Ezek vannak

- A legelső ami eszembe jut, hogy hetek óta nem bírok kilábalni a náthából/betegségből/dögvészből, nem tudom. Vannak órák, amikor már-már elhiszem, hogy jobban vagyok, és de jóóóóó, de aztán estére ugyanúgy megint ledönt a lábamról, és dugul az orrom, feszít a fejem, vagy fulladok a köhögéstől vagy nem, és az egészhez társul a permanens betegséges rossza közérzet. Emiatt nincs jó kedvem, és a mindennapos anomáliákat is nehezen viselem, rugalmatlan vagyok, dekoncentrált és morcos. Pedig nem jó ez így, mert még csak most kezdődött szinte a tanév, hol van még a vége... 

- A gyerekek is voltak betegek, mind a hárman töltöttek itthon pár napot, ők meg is gyógyultak 3 nap alatt kábé.

- A hét híre, ha nem az évszázadé, az az, hogy Mátéék végre kaptak szekrénykulcsot!!!! Hogy mi tartott kerek egy hónapig, azt ne is kérdezzétek, nem tudom... Igyekszem a mának élni, és örülni, hogy végre van!!!! Így egy sor kellemetlenségtől megszabadultunk, úgy mint a mindennapos tesicucchordás, a fölösleges könyvek hazacipelése pl. szolfézsholmi, technikakönyv, ilyesmi... És végre nem húzzák magukkal a kabátjukat teremről teremre, ami télvíz idején azért nem utolsó szempont. 

- Milán minden nap bentfelejt egy ruhadarabot, hol egy kardigán, hol egy kabát, hol nem cserél cipőt. Ha ott helyben a suli előtt ez feltűnik, akkor visszaküldöm, amin ő vérig sértődik, és hazáig duzzog. Ha rohanunk, és nem tűnik fel, akkor csak másnap reggel realizálódik, hogy hopp megint bent maradt egy kardigán/pulcsi. Így most már van bent egy kisebb gardróbnyi felsőruházatunk. Időnként, mikor beszabadulok a folyosóra, akkor összekapkodom innen-onnan Milán alkatrészeit. Számomra döbbenetes, hogy egy ilyen jó képességű gyerek, aki okos, ügyes, ennyire nem képes figyelni a dolgaira. Ő maga is bevallja, hogy ő nem ismeri meg a saját ruháit, reggel leveszi, és kész... törlődik, hogy miben ment el itthonról... A tolltartójában halomban állnak a ceruzák, nincsenek a helyükre szépen  bebújtatva, ha én nem hegyezem ki, akkor senki, ha nem teszem bele az uzsisdobozába a szendvicsét, csak simán a kezébe adom, akkor tuti nem teszi bele, csak odabiggyeszti a táskája tetejére, úgy, hogy alatta ott figyel az üres doboz... Szóval nem értem... közben meg az iskolában a 4/5-ös matekdogára ír egy javítót, de közben ha tanulni kell, azt utálja, és nem csinálna egy betűvel sem több házit, mint amit feltétlenül szükséges. Emellett Máté, aki sokkal szeleburdibb jellem, mint Milán, az ő asztalán sokszor pöpec rend van, a ceruzái vigyázállásban állnak, és újabban sokszor meglep, hogy az ágya végében találom könyvvel a kezében...  aztán mikor már épp megdicsérném, vagy közvetlenül utána, szempillantás alatt le tud menni kutyába... ááááá.... 

- Mindeközben Marci... egyik hétvégén Mátéval azt játszották, hogy ő volt a kutya, Máté meg a gazdája. Az ágy végében készítettek is egy kutyafekhelyet, hogy ott lesz Folti helye. Folti=Marci. Cukik voltak, és elvoltak ezzel egy darabig. Csakhogy Marci benneragadt a kutyalétbe, és azóta is sokszor azt játssza, hogy ő Folti, a kutyusunk, és vakkantgat, csahol, én meg megvakargatom a füle tövét, Máté meg fordít, hogy Folti müzlit kér, Folti éhes, stb...  Nem tudom, hogy ez mennyire normális... egyelőre az oviba még kisfiúként megy, úgyhogy nem akarom túlgondolni ezt egy egyszerű játéknál, de néha azért átmegy a fejemen, hogy szegénykém, lehet, hogy nem kap elég figyelmet... ( haha... most beírtam a gugliba, hogy a gyerek kutyát játszik, és ki is dobott egy ilyen kérdést, hogy " aggódjak-e, ha a 7 éves gyerekem kutyát játszik?" úgy tűnik nem egyedi az eset. A válaszadók ezt normálisnak gondolják amúgy. Én még bizonytalankodom. ) 

- A lakás... mondtam már, hogy a gázművek rábólintott a fűtésrendszerre??? Úgyhogy most igazából tényleg a festőre várunk, aki MAJD szól, hogy MAJD mikor tud jönni. Khmm... A "majd" a kedvenc szavaim egyike. Ott van a "mindjárt" és a "bármikor" mellett közvetlenül. 

- Milán hétvégén szülinapi buliba hivatalos. Jó pár hete kérdezte az anyuka, hogy jó-e nekünk az okt.6, és akkor nem tűnt rossznak, most mégis inkább visszakoznék, mert elég tehernek érzem. Ráadásul gigajátszóházas történet, és valamiért nekem úgy jött le, hogy nem nagyon szeretnék, ha csak úgy betolnám oda a gyereket, aztán meg elhoznám, pedig... nem sok kedvem van félig betegen egy zajos játszóházban tölteni a szombat délutánomat. ( egyébként is utálom a játszóházakat, pláne mikor kint is lehet lenni a jó levegőn) ráadásul bevágták a szombat legközepébe, és még csak nem is ismerem ezt a gyereket, de még a meghívottakkal sem vagyunk mi annyira jóban, szóval ááááá púp a hátamra. Igazán nem is értem, hogy miért kapott Milán meghívást, ő sem nagyon vágja, mert ő sem tartja annyira jó haverjának D-t. Kérdeztem Milánt, hogy mivel lepjük meg, de fogalma sincs, mert azt mondja szerinte a D. nem annyira Minecraftos, mint azok, akikről én azt gondoltam, hogy neki jó barátai, focizni sem szeret annyira, és igazából nem is jár Milán szerint sehová. Az anyuka sem túl együttműködő, mert mikor tippet kértem tőle, igazából én könyvet szeretek venni ilyen esetekben, mert hát mi lehet jobb dolog egy jó könyvnél, szóval mikor kérdeztem, hogy milyen témában gondolkodjak, akkor azt a választ kaptam, hogy hát D. nem igazán szeret olvasni.... hát b...us... nem ez volt a kérdés, majd megszeret. :-) na jó nem vagyok gonosz. Szóval most ötlettelen vagyok teljesen, úgyhogy nem kizárt, hogy csakazértis könyvet veszek! Had szeressen meg az a gyereke olvasni! 

- Na jó, elég vitriolos vagyok, tudom. A betegség teszi. De majdcsak úrrá leszek most már rajta.