Máté első sétája a nagyapjával csak félig sikerült jól. Minden jól
indult, Máté szépen jött a lábán, szedte a kavicsokat, megnézte a
kapualjakat, a parkoló autókat, aztán megint szedett néhány kavicsot. A
szél ellenére élvezte a szabadságot. Kurjongatott, nevetett. Egy óvatlan
pillanatban azonban megtántorodott. Nem tudom mi történhetett, épp elő
akartam venni a fényképezőgépet, hogy csinálok pár képet, de a
fényképezőn keresztül már csak azt láttam, hogy Máté épp esni készül,
ésolyan sebesen esett is, hogymeg sem várta, hogy bárki is érte nyúljon.
Pechünkre még igencsak tél van, elkél még a nagykabát, nem lehet lenge
kis tavasziban kimerészkedni. A télikabátban viszont nem mozdul olyan
gyorsan szegénynek a keze, mint ahogy ahhoz hozzá van szokva, így az
esést arccal tompította. Kapott néhány férfias horzsolást arcának jobbik
felére, és néhány kavicslenyomatot, de semmi komoly. Pár nap alatt a
kis piros pöttyök amit a kavicsok hagytak az arcán elmúlnak. Mégis úgy
sajnáltam. De sajnálatom csak addig tartott, amíg őfelsége az eset után
már csak ölben volt hajlandó megközelíteni a patak parton legelésző
kacsákat. Két lábon megetette a őket kukoricával, majd a hazautat újra
csak ölben méltóztatott megtenni, miután levágott egy igazi levegőt nem
vevős hisztit.
Hát így történt. A bánat már rég tovaszállt, a sebhelyek még megvannak. Holnap újrapróbáljuk. Nem az esést, a sétát.
Kacsaetetés közben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése