Délután az Óház-tetőre

A kis ausztriai kiruccanásunk után Kőszegen ebédeltünk, a központban több étterem is kínált délidőben ebédmenüt elfogadható áron, és olyan fogásokkal, amit szívesen megeszünk, majd hazamentünk kávézni, átöltöztünk játszósba,  átpakoltuk a táskát kirándulósra, és már indultunk is. Kicsit így is meg voltunk csúszva, mert az igaz, hogy terv szerint ez csak egy 10 km-es túra volt, de előreláthatóan 3,5 órára jósolta a track, én 3 órát saccoltam magunknak, de már ekkor látható volt, hogy a végét már nagyon a sötétedésben fogjuk megtenni, de nekivágtunk. 

Hogy rövidítsük az utat autóval mentünk el a város túlfelén lévő kiindulópontig, a Kálváriáig. 

Közvetlenül az egykori koronaőrzési bunker mellett parkoltunk, itt őrizték a Szálasi-kormány idején egy rövid ideig a szent koronát. A bunkerbe nem lehetett bemenni, csak egy rácsos kapun tudtunk beleskelődni. 

Majd a kék-en elindulva rögtön egy szép kis kaptatóval indítottunk föl a kálvária mentén a hegytetőn lévő templomig. 

Itt kicsit bámészkodtunk, majd továbbhaladtunk, és egy kis kitérővel megnéztük a Trianon-keresztet is, de ezt is csak a panoráma miatt, ami valóban mesés volt, megéri a kitérőt . 

Innen a Pintér-tetőre kapaszkodtunk fel gyönyörűszép bükkerdőn keresztül, meglehetősen meredeken.  Hát innen valami elképesztő volt az Alpok felé a panoráma. 

Ott a távolban a Schneeberg mindent uraló huplija. 

Innen tovább egy laza szakasz következett a hegygerinc mentén. Oldalt mellettünk ki-kibukkantak az erdő fái közül a fehér határkövek. Nekem ez mindig csodaszámba ment. Ma már milyen elképzelhetetlen, hogy nem olyan régen nem lehet ám csak úgy itt sétálgatni. 

A fakitermeléstől megmenekült monumentális bükkösön haladtunk keresztül, ezek az un. Fatalin-bükkök, közel 300 évesek. 

Az Óház-tető csúcsára (607m) egy fárasztó kaptatóval érkeztünk meg, sajnos egy nagyobb társaság is velünk egyidőben érkezett, csak a másik irányból, és sajnos nagyon sokan voltak, és nagyon zajosak, és nem sok esélyt adtak az egyéb túrázóknak, hogy odaférjenek a kilátáshoz. De ők legalább jól érezték magukat. 

Itt állt a középkorban Kőszeg első vára, az Óvár, itt alapították a Kőszeg városát. A később jelentőségét vesztett romos épület helyén kilátót létesítettek. A ma is látható torony 1996-ban épült hiteles rekonstrukcióként a közel ezer esztendős alapokra. 

A mai Kőszeg, ott alattunk. 

A zajos nagylétszámú társaságot lefelé menet igyekeztünk megelőzni. Nem volt könnyű, mert rettentő sokan voltak, de amikor sikerült, akkor meg már csak arra koncentráltunk, hogy növeljük és megtartsuk a köztünk lévő távolságot, és értékelhető előnnyel érjünk le a Hétforráshoz, ahová a zöldön kellett meredeken csakis lefelé haladni. 

Szerencsére sikerült tartanunk a tempót, és még sötétedés előtt, és a társaság előtt sikerült a forrást megnéznünk, úgymond zavartalanul. Itt ugrott be  nekem, hogy szerintem nagyon-nagyon régen, amikor Szombathelyen "nyaraltunk" Máté első nyarán, és eljöttünk egy délután Kőszegre, akkor szerintem ennél a forrásnál is voltunk. De fényképes bizonyítékot nem találtam róla. Az biztos, hogy tetünk egy kis sétát a kőszegi erdőben, úgyhogy majdnem biztos vagyok benne, hogy ideáig eljöttünk, mert vezet ide műút is. 

Itt bennem fel is merült, hogy nem lenne-e jobb a műúton visszacsorogni a városba, mert már nagyon lengett a fejünk felett a sötétedés veszélye, de Marci nagyon belejött a navigálásba, és ragaszkodott ahhoz, hogy az előre eltervezett úton menjünk. Feri is azt mondta, menjünk csak nyugodtan az ösvényen, hiszen itt fut mellettünk az út, ha bármi van, még bármikor át tudunk vágni. Így hát nekivágtunk az erdei útnak Kőszeg felé. Egész sokáig nem is volt semmi, igaz szedtük a lábunkat rendesen, és a Z jelű Vasfüggöny-túristaúton haladtunk, ami az egykori osztrák-magyar határ mentén halad közvetlenül. De úgy, hogy szinte rajta. Az egykori senki földjét, a vasfüggöny sávját  a felszámolás óta nyírfák nőtték be, ez a nyírfasáv végigkíséri balról az utunkat.

Sokáig haladtunk ezen a nyomvonalon, mellettünk gyönörűszép szurdok volt, már Ausztriához tartozott, közben egyre csak éreztük, hogy sötétedik, de mivel az út nyílegyenesen haladt, eltévedni esélyünk sem volt, hát mentünk, mentünk. Végül már igazi koromsötétben haladtunk, és nem az eltévedés veszélye fenyegetett, hanem az orrabukásé, nagyon kellett figyelni, de mellettünk nem olyan messze már hallottuk a város zaját, a távolban már láttuk a fényeket, úgyhogy nem volt más dolgunk csak haladni. A fiúk hol jobban, hol kevésbé voltak kiborulva, hogy milyen már, hogy vaksötétben kell túrázniuk, és mindmeghalunk. 

Az út annak az utcának a végébe vezetett be, ahol parkoltunk, úgyhogy amikor az első házakat elértük már csak az autóig kellett elmenni. ez kegyetlenebb volt, mint egész addig. Itt már eléggé elszakadt a fiúknál a cérna, hogy nem lesz meg a kocsink. 

Persze megvolt. :-) 

Szerintem nagyon klassz volt ez a kirándulás. Mindennel együtt. És legalább emlékezetes is marad. 

Ennél már csak akkor maradt volna emlékezetesebb, ha nem vágunk bele aznap délután, hanem másnapra halasztjuk, amikoris ömlött az eső. Én mondjuk simán nekivágtam volna esőben is, akkor legalább nincsenek kiabáló turistacsoportok, de a fiúk biztos azt is legalább annyira élvezték volna, mint azt a fél óra sötétben gyaloglást. :-) 

Szóval menjetek Kőszegre kirándulni, nagy kaland, és nem mellesleg csodaszép :-) 

Regenerálódás Léka várában

 A vasárnapi 18 km-nyi hegymenet után másnap délelőtt ausztria felé indultunk, hogy regenerálódásképpen megnézzük Léka várát. A vár Kőszegtől alig 10 km-nyire van, úgyhogy pikkpakk odaértünk, volt talán vagy 15 perc, de abban már az udvarból kiálllás is benne volt. 

A vár egy szép erdővel körbeölelt szikla tetején magasodik, és meglehetősen impozáns látványt nyújt. 

A vár Kanizsai Orsolya hozományaként a Nádasdy család birtokába került, akiknek a neve nekünk a nádasdladányi kastélyból már ismert volt, és külön öröm volt, hogy mikor emlékeztettük a fiúkat, nekik is beugrott, hogy húúú, tényelg. Később az Esterházyaké lett, majd tőlük egy osztrák író vásárolta meg Paul Anton Keller, aki minden vagyonát a várra költötte. Ma pedig a róla elnevezett alapítvány tulajdona a vár. 

De a vár egykori tulajdonosai között voltak a templomos lovagok is, akik itt üléseztek, és Báthory Erzsébet, a vérgrófnő, aki állítólag szűzlányok vérében fürdött, hogy örökké szép és fiatal maradjon. 

A másik kuriózuma a várnak, hogy egyes részein különleges denevérkolóniák élnek. Szerencsére nem találkoztunkk élő egyedekkel, de van róluk egy gyerekbarát kiállítás és ismeretterjesztés. Inkább kisebbeknek való, a mieinket már nem kötötte érdemben, meg egyszer már az állatkertben végigtanulmányoztuk a denevéreket (is), hát nekem annyi bőven elég is belőlük. :-) 

Vár után, az előző napi  kakaóscsiga elrágcsálása közben lesátáltunk még a vár alatti Gyöngyös-patak felduzzasztásával kapott tó partjára, és onnan is megcsodáltuk az őszt. 

Majd innen nem messze még felmentünk a Margit-kilátóba. Persze a gyerekek kivoltak, hogy nanemár, már megint hegymászás, de nem, mert a parkolótól kábé 200 méterrel már ott is magasodott a kilátó. Csak felszaladtunk, meg le, és már mentünk is vissza Kőszegre ebédelni. 

Ekkor még nem tudták, amit mi Ferivel már igen, hogy mivel nekem volt még egy kirándulástervem a Kőszeg fölötti hegyekben, és másnapra esőt jósoltak, délutánra még beterveztük a környező hegyeket. :-D 

Túra az Írott-kőre

Kőszegi  utazásunk fő célja az Írott-kő megmászása volt, úgyhogy érkezés után, rögtön másnapra be is terveztük, hogy essünk túl rajta amíg szép az idő. 

Mivel épp óraátállítás is volt, így jó korán már ébren voltunk, elmentünk boltba, vettünk reggelinekvalót, szendvicsnekvalót, rágcsálnivalót, vacsorához krumplit meg húst. 

Jól bereggeliztünk, megcsináltam egy csomó szendvicset, közben a fiúk visszamentek a boltba, mert nem vettünkk szalvétát. Összekészültünk. Indulás előtt jutott Feri eszébe, hogy oké, hogy vettünk a vacsorához mindent, de olajat pont nem, amiben megsütjük az egészet, úgyhogy még harmadjára is beszaladtunk a boltba olajért. Így indultunk el Velembe, ahol a kiindulópontja volt a túránknak. 

Velem főutcáján parkoltunk, a finom sültgesztenyeillat közepén. A csomagtartót kinyitva realizáltuk, hogy már megint sikerült az összekészített hátizsákot otthon hagyni, mint nemisolyanrég a Nagy-hideg-hegyes kirándulásunkkor is.   Az én fejemben megfordult, hogy vissza kéne menni érte, de Feri azt mondta ő már biztos nem megy innen vissza, azt a néhány órát kibírjuk evés nélkül. Milánnál volt egy kis hátizsák, abba tettünk vizet, hogy az legalább legyen nálunk.Így vágtunk neki a hegynek. 

Egy olyan körtúrát néztem ki, ami először felvitt minket a Velem fölötti Szent Vid kápolnához. Ezt én semmiképpen nem szerettem volna kihagyni. Egyébként van túraútvonal közvetlenül az Írott-kőre is Velemből, az sokkal rövidebb, de állítólag az osztrák oldalról lehet a legegyszerűbben és leggyorsabban feljutni, de hát mi nem szeretjük az egyszerűséget, ugyebár, mint ahogy az otthonfelejtett hátizsák is mutatja :-) 

Szóval mi a kápolna felé haladva hagytuk magunk mögött a falut, és a K+ jelzésen haladtunk, és egy rövidebb, de viszonylag meredek kaptatóval jutottunk el a kápolnához. (A kápolnához egyébként műúton is fel lehet menni.) 

Sajnos a templom zárva volt. Valószínű, csak miseidőben van nyitva, amit én azért sérelmezek kicsit, de hát ez van. Belülről nem tudtuk megnézni, kívülről viszont nagyon szép, a panoráma is csodás, a templom környezete is nagyon ápolt, hivogató. El is időztünk itt egy picit, egy szusszanásnyit, úgymond, merthogy harapnivalónk ugye nem volt :-) és gyönyörködtünk az őszben. 

Innen tovább haladtunk a K3-on a szép hegygerincen, és a Hörmann-forrás felé tartottunk. Út közben ilyen színpompás hegyoldalakat láttunk. Én teljesen odavoltam, és a fiúk is egészen jól vették az utat. Meglepően jól. Nem volt igazi nagy duzzogás, nyávogás, igaz, eddig még nem is volt egy nagy wasistdas, de hát nem kell nekik a puffogáshoz semmi, jön az magától is, mint derült égből a villámcsapás. De szerencsére tényleg jól haladtunk, szinte már úgy néztünk ki, mint egy normális kiránduló család :-) 

A Hörmann-forrásnál megint megpihentünk. Itt ugyan már össze kellett eszni Milánkával, hogy vegye fel a széldzsekijét, mert nagy szél fújt, és meg fog fázni, ha az izzadt testét fújatja a széllel, ezen azért a miheztartás végett puffogott egy keveset, de említésre se méltó igazából. 

Itt a nagy kereszteződésnél térünk rá az igazi Kék túra nyomvonalra, és haladunk fel egészen az Írott-kőig. Itt az elágazásban meglehetősen sok ember volt. Több, mint amennyit én szeretek magam körül látni az erdőben, de szerencsére erőnk teljében mi elég jó tempót tudtunk diktálni, és gyorsan magunk mögött hagytuk a téblábolókat. De azért ezen a szakaszon voltak emberek, szembe is jöttek, itt ez a rész nem az az igazi  magányos túrózós.  

Az útvonal egy szakasza az osztrák -magyar határ mentén haladt. Az ösvényen haladva balkézre Magyarorzság, jobbra pedig Ausztria feküdt. 

Magyarország felé nézve ezt láttuk. Ausztria felé innen nem láttunk, mert egy jókora susnyás állta útját a kilátásnak. 

A kilátóhoz felérve irgalmatlan szél fogadott bennünket. Nem volt túl kellemes, pláne úgy, hogy azért a felfelé vezető kaptatón kicsit meg is izzadtunk. Úgyhogy igyekeztünk gyorsan körbenézni. 

Az Írott-kő a maga 882 méter magasságával a Dunántúl legmagasabb pontja. A kilátó 40 méter magas, és félig osztrák, félig magyar földön van. Rögtön a bejárattal szemben találjuk a határkövet, ahonnan tájékozódhatunk, hogy melyik oldalon is vagyunk épp. A bejárat osztrák oldalon van. A vasfüggyöny idején a kilátót magyar oldalról nem is lehetett megközelíteni. 

Távolban feltűnnek az Alpok csúcsai, a Schneeberg és a Rax is jól kivehető. 

A hegycsúcsról gyönyörűszép bükkerdőn keresztül ereszkedtünk le a Söét-völgybe, és Bozsok felé a Kalapos-kövek irányába haladtunk. Itt követtük el azt a gondolati hibát, hogy hagytuk magunkat megtéveszteni, és azt gondoltuk, hogyha a Kalapos kövek bozsoki jelzővel vannak illetve, akkor nyilván a falu nincs onnan messze, és úgy gondoltuk, hogy akkor a kövek után a falu cukrászdája felé vesszük az irányt. A cukrászdáról a szálláson talátlak a fiúk egy szórólapot, onnan jött az ötlet, hogy majd meglátogatjuk a túra végén, pláne, hogy kaja nélkül, csak a kilométereket faltuk. :-) 

Menet közben a horizonton már láttuk a lemenő nap kezdődő sugarait. Mondanom sem kell, hogy leginkább én voltam elbűvölve, de ekkor még a fiúk is úgya-ahogy vevők voltak a hűháázásomra, és max egy nyegle jajj anyával intettek nyugira. 

A Kalapos-kövekhez vezető emelkedőt azért már nem tudták szó nélkül hagyni, de ekkor még azt hittük, hogy nemsokára a cukrászdában fogunk ülni. 

A köveket elhagyva, a kereszteződésnél még mindig azt hittük, hogy Bozsok itt van a lábunk alatt, ezért nem balra fordultunk, ahogy az útitervünkben is szerepelt, Velem felé, hanem jobbra Bozsok felé, és erősen ereszkedni kezdtünk le a hegyről. De engem csak nem hagyott nyugodni, hogy mennyire is vagyunk a falutól, ami ugyan látszódott onnan a hegyoldalból, de a távolságot nehéz lett volna belőni, és amikor épp elcsíptem egy kis térerőt, akkor mondtam Ferinek, hogy lehet, hogy át kéne ezt a tervet gondolni, mert Bozsokra ugyan még le fogunk érni egy fél órán belül sötétedés előtt, de a Bozsok-Velem távolság, ami egy 4-5 km- re volt tehető, na az már erős lesz, mert addigra koromsötét is lesz, meg hát no... Így aztán egy erős hátraarccal megfordultunk, hogy visszakapaszkodjunk a kereszteződéshez, és mégiscsak Velembe menjünk az autóhoz, hogy autóval guruljunk aztán sütizni. 

Na ez a plusz emelkedő már nem kellett volna... Máténak itt gurult el a gyógyszere, Marci ő egész lelkes volt, telefonon követte az útvonalat, és ezt nagyon élvezte, Milán pedig beletörődve sodródott, és nem mert ágálni. Felkapaszkodtunk, majd le vissza a völgybe, és a síkra érve egy közepesen tempós menettel érkeztünk meg a faluba, még világosban. 

Az autónál, egy kapuban még tudtunk sült gesztenyét venni, ami Velem "hungarikuma", hiszen a környező erdők tele vannak szelídgesztenyésekkel, majd sebtiben átcsorogtunk Bozsokra a jól megérdemelt süteményünkért. Itt látszik, hogy Máté elég nehezen tudta megbocsátani azt a nyúlfarknyi kis kitérőt. :-)

Végül 18 km-t sikerült a lábunkba tenni aznap, és ez alatt megannyo gyönyörűséget láttunk, és igazán azt mondhatom, hogy a legeslegvégét leszámítva szinte nyafogás nélkül tudtuk abszolválni a tervet, és talán még egy kicsit élvezték a gyerekek is. 

Hazaérve ott fogadott minket a teraszon a szépen összekészített hátizsák, amiből elkezdtük kienni a szendvicseket, majd vacsoráztunk, és nem mondom, hogy nem esett jól aztán kényelmesen elnyúlni az ágyban :-)