gyűjtök, mert a nagy vasárnapi ügyintézés közepette elfelejtettem, hogy útikönyvet is akartam venni. De majd bepótolom. Közben írom a listát, mi az amit feltétlenül vinni kell, és mi az amit majd ott fogunk beszerezni. F. most már az apartmanunkban száll meg, és felderíti a terepet, mi van mi nincs. 

Szóval estére hulla fáradtan dőltünk ágyba, mert de. vásároltunk, Aztán itthon rendeztük a dolgainkat, mostam, vasaltam, főztem, de mindenki tette a dolgát. Matyi persze közöttünk feküdt, ahogy azt az elmúlt napokban rendszeressé tette, már napok óta nem hajlandó 1 percet sem a kiságyban aludni, mi pedig nem erőltetjük, jobb a békesség.  Szóval feküdtünk hárman, Matyi békésen szuszmákolt, mikor F. megszólalt, hogy "milyen jó, hogy idekérte magát Manó, mert így tudom egy kicsit pihentetni a számat a homlokán". 

Kicseréltük a hibás asztallapot is, és este Matyi nagy örömmel vette birtokba most már az asztalt is,  és azon vacsizott. Többnyire egyedül, villával már nagyon jól boldogul, szépen felszúrkálja a falatokat, és megeszi, néha besegít a kezével:

Hogy az óraátállításnak köszönhető-e a dolog, vagy nem , azt nem tudom, de ma 9ig aludtunk.  Nem is tudom mikor fordult ilyen utoljára elő, mindenesetre jól esett, mert eléggé le voltam már merülve. Matyi még akkor is kómásan bújt a nyakamhoz, és kicsit még feküdtünk így összebújva. Imádom ezeket a reggeli pillanatokat, amikor a haja még szundi-illatú, az arca kicsit gyűrött, és puha, ahogy megissza a teáját és elégedett arccal oldalra fordul. Ilyenkor egy kicsit olyan, mint amikor még valóban kicsi volt. Pedig már nagy és huncut:)

Utazunk(!?)

Utazunk. Nagyjából két hét múlva, nagyjából két hétre. Hollandiába, Delftbe.  F. ugyanis mostanában ott teljesít szolgálatot. Legalábbis áprilisban ott lesz. És már foglalt nekünk szállást is, itt. Jövő héten már Ő is ott alszik, és felderíti a terepet. Már nagyon izgulok, és már nézegetem is a neten, hogy mi mindent kell megnéznünk. Mert reményeim szerint Amszterdamba is eljutunk egy hétvégén. F. hétköznapokon persze dolgozik, de jól elleszünk mi ott Matyival, majd felderítjük a terepet, este pedig beszámolunk Apának mi mindent láttunk. Hétvégén pedig együtt megyünk valahová. Így tervezem én. Aztán majd úgyis úgy lesz, ahogy lesz. 

Most mindenesetre azon kell gondolkoznom, mi az amit feltétlenül vinni kell, Matyi gyógyszeres szekrényén kívül.  És persze a repülőgépes súlyhatáson belül. Ugyanis hajlamos vagyok kicsit túlpakolni, mert hát jöhet nyár is meg tél is, és jó ha mindenre fel vagyunk készülve. 

Ez lesz Matyi első repülőútja, és emiatt is izgulok kicsit, de ha kicsit is az anyjára ütött akkor szerintem élvezni fogja, és nem lesz semmi baj. 

Már alig várom:))) Be vagyok zsongva.

A nagy pofáraesés

Máté első sétája a nagyapjával csak félig sikerült jól. Minden jól indult, Máté szépen jött a lábán, szedte a kavicsokat, megnézte a kapualjakat, a parkoló autókat, aztán megint szedett néhány kavicsot. A szél ellenére élvezte a szabadságot. Kurjongatott, nevetett. Egy óvatlan pillanatban azonban megtántorodott. Nem tudom mi történhetett, épp elő akartam venni a fényképezőgépet, hogy csinálok pár képet, de a fényképezőn keresztül már csak azt láttam, hogy Máté épp esni készül, ésolyan sebesen esett is, hogymeg sem várta, hogy bárki is érte nyúljon. Pechünkre még igencsak tél van, elkél még a nagykabát, nem lehet lenge kis tavasziban kimerészkedni. A télikabátban viszont nem mozdul olyan gyorsan szegénynek a keze, mint ahogy ahhoz hozzá van szokva, így az esést arccal tompította. Kapott néhány férfias horzsolást arcának jobbik felére, és néhány kavicslenyomatot, de semmi komoly. Pár nap alatt a kis piros pöttyök amit a kavicsok hagytak az arcán elmúlnak. Mégis úgy sajnáltam. De sajnálatom csak addig tartott, amíg őfelsége az eset után már csak ölben volt hajlandó megközelíteni a patak parton legelésző kacsákat. Két lábon megetette a őket kukoricával, majd a hazautat újra csak ölben méltóztatott megtenni, miután levágott egy igazi levegőt nem vevős hisztit. 

Hát így történt. A bánat már rég tovaszállt, a sebhelyek még megvannak. Holnap újrapróbáljuk. Nem az esést, a sétát.

 

Kacsaetetés közben:

Sapkában a konyhában, avagy öltözködés Matyimódra

Pár napja Matyi legnagyobb szórakozása, hogy felteszi a fejére a sapkáját, és abban lófrál a lakásban. Jobban mondva csak próbálja feltenni. A mozdulat már megvan,fogja a sapkát és a feje tetejére biggyeszti. Csak nem mindig sikerül ráhúzni, ilyenkor óvatosan egyensúlyozva lépeget, vagy nem mindig jól sikerül ráhúzni. De nagyon ügyes. Nekem már az is egy csoda, hogy tudja, hogy a sapkát a fejére kell húzni és nem  a lábára. De más ruhadarabokat is kezd rendeltetésszerűen használni. A kardigánját, a nadrágját és a cipőjét is felismeri többek között, és míg nem is olyan régen mindenből sálat csinált, azaz a nyaka köré tekerte, most kezd mindent szépen oda tenni ahová az való.  Bár sokszor azt hiszi, hogy a ruhadarabokon valamilyen öntapadós matrica van, mert csak nyomja a mellkasához a bodyt, és várja, hogy ott maradjon. Persze nem marad. 

Visszatérve a sapkára.  Lencsevégre kaptam modellünket, amint épp a konyhában mutatja be a legújabb kollekciót. Rém büszke ám magára. 

 

 

És a kontrollkép. Eredetileg így kéne kinéznie amikor a fején van.

 

 

Hát ezen a téren is van még mit csiszolni:)

Papírfecnik és a szemetes

Tegnap Máté összeszedett a földről néhány papírfecnit, amit amúgy Ő tépett és szórt szanaszét (buta szó)  a szobában. Gondosan belegyömöszölte őket a kis tenyerébe. Kiment a konyhába, és szépen kidobta a szemetesbe, és bejött. Rém büszke voltam Rá is és magamra is, hát mégiscsak tanul a gyerek, és milyen okos, és milyen ügyes, és hasonló mellkasfeszítő gondolatok cikáztak a fejemben. De még a végére sem értem a saját vállam veregetésének, mikor Máté az előbbihez hasonló lendülettel újra a konyhába ment, és behozott egy joghurtosdobozt, amit a szemetesből szedett ki. Az anyai büszkeségemet ezzel újra romokba döntötte. 

Szóval van még mit csiszolni a rendszeren. 

Az imént lepottyant a kisszékéről. Ezt az esést már 1 hete várom, mióta azon akrobatáskodik. Mondtam én neki, hogy esés lesz a vége, de nem hallgatott rám. Most itt kuporog az ölemben és nyalogatja a sebeit. (Csak jelképesen, mert igazi sérülés nem érte szerencsére)

Tizenegyes

Úgy látszik Fogtündéren nem fog ki a tavaszi fáradság, gőzerővel dolgozik. Irigylem az energiáját, az elmúlt napokban én megint kicsit híjján vagyok belőle. Nem a fogtündér miatt, magam miatt, ugyanis voltam olyan okos, hogy az év első napsütéses délutánján én rövidujjúban takarítsam a teraszt. Azóta nem múlik a náthám, sőt én úgy érzem egyre csak rosszabbodik az állapotom, úgyhogy ma már muszáj lesz elmennem a gyógyszertárba és kérni valami azonnal ható csodaszert. 

Na de fogtündér.... Matyival szerintem örök barátságot kötött, mert folyamatosan nálunk időzik. Most épp a tizenegyesen dolgoznak, és a munkának mindjárt vége, már kicsit érzem a csücskét az ínyén. 

Matyira pedig egy rossz szavam sem lehet, hősisen tűr, nem nyafog, nem panaszkodik. Ahhoz képest amit kilencessel és tizessel végigcsináltunk most szinte észrevétlenül növeszti a fogakat. Néha bekenem az ínyét dentinox-szal, de csak azért hogy megtudjam mi a helyzet odabent, mert egyébként nem enged bebocsátást. 

Hát így vagyunk mostanság. És volt persze nagy séta, babás-mamás összeröfi, szülinapi zsúr, és még egy csomó minden jópofaság, amit mostanában Matyi csinál, mond, de erőm az most nincsen hogy mindent leírjak. 

Olvas

Matyi birtokba vette az új székét. Az asztalát egyelőre nem tudta, mert a teteje hibás volt, és ki kell cserélni. Hogy mikor lesz rá lehetőségünk, azt még mi sem tudjuk. De addig is marad a szék, mint jó móka.Máté fölül rá,rátérdel, le is mászik róla, és élvezi. Jó sokáig. Nekem pedig elég csak a fél szememet rajta tartanom, mert a széket gondosan odahúzta az enyém mellé. És amíg én is teszem a dolgom, (értsd: internetezem) addig ő újságot olvas. Mit egy igazi férfi, amikor a filmekben reggeli közben átlapozza a napi sajtót. Aztán leült a szobaajtóba egy németkönyvvel a kezében. Bölcsen nézegette, lapozgatta. Ezek után nem fogok meglepődni, ha egyszer németül kezd majd el beszélni.

Margitszigeten

Tegnap Feri szabadnapos volt, így minden olyat, amit egyébként ma csináltunk volna, már tegnap elintéztünk, mint pl. vásárlás, Matyinak cipővétel, Ikea. Ezért különösen jól esett, amikor reggel szép tavaszi napsütésre ébredtünk. Felvetődött, hogy menjünk Visegrádra, mert hogy azt álmodtam, hogy ott voltam, és jó lett volna hinni, hogy az álmok valóra válnak. De aztán indulás előtt 2 perccel én voltam, aki lefújta Visegrádot, mert nem volt kedvem annyit autózni, minél hamarabb érezni akartam az arcomon a friss tavaszi napsütést. Így lett a kirándulásunk színhelye a Margit-sziget.

Régen nem jártunk már ott, nem esik útba, a Városliget sokkal közelebb van hozzánk, ha zöldet akarunk látni magunk körül. Engem már a városban autózás is lázba hozott, ilyenkor mindig úgy érzem, hogy hiányzik a belváros, a körút, a Dunapart, a nyüzsgés, de aztán hazaérve jó a érezni a csendet magam körül. Matyi egy bőséges szundival indította a szigetelést, nem bántuk, így volt egy kis "szabadidőnk", nem volt más tennivalónk, mint róni a köröket, tolni a babakocsit, és nem törődni semmi mással, és senki mással. Aztán mikor Máté felébredt a kis Vadaspark felé vettük az irányt. Matyit szemlátomást jobban  érdekelték az állatok, mint a legutóbbi állatos kirándulásunkkor Budakeszin. Érdeklődve nézte őket, ha valamelyik odajött a rácshoz, csupa mosoly volt az arca. Lassan sor kerülhet a nagy Állatkert látogatásra is.

A sétát egy cukrászdalátogatással koronáztuk, ahol mindenki megkapta ami jár, még Matyi is, aki úgy elvarázsolta a cukrászkisasszonyt, hogy egy kistányérnyi keksszel ajándékozta meg, amit Matyi jóízűen el is rágcsált.

Közlemény: van 2 ingyenjegyem márc.22-re a Babymarkt bababörzére, ha valaki szeretne elmenni, szívesen odaadom, mi nem leszünk a városban.

Máté és a telefontávirányító képekben

Halló, itt Máté beszél....

És beszél... (közben sétálgat fel és alá)

A végén pedig elköszön, mert sok dolga van még:

Hogy kitől tanulta???? Rejtély....

Ne keressétek!

Ha valamelyikőtök esetleg a fogtündér felbukkanására vár, akkor üzeni, ne várjátok, késni fog. Nem nincs semmi baja, jó egészségben van, csak épp nálunk időzik ezerrel. 

Az úgy volt, hogy kb. két hete írtam, hogy Matyi szenved a bizonyos kilencediktől, (bal alsó őrlő).Ami közben tizedikké degradálódott, mert  közben egy szemfüles jobb felső őrlő egy óvatlan pillanatban szabálytalan előzéssel ugyan, de beért kilencediknek. A régebbi kilencesnek gondolt, ami ímmáron 10-es csak jó pár nappal a csúfos vereség után ért célba. 

És a versenynek még nincs vége!!!! Hisz még csak félidőnél tartunk! Hátra van még 10 versenyző. Eddig még nem dőlt el, melyik esélyes a 11-es számra. De nagy a versengés. Hogy honnan tudom? A dagadt íny, az étvágytalanság, a fogyó dentinox mind erre utalnak. Szerencsére még nincs nyűglődés, nincs éjszakai nyafogás. De fogtündér dolgozik, nagyon elfoglalt, és türelemre int minden további munkája iránt  érdeklődőt, ígéri, ha itt bevégezte mindenkire sort fog keríti, és fog nem marad az ínyekben!

Hogy kerül a csizma az asztalra

Ahogy Máté közelíti a 15 hónapot, úgy követel egyre nagyobb beleszólást a ház dolgaiba. Szerinte (is) mindennek megvan a maga helye, a bibi csak az, hogy Ő egészen másképp képzeli el, hogy mit hová kéne rakni, mint ahogy pl. én.

Így történik, hogy néhány háztartásunkban fellelhető dolog egész más értelmet nyer, és egész máshol lelhető fel, mint azt felnőtt ésszel gondolnám. Így kerül a papucs a konyhaszekrénybe,  a fogkefe a kisszobába, a hűtőmágnes a szőnyeg alá, a tusfürdő a pelenkázószekrénybe, a tálak és fedők a nappaliba, a hajkefe a számítógépasztalra, az üres samponos flakon a tévé mellé, a szennyeskosárból kivadászott trikó a fotel alá, és még sorolhatnám. De egész váratlan helyeken fellelhető egy szárítóról ellopott fél pár zokni, vagy a fiókból kivadászott zsebkendő.

Apropó zsebkendő... az elmúlt napokban sajnos része lett az életünknek, leginkább Matyiénak. Szombat este kezdődött, amikor a szörtyögés mellé még láz is társult, aztán a láz vasárnapra már csak hőemelkedés volt, hétfőre pedig már csak a szörtyögés maradt. Úgyhogy megint a porszívóval alszunk, vagyis ő az ágy mellett. Máté nagyon aranyos, mert mindig leellenőrzi, hogy ott van-e még, és "bú" névvel illeti. Szerintem ez valójában "zú" lenne, ami zúg-ot jelent, de a Z-t még nem tudja mondani. De rám is rám jár a rúd, mert tegnapra Feri is elkezdett orrot fújni, és így tegnap este családom férfitagjai duóban szipákoltak mellettem, szóval öröm volt velük aludni.

Továbbá Matyi az elmúlt napokban tökélyre fejlesztette a hisztizés tudományát, pedig eddig is elég magas szinten űzte, de most... Mert hát rájött, hogy két lábon még toporzékolni is lehet, meg földre vetni magunkat, ami sokkal, de sokkal hatásosabbá teszi a produkciót. Teszi mindezt akkor, amikor valami nem úgy történik, ahogy azt Őméltósága elképzeli, pl. nem veheti ki a használtzsebkendőt a szemétből, meg semmi egyebet sem, vagy nem mászhat fel az asztalra, hogy levegye onnan a telefont, vagy nem játszhat a porszívóval éjjel 3 kor amikor éppen le kellett szívni az orrát, ilyesmi. Szerencsére eddig még kezelhetőek voltak a kirohanásai, és vagy nem vettem róla tudomást, és abbahagyta, vagy elmentünk az ominózus helyről, és valami másba kezdtünk bele. De egyelőre készítem a lelkemet, hogy nem lesz ez mindig ilyen egyszerű. Közben azért reménykedem, hogy ennél durvább már nem lesz, mert most még kezelhető.

Séta

Régebben, amikor Máté még nagyon pici volt sokat sétáltunk hármasban, ő a babakocsiban szunyókált, mi pedig róttuk a környék utcáit, és megváltottuk a világot. Aztán ahogy Feri egyre többet volt külföldön, a hétvégéink sokszor olyan nagyon besűrűsödtek a teendőkkel, vagy rossz idő volt, hogy nem már nem is nagyon emlékszem, mikor voltunk utoljára együtt sétálni. Tegnap Feri korán érkezett haza, és mivel kint ragyogó napsütés volt, és egyébként is boltba kellett volna menni, gyorsan felöltöztünk és elindultunk. Nagyon jó volt, mindenki jött a saját lábán, többé-kevésbé, mert Matyi néha úgy gondolta, hogy Apa nyakából szeretné felderíteni a terepet, és akkor néhány sarok erejéig felkéredzkedett. Amióta rákapott a séta ízére a babakocsi újra tabutéma lett nála, egyáltalán nem óhajt beleülni, még pihenésképpen sem, pedig olyan sokat egyvégtében még nem tud menni, szóval lesz még pár kellemetlen percünk emiatt, amíg tényleg stabil járásnak nem lesz nevezhető az amit csinál. Kicsit beugrottunk a játszótérre is, de érdekes, hogy amennyire szerette tavaly Matyi a hintát, most egyáltalán nem akar hintázni, szerintem azért mert abban is ülni kell, de ezt csak én mondom, nem tudom van-e összefüggés a kettő között. Viszont, szívesen lovagolt, és most már a homokot is értékelte volna, de gonosz anyuka nem engedte bele, mert túl vizesnek, sárosnak, hidegnek találta, és egyébként sem homokozáshoz voltunk öltözve. Na ezt is még meg kell szoknom, hogy játszósba öltöztessem Manófőnököt, ha kitesszük a lábunkat itthonról, mert most is a második lépésnél ő vagánykodott és orra esett egy gyökérben, míg én bezártam a kaput, persze csupa sár lett. Azt hiszem továbbra sem kell aggódnom, amiatt, hogy nem lesz mit mosni-vasalni.

 

És most vittem fényképezőgépet is.

 

Így sétálnak a fiúk:

 

 

Így szalad Máté:

 

 

 

Így sétálunk mi:

 

 

És így kellett visszahúzni:

 

R

Olyan okos...

- hogyha megkérdezem tőle "hogy hol a zoknid", akkor megy és hozza, és mutatja a lábát, hogy oda húzzuk fel.
- hogyha megkérdezem tőle, hogy hol a lábad, akkor megfogja a lábfejét, lehúzza a zokniját, és bekapja a lábujját.
- hogyha olyat játszik, hogy engem etet, akkor tudja, hogy én a bulátát jobban szeretem, mint a kölesgolyót, ezért többnyire ezt kapok.
- hogy már tudja, hogy a hűtőmágnes nem tapad a szekrényajtóra, csak a hűtőre.
- hogy a fényképalbumban, amit levesz a polcról, minden képen megmutatja, hogy hol van apa. (Engem nem)
- hogyha megkérdezem tőle, hogy hol van a nyuszi, medve, stb... akkor sorban odahozza nekem az összes plüssét, vagy megkeresi valamelyik könyvében. (persze csak ha van kedve, egyébként rám sem hederít)
- hogy pillanatok alatt elállítja a telefonomon a csengőhangot, a hívószámkijelzést, rámegy a wap-ra, füléhez tartja és azt mondja "aó" és ki tudja még mit csinál, amiről nem is tudok.
Így:


És még tud egy csomó mindent,ami most nem jut eszembe.

A kis környezettudatos

Egészen addig, amíg egyszobásban laktunk sajnos a körülményeink nem  igazán engedték meg, hogy 21. századi módra éljünk, örültünk, ha mi magunk elfértünk a lakásban, arra hogy külön gyűjtsük a szemetet végképp nem volt elég hely. Csak a papírt raktuk külön, mert arra volt a lépcsőházban gyűjtő. Viszont amióta itt lakunk, és kicsit több lett a hely, mi is jobban odafigyelünk, hogy mit hová, és hogyan teszünk. Nem jelent ez nagy dolgokat, egyszerűen csak annyit, hogy próbálunk a magunk módján környezetet védeni. Szelektíven gyűjtjük a szemetet, a veszélyes hulladékokat nem dobjuk a háztartási szemétbe, ahol célszerű ott energiatakarékos izzókat használunk, nem égetjük a lámpát, nem folyatjuk a vizet feleslegesen, nem szemetelünk az utcán, ilyesmi. Semmi ördöngősség. Különösen fontosnak tartom ezt Máté születése óta, és ha azt látja maga körül, hogy figyelünk a tetteinkre, talán ő is hasonló módon fog gondolkodni. 

Két lábra történő emelkedése óta nem igazán smakkol neki a babakocsi, mondjuk azelőtt sem voltak túl jóban, és még akkor is a gyaloglás mellett erőszakoskodik, amikor már összeakad a lába a fáradságtól. Szóval gyakorol ezerrel, és közben újra felfedezi a világot, hisz cirka 75 cm magasságban vannak a világ legérdekesebb dolgai. És persze a földön, amit most már szabadon meg lehet szemlélni, össze lehet gyűjteni. 

Máté szemét iránti vonzalma már lakáson belül is megfigyelhető volt, előfordult, hogy visszavett dolgokat a szemetesből, amit én korábban kidobtam, de a minimum hogy legalább leellenőrizze, hogy valóban oda való-e vagy sem. Megjegyzem nem támogatom a szemétben való turkálását, ha észreveszem, utána mindig megbeszéljük, hogy ezt nem szabad, mert fújjjj. 

Séta közben sincs ez másként, Máté az utcán eldobott szemetet is felül szeretné vizsgálni. Így történt hogy ellenállhatatlan vonzalmat érzett egy összelapított sörös doboz iránt, ami már két nappal ezelőtt is ott hevert gazdátlanul a járda szélén. Máté már akkor is kinézte magának, de akkor szerencsére jött egy furgon, ami nem messze parkolt le tőlünk, és az elterelte a figyelmét, mentünk megnézni a nagy autót. De most sajnos nem jött furgon, nem jött semmi, ami Mátét jobban érdekelte volna a csillogó-lapos fémdoboznál. Bármit ígértem neki, nem volt elég csábító, ragaszkodott a zsákmányhoz, és hogy azt mindenképpen vigyük magunkkal. Felvette és büszkén továbbindult a szerzeményével, engem pedig a hideg kirázott a gondolattól, hogy vajon hány kutya pisilte eddig ezt a hatalmas kincset. Ekkor gondoltam egy merészet, és elővettem a babakocsi aljából egy kis szatyrot, és magam sem tudom hogyan, de meggyőztem Mátét hogy tegyük bele a dobozt a szatyorba, és inkább úgy vigyük tovább. Megtette. (letöröltem a kezét nedves kendővel)Vonultunk kéz a kézben, kézben a szatyorral. Időnként megálltunk, Máté leellenőrizte megvan-e még a kincse. A piaci kenyeres mellett még mellé biggyesztett egy összegyűrt szórólapot, és egy madzagdarabot is.

Az utat a szelektív gyűjtő felé  folytattuk,közben Matyi kicsit megpihent a babakocsiban, de a kincses szatyrát kitartóan szorongatta a kezében.  A szemétgyűjtőnél pedig vita nélkül kidobtuk a szemetet. Mindent a maga helyére, Máté a saját kezével dobta bele a tartályba a dobozát, és élvezte, ahogy csörömpölve az aljára ért. A papírt nem volt olyan muris, de azt is kidobtuk. A madzagot pedig hazahoztuk, és azt itthon dobtuk ki. 

Hát így történt, hogy Máté elindult a környezetvédelem rögös útján. Utcai szemétben pedig sajnos sosincs hiány, így egy darabig meglesz a szórakozása, csak mindig legyen nálam egy szatyor!

Nincs megállás

Máté mindig is óvatos duhaj volt, ha valami új produkcióról volt szó. Így volt ez a forgolódással, a kúszással, a mászással, a felállással, és a lépegetéssel is. Próbálgatott, gyakorolt, de igazából csak akkor kezdte el művelni, amikor már minden klappolt, amikor már tutibiztos, hogy sikerül. Ennek az óvatoskodásnak köszönhetően sosem volt részünk (kopp-kopp, legalábbis eddig) igazán nagy esésekben, nem volt arcraesés, hatalmas sírás. Jó apróbb balesetek persze voltak/vannak, de ezek még aggódó anyai szemmel is semmiségek.

Így volt ez a járással is. Hónapok óta látszott hogy rajta van az ügyön. Egyre kevésbé vette igénybe a kapaszkodást, de biztonsági játékosként mindig volt valami a közelben, amibe végszükség esetén bele lehetett csimpaszkodni. Hosszú perceket vándorolgatott a fal mellett úgy, hogy szinte csak az ujjhegyével érintette azt. Tudtam, hogy eljön majd az idő, amikor biztonságban érzi majd magát kétlábon is, és akkor nem lesz több óvatoskodás, és nem is sürgettem.

És lám... a biztonságérzet megérkezett. Máté nemhogy kétlábon sétálgat, hanem száguldozik a lakásban fel és alá. Különösen élvezi, hogy a helyváltoztatás eme formáját űzve mindkét keze szabad, amivel akadálytalanul tud átpakolni egyik szobából a másikba, konyhából a fürdőszobába, és minden létező verzióban.

Anyai szívem pedig újra és újra összeszorul, hogy milyen nagy és milyen ügyes, és milyen picike és gyámoltalan volt még 14 és fél hónappal ezelőtt. És igen, néha bizony könny szökik a szemembe, az öröm és a büszkeség könnyei. És mindig csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó lenne megállítani egy kicsit az időt, hogy kiélvezhessem ennek a korszaknak minden gyönyörűségét.

Egy múlt heti sétálós gyöngyszem, és itt meg kell jegyeznem, hogy nem csak fél pár zokniban tud az én gyerekem sétálni, ez az egybeesés csak a véletlen műve.