2008. december 31., szerda

Az utolsó napon

Ami másokat karácsonykor kerít hatalmába, azzal én ilyenkor, az év utolsó napján találkozom, és ez a nosztalgia. Kicsit mindig nehezen válok meg a régi évtől, amit már úgy megszoktam,de közben izgalommal várom az újat, hogy vajon mit tartogat nekem. Az idei évem sokak szemében nem tűnhet túl izgalmasnak. Nem voltak nagy utazások, szakmai sikerek/sikertelenségek, megoldott projektek. Az idén csak 1 projektet futtattam, és csak remélni tudom, hogy valamennyire sikerrel. Persze így visszagondolva már lehet, hogy sokmindent másképp csinálnék, de azt hiszem úgy volt jó minden, ahogy volt, mert ezek a nehézségek tettek azzá, ami most vagyok. Egyáltalán nem volt unalmas ez az év, sőt... talán életem eddigi legizgalmasabb éve volt. Azt, hogy milyen csoda egy kis emberrel tölteni a napodat, nézni, ahogy evő-alvó kis lényből tudatos kisfiúvá növi ki magát, ahogy elkezdi tanulni a világot, ahogy rácsodálkozik mindenre, ami körülveszi, szóval mindazt amit mi átéltünk ebben az évben azt nem lehet szavakkal leírni, de aki hasonló cipőben jár, az tudja mire gondolok. Az elmúlt év egyetlen percét sem cserélném el. (na jó az egyedül töltöttekből szívesen adnék valakinek) Igen, az egyetlen negatívum talán az volt, hogy sokat voltunk mi egyedül, ketten. Hogy lesz-e változás az új évben, nem tudom, de rajta van a kívánságlistámon. 
Én nem vagyok az a fogadkozós fajta, ill. a fogadalmak nálam nem kötődnek az új év kezdetéhez. Én inkább kívánni szeretek. És eddig nagyjából teljesültek is a kívánságaim. A kívánságaim szigorúan titkosak, csak utólag lehet őket közzétenni.
Hogy tavaly mit kívántam?  A tavalyi szilveszterünk úgy történt, hogy kora este beugrottak a barátaink, aztán ők továbbálltak valami mulatsába, mi pedig itthon maradtunk hármasban. Elkezdtünk valamit nézni a tévében, aminek az lett a vége, hogy a kanapén elaludtunk, Máté Feri mellkasán, én a vállán, és a tüzijáték hangjára ébredtünk fel. Sebtiben boldog új évet kívántunk egymásnak, és folytattuk az alvást, ímmár a helyünkön. De azt tudom, hogy azt kívántam, hogy legyen elég erőm az anyasághoz. Hogy teljesült-e? Nem tudom. Mindenesetre itt vagyunk, szóval nagyon talán nem rontottam el. 
 
Azt kívánom a jövő évre nemcsak magamnak, mindenkinek, Nektek, hogy legyen az új év  olyan csodálatos, amilyet csak el tudtok képzelni. Legyen erőtök, kitartásotok az álmaitok megvalósításhoz. (ide a titkos álmok is beletartoznak ám!!!! Nekem is van egy, de psssszttt!!!!!!)
 
Boldog új évet!!!!
 

2008. december 30., kedd

Karácsonykor és utána

Hát eltelt a karácsony, már jó pár napja, de csak most jutottam oda, hogy valamennyire dokumentáljam is.
Körülményekhez képest, ill. a várakozásaimhoz képest egész jól sikerült minden. Már írtam, mondtam, és aki ismer régebb óta tudja, hogy én nem igazán vagyok olyan karácsonyozós típus. Idén kicsit másképp volt ez, próbáltam magam erővel az ünnepre hangolni, ami valamennyire azért sikerült is, még ha nem is teljesen. Talán ennek a részleges ráhangolódásnak köszönhetően csupán csak kétszer vesztünk össze, de ha a jó oldalát nézzük így volt mindkettőnknek egy-egy nyugodt 3 órás autóutunk. Na de szóval, a karácsony nálunk is 24-én kezdődött. Hármasban itthon, ami nagyon jó volt. Egymás mellett töltött 9 évünk alatt ez volt az első igazán közös szentesténk, tavalyig minidg valamelyikünk szüleinél töltöttük ezt a napot, aztán tavaly az ősök volt itt, mert egy 9 napossal jól esett egy kis segítség, szóval idén voltunk először úgy igazán együtt, csak mi senki más. A menü húsleves volt és sóban sült pisztráng, és remek lett. A levessel viszont jól befürödtünk, mert arra számítottunk, hogy otthon halászlé fog várni, ezért mi nem főztünk, és nem az várt, szóval halászlé nélkül teltek el a karácsonyi napok. A fát közösen díszítettük, Matyi segédletével, aki minden egyes darabot alaposan megvizsgált, mielőtt felkerült a fára, beleértve a mézeskalácsokat is, ami közül a végén alig találtam még pár ép darabot, mert mindegyiknek hiányzott valamelyik csücske. De nagyon aranyos volt, lenyűgözte a csillagszóró és a csak az ő kedvéért vásárolt izzók.
Karácsonyunk 2007-ben:
Csütörtökön nyakunkba vettük az országot, és Szentes, majd Ózd felé vettük az irányt. Volt nagy evés-ivás, sütemény hegyek, és Matyi férfiemberhez méltóan kivette részét a lakomázásból. Leves, második, deszert simán lecsúszott neki, hol van már az a 3 hetes éhségsztrájk?
A nagy szülinapos ajándékozás után most lazára vettük, de azért kapott egy csomó új könyvet, simogatósat, keménylaposat, és egy igazi papírlaposat is estimesélés céljára. Kapott kismotort, és még egy csomó hasznos cuccot, mint pl. pizsama, és zokni.
Ózdon volt még egy kis elmaradt szülinapozás, persze tortával, ami igazán testhezálló volt Matyinak, mert kutyaformája volt.
Íme:
Vasárnap estére értünk haza, ünnepléstől és utazástól megfáradtan, de annál teltebb pocakkal. Azóta próbáljuk magunkat utolérni itthon, kevés sikerrel, Máté nagyon elemében van, őt is utolérte a mindet elrakok valami titkos helyre kór. Valamelyik este a dentinox-os dobozt szedtem ki az ágyamból az éjszaka közepén. Ezenkívül kezdő akrobatának érzi magát, felmászik a fotelbe, és onnan akar az ágyra átugrani, vagy mászni. Eddig még nem volt leesés, de tartok tőle, hogyha végetérnek a hármasban töltött napok, akkor nem tudom ki fog online felügyelni rá.
Hab a tortán, hogy Feri lebetegedett, mikor máskor, mint a szabadság alatt. Két napig meg akart halni, ma már jobban van.  Hála a homeopátiának és a sok narancsnak.
Most pedig készülünk a holnapra. Kisgyerekes családot hívtunk vendégségbe. Hol vannak már az átmulatott éjszakák???? De így is jó lesz, sütök pogácsát, csinálok fincsi salátát, és jót fogunk beszélgetni, vagy ki tudja.....

2008. december 22., hétfő

Töltögetős

Horoszkópod: Bak, nyilas aszcendens, kínai horoszkóp ló. Hogy ezek jók vagy rosszat jelentenek nem tudom, ha valaki tudja, akkor szívesen veszem az infót, de nem vagyok horoszkópfüggő.

Egyéb események azon a napon, amikor születtél: 
Ez a nap 1979. január 8-a volt. hétfő
Ezen a napon ünnepelte volna Elvis Presley a 44. születésnapját, abban az esetben ha nem hal meg  2 évvel korábban.
Az először megrendezésre kerülő Dakar rally-n ezen a napon pihenőnap volt. Egyébként 90 motoros és 80 autós vett részt a versenyen.
Kikiáltják a Kambodzsai Köztársaságot.
Pontosan ugyanekkor született Adrian Mutu a román labdarúgó válogatott csapatkapitánya, és Sarah Polley színésznő-rendező.
Ha nyernél a lottón:
csak hatoson játszunk akkor sem mindig. Ha nyernénk egyszer egy nagyobb összeget, akkor vennénk egy álomházat álomhelyen. Talán a robogókölcsönzőre is futná még belőle valahol a görög tender partján. Lenne egy családi autónk, meg nekem egy kis városi. Biztosan sokat utaznánk. Ahogy F-t ismerem nagy részét viszont biztosan befektetnénk valami tuti jól kamatozó-jövedelmező buliba.
Rossz szokás, de nem nagyon tudsz megszabadulni tole: rágom a körmöm
Ha süti: cukrászdai nagyon habos, vagy pogácsa
Ha koffein: reggeli kávé mindenképp, de a teából is szeretem a feketét tejszínnel, és valaha coca-cola függő is voltam.
Színeid ruhában: mostanában mintha barnából lenne a legtöbb, a lilát viszont nem szeretem, nem is áll jól.
Mi van most rajtad?: sötétkék melegítőalsó, világosbarna póló (még valami egyetemi napok-os), rózsaszín csíkos vastag zokni.
A legutóbbi könyv, amit elolvastál: Most fejeztem be a Boleyn Anna titkos naplóját. Annyira rákattantam a témára, hogy most a Boleyn örökséget olvasom.
Amit soha nem választanál háziállatnak: pókok, lábatlanok, madarak. Ha szőrös és4 lábú akkor bármi jöhetne:)
10 év múlva ilyenkor hol látod magadat?: A gyerekeimmel készülünk a karácsonyra. Sütünk-főzünk közösen, karácsonyfadíszeket készítünk magunkat és a nagyiknak ajándékba. Közben énekelgetünk, verselünk, kacagunk, nevetünk.
Legutóbbi nagyon jó élményed: gyerekes: Matyi ölelése és nyálas puszija
gyerekmentes: a szerdai kimenőm, amikor nem csak Anya voltam. 
 
Az igazság az, hogy nem tudom, ki az aki még nem kapta meg és nem töltötte ki, ha akad még ilyen köztetek, akkor az legyen szíves vegye magára a felkérést, és hajrá... töltögetni!!!!!

2008. december 19., péntek

Tettrekész

A tegnapi nagy punnyadás után, és hogy végre megint embernek érzem magam, úrrá lett rajtam a tettvágy. Mostam, teregettem, lehet, még vasalok is. Kész van Matyi ebédje, és sül egy kenyér. Merthogy ebben a pocsék időben én ki nem teszem a lábamat, az biztos. Máténak így is folyós még az orra, már nem olyan vészes, mint pár napja, de semmiképpen nem szeretném, ha visszacsúsznánk a lejtőn. A mai projekt része még a takarítás, már megint olyan káosz van, én is értem... És mára terveztem a mézeskalácssütést is. Emiatt nagyon be vagyok zsongva. Nem is húzom az időt tovább, megyek, el ne szálljon ez a hatalmas munkakedv:)

2008. december 18., csütörtök

Furcsaságok

Furcsa volt hogy magukra kellett hagynom a fiúkat. Részleteket még nem tudok, majd este, de nagy baj nem történhetett, mert egyben találtam mindkettőre az ágyukban és aludtak, mikor megjöttem. Furcsa volt, hogy gondolkodás nélkül fel tudok szállni egy buszra, sőt... le is ülhettem. Furcsa volt azon az úton végighaladni amit kicsit több, mint 1 évvel ezelőttig naponta kétszer megtettem. Furcsa volt újra még ha csak pár órára is nem anyának lenni. Furcsa volt, és nagyon jóóóóó volt. 
De a mai napomat azért  elcseréltem volna. Elfelejettem, hogy az éjjeli kimaradás ennyire fájdalmas tud lenni másnap. Szóval ma nem voltam épp csúcsformában. De lmegérte:)

2008. december 17., szerda

Az étvágy nem vész el

Mindig tudtam,jobban mondva csak reméltem, hogy a gyerekem nem olyan hülye, hogy az éhenhalásig koplaljon.  A 3 hetes éhségsztrájknak tegnap este vetett véget, miután egy virsli kenyérrel, 2 sajtos rúd, és egy normál adaggyümölccsel felturbózott tejpép képezte a vacsoráját. Aztán ma tízóraira ugyancsak rendesen evett, sőt.., akkorára tátotta a száját, hogy még a növekvő 7-es és 8-as fogát is sikerült szemrevételeznem, ami azért valljuk be nem könnyű feladat.
És jött az ebéd. Optimizmusom mit sem csökkent, így bátran raktam Máté elé egy bő másfél adagnak megfelelő tökfőzeléket egy egész szelet sülhússal, amit gond nélkül elpusztított, majd megette az én ebédemnek is a bő egynegyedét, majd két piskótával, egy túrós szelettel és néhány kölesgolyóval taposta meg mindazt amit leküldött. Most persze itt piheg mellettem. 
Mindenesetre mókás, hogy egy nap alatt akarja behozni azt a 3 hetet amit evés terén kihagyott.

Ma éjjel

Ma estére kimenőt kaptam, és magukra hagyom a fiúkat, hadd csapjanak egy görbe estét kettecskén, én pedig nyakamba veszem a várost, és belevetem magam a pesti éjszakába. Nem kis izgalommal készülök az estére, először hagyom itthon őket így együtt,és bár nem miattuk aggódom, azt tudom, hogy nem lesz baj hanem magam miatt, hogy hogy fogom én viselni a több órás matyimentességet. Azt tudom, és fel is vagyok rá készülve,hogy nem lesz olyan önfeledt ereszdelahajamat, mint régen, de hogy pontosan milyen lesz, nem tudom. Mindenesetre lázasan készülődöm. Egyelőre csak lélekben. Aztán tervezek habos fürdőt, hajbeszárítást, körömlakkozást, sminkkelést, mindenféle feleslegesnek tűnő nőcis dologt, amiből ha már csak a töredéke is megvalósul örülni fogok. Aztán majd kiderül, mit hoz az este:)

2008. december 16., kedd

Szülinap képekben


A marcipánt még a kedvemért sem vette ki a szájából:








Hétfőn már csak hármasban ünnepeltünk, a torta itt épp nem látszik:)

De itt igen:) Máté nem volt hajlandó elhagyni a szőnyeget és az új szerzeményeit, így a földön kellett neki tálalni a szülinapi tortát. Mint egy igazi kutyusnak:)

Összességében minden jól sikerült, voltak kisebb hibák, amit másképp szerettem volna, vagy ami nem úgy sikerült, ahogy én azt elképzeltem, de nem volt egyik sem vészes. Máté nagyon tündér volt, annak ellenére, hogy folyt az orra, hősisen viselte a felfordulást, és ünnepeltette magát.
Kicsit azért örülök, hogy túl vagyunk rajta, még szerencse, hogy csak egy születésnapja van egy évben.
Most aztán gőzerővel jöhet a karácsony, a mézeskalácssütés, újabb receptkeresések... Már sosem lesz vége... Lassan kiviszem az ágyamat a konyhába:)

2008. december 13., szombat

Szívás

Mindig tudtam, hogy szívás decemberben születni. És ha rajtam múlt volna, biztosan úgy intéztem volna, (mint ahogy próbáltuk is, csak akkor nem jött össze), hogy ne decemberi gyerekem szülessen.  Szóval nem elég, hogy mindenhol már karácsonyi diliház van, de hogy minden termék csak karácsonyosban létezik, ez már kicsit sok nekem.  Talán a terítő volt a legnehezebb, mert a Mikulásostól a karácsonyfásig minden  fajta volt, de semmi olyan ami egy kicsit gyagyásabb lett volna, és nem karácsonyos, kivéve a sima egyszínűeket, azokért meg sokalltam azt az összeget, ami rá volt írva. Végül egy csillagosat vettünk, ami még nem néz olyan ünnepinek. A papírboltokban is minden a karácsonyról szól, alig találtam néhány szülinapos cuccot, de végül sikerült venni egy Happy Birthday feliratot, amit még nem tudom, hová tudok feltenni. Jó tudom, lehettem volna előrelátóbb, és már beszerezhettem volna minden jóval korábban, de mentségemre legyen mondva, hogy az első szülinapra készülünk, remélem jövőre már hasznosítani fogom az idén szerzett negatív tapasztalataimat. 
Fejben már minden kész van, már csak az kell, hogy beessek a konyhába, és ki se jöjjek onnét jó sokáig. Remélem Máté ebben partner lesz.  Remélem minden jól fog sikerülni:)

2008. december 12., péntek

Készülődés

Vasárnap tartjuk Máté szülinapi "buli"-ját.Semmi extra, csak a nagyszülők, nagynéni, nagybácsi, és persze mi. Ez összesen 9 embert tesz ki. ÉS gondoltam, ha már ilyen szépen összejövünk, akkor mégiscsak illő volna megebédeltetni a megfáradt vendégsereget. Az biztos, hogy ragulevest csinálok. A másodikról még nem döntöttem, de valami sült hús lesz, szerintem óvári és bacon-be tekert, vegyesen. Viszont fejembe vettem, hogy tortát akarok sütni. Először túrótortában gondolkodtam, aztán répatortában, és most ott tartok, hogy már azt sem tudom, hogy akarok-e tortát sütni, és hogy lesz-e egyáltalán időm rá. Júlia néni biztosan hoz/küld egy tortát Matyinak, szóval nem marad az ünnepelt torta nélkül. Aztán ott van a terítés... Nincs nagy készletem terítőkből, sőt.. nem is igazán vagyunk terítőpártiak, Matyi óta pedig végképp funkcióját vesztette eme darab. A karácsonyi terítő nem épp alkalomhoz illő..., szóval kéne venni valami ide passzoló vidám-mókásat. Ráadásul 2-t, mert 1 asztalnál nem férünk el. Lufit és tűzijátékot a tortára már vettem, de szeretnék még olyan hosszú girlandokat, ami a közeli hobbiboltban nem volt kapható, így be kell menni a városba. Plussz a kajához is szombaton kell mindent megvenni. Feri éjjel jön haza, ha minden igaz..., remélem a leszállással továbbra sem gond Ferihegyen, különben Bécsből kell hazabuszoznia. Lényeg a lényeg, még ma ki kell mindent találnom, hogy holnapra kész legyen a lista.Ja és a takarítást ne is mondjam... És minden helyett már megint csak itt ülök... De olyan nehezen szánom el magam a tettekre!!!
Kicsit túlvállaltam magam, asszem.

2008. december 11., csütörtök

Kezdek elérzékenyülni

Ahogy közeledik a szülinap, bennem úgy törnek fel percről-percre az emlékek, és könnyfátyolos szemekkel csak nézek ki a fejemből, és arra gondolok, milyen jó, hogy Ő van nekem. 
Mindenre emlékszem. 
Az első pillanatra, amikor megláttam Őt. már akkor is gyönyörű volt, a ráncos kis bőrével. 
Az első érintésre, amikor félve megsimítottam a kezecskéjét.
Az első éjszakára, amikor ott feküdt mellettem, jóllakottan, és nekem nem volt annyi erőm, hogy megmozduljak és visszategyem a zsúrkocsijába, egész éjjel ott szuszmákolt mellettem, és én csak néztem Őt a kis éjjeli lámpa fényénél, néztem, hogy veszi a levegőt, veszi-e egyáltalán.
Emlékszem, hogy az első napokban mennyire féltem, hogy kárt teszek benne, hogy rosszul fogom, rosszul tartom, túl erősen...
Emlékszem milyen volt az illata, amikor magamhoz öleltem, utánozhatatlan finom babaillat.
Emlékszem az első mosolyra, az első megfordulásra, arra, amikor először nyúlt valami felé, amikor felült, amikor először próbálkozott a kúszással,mászással, felállással...
Emlékszem, amikor először megölelt. Két pici kezét a nyakam köré fonta, arcát pedig belefúrta a hajamba. Fél pillanat volt csupán, neki nem is jelentett semmit, de én akkor is sírni tudtam volna, és hiába akartam még egy picit elhúzni a pillanat varázsát, Ő már el is tolt magától, hisz fontos játszanivalója akadt. 
Mindenre emlékszem..., és most, hogy közeleg a nagy nap egyre élesebben törnek elő az emlékek. 
Persze emlékszem az átvirrasztott éjszakákra, az üvöltős fürdetésekre, a pocakfájásra, a fogzásra, a hisztikre is... De ezek mind eltörpülnek a sok öröm mellett, amit Tőle kapok. 
Emlékszem arra a napra is, amikor igazán tudatosult bennem, hogy ANYA  vagyok. Inkább rémísztő volt, mintsem mámorító, kicsit megrémültem a feladattól, a felelősségtől, attól, hogy most már semmi sem a régi, és tobzódtak bennem a kételyek, vajon tényleg elég felnőtt vagyok-e én egy gyerekhez, vajon tudok-e jó anyja lenni, vajon képes leszek-e rá? 
1 év. Nem nagy idő egy ember életében..., mégis olyan sok minden történt, olyan sok mindenen mentünk át mi ketten... Életem legszebb 1 éve volt ez, vitathatatlan. 
Nem volt könnyű..., Sőt nagyon nehéz volt. De minden mosoly, ölelés, huncutság kárpótol az alvásmentes éjszakákért, és mindenért amiről lemondtam a kedvéért. 
Sokat változtunk 1 év alatt. Máté igazi rosszcsont kisfiú lett, én pedig... én pedig ANYA. 
Az érzés, ami bennem van szinte szétfeszíti a mellkasomat... A világba szeretném kiabálni hogy KÖSZÖNÖM!!!!!! Köszönöm, hogy megtudhattam, milyen csodálatos érzés felelősnek lenni valakiért, milyen csodálatos az önzetlen szeretet, milyen csodálatos dolog ANYÁNAK LENNI.
Köszönöm!!!!

2008. december 9., kedd

1 éves nagyrutin

Mára volt időpontunk Máté kedvenc doktornénijéhez, hogy sort kerítsünk az 1 éves nagy mázsálásra, és mellesleg Máté kapjon egy oltást is. Most is mint mindig Máté nagyon aranyos volt, feszült is mellem a büszkeségtől, vigyorgott, huncutkodott, be nem állt a szája, csibészkedett egy kislánnyal, szóval a szokásos.  Mellfeszítő büszkeségem egészen addig tartott, amíg bent a rendelőben észre nem vettem, hogy Matyi köldöke csupa kosz. Szerencsétlenségemre a doktornéni is észrevette, és szépen kitisztította neki, közben alaposan elmagyarázta mit is kell csinálni és hogyan. Én persze mentegetőztem, hogy szoktam én tisztítani, de most valahogy kimaradt, és öltözésnél sem lettem figyelmes eme momentumra. Na mindegy...Vér ciki volt.
Máté igazi hősként viselte, hogy beleszúrják azt a ronda tűt, csak egy kicsit biggyedt le a szája, de hamar elfelejtette a sérelmét. Doktornéni nagyon megdícsérte, hogy milyen ügyes, és hogy micsoda immunrendszere van a gyereknek, mert még sosem volt beteg. Remélem ez sokáig így is marad. 
 
És a számok: súlya 8530 g. A legutóbbi (szeptemberi) hivatalos mérésen 7850 volt, szóval nem sokat szedett magára az elmúlt 3 hónapban, de ez betudható az utóbbi 3 hét éhségsztrájkjának. Azt még nem sikerült kiderítenem, hogy mit akar a sztrájkkal elérni, mindenesetre kitartóan műveli tovább. 
Hossza 72.5 cm, ez pontosan 4.5-el több a szeptemberi hosszánál. 
Fej/mellkaskörfogat: 46.5/45.5
 
Doktornéni után még sétáltunk egy nagyot a friss levegőn, Máté kipihente a fáradalmaket és pedig alaposan bevásároltam. 

Gyerekkori emlékek



Popianyu kérésének eleget téve, összeszedek pár gyermekkori emléket én is. Sok van, nehéz választani, így ami eszembe jut hirtelen azokat írom le, mert szortírozni szerintem lehetetlen.
1.  Olyan 3-4 éves lehettem, amikor télen, kimentünk a nagyapámmal a házuk melletti dombra szánkózni. Ő már mondogatta egy ideje, hogy -na most már ez az utolsó csúszás, és megyünk haza-, de én mindig kikönyörögtem még egy utolsót, és még egyet. A vége az lett, hogy mire hazamentünk, nem tudtam lehúzni a csizmámat, mert ráfagyott a lábamra. Meleg vizes lavórba kellett állnom, hogy megszabaduljak tőle. 
2. Ugyancsak hasonló korú lehettem, amikor anyuék elmentek Sopronba üdülni, kb. 2 hétre, nem tudom, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Rám felváltva vigyáztak a nagyszülők. Emlékszem minden nap kaptam tőlük egy képeslapot. Egyszer fel kellett hívnunk őket a szállodában, (akkor még nem volt olyan egyszerű a telefonálás, mint most, be kellett mennünk a postára) mert elfelejtettem a Sandokan-című dal szövegéből egy darabot, és bár a családban mindenki kívülről fújta, az akkori slágert, én csak aputól akartam hallani az eredeti változatot. El kellett neki énekelnie a telefonban a szálloda recepcióján. Gondolom kicsit volt csak égő neki:)
3. Tesómmal, aki 5 évvel fiatalabb nálam , az volt a kedvenc időtöltésünk, hogy ültünk az ablakban, és egy nagy mappába leírtuk, vagyis én, hogy milyen autók mennek el a ház előtt. Piros skoda, kék lada, stb..., akkor még nem volt ennyi féle, mint most. 
4. Karácsonykor, mikor meglátogattuk a nagyszülőket és este mentünk haza a busszal, versenyeztünk, hogy ki tud több karácsonyfát megszámolni. Én a busz egyik oldalán ültem, Ő meg a másikon, és fennhangon számoltuk a kivilágított fákat az ablakokban.
5. Mikor tesóm  már ovis volt, én pedig kisiskolás, volt hogy én mentem érte az oviba, és pár órát egyedül voltunk otthon. Hazafelé mindig fel kellett hívni anyut a munkahelyén a házunk  melletti fülkéből, hogy itthon vagyunk. 2 ft-ossal telefonáltunk, azzal a barnával.
6.Egy ilyen pár órás egyedüllét alkalmával sorversenyeset játszottunk. (jó-jó... gyerekfantázia, tudom...) Mi ketten voltunk egy csapat, az ellenfelek csak képzeletben léteztek. Az volt a feladat, hogy egy vízzel töltött lufit végig kellett görgetni az előszobán, majd felbukfencezni az ágyra, és visszagörgetni a lufit. (Persze, hogy az én ötletem volt..., a tesóm még kicsi volt...) Véletlenül ráugrottam a lufira és az egész padlószőnyeg elázott. Anyu először mérges volt, de mikor elmeséltük, hogy hogy történt Ő is csak nevetni tudott. 
7. Mikor nyáron a nagymamámnál nyaraltunk az unokatesóimmal börtönöset játszottunk. A sufni volt a börtön, ahová bezártuk a tesómat és a kisebbik unokatesómat, és persze mi nagyok voltunk a börtönőrök. A játék tulajdonképpen annyi volt, hogy mi jól elvoltunk odakint, néha bedobtunk nekik valami kaját, és időnkét kihoztuk a rabokat sétálni. Persze séta előtt gondosan összekötöztük a lábukat, el ne szökjenek. 
8. A lakásunkhoz közel volt egy fagyizó, ahol télen fagyi helyett pudingot árultak, tejszínhabbal a tetején. Oda jártunk a tesómmal nyáron fagyizni, télen pudingozni. Megvolt a törzsközönség, megvolt mindenkinek a helye, ki melyik asztalhoz ül. Egyszer foglalt volt az asztalunk és csak a raktár melletti leghátsó asztalhoz tudtunk leülni. Azzal rémísztgettem a tesómat, hogy az ajtó mögött lakik az ördög, és mindjárt kijön és elviszi, mert mindenkit elvisz, csak csettintenem kell neki. Ő persze elhitte...., ráadásul pont bement egy áruszállító, vagy nem tudom, de sokáig nem jött ki, vagy a hátsó ajtón távozott, de én azt mondtam a tesómnak, hogy a bácsit is megette az ördög, azért nem jön ki. Ezek után jó sokáig nem mert lejönni, és alig tudtam meggyőzni, hogy csak vicc volt az egész.
9. A nagymamánk mindig gyűjtötte nekünk az aprót, amit aztán szétosztott az unokák között, igazságosan. Én persze hamar a seggére vertem. A tesóm ekkor még nem ismerte a pénzeket, értékük szerint, csak darabra tartotta őket számon, én pedig mindig elcseréltem vele a kis címleteimet nagyobbakra, mondván, hogy én adok neked 2-t te meg adsz cserébe egyet, nyilván jól jársz. És én adtam neki két 20 fillérest, (igen...akkor még olyan is volt, és 2 kiflit lehetett rajta venni az iskolai büfében) Ő pedig adott nekem egy 1 forintost. Gonosz voltam, tudom:)
Nos.... hirtelen ennyi....
Köszönöm Popianyu, hogy lehetőséget adtál, hogy ezeket leírjam, jó volt visszaemlékezni ezekre a csínytevésekre, már csak azért is, hogy el ne felejtsem, hogy én is voltam gyerek, és csak azt kívánom magamnak, és minden szülőnek, hogy amilyen kellemes nosztalgiával gondolunk vissza a mi gyerekkori csínyjeinkre, olyan humorral fogadjuk majd a későbbikben gyermekeink rosszcsontságait. 
Nem adom tovább név szerint senkinek, de akinek eszébe jutott néhány érdekes, kedves emlék gyermekkorából, az ne habozzon, ossza meg velünk, hadd mosolyogjunk rajtuk Mi is:)

Tavaly ilyenkor pocakosan

Mivel tavaly ilyenkor nem voltam még ennyire blogfüggő, gondoltam eljött az ideje, hogy megmutassak egy képet magamról, ami éppen tavaly ilyenkor készült. Ez volt az utolsó pocakos kép, ami rólam készült, ekkor voltam 38+3 napos, és éppen egy héttel később született meg Matyika.  A kép éppen egy Mátécsalogató szentendrei kiránduláson készült. Az utolsó kirándulásunkon kettesben. Én kb. egy nyugdíjas csiga tempójában vopnszoltam végig magamat a szentendrei vásárban, és emlékszem a végén alig bírtam visszamenni az autóhoz, már úgy volt, hogy én megállok, és Feri elémjön, de aztán csak odaértünk. És persze egész idő alatt arról beszélgettünk, hogy vajon mikor jön el a mi napunk, vajon milyen lesz majd Ő, akire annyira várunk.Nagyon jó volt:)
A következő nagy utunk pontosan 1 héttel később a kórházba vezetett.Hát az sem volt izgalmaktól mentes:)
Nosztalgiával nézem én is a fotót, már olyan régnek tűnik minden, már teljesen elfelejtettem, milyen is volt nagy pocakkal élni. Arra mondjuk emlékszem, hogy a végén már nem volt olyan egyszerű.  Sehogy sem volt jó, Máté mindenhol nyomott, ahol csak tudott, olyan volt, mintha a bordáim közé akasztotta volna a lábait, és mintha az oldalamon kívánkozna kijönni. De ezek már mind csak szép emlékek mára.
 
És akkor íme, ilyen voltam én akkor:
 

 

2008. december 8., hétfő

Vásárban

Amikor a Bodies után Ferivel édeskettesben elsétáltunk a Vörösmarty tér felé, magával ragadott a karácsonyi vásár utánozhatatlan hangulata. De akkor nem akartuk nagyon húzni az időt, hiszen jó ideje eljöttünk már otthonról, magára, ill. tesómra hagyva Matyit, és nem akartunk nagyon visszaélni a helyzettel. Így elhatároztuk, hogy majd visszajövünk közösen. Erre a visszajövésre szombaton került sor. Az időjárás szerencsére kegyes volt hozzánk, szép napsütéses idővel kényeztetett bennünket, egyvalami volt, amit nem sanszoltunk be, a tömeg, merthátugye, két hét múlva karácsony. Így ezen a szombati délután kevésbé volt élvezhető a vásári hangulat, nem is időztünk sokat, hanem sebtiben a Duna part felé vettük az irányt.
Bármennyire is nem szeretem úgy általában a várost, vannak részei amik mindig ámulatba ejtenek. Ilyen többek között ez a Duna-korzó is, százezerszer jártunk már itt, és mégis újra-és újra ámulatba ejt a panoráma, a Vár, a Lánchíd látványa valahogy  mindig megdobogtatja a szívemet, és órákig tudnám nézni a hömpölygő Dunát.
Mátét kevésbé kötötte le a gyönyörűséges panoráma, az elején mélyen aludt, majd csendesen elpiskótázgatott, és bár én mutattam neki a templomot, ahol örök hűséget esküdtünk egymásnak, Őt jobban érdekelte a szomszédos perecárus.
Elsétáltunk egészen a Kossuth térig, majd vissza a vásárba, mert én természetesen ragaszkodtam a vásári lepényemhez és a forralt boromhoz, amit meg is kaptam, és jóízűen elfogyasztottam. Na jó a fiúk is ettek, csak ők nem ittak bort.
A hely....
Én és a lepény:

Ilyen még nem volt

Csoda történik kérem szépen, Máté 1 éves szülinapjához vészesen közeledvén minden napra tartogat valami meglepetést. a múltkor az a felállás, amit azóta sem sinál újra, bárhogy is próbáljuk rávenni, és most..... most este 10-től, mikor betettem a kiságyba reggel 7-ig aludt, majd a nagy ágyban ott folytatta a történetet ahol abbahagyta, és még mindig alszik. 
 
Most éppen így:
 

2008. december 7., vasárnap

Mikulás napján

Mint minden jó gyerekhez, he-he-he, Matyihoz is eljött a Mikulás, és 6-án reggelre. Ébredés után, (ami meglepő módon fél 10-kor volt) első utunk az ablakhoz vezetett, hogy megnézzük, érdemes volt-e Máténak kipucolnia a cipőjét. A mikulás szépen telerakta szaloncukorral a kis cipőt, Matyi pedig nagyon aranyosan örvendezett a nemvárt meglepetésnek. Megjegyzem, a Mikulás informátoraival lehet valami probléma, mert én azért egy-két virgácsot is odatettem volna, csak úgy miheztartás végett, de virgács nem volt, csak cukorka, és sok-sok Mátémosoly.
Este megsütöttem életem első pogácsáját, túrós-sajtosat, Erna receptje szerint, és húúúúú, de nagyon finom lett, pedig mindenre fel voltam készülve, de ilyen finomságra nem. Máténak is nagyon bejött, csak úgy tömte magába. Nagyon aranyos volt:) ( A háttérben a Máté-féle kupi egy kis darabja látható, és valamiért az autósülésünk is bekívánkozott a képbe.)
Ilyen lett.  A kép nem a legjobb, olyan, mintha meg lenne égve a teteje, pedig nincsen egyáltalán. Nyammmm-nyammmm.

2008. december 5., péntek

A nagy találkozás

Az első, meghatározó nagy találkozásra a Mikulással tegnap került sor a céges rendezvény keretein belül. Én talán jobban vártam, mint Ő, végre találkozni régi ismerősökkel, barátokkal, hasonlóan babás kollegákkal, akikkel a pocakosságot anno együtt éltük meg. Szóval én teljesen be voltam zsongva.  De volt bennem egy kis félelem aggodalom, hogy vajon Máté hogy fog reagálni a sok idegenre, felnőttekre, gyerekekre egyaránt, sosem volt még ekkora partin, ahol tizenakárhány gyerek a résztvevő, és a hozzájuk tartozó 2 db szülő., és persze ott egy különösen furcsa szerzet, piros ruhában, nagy szakállal, nagy zsákkal. Hogy elkerüljük a nagy ijedtséget napok óta mutogatom neki a Nagyszakállút interneten, tévében mindenhol.
Felesleges volt az aggodalom, mert Máté az első perctől jól érezte magát, jött-ment, barátkozott, nézelődött, ügyet sem vetve ránk. Számomra nagyon meglepő volt ez a nagy önállóság.
Aztán jött a Mukulás bácsi is, aki elmondta a jóságait és a rosszaságait, ezek ellenére nem kapott virgácsot, csak csomagot, amit igazából el sem akart venni, mert annyira lenyűgözte a Mikulás. Csak nézte tátott szájjal, majd elkiáltott egy hatalmas eú-t, a maga sajátos hanghordozásában, amin persze mindenki nevetett. Nem volt itt ijedtség, sírásról nem is beszélve. Nagyon büszke voltam ám!!!! Nemhiába már nagy fiú, és a nagyfiúk bátrak és nem félnek a Mikulástól!
A kép minősége hagy maga után kívánnivalókat, de  a fény miatt van:
Együtt gyakorolták a sétálgatást:

