Amikor a Bodies után Ferivel édeskettesben elsétáltunk a Vörösmarty
tér felé, magával ragadott a karácsonyi vásár utánozhatatlan hangulata.
De akkor nem akartuk nagyon húzni az időt, hiszen jó ideje eljöttünk
már otthonról, magára, ill. tesómra hagyva Matyit, és nem akartunk
nagyon visszaélni a helyzettel. Így elhatároztuk, hogy majd visszajövünk
közösen. Erre a visszajövésre szombaton került sor. Az időjárás
szerencsére kegyes volt hozzánk, szép napsütéses idővel kényeztetett
bennünket, egyvalami volt, amit nem sanszoltunk be, a tömeg,
merthátugye, két hét múlva karácsony. Így ezen a szombati délután
kevésbé volt élvezhető a vásári hangulat, nem is időztünk sokat, hanem
sebtiben a Duna part felé vettük az irányt.
Bármennyire is nem szeretem úgy általában a várost, vannak részei
amik mindig ámulatba ejtenek. Ilyen többek között ez a Duna-korzó is,
százezerszer jártunk már itt, és mégis újra-és újra ámulatba ejt a
panoráma, a Vár, a Lánchíd látványa valahogy mindig megdobogtatja a
szívemet, és órákig tudnám nézni a hömpölygő Dunát.
Mátét kevésbé kötötte le a gyönyörűséges panoráma, az elején mélyen
aludt, majd csendesen elpiskótázgatott, és bár én mutattam neki a
templomot, ahol örök hűséget esküdtünk egymásnak, Őt jobban érdekelte a
szomszédos perecárus.
Elsétáltunk egészen a Kossuth térig, majd vissza a vásárba, mert én
természetesen ragaszkodtam a vásári lepényemhez és a forralt boromhoz,
amit meg is kaptam, és jóízűen elfogyasztottam. Na jó a fiúk is ettek,
csak ők nem ittak bort.
A hely....
Én és a lepény:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése