Két creepy sztori

 Ezt a szófordulatot Marci szokta mondani, amikor hazaér a suliból és felhív. Persze nem jut minden napra creepy sztori, de van amikor kettő is jut egy napra, ilyenkor azzal kezdi a beszélgetést hogy Anya, hallod, kát creepy sztorim is van! Nem kell nagyon vérmes dolgokra gondolni, mert Marcinak már az is creepy, ha elmegy mellette egy furgon és a sofőr mondjuk ránéz, mert mi van ha el akarja rabolni. 

Szóval ilyenek történnek. 

De ma velem történt két creepy sztori, egy igazán creepy és egy majdnem igazán  creepy. 

Történt ugyanis, hogy ma lehetett ávenni a Fasoriban a  Milánnak igényelt laptopot,, úgyhog munka után odarongyoltam, átvettem, és mentem a trolimegállóba. Épp az orrom előtt ment el az előző járat, úgyhogy békésen álldogáltam a megállóban. A nem lett volna vaksötét, akkor olvastam volna, ahogy szoktam, de vaksötét volt, úgyhogy elővettem a telefonomat, mert eszembe jutott, hogy jött egy üzenetem, mikor épp a tanárnővel átadás-átvétel volt, és akkor nyilván nem néztem meg, úgyhogy elővettem a telefonom, hogy megnézzem ki írt és mit. Megnéztem és válaszolni kezdtem, és épp pötyörésztem, de a szemem sarkából láttam, hogy egy pasas kanyarodik be a járdán biciklivel, felnéztem, és beljebb húzódtam a kerítés felé, hogy elférjen, ( bár nyilván nem ő volt jó helyen, de ezen én nem szoktam problémázni), és ahogy elhajtott mellettem, megpróbálta kitépni telefont a kezemből!!! 

Szerencsére nem sikerült neki, mert szorosan fogtam, mint mindig, mert félek, hogy elejtem,  de ha nem szorítom, simán kivette volna a kezemből, mert volt erő húzásában, nem csak úgy odakapott. 

Persze nyilván eltekert pikkpakk, még csak megszólalni sem tudtam,  a vaksötétben már ott sem volt. 

Abban a pillanatban nem is rémültem meg, csak az volt bennem, hogy mennyire gáz már, hogy ilyen emberek vannak, és hogy pont egy iskola melletti buszmegállóban, ahol többségében gyerekek várakoznak telefonnal a kezükben, (nyilván). Aztán tovább is gondoltam, hogy lehet, hogy ez neki már ismerős terep, és talán rendszeresen jár erre bepróbálkozni,  hiszen 4 után már sötét van, és még az is lehet, hogy engem is iskolásnak nézett a sötétben, termetemből adódóan, és gondolta, hogy könnyű préda lehetek.

Ezek után magamban variáltam, hogy hogyan vegyek még zsemlét holnapra. A laptoppal a vállamon nem nagyon volt kedvem a boltba bemenni és ott bénázni, ahhoz meg, hogy hazamenjek, lepakoljak, és elfussak boltba nem nagyon volt most kedvem. kb. 6-ra értem haza, és ebben a vaksötétben egyébként is nehezen veszem rá magam a futásra hétköznap, 6 után meg már a hideg is van, pláne nem kedvemre való. Szóval megálltam félúton, hogy hátha a pékségben még van valami. 

Be is mentem, a nő összeszedte nekem a maradékból azt a 10 zsemlét, mondom kártyával fizetek... hm... a bankkártyám nincs a helyén. Szerencsére a revolutommal tudtam fizetni, de közben már átnéztem a többi bújtatót is, hogyha esetleg máshová tettem volna véletlenül, nem a helyére, de nem volt sehol. Közben már   pörgettem a fejemben, hogy utoljára tegnap délben használtam, amikor kifizettem Milán fodrászkodását a pólusban. És akkor bevillant, hogy megnézzem az aprópénzes részben is, mert bár kártyával fizettem a fodrásznál, de borravalót akartam adni, és megnéztem, hogy van-e apróm. Gondolom,  sietségemben oda tűztem be a kártyát, merthogy ott volt. 

Ezek után hazafelé buszozva már biztosan tudtam, hogy még jó, hogy nem indultam el futni, ezek után nem is fogok, mert ki tudja mit történt volna velem... 

És még csak hétfő van... 

Oboa verseny

Még októberben volt, hogy Milán részt vett egy oboaversenyen. Szeptember első heteiben mondta Orsi néni, hogy   szeretné benevezni Milánt, de Milán ódzkodik tőle, esetleg beszéljük át itthon. Milán már hamarabb hívott engem a hírrel, hogy ő aztán biztos hogy nem megy versenyre, mert akkor 2 darabot is meg kell tanulnia kívülről! Én ne is mondjak semmit, ezt ő már eldöntötte, slusszpassz, hagyjuk őt békén.  Mostanában egyébként is mindenre elutasítással reagál, úgyhogy mondtam, hogy jó, ha nem akar, nem kell mennie, nyilván, de otthno beszéljük már ezt meg, ne telefonon.

Mire hazaértem, addigra már azzal fogadott, hogy kicsit átgondolta, és hogy jó, próbáljuk meg, Orsi néni azt mindta, hogy még úgyis lesz iskolai válogató is, nem kötelezi őt ez semmire, de el kell kezdeni gőzerővel készülni. 

El is kezdték. 

Közben az iskolai zenekarok az zeneiskola 70. évfordulójára rendezett ünnepi koncertre készültek, hasonlóan gőzerővel. Ez volt a maraton napjának estéjén, ahol minden iskola zenekar, együttes, kórus, miegymás fellépett egy gigahosszú eladáson. 

Szóval kijutott Milánnak az oboázásból abban az időszakban rendesen, puffogott és néhányszor, de lelkiismeretesen ment, és csinálta, pótórákra ment Orsi nénihez, majd zongoráspróbákat tartottak, vol hogy még vasárnap is fújtak együtt online. A végefelé már fürdés közben is a két darabot dudorászta, meg a kocsiban ülve, és látszott a fején, hogy a képzeletében nyomogatja a billentyűket is a kezében. 

Aztán volt egyszer egy tanszaki koncert ahol mindenki fellépett. Aztán volt egy másik, ahol már csak azok, akiket végül beneveztek a versenyre, és aztán volt a verseny. 

Milán fellépésről-fellépésre lett egyre ügyesebb, a kezdeti bizonytalanságokat és hibákat sikerült kijavítania, szerintem egész szép produkciót sikerült végül összerakni, Orsi néni is nagyon elégedett volt, bár ő mindig az, nagyon kedves. Ezért is szeret Milán hozzá járni. 

A verseny  előtti héten még el kellett vinni Milán hangszerét a csodaszerelőhöz Leányfalura, mert már jó ideje volt valami billentyűproblémája, amit most már feltétlenül orvosolni kellett. Feri elvitte, a bácsi megcsinálta, a hangszer kiválóan működik. 

Ahogy közeledett a verseny Milán egyre jobban izgult. És bár eleinte azt hajtogatta, hogy nem érdekli az egész, meg úgyse, úgyse, aztán ahogy egyre jobban ment a darab, már látszódott, hogy átbillent a hangulata a megfelelés felé, hogy most már gáz lenne lebőgni, de mi van ha elrontja, mi lesz ha béna lesz, ha elfelejti, és hogy akkor majd mit fognak gondolni.stb... Nem győztük nyugtatni, hogy nem fog akkor sem történni semmi, ha hibázik, higgye el, hogy Orsi néni is büszke lesz, mi meg még inkább, hiszen készült egy csomót, ahogy tudta megtanulta, begyakorolta, most már kár rugózni máson, a többiek is biztos izgulnak, meg hibáznak, emiatt ne legyenek rossz érzései. 

Egyébként is zártkörű volt, csak azok voltak ott, akiknek abban a korosztályban fellépett a gyereke, meg a zsűri. Mondtam Milánnak, hogy higgye el, hogy mindenki a saját gyereke miatt lesz ott, nem fog vele foglalkozni senki a zsűrin kívül, azokat meg úgysem látja többet. 

Milán korosztályára fél 2 körül került sor, úgyhogy aznap 1 körül már eljöttem a munkahelyemről, hogy meghallgassam Milánkát. 

Bár nem jutott tovább, de szerintem nagyon szépen játszott.  

   

Vintgar-szurdok

 Ahogy azt elterveztük, nem hagytuk magunkat eltántorítani a Vintgar-szurdokból, és hazaindulásunk reggelén miután bepakoltunk mindent a kocsiba, célba vettük a szurdokot. Az autót otthagyhattuk a szállásunk parkolójába. 

A szurdokhoz a leírás szerint nem lehet autóval odamenni. Később kiderült, hogy de igen, valamennyi autónak a szurdok bejáratánál is van parkolóhely, igaz, nem túl soknak, jóval kevesebbnek, mint ahányan be akarnak menni. Van viszont a város szélén egy nagy parkoló, ott lehet lerakni az autót 5 euróért, és innen egy shuttlebusz elviszi az embereket a szurdokhoz. 

Kiderült, hogy ez a nagy parkoló a szállásunktól 5 perc sétányira van. Micsoda szerencse, ezért hagyhattuk ott gond nélkül a kocsit a szállásnál, és csak simán kisétáltunk az utca végébe a buszhoz. 

Terv szerint az első járattal akartunk menni, de csak a másodikat értük el, de mág ez is nagyon kedvező volt, még bőven felfértünk a buszra, és odaérve sem kellett olyan rettenethosszú sort kivárni, mint ami akkor volt, amikor mi már kifelé jöttünk. 

A bejáratnál simán bejutottunk, mivel két nappal korábbra szólt a jegyünk még csak a becsipogásnál sem kellett sorbaállnunk, hanem az oldalsó ajtón átengedtek. 

Mindenki kapott egy-egy sisakot, amit végig a szurdok végén kellett leadni. 

A Radovka folyó által faragott szurdok 1,2 km hosszú, és a  függőleges sziklafalakra épített fapallón lehet végigsétálni, a szurdok a 13 méteres Sum-vízeséssel záródik. 

Ezt a türkizszínű folyót már az előző napokban láttuk egyszer, amikor a Lidl-be autóztunk, és már akkor is megcsodáltam. De akkor mág nem tudtam, hogy szinte testközelből is láthatjuk majd. 

Az ilyen világoskék, türkizkékes folyók nekem nagy kedvenceim, a Neretvába is a színe miatt szerettem bele, bár az kicsit sötétebb, és zöldebb, de mindkettő teljesen le tud nyűgözni. 

Ebben a viszonylag korai órában, 9 körül, bár voltak azért emberek rajtunk kívül is bőven, de még nem volt akkora nagy tumultus. Vígan tudtunk bámészkodni és fotózkodni. 

Ez a bukósisak mindannyiunknak igen remekül állt :-) 

A Bohinj vasúti híd. Sajnos vonatot pont nem láttunk átsuhanni. 

A szurdokból a Sum-vízesésnél jöttünk ki. 

Innen elvileg egy hosszabb vagy egy  rövidebb útvonalon lehetett volna visszamenni a kiinduló pontra , a bejárathoz. Mi eleve a rövidebbet terveztük, hiszen még haza is kellett jönnünk, de aztán ott láttuk, hogy a hosszabb út akkor eleve le volt zárva a vizierőműnél zajló munkálatok miatt. Állítólag a hosszabb a látványosabb út, de most nem bánkódtunk miatta. 

Óóóó, nagyon szép kirándulás volt! ha erre jártok semmiképp ne hagyjátok ki! 

Visszaérve várnunk kellett kicsit a buszra, majd sebtiben autóba pattantunk, és elindultunk hazafelé. 

Az út egészen Budapest határáig eseménytelen volt, ott aztán olyan gigadugóba kerültünk, hogy vagy másfél óráig tartott, míg a városon keresztül hazavergődtünk. De hazaértünk épségben. 

Én másnap munkába mentem, aztán megint volt 3 nap szünet :-) Így azért el tudnám képzelni az összes hetet :-)

A Bledi-tó felülről

A Bledi-tó azért is remek célpont, mert szinte minden generáció meg tudja találni a kedvére való időtöltést. A tavat kényelmes sétaúton körbe lehet sétálni, 6 km körbe, gyakorlatilag szintemelkedés nélkül. Út közben sokszor meg lehet állni nézelődni, pihenőpadokon, stégeken. Autóval a tó közvetlen közelébe nemigen lehet menni, kicsit távolabb lehet parkolni. Ez csak azért említésreméltó, mert pl. a Szalajka-völgyben Szilvásváradon legutóbb, amikor voltunk békés sétálgatásról szó sem lehetett, mert örökké autók jöttek, hol előlről, hol hátulról. 

Na de aki a békés lődörgéssel nem elégszik meg, annak sem kell feltétlenül elhagynia a tó környékét, mert környező hegyekre is vezet fel túristaút. 

Az egyik ilyen, a tó fölé magasodó Ojstrica-hegy, majd innen tovább haladva a Velka-és a Mala- Osojnica csúcsait is érdemes összefűzni, mert ámulatba ejtő innen a tóra a panoráma. Nem véletlenül jönnek fel ide profi fotósok is! 

Ezeket a csúcsokat másztuk meg kedden. 

Az Ojstrica igen gyorsan elérhető, kis erdei út, majd egy sziklásabb kaptató, és már ott is vagyunk. A gyönyörködést egy pad is segíti, amin békésen el lehetne ücsörögni, ha a völgyben éppen nem egy iskoláscsoport zajong. Ha ők nem jönnek, lehet még most is ott bàmészkodunk 🙂

A Velka-Osojnica egy 15-20 perces kitérő, és bár innen a tóra nincs rálátás, de a környező hegyekre igen, úgyhogy szerintem nem felesleges megtenni ezt a kis kitérőt, pláne, hogy olyan szép az erdő! 

A Mala-Osojnica viszont igen impozáns. 

Nehezen szakadtam el a látványtól, de az iskoláscsoportot itt értük utol, ők a Velkára valószínű nem mentek fel, így tudtak beelőzni, és még mindig rendkívül zajosak voltak. És amikor megneszeltük, hogy készülődni kezdenek, akkor mi gyorsan elindultunk lefelé, hogy nehogy mögéjük ragadjunk. 

Egy szakaszon meredek lépcsősoron ereszkedtünk le. 

Az utunkat lefelé végig kísérte a tó képeslapszerű panorámája. 

Ugyanoda érkeztünk vissza, ahonnan indultunk. Azt terveztük, hogy ott beugrunk még a boltba, de sajnos az a bolt szezonon kívül zárva volt, így vásárlás helyett sütettük kicsit magunkat az őszi nappal. Marci pedig beleáztatta a tóba a lábát. Elég hideg volt. 

A házunk. Ott a felső 3 ablak volt a miénk, meg a tetőtérből valamennyi. 

A reggeli futásomkor már az evezősök is edzettek. 

Szurdoktúra

 Hétfőre elvileg a Vintgar-szurdokba mentünk volna. Még az utazás előtti pénteken ránéztem az interneten, kicsit utánaolvastam, és azt javasolták, hogy érdemes előre megvenni a jegyet, mert akkor gyorsabb a bejutás. Meg is vettük hétfőn délelőttre. 

Erre vasárnap délután írtak egy levelet, hogy bocs, de vmi munkálatok zajlanak, és hétfőn-kedden nem lesznek nyitva. 

Hát én elég morcos lettem. Dühösnek is mondhatnám. Mert milyen már, hogy ezt vasárnap közlik, úgy hogy pénteken engedett jegyet venni. 

Aztán Feri mondta, hogy nehogymár visszakérjük a jegyárat, menjünk oda szerdàn nyitásra, hazaindulás előtt még pont belefér. Úgyhogy ebben maradtunk. 

Viszont így hétfőre újratervezés gombot kellett nyomni. 

Még szerencse ( 🤣🤣🤣) hogy nekem volt a tarsolyomban egy másik túralehetőség 🙂

A leírás szerint egy nem túl hosszú, de igen változatos és làtvànyos útvonal vezet végig a Pokljuka-szurdokon. 

Elvileg egy bő 5 km-re számítottunk. 

A falu szélèn parkoltunk, innen vágtunk neki. 

Eleinte könnyű, sík volt a terep, de hamar nagyon kövessé , sziklássá vált, ami meg emelkedő nélkül is eléggé strapás volt. 

Egy darabon magában a folyómederben haladtunk, kőről-kőre. 

A Pokljuka-barlang kísértetiesen hasonlított a tatabányai Szelim-barlangra. A földrengés súlytotta barlang ugyanolyan 3 lyukú volt, mint az itthoni. 

Innen hatalmas függőleges sziklafalak övezték az utunkat. És bár találkoztunk néhány túrázóval,magyarokkal is, valóban nem volt zsúfolt, ahogy azt a leíratban is olvastam. 

A szurdok különlegessége a sziklafalra erősített galériasétány, ami egy szűk átjáróba vezet, ahol egy létrán lehet tovább menni. 

Majd kibukkanva a túloldalon igazi varázserdő fogad a maga gyönyörű érintetlenségével, buja növényzetèvel, és minden csupa zöld volt, meg színes leveles, húú, nagyon szép volt. 

Ez a szépség lett a vesztünk, mert a túraleírás szerinti "alig észrevehető balra tartó ösvényt" mi nemhogy alig, de egyáltalán nem vettük észre. 😯 És békésen mentünk tovább. Merthogy a térképen volt egy elágazás, jóval arrébb... Amire azt gondoltuk az lesz az az. Egész sokáig ebben a hitben voltunk. Egészen addig, mígnem egy betonútra jutottunk ki, ami még említve sem volt, és ami abba a faluba vezetett, amit nekünk nem kellett volna érintenünk sem.

De nem volt mit tenni, haladtunk most már a falu felé, egyre fogyó lelkesedéssel, a fiúknál pláne fogyóban volt, hiszen ők eleve alacsonyabb szintről indultak 🙂 de tulajdonkèppen a faluból vezetett vissza a szurdokhoz út, amit már csak egyszer vétetttünk el, és a szurdoktól már simàn vissza tudtunk menni a kocsihoz. 

Végül egy erős 12 km-t tettünk a lábunkba, egy viszonylag nehéz terepen 🙂 

De azért a napot egy tóparti sétával zártuk.