Eső utáni vízeséskeresés Marcival

 A múlt héten, amikor a Vaskapuhoz mentünk, Marci már akkor is a fejébe vette, hogy menjünk az Annavölgyi-vízeséshez, mert ő azt kiguglizta a térképről. De mondtuk neki, hogy nem jó most menni, mert oda eső után kell menni, amikor van elég víz, ilyenkor amikor nem esik nemigen van látványos vízmennyiség. Duzzogott egy kicsit, hogy bezzeg, amit ő talál ki, azt persze nem akarjuk. Amúgy voltunk már az Annavölgyi- vízesésnél, amikor a Lajos-forráshoz mentünk, meg  talán korábban is, amikor a Vasas- szakadékhoz mentünk akkor is, de akkor sem zubogott annyira a víz, emlékeim szerint. 

Aztán szombat reggel, amikor esőre ébredtünk, akkor Marci vérszemet kapott, hogy na akkor eljött az idő, menjünk vízesést nézni. Néztünk egymásra Ferivel, hogy most mi legyen, ha azt mondjuk, hogy nem megyünk, akkor nemhogy egész nap, vagy egész hétvégén hallgathatjuk, hogy bezzeg neki mindig velünk kell jönni oda, ahová mi akarjuk, de szerintem egész hátralévő életünkben nem tudtunk volna a bezzegeléstől megszabadulni :-) Pláne, hogy pont előtte fél órával foglaltunk le egy kőszegi őszölést, amibe sok-sok kirándulást szeretnék besúvasztani, szóval nem lett volna szerencsés magunkra haragítani Marcit, úgyhogy mondtuk, hogy jól van, menjünk. És bíztunk benne, hogy nem fogunk nagyon elázni. Ekkor már a solymári vízesst is mondogatta, de ahhoz nekem még kevesebb kedvem volt, mert ott már tényleg többször voltunk, úgyhogy megint Szentendre felé indultunk, és a Dömörkapu- Annavölgyi-vízesés volt a cél. 

Máté edzésen volt szombat délelőtt, Milán offolta a progit, úgyhogy hármasban vágtunk neki. 

Mire elindultunk addigra az eső is elállt, de azért felszerelkeztünk esőkabátokkal. 

A Dömörkapunál parkolunk, ami a A Visegrádi-hegység szimbolikus kapuja. Pár lépésnyire volt csupán a parkolótól.  Volt egy kis vízcsordogálás, de azért nem volt egy Niagara :-) 

Aztán, ha már ideáig eljöttünk, akkor elindultunk felfelé a Bükkös-patak mentén a zöld kereszten, és hol a betonúton, hol a patakmeder mellett haladtunk. Gondoltuk megyünk egy darabig, aztán visszafordulunk, de hogy legyen valami célja a sétának kinéztük, hogy elmegyünk a Kárpát-forrásig, és onnan jövünk majd visszafelé. Az erdő gyönyörű volt, a madarak csiripeltek, az illatok olyan frissek voltak, harapni lehetett a levegőt. Olyan jóóóó volt! Mondtuk is Marcinak, hogy milyen jó ötlet volt, hogy eljöjjünk, magunktól biztos nem jöttünk volna , pedig teljesen jó kirándulóidő lett, sütött a nap, csillogott a pázsit. 

A Kárpát-forrásról csak egy táblát láttunk, vasajtóval volt lezárva, de azért megnéztük. 

Az Annavölgybe már autóval mentünk vissza, hogy haladjunk, mert eléggé elsétáltuk az időt, de ott még annyi víz sem volt, mint a Dömörkapunál, úgyhogy még jó is, hogy nem szántunk rá több időt. 

Nagyon jót sétáltunk, olyan klassz volt! kár lett volna otthon maradni. 

Beachtúra 4. - sziklás, barlangos, szeles

 A legizgalmasabbnak mondható strandolásunkat az utolsó előtti napunkon sikerült megejteni. Eddigre már eléggé alaposan sikerült körbejárni a félszigetet a strandjaival együtt, volt viszont egy Janka'sCave nevezetű hely, amit még a megérkezéskor találtunk a googletérképen, amiről azt írták, hogy csudaklassz, és a strandról simán be lehet úszni vagy sétálni a barlangba. Vagy akár egy kenuval is be lehet evezni, a képek alapján a bejárat kenuszélességű folyosónak tűnt, és azt írták, hogy utána kiszélesedik. 

Az egyik véleményező azt írta, hogy " ott kell megállni, ahol a waze mondja, és onnan rövid sétányi a strandról megközelíthető." Máténak nagyon tetszett ez az ott kell megállni,a hol a waze mondja szófordulat, és amikor felmerült, hogy hová menjünk, akkor mindig ezt dobta be, úgyhogy muszáj volt rá sort keríteni. 

Elég szeles napot fogtunk ki, mondhatni kezdett odaérni az lehüléshullám és eső, ami akkor éppen itthon tombolt, de egyelőre csak a szelet éreztük belőle, a hőmérséklet kellemesen strandolós volt. 

Be is írtuk a waze-ba, hogy hová akarunk menni, le is parkoltunk ott ahol mondta, és valóban , rövid sétányira ot is volt egy sziklákkal körbevett strand. Bár az, hogy mi nem pont ezt a strandot kerestük már csak akkor derült ki, amikor megláttuk, hogy a sziklákra vörös festékkel rá van pingálva, hogy "no bikini", azaz a nudista partra keveredtünk. 

Óvatosan odasomfordáltunk a sziklákkal körbezárt kis öböl bejáratához, hogy mi az ábra, de szerencsére csak egy pár  volt ott a parton, és ők is fel voltak öltözve, úgyhogy mi is odamerészkedtünk. Aztán később jött még utánunk egy nagyobb családi-baráti társaság gyerekekkel. 

Óriási nagy hullámzás volt. A gyerekek persze élvezték, bár nézni nem volt annyira jó őket, féltem, hogy a hullám nagyon felkapja őket, és valami vízalatti nagy sziklába megütik magukat. Nagyon nagy ereje volt itt a hullámoknak, sokkal erősebbet csaptak, mint egy szélesebb parton. 

Na de hogy hol van a barlang??? Próbáltuk kémlelni a part szélét, hogy hátha be tudjuk lőni, de amit megnéztek a fiúk a vízből az nem az volt. Aztán próbáltuk beazonosítani a térképen, hogy merre lehet, és mondta Feri, hogy kicsit arrébb van, csak át kell ezeken a nagy szikladarabokon vágni, és ott lesz mögötte. Pont előtte láttuk, hogy egy pár nekivág a szikláknak, gondoltuk, akkor ez járható út lesz nekünk is, nekivágtunk. 

Szikláról sziklára szökkeltünk, Vagyis inkább másztunk, néhol egészen félelmetes szituációkban, de végül egyszer csak  megpillantottunk egy olyan sziklacsoportosulást, amilyet a neten is láttunk. 

Néhol eléggé para volt, ahogy a hullámok nekicsapódtak és felverődtek a sziklán. 

Marci, mint egy kiszerge :-)

Amikor fentről megpillantjuk, hogy szerintünk oda kéne lemenni. 

Nyilvánvaló volt, hogy ekkora hullámzásban és lökésben nem fogunk tudni a barlangba bemenni, de ha már eddig eljöttünk nem akartunk úgy elmenni, hogy legalább a bejáratát meg ne nézzük. Úgyhogy élőláncba rendeződtünk, és próbáltuk felvenni a hullámzás ritmusát, hogy nehogy palacsinta legyen belőlünk. Persze ennek ellenére meglepetésként ért, amikor arcul csapott egy hatalmas víztömeg. Majd ahogy a barlangban megpördült visszafelé is lemosott. Csak sikítani tudtam, és próbáltam talpon maradni. Nem volt könnyű. 

Ott  jobb oldali boltív alatt kellett átmenni, és utána jött a barlangbejárat. Képünk nincs róla, hiszen az életünkért küzdöttünk :-) Nem vittünk be a vízbe magunkkal semmit, amivel meg lehetett volna örökíteni a látványt a retinánkon kívül, de azt meg hamar kimarta a só :-D 

Azért a partról próbáltam minél jobb szögbe helyezkedni. Kicsit sajnáltuk, hogy pont egy ilyen napon jöttünk ide, nem nagyon, és nem sokáig, mert így is nagy kaland volt. Sőt, lehet, hogy még nagyobb is, mintha csak úgy besétáltunk volna a barlangba. 

Nekem pedig zsigeri vonzódásom van az ilyen hatalmas sziklákhoz, egyszerűen annyira imádom őket nézni, hallgatni, ahogy csattan az oldalukon a tenger, ami bár félelmetes, de mégis elbűvöl.

Marci leskelődik. 

Mire kicsit megpihentünk, megszárítkoztunk, akkor már csak visszafelé kellett kapaszkodni a sziklák tetején. Közben szépen elkezdett lemenni a nap is. 

Halkidiki-Teknősbékás tó

Kicsit ugrálok térben és időben, és visszatérek még a nyárhoz, amikor Halkidikin tettünk egy kisebb kirándulásocskát a félsziget közepén lévő teknősbékás tóhoz. 

Ezt a googlemaps-en találtam még itthon, és annyira legalábbis érdekesnek tűnt, hogy rávegyem a fiúkat, hogy kicsit menjünk fel a hegyekbe. Amik nem is voltak azért akkora nagy hegyek. Itthonról én még úgy terveztem, hogy majd gyalog megjárjuk oda-vissza, nem messze a falunktól jelölt a térkép egy utat arra, de végül mégsem így mentünk, a szállásadónk arról az útról lebeszélt minket. Állítólag az az út nem olyan jó. 

Így autóval elmentünk valameddig, és úgy mentünk tovább gyalog, ami viszont azért volt jó , mert így keresztbeautóztunk az addig ismertelen részén a félszigetnek, és remek volt a panoráma mind a hegyekre, mind a túloldali tengerre, és Shitonia félszigetére. Szóval nem bánkódtam. 

Szerencsére jó meleg volt, pedig már erősen benne voltunk a délutánban. 

Az ott a távolban az Athos-hegy csúcsa, ami a harmadik ujján fekszik a félszigetekne.

Az Athosz-hegy húsz ortodox kolostor otthona, amelyek autonóm köztársaságot alkotnak Görögországon belül. Az Athosz-hegyen csak 21 évet betöltött, keleti ortodox hitű férfiak élhetnek. Egy 1060-ban kelt és máig érvényes bizánci bulla szerint nőknek, gyermekeknek, eunuchoknak tilos a félsziget területére lépniük, sőt azok a hajók, amelyek fedélzetén nők is tartózkodnak, csak 500 méterre közelíthetik meg a partjait.

Azért szép volt így messziről is nézni, később a strandon feküdve is sokáig csodáltam. 

A Teknősbékás tavat könnyen megtaláltuk. És tényleg rengetegsok teknősbéka lakik benne a kicsitől az egész nagyig. Elvittük nekik a még otthonról hozott fonnyad almákat, szépen feldarabolva megetettük őket, és csak úgy jöttek a finom elemózsiára. 

Az olajfaligetem. 

A napot perszehogy strandolással zártuk, ezúttal a félsziget másik oldalán, az Athos-ban gyönyörködve, majd a parton ettük meg a megérdemelt gyrosunkat. :-)

Ez azért nem egy Blaha Lujza tér, no :-D

Naplementében