2008. december 3., szerda

Kimenő

Kihasználva a kínálkozó lehetőséget, mégpedig, hogy kitűnő bébiszitterünk akadt a tesóm személyében, ráadásul ma van Feri neve napja, és már régóta készültünk, hogy megnézzük a Bodies-t, így ma jött el a napja, hogy ezt meg is tegyük.
Matyiebéd után útra is keltünk, egy darabig autóval, majd kisföldalattival közelítettük meg az objektumot. Azt kell mondjam, mióta nemigen járok Bkv-val, mindig nagy élmény nekem egy ilyen utazás, persze az élményhez az is hozzájárult, hogy nem a délutáni csúcsban uatztunk, szóval így valóban élvezhető volt. 
A kiállítás jó volt, tetszett, érdekes volt, néha visszataszító. Egyetlen bajom van csak az ilyen tudományos jellegű kiállításokkal, hogy túl sok információ van kis helyre besűrítve, ami annyit tesz, hogy viszonylag sokat kell olvasni, ami a mesterséges megvilágításnak köszönhetően elég fárasztó a szememnek. De örültem neki, hogy néhai biológiai tudásom nem lett teljesen az enyészeté, sokminden ismerősen csengett, de sok érdekességet is olvashattunk. 
A kedvenc részem, bármily morbid is, de az a rész volt, amikor az embriók voltak kiállítva. A kiírás szerint ezek valódi embriók voltak, amelyek elhaltak a pocakban. Tudom, hogy ez valakinek nagy fájdalommal járt, de nekem most, elvonatkoztatva a háttértől nagyon érdekes volt látni, a különböző korú embriókat. És bár túl vagyok egy terhességen, mint akkor is amikor ezt átéltem, most is hihetetlen számomra, hogy egy kis pontból egy ilyen csodálatos dolog fejlődik, mint a gyermek. Még mindig fura elképzelni, hogy az én pocakomban is nőtt egy ilyen kis lény. 
Dolgunk végeztével persze első dolgom volt, hogy hazatelefonáljak, mi a helyzet, és mivel a válasz az volt, hogy minden rendben, nagyban megy a játszadozás, és gyermekünknek eszébe sem jutunk, így tettünk egy kis kitérőt a Vörösmarty tér felé, kicsit bekukkantottunk a karácsonyi vásárba, de tényleg csak kicsit, de eldöntöttük, hogy ha jó idő lesz a napokban sort kerítünk egy hosszabb látogatásra, Duna parttal, és Kossuth-téri nagy karácsonyfával egybekötve. 
 
Itthon minden a legnagyobb rendben fogadott, a fiúk a szőnyegen ücsörögve valami meccset néztek, és Máténak esze ágában sem volt mégcsak köszönteni sem minket, kellett neki pár perc, mire leesett neki, hogy mi az ábra. 
 

2008. december 1., hétfő

Várakozás

Van valami különleges az adventben, valami , amit sokkal, de sokkal jobban szeretek mint magát az ünnepet. És ez a különleges dolog az maga a várakozás. A várakozást, a szó hétköznapi értelmében nem szeretem, de ez valahogy más. Olyan valamire várni, amiről tudom, hogy elkerülhetetlenül el fog jönni, és ha eljön, akkor az jó lesz, ezt az érzést szeretem. Sokszor éreztem már ezt az érzést az életem során, amikor vártam azt a bizonyos kézszorítást a diplomaosztómon, amikor vártam az esküvőnkön azt a pillanatot, amikor belépünk a terembe és mindenki minket néz, amikor vártam hogy először szálljon fel velem a repülőgép,de a tavalyi várakozást, azt hiszem semmi sem tudja felülmúlni. Míg Cuckáéknál ilyenkor történt meg maga a CSODA, mi ilyenkor kezdtünk el igazán várni a CSODÁRA. Tudtuk, hogy egyszer eljön a Mi napunk. Tudtuk, hogy egyszer megérkezik közénk. De nem tudtuk mikor. Csak reméltük, hogy minél hamarabb. Ez a várakozás nálam a várakozások várakozása volt. Minden nap újraéltem, hogy talán ma, talán ez lesz a Mi napunk, és ha nem az lett, reményekkel, és várakozással telve aludtam el, és vártam a holnapot.
Egy kicsit erről szól az idei advent is a lelkemben. Szinte óráról-órára újra tudnám élni a hátralévő napokat. De az idei mégis más. Most már hárman várakozunk, hárman nézzük a fényeket, szívjuk magunkba az illatokat, hárman csodálkozunk rá a világra. Igen, mert Ő megtanított más szemmel nézni a valóságot, megtanított a dolgok jó és szép oldalát nézni, gyermek módjára újraörülni mindennek, amit a dolgos munkás hétköznapok már megfakítottak. Vele minden új értelmet nyert, Vele minden más lett, és más lesz. Idén már én is nagyon várom a karácsonyt, és már én is nagyon készülök rá. Leporoltam a szekrény mélyére száműzött gyertyatartóimat, elővettem a mécseseket, az ünnepi illatú illóolajokat, felkerült az ablakra a világító hóember, lassan-lassan kivasalódik a karácsonyi terítő is, megsül a mézeskalács.
Várakozunk!
A Sógornőtől ajándékba kapott, saját keze által készített adventi koszorúnk: