Nyár 4.- Kisvárdai délután

A Tiszta-tótól már nem álltunk meg, hanem hasítottunk Kisvárda felé.
Gyorsan elfoglaltuk a szállásunkat a Bástya panzióban, a csomagokat sem vittük fel, hogy még sötétedés előtt tudjunk járni egy kört a városban.
A panzió szó-szó... nem vártunk sokat, de azt meg is kaptuk. Végülis csak aludni jártunk haza. De mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, és szerencsére nyár volt, és meleg, így nyitva tudtuk hagyni az ablakot, mert a folyosó egyik oldalán eléggé csatornaszag volt. De ezt már el is felejtettük :-)

Bástya panzió

A fiúk teljesen be voltak zsongva, hogy meg kell nézni a stadiont, úgyhogy rögtön arrafelé indultunk. Nem lehet eltéveszteni, mert közvetlenül a kisvárdai vár mellé van felhúzva az egész sportkomplexum, ahol állítólag az utánpótlás neveléstől elkezdve minden van, csak gyerek nincs elegendő. Magyar legalábbis. A hiányosságokat jobb esetben határontúli magyarokkal, vagy határoninneni ukránokkal pótolják, mert már ilyenek is vannak. Az biztos, hogy így nyár végén még nem volt túl nagy mozgás, de az a 3 család, akik elmentek mellettünk a parkolóban, azok pont nem magyarul beszéltek.

Kilátás a panzióból.

Kisvárdának van egy  híres középkori temploma. A templom eredetijét még Szent László építtette, a kunok elleni győztes csata emlékére. Ebben voltunk az esküvőn is. És sajnos méltatlanul aluldokumentáltam fényképileg a templomot. Nincs mentségem, hacsak az nem, hogy biztos a talponmaradásra koncentráltam a magas sarkú szandálomban. :-) Pedig a templom közvetlenül a panziónkkal volt szemközt.

A vár felé menet nagyon szép rendezett utcán haladtunk, telistele gyönyörű új házakkal, az utca végén egy kis parkkal, tóval, várral, és stadionokkal.

 A várból sajnos nem sok maradt. Gyakorlatilag egy torony, és egy oldalfal. Már a toronyba sem lehet felmenni, és már az udvar is le van zárva. Pedig a 16-17.században jelentős hadi szerepet játszott a vár, és Gyula után a kisvárdai vár volt a második legnagyobb téglából épült vár az Alföldön.
Ez a szép zöld terület ott előtte egy focipálya, csak mondom. És a sövény mellett nem is lehetett a várhoz közel kerülni.

 Ha balra nézünk középkori vár, ha jobbra, akkor 21. századi stadion. Hogy mennyire férnek meg békésen egymás mellett, azt nem tudom.

 A kapun azt hirdette a felirat, hogy kapott a vár valamennyi uniós pénzt felújításra. Reméljük sikerül kicsit kipofozni.

Innen visszasétáltunk a sétálóutcába, remélve, hogy ott találunk valami pizzériát, vagy valamit, ahol tudunk enni. Találtunk is. egy jókora hamburgert ettünk mindannyian.
Este pedig  megterveztünk egy jó nagy körtúrát másnapra, hogy ha már itt járunk, akkor minél több mindent lássunk.

Heti ez-az

Néha olyan, mintha röpülne az idő, néha meg olyan, mintha alig akarnának múlni a napok. Most pont úgy érzem, hogy mintha már időtlen idők óta nyomnánk a sulit, pedig még a szeptembernek sincs vége.
Igazából ha stílusos akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az iskolában nem történik semmi. Hogy a fiúkat idézzem.  Ami persze részben igaz csak, mert tényleg nem történnek extra nagy dolgok, de azért mégis minden napra van valami.

- Mátéék ma kapták meg a 12 éves oltásukat. Remélem nem üti ki. Egyelőre a hónalját fájlalja. Nem értem, miért pont ott.
- Ugyancsak Mátéék ma írtak egy próba kompetencia- felmérést irodalomból. Arról volt szó, hogy holnap írják, úgyhogy kissé meglepődtek ezen. Azt mondta tök hosszú volt, és kevés volt az idő, nem is tudta befejezni.
- Ugyancsak Máté. Megvannak a kamaszos kis húzásai, beszólogatásai, de edződünk mindannyian. Nem mondom, néha nagyon bizsereg a tenyerem, de máskor meg olyan nagyfiúsan tud viselkedni. Nagyjából kialakult a menetrendje, és a különóráira is már egyedül elmegy, csak a végén kell összeszedni. Igazából haza is tud jönni, előfordult már, hogy egyedül kellett megoldania az edzésről hazautat, de most már erősen sötétedik, és nem szeretnénk, ha egyedül kóborolna a sötétben.
- A múlt héten tök büszke voltam rá, mert edzés felé menet leszállították őket a villamosról, és pótlóbusszal kellett volna menni tovább. Ügyesen felhívott, és mondta, hogy inkább vissza hazajön, mert nem tudja hol áll meg a pótló, meg nem akar itt a tengersok ember között keresgélni. Örültem, hogy nem kezdett el partizánkodni. Írtam az edzőnek, és mondta hogy másik is belecsúsztak ebbe, és ők sem mentek edzésre.

- Marcikám egyelőre jól szerepel az iskolában, nagyon kis cukormókus, és olyan kis lelkes. Jó-jó, a vonalhúzogatásban van még hová fejlődni, de pl. a fecskefarkak egész szépen sikerülnek, és matekból is ügyes. Csak úgy gyűlnek a csillagok, meg a koronás csillagok!
- Kérdeztem  a múltkor Marika nénit, a tanítónénit, hogy mi újság Marcival, mert összefutottunk, és mondta, hogy nincs baj, kicsit, ugyan türelmetlen, meg kapkodós, de már javul, nem lesz ezzel baj. Mondom neki, hogy hát igen, Marci sajnos ilyen kis hebehurgya... Erre Ő:- Az, az, de hát olyan kis cuki!!! Nem tudom cukiságból meddig lehet megélni :-)

- Milánéknál látszólag rendben működik a helyettesítős projekt. Hogy meddig... most így szeptember végén kevés esélyét látom annak, hogy tanítót találjanak... nem is tudok erre mit mondani...
- Milánnak hétfőn veszik ki a fémet a lábából. Elvileg ez már csak egy kis műtét, igaz, altatásban végzik, és pár nap kórházi ápolást jelent, szóval azért eléggé parában vagyunk miatta, de ha ezen túl leszünk, akkor hátha végre pontot tehetünk a történet végére. Milán hullámzó hangulatban várja a hétfőt, napközben még csak-csak elvan, estére azért van, amikor nekikeseredik és sírdogál. Nehéz ilyenkor bátornak látszani, mikor magam sem tudom mi vár rá.
- A múlt héten, vagy az előtt?, voltunk vérvételen, ahol potyogott a könnye. Aztán napokig tartott mire sikerült a háziorvossal megnézetni, de úgy hogy leadtam, megnézte, felhívtam, bementem a receptért, stb... az a káosz ami a betegrendelésen van... na arról is tudnék mesélni... most már nem csak kimondatlanul, de kimondva is csak akkor menjenek oda a beteg gyerekkel, ha tényleg nagy gáz van, akkor is nyitásra, hogy még kivegyék a kartont, különben fél óra múlva már nincs kartonkivét, mert annyian vannak. Botrányos.
- De, hogy kicsit jobb legyen a kedve, tegnap végre kapott egy oboát! Egyébként is megkapta volna, nem  kedélyjavítóként került hozzá, de mindenesetre most nagyon boldog, mert már régóta várt rá. Az sem zavarja, hogy most kezdheti megint elölről a tanulást, mert most megint csak hangokat fújnak külön-külön, hogy a fújás-levegővétel-szájtartás jó legyen. Egyelőre nagy a szerelem.

- Pénteken suligála volt a suliban. A tavaszit rakták át mostanra, Széchenyi születésnapjára. Nyilván ez alatt a 3 hét alatt hozott anyagból dolgoztak, Milánék a tavaly tanult két táncukat elevenítették fel, és táncolták el ügyesen, ( így tanár nélkül szinte csoda, hogy egyáltalán lett velük foglalkozva), Marcikáék pedig nagyon cukik voltak, mert a Zengő ABC-t mondták el, mindenkinek jutott pár sor, Marci volt az első :-) És táncoltak is egy kis könnyű ugribugri koreográfiát. Sajnos a felvételek nem lettek túl jók.

A gálán Angéla nénivel is találkoztunk. Nagy volt az öröm. Az a néhány hatodikos, akik ott voltak, lelkesen köszöntötték Angéla nénit. Érdekes, és nagyon szívetmelengető volt, ahogy ezek a nagy vállrángató kamaszfiúk ahogy észrevették, nemhogy csak úgy odaintettek neki távolról, hanem szinte felpattantak a helyükről, és mentek oda Angéla nénihez köszönteni, beszélgetni, ő meg nem győzte lapogatni a hátukat :-) Meg hogy hogy megnőttek.

Hát így. Kb.

Még mindig nyár 3. - Tisza-tavi vízisétány

Azt, hogy a nyár végén Kisvárdán voltunk esküvőn, már említettem. Talán azt is, hogy pár nappal mi már korábban elmentünk. A kisvárdai napokat pedig megtoldottuk egy megállóval a Tisza-tónál, mert bár alig több mint 1 órányira van csak Budapesttől, mégis olyan ritkán indulunk erre. Én meg szeretem kihasználni a kínálkozó lehetőségeket.
A Tisza-tónál a poroszlói ökocentrumban már voltunk egyszer régen, Máté pedig tavaly nyáron is volt, amikor itt voltak egy focitornán, így abban most nem gondolkodtam, bár Marcinak biztos tetszett volna.
De aztán mégis innen jött az ötlet, hogy tovább keresgéljek, mert amikor ott jártunk, akkor babakocsival  voltunk, és kihagytuk a motorcsónakozást, meg talán mintha hosszas sort kellett volna kivárni, vagy időpontot foglalni, már nem is emlékszem.
Így akadtam rá a Tisza-tavi Vízisétányra, ami a Hortobágyi Nemzeti Park gondozásában van, és egy rövid motorcsónakos út vezet magára az ösvényre.

A motorcsónakra a gáton túl, a kikötői bodegában lehet jegyet venni. Amíg ott tébláboltunk épp bejött egy csónak, ami tele volt emberekkel. Elég félelmetes látvány volt. Szerencsére a mi csak egy másik családdal osztoztunk a hajón oda és vissza is.

 Kb. 10 perces a motorcsónakút a sétányig.

 A sétány egy 1500 méter hosszú pallórendszer a tó felett. 3 szigetet érint, ahol meg is lehet pihenni, kettőn madárlesek vannak, egy helyen pedig egy kilátó.

A nádas

Ahogy a szél susogtatta a nádast az azért elég misztikus volt. :-)

A kilátóhelyeken ki vannak rakva, hogy milyen madarakat érdemes keresgélnünk távcsővel. A sétány mellett pedig a növényekről vannak információk.

 Nagyon sok szitakötőt láttunk, kisebbet-nagyobbat, de a kedvencünk ez a kicsi piros volt.

 A kilátóból. Mögöttünk a békalencsés tó.

 Ott a nádason túl valami gémfélék sétálgattak.

Marci rajzolt a vendégkönyvbe.

Szerintem nagyon jó kis kaland volt. A gyerekek mondjuk csak hullámzóan élvezték, hol az egyik duzzogott valamin, hol a másik húzta az orrát, hol én kaptam idegbajt, hogy nekiálltak lökdösődni a fapallón. De ezek az apró, mindennapos kellemetlenségek már így 1 hónapos távlatból is a homályba vesztek. :-) Visszafelé is pont ugyanazzal a családdal jöttünk a csónakban.
A kikötőben gondoltuk eszünk egy hambit, mert meglepő módon Kisvárdát még 1 óra 40 percnyire írta innen a waze. Persze tudtuk, hogy ennyire van, csak nem sejtettük. :-D De a büfében már nem volt semmi. Pedig nem volt még annyira késő, szerintem olyan 2-fél3 lehetett. Bosszúból megettük az otthonról hozott zsemléket, mondván, hogy már nem megyünk ezért vissza a faluba, hanem akkor majd eszünk Kisvárdán valamit.

Még mindig nyári emlékek 2. - Kalandok a Gül baba türbéje körül

Még a nyár közepén, amikor már hazajöttünk Bibionéból, de Marci keze még javában gipszben volt, tehát a délutáni focizások, bringázások meg egyebek ki voltak lőve, akkor Marci rákapott arra, hogy akkor menjünk várost nézni, merthogy szerinte sose csinálunk semmit. Mondta ezt alig 1 héttel egy tengerparti nyaralás után.
Egy ilyen nap végül beadtam a derekamat, hogy jó, menjünk akkor várost nézni. Marcinak a városnézés azt jelenti kb., hogy felülünk valamilyen járműre, és onnan nézzük a várost, úgyhogy jó ötletnek tűnt, hogy békávézzunk el a Gül Baba türbéjéhez, mert
1. oda jó sokat kell utazni,
2. Budán van! amitől az én pesti gyerekeim rögtön hanyatt esnek,
3. azóta szeretném megnézni, mióta olyan sokat cikkeztek a felújítás majd az átadás körüli hercehurcákról.
4. és mert nagyon régen, még az évezred elején laktunk ott a Török utcában, de hogy hogy nem, nekem nem tűnt fel, hogy a ház mellett lett volna ott bármi megnézésre méltó, hiába is próbáltam kutakodni az emlékeimben.

Szóval ez volt a cél.
Már amikor a belvárosba beértünk és a villamosra vártunk rémisztő fekete felhők kezdtek el gyülekezni a fejünk felett. De reméltem, hogy hátha épp nem arra fog esni, amerre mi megyünk, vagy pont eláll, vagy legalábbis odaérünk a türbéhez még eső előtt, és ott behúzódunk valami tető alá.
Nem szoktam nagyon pánikolni az esőtől, ( ha csak egy nyári záporról van szó, és nem villámlós-dörgősről), de Marci gipszének nem tett volna nagyon jót egy bőrigázás, és persze, hogy pont az esőkabátját nem hoztuk magunkkal, amit pedig már egész rutinosan akkoriban mindig elcsomagoltam.
Persze, hogy miközben a villamoson ültünk elkezdett esni az eső. Egyre jobban. És persze, hogy pont, amikor leszálltunk, akkor pont leszakadt az ég. Gyorsan belehúztam Marci kezét a vászonszatyorba, ami volt nálam, és beszaladtunk a villamosmegálló eresze alá, hogy ott várjuk ki, amíg legalább annyira eláll, hogy mozdulni tudjunk valamerre.
Gyorsan lement a nagyja, de azért még esegetett, úgyhogy amikor már ki tudtunk lépni az eresz alól, akkor gyorsan célba vettük a közeli Lipóti pékséget, hogy vegyünk valami harapnivalót, és közben döntünk, mi legyen.  A Margit-hídnál lévő pékség nagyon szuper, fel lehet menni az emeletre, a fiúk teljesen odavoltak, hogy menjünk fel, fent fotelos szuper beszélgetősarkok vannak kialakítva. A gyerekeknek nagyon tetszett.
És mire végeztek a kakaóscsigával, addigra ki is sütött a nap, és mehettünk megnézni a türbét.

Mi úgy mentünk, hogy fölfelé a Gül baba utcán, ami egy nagyon hangulatos, macskaköves, meredek utcácska fölfelé, lefelé pedig a másik oldalon, a Mecset utcán jöttünk le.

 Nem kell ám sokat gyalogolni, pikkpakk ott volt előttünk a türbe, persze a fiúk bele akartak halni az emelkedőbe.

Pedig többször is megálltunk, és vissza-visszanéztünk. Mondanom sem kell, hogy az utcában a hangulatos pici házacskákat szépen lassan felváltják a panorámás luxusvillák. Azon a rövid szakaszon, amin felmentünk legalább két házépítés volt, és láttunk is néhány tetőteraszos.medencés kockacsodát.

Gül baba szobra előtt. A szobor mögötti fal, azt olvastam, eléggé nagy felháborodást keltett, mert míg korábban innen a szobor mellől remek kilátás volt a városra, na ezt ezzel a fallal sikerült semmissé tenni. Mondjuk valóban elég gázul néz ki, és azon kívül hogy van rajta 2 információs tábla Gül babáról két nyelven,   tényleg semmi haszna. Ezeket bárhová máshová is ki lehetett volna rakni.

A turbános sírkő másolatok az egykori török temetőre emlékeznek-emlékeztetnek.

 Maga a türbe.

A rácson keresztül be lehet nézni.

Rajtunk kívül nem nagyon volt ott más, csak egy biztonsági őr-szerű ember, aki nagyon morcosnak nézett ki, és minden lépésünket követte. Elég zavaró volt egy idő után, mert a hely sterilsége nem adott lehetőséget arra, hogy meghúzzuk magunkat, a köveken visszhangoztak a lépteink, és hiába nem beszéltünk hangosan, mégis olyan érzésem volt, hogy zajongunk. korábban azt terveztem, hogy majd keresünk egy jó kis padot, leülünk, csemegézünk a hátizsákból, nézzük a kilátást, de a fehér márványkövek között nem akaródzott leülni, a ropis zacskót meg elő se mertem volna venni.

De azért alaposan körbejártuk, a sírhelyet többször is meg kellett nézni Marcival, a kilátótoronyba is felmentünk, meg beszélgettünk kicsit a török időkről, ( már amennyire még él az emlékeimben az egykori törilecke... ), hamár Máté úgyis az Egri csillagokat olvassa.

Ott van a biztonsági őr bácsi. Aki őriz és szemmel tart.
A kiállítás szerintem nem volt nyitva, bár bevallom, csak rápislantottam az ajtóra, amin nem volt semmiféle jele annak, hogy akkor és ott bemehettünk volna, és annyira zavaró volt a bácsi árgus tekintete, hogy nem volt épp maradni, és nézelődni való kedvem.

Kár, hogy régről nincsenek emlékeim a helyről, mert most bár szép, meg minden, meg tetszett is a maga módján, de kicsit túl rendezett, túl művi, túl kocka. Hiába az illatos rózsa, meg magnóliabokrok, ha nem lehet nyugodtan ücsörögni, és csak bambulni, mert vagy folyamatosan egy őr vizslat, vagy távol az őr szemétől csak olyan padon tudsz ücsörögni, ami a szomszédos nagy sokemeletes lakóházra néz. Mint ez:

 Íme, a lakóház. Ami nem mellesleg önmagában is nagyon gáz szerintem, mert gondolom nem kevés pénzért, hiszen Rózsadomb, 2 méterre egymással szemközt vannak a lakások teraszai.

Amúgy, bár most egy kicsit lehúzósra sikerült az irományom, azért érdemes megnézni, (nekünk is jó lenne egyszer visszamenni, és megnézni a kiállítást is.) csak én kicsit lugasosabb,zegzugosabb helyet vártam, és hát nagyon nem ilyen. Nekem túl sok a térkő, és kevés a növény. De ez már csak így van Budapesten mostanság. 

Persze, mikor este megkérdeztem a fiúktól, hogy mi volt a napban a legjobb, akkor mindegyiknek az tetszett a legjobban, amikor bemenekültünk az eső elől a pékségbe, és az emeleten csemegézhettek. :-)