Anyáknapjás

Az idei anyák napi szezon az első, amikor a hármójuk közül csak Milánék adtak olyan igazi, hagyományos anyák napi műsort. Kicsit fáj is a szívem emiatt. Nem azért, mert maga az a pár elmormogott versike, és dal hiányozna, nem, egyáltalán nem... hanem az hiányzik, hogy olyan jó ilyen alkalmakkor végignézni a gyerekeken. Mert ilyenkor olyan mások. Ilyenkor olyan szépek, ünneplőben, kicsit izgatottan, kicsit koncentrálva. És hát olyan sokat nőnek egy-egy év alatt.
Mátéék idén először nem készültek semmivel. Nem volt pedagógus, aki foglalkozott volna velük ilyen téren, ami szerintem elkeserítő. Hogy az oktatási rendszer e a hibás, amibe már nem fér bele egy fél órás köszöntés, vagy a pedagógusok nem érzik ezt annyira feladatuknak, vagy mindkettő egyszerre, nem tudom... de azt tudom, hogy ott van egy osztálynyi tehetséges, és lelkes gyerek, akik éveken keresztül a hátukon vitték az iskolai előadásokat Angéla nénivel, és hagyják őket elkallódni, hagyják őket belesüppedni az érdektelenségbe.
Marciéknál már tavaly sem tartottunk hagyományos verselős anyák napját, az egyik anyuka halála miatt. Mivel a kisebb testvér idén lett kiscsoportos a Borókába, idén is maradtunk a családi piknikezés mellett, ami tavaly nagyon jól sikerült. Hogy mikor fog erre sor kerülni, hát az időjárásfüggő leginkább. Elvileg a jövő hétfőn lenne esedékes, de akkora még mindig /már megint esőt és rossz időt mondanak.
De ajándékkal készültek, amit szépen csomagolva csak vasárnap lehetett odaadni, és egy gyönyörűséges szövött kis erszény és papírvirágból, virágkosár volt benne. Meg egy kicsike vers, amit halkan a fülembe suttogott.

Szóval Milánéknál jártam tegnap délután. Máténak még volt előtte egy zongorás hegedűpróbája a vizsgárakészülés jegyében, így előtte még odavittem. Onnan már Feri szedte össze és vitte edzésre. Marcit meg én hoztam el az oviból, és együtt mentünk anyáknapjázni.
Milán mindig olyan kis cuki, amikor fellépése van, izgatott és lelkes, és kicsit túl is aggódja. Persze tökfölöslegesen, mert egyrészt nagyon ügyes, másrészt meg bármit csinál, vagy nem csinál, akkor is szeretem, ezt nem lehet neki elégszer mondani.
Amúgy meg nem könnyű vele fellépések terén, mert ha sok szöveget kap, az a baj, ha keveset, akkor az, és bár azt mondja, hogy nem szeret szerepelni, ha valaki "nagyobb" szerepet kap, mint ő, akkor az bántja a csőrét, és napokig képes duzzogni miatta. Most is volt egy köröm Orsi nénivel, mert egyszer pityeregve jött ki a suliból, hogy neki nem jutott a táncban szerep, csak valami hátul billegés, pedig hogy ő nem is volt rossz, és mégis.
 Ez nem sokkal az után volt, hogy voltunk az ortopédián, és a leendő csavarkivevés miatt amúgy is parában van folyton. Mondtam Orsinéninének, hogy találjunk már ki valamit, hogy Milán lelke elsimuljon, mert a műtét miatti szorongását is nehezen tudjuk oldani és kézben tartani, ha erre még rátesszük ezt a táncmizériát, én fogok megbolondulni. Végül lett neki partnere, bár nekem nézőként úgy tűnt, hogy azt a kevéske lányt minden fiú megforgatta az osztályból.:-)

Szóval édesek voltak ám nagyon.

A falon fel kellett ismerni az árnyékképekből a gyerekeket. :-) Elsőre tűnt csak bonyolultnak, második blikkre már rém egyszerű volt kiválasztani Milán kerek kis buksiját.