Várakozás

Van valami különleges az adventben, valami , amit sokkal, de sokkal jobban szeretek mint magát az ünnepet. És ez a különleges dolog az maga a várakozás. A várakozást, a szó hétköznapi értelmében nem szeretem, de ez valahogy más. Olyan valamire várni, amiről tudom, hogy elkerülhetetlenül el fog jönni, és ha eljön, akkor az jó lesz, ezt az érzést szeretem. Sokszor éreztem már ezt az érzést az életem során, amikor vártam azt a bizonyos kézszorítást a diplomaosztómon, amikor vártam az esküvőnkön azt a pillanatot, amikor belépünk a terembe és mindenki minket néz, amikor vártam hogy először szálljon fel velem a repülőgép,de a tavalyi várakozást, azt hiszem semmi sem tudja felülmúlni. Míg Cuckáéknál ilyenkor történt meg maga a CSODA, mi ilyenkor kezdtünk el igazán várni a CSODÁRA. Tudtuk, hogy egyszer eljön a Mi napunk. Tudtuk, hogy egyszer megérkezik közénk. De nem tudtuk mikor. Csak reméltük, hogy minél hamarabb. Ez a várakozás nálam a várakozások várakozása volt. Minden nap újraéltem, hogy talán ma, talán ez lesz a Mi napunk, és ha nem az lett, reményekkel, és várakozással telve aludtam el, és vártam a holnapot.

Egy kicsit erről szól az idei advent is a lelkemben. Szinte óráról-órára újra tudnám élni a hátralévő napokat. De az idei mégis más. Most már hárman várakozunk, hárman nézzük a fényeket, szívjuk magunkba az illatokat, hárman csodálkozunk rá a világra. Igen, mert Ő megtanított más szemmel nézni a valóságot, megtanított a dolgok jó és szép oldalát nézni, gyermek módjára újraörülni mindennek, amit a dolgos munkás hétköznapok már megfakítottak. Vele minden új értelmet nyert, Vele minden más lett, és más lesz. Idén már én is nagyon várom a karácsonyt, és már én is nagyon készülök rá. Leporoltam a szekrény mélyére száműzött gyertyatartóimat, elővettem a mécseseket, az ünnepi illatú illóolajokat, felkerült az ablakra a világító hóember, lassan-lassan kivasalódik a karácsonyi terítő is, megsül a mézeskalács.

Várakozunk!

A Sógornőtől ajándékba kapott, saját keze által készített adventi koszorúnk: