Őszi Pilis

Most már mondják, hogy véget ér ez a meleg, és sarkvidéki hideget kapunk a nyakunkba. Ez csak azért keserít el igen nagyon, mert pont az őszi szünetre fog esni ez a nagy váltás, amikor majd sokként élem meg a hirtelen lehülést.
Persze számítottunk erre, épp ezért még a múlt hétvégén elmentünk egy kicsit a Pilisbe, mert nem telhet egy úgy ősz, hogy ne lássam legalább egyszer a színpompás hegyeket.
Igazából nyári meleg volt, csinálhattunk volna egy nagy túrát is, de erre nem volt időnk, így megelégedtünk egy gyors Teve-szikla, Egri vár makett sétával, ami tényleg nem megerőltető, de azért mégiscsak több mint a semmi. A fiúk így is nyafogtak előtte egy sort, hogy miért megyünk, de amikor alternatívaként a feladatsor megoldást ajánlottam, máris vonzóbbnak tűnt az erdőben sétálás.

Pilisborosjenő legvégén parkoltunk le, és onnan indultunk el a hegyek irányába, majd kicsit arrébb a hangok irányába kanyarodtunk, és már ott is voltunk a Teve-sziklánál.

Ez még nem az, de ezt is megmásztuk.

 És egy nagyobb barlangot is találtunk.

 Jöttünk már vagy 300 métert is gyalog, úgyhogy meg kellett pihenni :-)

 Aztán a Teve-sziklát minden oldalról jól megnéztük, megmásztuk.

Innen valahogy nem a jól járható ösvényre jutottunk, hanem egy jó darabon azzal párhuzamosan egy keskeny csapáson haladtunk a susnyás közepén.

De egyszer csak előbukkant a bokrok mögül a vár, amit kifejezetten a film forgatása miatt építettek. Azóta persze már nagy része leomlott, és elhordták a köveket, de azért még mindig jó kis célpontja lehet egy laza kis délutáni sétának.

A filmet nem olyan régen játszották a tévében. Véletlenül akadtunk rá kábé a felénél, és onnan néztük. Szerintem nagyon jó film. De szerintem a könyv is jó. Bár Máté a ( szerinte)  unalmasabb részeken nehezen jutott túl. Mindenesetre, most, hogy láttuk a romokat, majd biztos megnézzük még egyszer a filmet is.



Elkészült a film digitális felújítása is, ami kapott egy menő 21.századi trailert.



Itt a vár mögött a tisztáson fogyasztottuk el az elemózsiánkat, és élveztük a napsütést. Amúgy jóóóó sokan voltak még ott. Egy nagyobb gyerekcsapat is, több kisebb nagyobb társaság. Nem hiába, kirándulóidő volt a javából.

Visszafelé még ránéztünk felülről a Teve-sziklára.

Nem tudom, lesz-e még lehetőségünk a következő napokban még őszi erdőt látni... A hétvégénk megint agyonzsúfolt, előkészítő, Marci szülinapra hivatalos, vasárnap meg Bozsik lesz... vasárnap délben, hát komolyan... hogy még véletlenül se lehessen aznap már semmit sem csinálni... de már annyiszor megfogadtam, hogy nem bosszantom magam az idióta mlsz-en, vagy aki ezt kitalálja, de aztán mégis. Mindegy. Marci most fog debütálni az U9-ben, úgyhogy ki nem hagyhatjuk :-)

Nagyon hétfő

Egy tízes skálán vajon mennyire gáz, hogy ma reggel Marci pizsifelsőben ment suliba. Mikor megtaláltam a kikészített pólóját a paplan alatt, akkor először azt hittem megáll bennem az ütő. Aztán próbáltam feleleveníteni, hogy vajon mit láttam rajta utoljára, és határozottan úgy emlékeztem, hogy a batmenes pulcsi volt rajta. Aztán hangyányit még reménykedtem, hogy kivett egy másikat a szekrényből, de ahhoz túl rendezett volt a polca. Szóval gyanítottam, hogy a kényelmesre nyúlított, pandamacis pizsifelsőjére húzta rá a kikészített hosszú ujjút. Lehet, hogy még kakaófolt is volt rajta, ki nézi ezt korán reggel...
Egy kicsit bosszankodtam, aztán elengedtem, és inkább nevettem rajta, és nagyon reménykedtem, hogy a fehér ingét megtalálta a táskájában.

A dolog ott csúszott el, hogy Milán pár hét kihagyás után ma ment először megint úszni az osztállyal. Ilyenkor eleve kicsit korábban kell beérnie.
Plusz ma volt a suliban az okt. 23-i ünnepség, ezért ünneplőt kellett vinni. De Máté nem találta az ingét, majd eszébe jutott, hogy azt a múlt héten bent hagyta a suliban, mert voltak valami zeneiskolai előadáson, és kellett, de lecserélte nap közben. Mondtam, jó, akkor úgy veszi fel, ahogy ott találja a szekrényében. Végül mégiscsak előkotort valami másik inget a szekrényéből. Marci meg az ünneplőnadrág miatt parádézott, hogy ő aztán azt biztos, hogy nem veszi fel, pláne, hogy Milán bezzeg fekete farmerban megy... De Marcinak pont nincs fekete farmerja, sorry.

Erre jött még rá, hogy néhány napja Milán és Marci mint két kiskakas, folyton vagy veszekednek, vagy neadjisten verekednek, vagy egyszerűen csak külön-külön pörögnek és zajonganak nonstop, és baromira idegesítő. Szerintem ez az őszi nyár teljesen megzakkantotta őket.

Szóval így történt, hogy fel sem merült bennem, amikor rohanva elhagytuk Milánnal a bázist, hogy nehogy lemaradjon a buszról, hogy megnézzem, hogy a jó pulcsi alatt vajon mi van Marcin.
A suliban persze észrevette, hogy hibázott, amikor lekapta magáról a pulcsit... opsz... és bár tudtam, hogy így lesz, de azért reméltem, hogy hátha nem, de persze, hogy nem elsunnyogta a dolgot, és felvesz mondjuk egy tesipólót, vagy a délutáni focipólóját, néma csendben, nem... Marci szépen eldicsekedett Marika néninek, hogy hahaha, ő ma pizsamában jött iskolába! És még rám is fogta! Hát nem édes? De az. Ez az egyetlen szerencséje 😂

Milán pedig az uzsonnáját hagyta itthon.

Múlt hét

Ha a múlt hétre próbálok visszagondolni, akkor csak az jut eszembe, hogy szerintem mást sem csináltam, csak oda-vissza ingáztam a lakás és a suli között.
Milán lába hétfőre már volt annyira jól, hogy fölösleges lett volna itthon maradnia, pláne, hogy az itthoni pótlás igen nyögvenyelősen megy neki, és akkor a lehető legfinomabban fogalmaztam. a valóság inkább horrorfilmbe illő.
Szóval ment már iskolába, de minden nap hazahoztam még udvari idő előtt, olyan fél2-2 között, hogy az udvaron nehogy belecsússzon valami partizánkodásba, és megsérüljön a lába. Mindezt gyalog, mert rollerezni még nem tudott volna, biciklire meg én nem mertem volna jó szívvel ráültetni. Úgyhogy ez egy jókora külön projekt volt, mert aztán Marciért még külön vissza kellett menni, stb.stb...
Pár napig eléggé kínlódott és nyafogott, mert nagyon viszketett neki, állítólag jobban, mint amikor gipsz volt rajta, és ezt elég nehezen viselte, de aztán lecsengett.
Még a múlt héten sebtiben meg is írt minden elmaradt dolgozatot, ( khmm... ) annak ellenére, hogy beírtam az üzenőjébe, hogy az egy hét hiányzásból 3 napot kórházban volt, és kértem, hogy nézzék át vele, hogy sikerült-e mindent bepótolni, mert a kréta nem minden esetben naprakész... Mindegy. Már-már gondolkodtam, hogy bemegyek, és rákérdezek, hogy mire jó ez, de aztán nem mentem, mert nyelvtanból is 97%-t írt, meg matekból is 95-t, és angolból is 5-t kapott, gondoltam akkor ezt elengedem. :-)
Ellenben Mátééknál, akiknél mindig történik valami, áááá, ahol új angol tanár van, ( aki a Milánéké is), de a másfél hónap alatt még nem sikerült összhangba hozni azt, amiről Kati néni gondolja, hogy tudniuk kéne, és azt, amit ténylegesen tudnak osztály szinten, és hullanak az egyes-kettesek, hol ilyen, hol olyan számonkérésre, de az sem tiszta, hogy ezek röpdogák-e és sokból lesz 1 nagy jegy, vagy mi az ördög... Egyelőre a kivárás állásponton vagyok/unk, de félő, hogy nem úszunk meg egy fogadóórát, hogy tisztázzuk, hogy ha az egész osztály nem tud valamit, akkor az nem feltétlenül a gyerekek hibája, és van-e értelme teledobni rossz jegyekkel az ellenőrzőjüket...
Marciéknál egyelőre nem történik semmi különös. Bármennyire is hihetetlen.

Marci pár hete rákapott a színezésre. Egyik nap úgy jött haza, hogy nyomtassak én neki Babócás színezőt. Kerestem, letöltöttem, átküldtem Ferinek, mert itthon nekünk nincs nyomtatónk, hazahozta, Marci kiszínezte. És azóta rendületlenül színez. Nem győzöm tölteni neki a különféle színezőket, és lassan már bajban leszek, hogy milyen figurát keressek még, amit még nem színezett ki.
A kisszobában egy igazi galériát rendezett már be, és irtó cuki, ahogy rakosgatja, csoportosítja témánként. Megzabálom.

Hétvégén pedig Ózdon voltunk, és lőttünk pár képet az őszi napsütésben a tónál.

Talán egy paraszthajszál.. vagy már annyi sem... :-)

Mesét néznek Nándikával.

Kórházi szösszenetek

Tegnap délután hazajöhettünk a kórházból.
Igazából nem lehet okunk panaszra, mert leszámítva, hogy az ennivaló az súrolja az ehetetlen kategóriát, tényleg nagy szerencsénk van ( már ha ez a jó szó arra az esetre, amikor kórházi kezelésre szorul az ember, vagy a gyereke), mert a Klinika nagyon jól felszerelt, és kulturált. Az igaz, hogy pár éve épült még csak meg ez az új blokk, szóval durva lenne, ha esne a fejünkre a vakolat, de egyébként sem lehet okunk panaszra, és mindenki nagyon kedves, segítőkész, pedig hát... ez alatt a néhány nap alatt is annyira bele lehetett látni, hogy nincsenek könnyű helyzetben. Főleg a nővérek. Abszolút le a kalappal előttük, és mindegyikük előtt, akik még csinálják, türelemmel, mosolyogva, és elhivatottan.

Milán jól van, és lábadozik, egyre ügyesebb a lába. Igaz, hogy nagyon motiválja, hogy szombatra van egy szülinapi buli meghívása, amit nem szeretne kihagyni.
A sebe le van ragasztva, nem kell bántani, és ahogy láttam, amikor kötést cseréltek neki a műtét másnapján, nem olyan durva. Reméljük hamar fog gyógyulni. 14-én megyünk majd kontrollja, akkor majd kiderülnek a hogyantovábbok.

Csak úgy érdekességképpen... ezek voltak benne Milán lábában. Szerintem nagyon durva!

Ami még eszembe jut:
- Milán egy 4 ágyas szobában volt, ebből 1 ágyra csak nappalra járt be egy fiú tornára, ő délután hazament. 15 éves volt. Nem zavart sok vizet, mert reggel bejött, fél órát tanult kb., majd a fülére ragadt a fülhallgató, és az idő további részében, amikor nem tornázott, akkor a telefonját bindzsizte. ( szép kilátások a jövőre nézve :-D)
- A mellettünk lévő ágyon egy Máté korú fiú feküdt, ő is Milán volt. Neki a lúdtalpát csavarozták, ugyanúgy hétfőn, és ugyanaz az orvos, akihez mi is járunk Milánnal.  ( Szerintem nagyon durva, hogy ahányszor bent vagyunk, legalább 1 ilyen kamasz-kamaszodó fiú mindig van bent lúdtalpműtéttel) Ők Németországban élnek már évek óta, de valamiért itt kellett műteni. A fiú azt mondta, hogy kint nem csinálnak ilyen műtétet, ezért jöttek ide. Hát nem tudom... szerintem lehet, hogy a biztosításukban nincs inkább benne, de nem értek hozzá, meg mindegy is tulajdonképpen. Már az első nap összebarátkozott a mi Milánunk a másikkal, és együtt nyomták a tableten a brawl strars-t. Azt mondta Milánka, hogy tök jó, mert join-oltak a nagyMilánnal brawlstrarson, és így most már bármikor tudnak majd együtt játszani, meg dumálni.

- A kórtermekben új ágyak vannak, elektromosak. Hiperszuper volt. Egy kezelőpanellel lehetett a fejrészt billenteni, meg az ágymagasságot beállítani. Apró örömök. :-)
- Kempingágyak is lettek az anyukáknak, ami igazán örvendetes. Kicsit aggódtam, hogy, hogy lesznek majd az éjszakák, mert Milán mindenképp azt akarta, hogy maradjak. Itthon abban maradtunk, hogy az első este mindenképp maradok, akármi is lesz, aztán majd meglátjuk, hogy van-e szabad ágy. De mivel kaptam kempingágyat maradtam vele a második estére is. Kényelmes nem volt, de mindenképp jobb volt egy karosszéknél. Még aludni is tudtam.
- Továbbá tévék is kerültek a kórtermekbe. Lehet, hogy nem mindegyikbe, de néhányba biztos. Egy gyerekkórházban ez tök jó, szerintem.
- A harmadik ágyon a Szabi feküdt, aki egy halmozottan mozgássérült fiú volt, most épp egy izomlazító műtét után volt éppen, és abban reménykednek, hogy még pár ilyen-olyan műtét után legalább járókerettel biztonságosan fog tudni közlekedni. 13 éves, és egy hatgyermekes család középső gyermeke. Vidéken élnek, és a Pethő Intézetben van hét közben, betegszállítóval hozzák-viszik hétfőn és pénteken. Keddre már ő is túl volt a műtét és az első torna okozta stresszen, és nagyon beszédessé és közvetlenné vált. Nagyon érdekes volt hallgatni a 3 fiú beszélgetését, és megható is egyben. Nem volt bennük elutasítás, kirekesztés, érdeklődőek és barátságosak voltak, és a Szabi is nagyon fesztelenül beszélt a betegségéről, és hogy hogyan telnek a napjai. A két Milánt nagyon érdekelte, hogy milyen az, ha nem tud egy gyerek lábra állni, és bár bennem volt először egy kis zavartság, hogy illik-e ilyesmiről faggatni őt, nem esik-e rosszul neki erről beszélni, de szerencsére még az előtt, hogy leintettem volna őket, beindult köztük egy teljesen korrekt beszélgetés. És olyan jó volt ezt látni, hallani. És újra ráébredni, hogy a gyerekek sokkal-sokkal felnőttebbek néha, mint mi felnőttek. Ők olyan természetesen tudnak beszélni mindenről, beszélgetni bárkivel, bármiről, bennük nincs semmilyen ellenérzés, vagy megítélés semmilyen mássággal kapcsolatban. Kár, hogy valahol út közben elveszítjük ezt a fajta természetességünket, még ha nem is teljesen, de mindenképpen átalakulva épül bele a felnőttségünkbe.
- A szembe szobában volt egy icipici 1 éves kislány. Mint kiderült, intézetben nevelkedik, az anyja 16 éves, ő is intézetis volt, és jelenleg körözi a rendőrség, esély sincs rá, hogy a fiatal kora ellenére valaha is gondoskodjon róla.  A kislány nagyjából két hetes váltásokban van az osztályon, és az intézetben, a lábával és a kezével is gondok vannak, nem fejlődött ki rendesen, és próbálnak rajta valamennyire segíteni. A nővérek hol ölben, hol babakocsiban tologatják az osztályon, mindenki megbabusgatja egy kicsit, mert olyan kis mosolygós, cuki kislány, gyakorlatilag az osztály gyerekeként nevelkedik.
- A mellette lévő szobában egy ugyanilyen hányatott sorú kislány, aki állítólag 5 éves már, de mondjuk 2-nek néz ki, és azon a szinten is van. Őt is a nővérek istápolják. Szóval elég húzós.

- A takarítószemélyzet... hát öööö.... első nap nem takarította ki a fürdőt. A második nap is külön meg kellett rá kérni.

- Az altatóorvos is futó. Hétfőn, mielőtt elment még benézett, hogy minden rendben van-e, és futócuccban volt, spar maratonos póló, futóhátizsák, ilyesmi. Kedden, mikor beugrott, hogy minden rendben van-e, akkor meg Atomfutásos pólóban volt.

- a kórházban van szelektív műanyagpalack-gyűjtő.
- A közelben csak amolyan "egyetemista-közértek" vannak. A kínálat is rájuk van szabva. Mentes vizet pl. minden alkalommal úgy kellett levadásznom, mert ki se volt rakva. Gyümölcsléből is csak egy salgópolcnyi volt a választék, de a bor és a sör 1-1 egész sort is kapott. :-) Érdekes volt a pénztárnál megszemlélni, hogy miket vesznek az előttem lévők, ( ez mondjuk mindig érdekes), a kedvencem a lány volt, aki egy üveg eperlekvárral, egy doboz koktélparadicsommal és egy jegeskávéval távozott. El is képzeltem, ahogy eszi a paradicsomos lekvárt és issza a kávét hozzá :-)
De egy kicsit elábrándoztam arról is, hogy milyen jó volt ez a korszak, és milyen jó lenne most is csak úgy kifeküdni a padra és világotmegváltani a fényes napsütésben...

- Hazafelé taxival jöttünk. Tőlem kérdezte a csóka, hogy szerintem merre menjen... nem voltam túl jó passzban addigra, mert előtte negyed óráig próbáltam hívni egy taxit, sikertelenül, de mivel hálás voltam, hogy ez épp beállt a kórház elé, és még kártyával is tudtam fizetni, így nem kérdeztem meg tőle, hogy ne vezessek-e inkább én, hanem csak azt mondtam neki, hogy szerintem menjünk arra, amerre nincs dugó és a leghamarabb hazaérünk, mert még el kellett mennem Marciért a suliba. Végül hazaértünk, és közben jót beszélgettünk, úgyhogy még a világmegváltás is meglett a végére :-)

Most meg már itthon  lábadozik Milán. Ma csak kétszer hisztizett, hogy miért kell bepótolnia a leckét, nekem meg széthasad a fejem, szerintem a lehüléstől és a széltől. Vagy ki tudja. Remélem holnapra ez a múlté lesz. 

Csavarmentes

Tegnap kivették Milán csavarjait a lábából.
Hajnalban, még sötétben indultunk otthonról, hogy 7re ideèrjünk a kórhàzba.
3/4 10-kor vàltunk el a műtőajtóban, ès 11.10 körül làttam újra az èbredezőben.
Minden rendben zajlott.
Tegnap még pihenés volt és fekvés, de ma már muszáj sétálgatni.
Most délutánra már egészen jól ment.
Ha holnap dèlelőtt a gyógytornàsz is elègedett lesz, akkor màr holnap hazamehetünk.  Ha nem, akkor csütörtökön.