Körös-torok meg lakás

Úgy vagyok ezekkel a négy napos szünetekkel, hogy leginkább fel sem tűnik, hogy szünet van, mert ugyanúgy rohanunk, ugyanúgy el vagyunk maradva egy csomó mindennel, ugyanúgy kapkodjuk a fejünket, mintha nem is lenne szünnap, csak mindezt a gyerekekkel a nyakunkon. 

Ráadásul szombaton Máténak focimeccse volt, amivel el is ment a délelőtt. Úgy volt, hogy szombaton még jönnek a festők, ( ja, mert hogy időközben jöttek ám a festők!) de végül szombaton pont nem jöttek, csak hétfőn. Még jó, hogy hozzájuk igazítottuk az egész hétvégénket, de mindegy, ezen már nem akadunk fenn. Máté focimeccse is először úgy volt, hogy vasárnap lesz, emiatt már hét elején úgy terveztük, hogy vasárnap délután indulunk csak Szentesre, ezért vasárnapra délelőttre még beszervezte Feri a Keresztest, hogy rakják fel a radiátorokat, merthogy akkor még úgy volt, hogy szombatra kész lesz a festés. Ami persze így nem lett kész szombatra, csak keddre, de K. jött vasárnap. Igaz, ő is le akarta mondani, merthogy ( mostfigyelj!) snooker-világbajnokság lesz 2-kor a tévében! De ezt már nem hagyta F. , úgyhogy jött, hogy haladjunk. Persze valami mondvacsinált indokkal csak lelépett 1 körül, gondolom, hogy hazaérjen a snookerre. Mindegy. A lényeg, hogy mi elindultunk vasárnap Szentesre. Hétfőn-kedden pedig be fejezve a festés. Szerdán felkerültek a radiátorok. Tadamm. És elvileg a kazán is működik, de a beüzemelő szakszervizes kazánosra még várnunk kell. Elvileg 8-án jön. 

Most így állunk. 

Vasárnap lementünk Szentesre. Hogy kihasználjuk a még kellemes őszi időt, és hogy ilyen szép színes még minden egy picit, mindenképp akartunk menni valahová, mondjuk  a Tisza-partra, meg hát azért is, hogy ne csak üljünk otthon, hanem kifuttassuk a fiúkból amit lehet.
Aztán az lett, hogy én mindig azt tervezem, hogy majd a gáton fogok futni, mert az milyen klassz. (lehet. ) De mindig elmarad. Mert nincs rá idő, vagy mert már sötétedik és akkor inkább a város felé futok, vagy, vagy... de most! Azt találtam ki, hogy akkor én elfutni a gáton a Körös-torokig, az olyan 10 km nagyjából, a többiek eljönnének autóval, megnéznénk a vizet, kicsit sétálnánk, ők hazajönnek, én meg hazafutok. És így is lett.

Nagyon jó volt a gáton futni, és akkor nem is voltak rajta sokan, és csak úgy fogytak a kilométerek a lábam alatt. Csak a hídon átkelés volt egy kicsit para, egyrészt mert nem tudtam csak úgy simán felfutni a hídra, ahogy elképzeltem, mert a hídon van ugyan járda/bicikliút, de a gáttól a hídig nincs semmi, az út szélén meg nem akartam futni, mert féltem, hogy elütnek. Szerencsére találtam egy kis kerülő erdei utat, amiről fel tudtam végül csatlakozni a hídra. Brrr... az a hídon átfutás borzasztó volt. Én úgy félek egyébként is a hidakon, itt pedig olyan keskeny volt a gyalogos rész, hogy ha az egyik szélére húzódtam, akkor szinte éreztem magam mellett az autókat, ha meg a másikra, akkor meg ááááá, ott volt alattam az a hatalmas mélység a Tiszával. De persze átjutottam gond nélkül. Innen meg már sima liba volt, csak a vonatot kellett elengednem, oda is és vissza is.

Nem volt sok lassítókanyar, szóval mehettem, ahogy csak bírtam. :-)

Útmenti tanyák, pónikkal

 Éppen egyszerre érkeztünk meg a fiúkkal, és együtt mentünk le a partra.
A Tiszában is jóóóó kevés víz van, nemcsak a Dunában. Voltunk már úgy itt, hogy egész a lépcsőig ért ki a víz. Most egy jó 50 méteres homokos partszakasz is volt a víz mellett.

Itt víz szokott lenni. 

De most nincs. 

 Aztán addig-addig őrültködtek ott a kis földnyelveken, mígnem egyszer csak Marci valamiért meglökte Milánt, aki bokáig belebukott a vízbe. Szerencsére csak bokáig, és nem dőlt bele mondjuk egész testtel, de hát akkor is, na. A cipője-zoknija csupa víz lett, meg csupa sár, amire aztán jól rátapadt a homok, és vaskos mocskos homokréteg fedte a cipőjét. (szerencsére nem fázott meg. ) Meg nem is töltöttünk el nagyon sok időt, csak jártunk egy kört. A gyerekek ugyan valami cukrászdát emlegettek, vagy fagyit, vagy mittudomén, de ott nem volt nyitva már semmi. Így semmi akadálya nem volt annak, hogy ők újra kocsiba pattanjanak, Milánt jól bebugyoláltuk, hogy meg ne betegedjen, és hazamenjenek. Én pedig hazafutottam.

A Körös-torok. 

Hazafelé már kezdett hűvösödni, de nagyon jó futóidő volt.

Kirándultunk

Hetek óta, amióta ilyen gyönyörűszép napsütéses ősz van, és amióta még a levelek is elkezdtek sárgulni és hullani, munkált bennünk, hogy menjünk ki a szabadba. Csak egy picit, csak egy szippantásnyit, nem is kell messze... De valahogy sosem jutott rá elég idő.
Aztán múlt hétvégén végre megembereltük magunkat, és irgumburgum, nem múlhat el úgy ősz, hogy ne látnánk legalább egyszer a színesbe borult hegyoldalt. Így hát vasárnapra időzítettünk egy kirándulást. Igazából az volt a fejünkbe, hogy ne menjünk nagyon messze, és csak egy kis túrát csináljunk, mert még annyi a dolog itthon délutánra, de végül csak sikerült belecsúsznunk egy nagy túrába. Persze nem bántuk meg, csak jól elfáradtunk :-)

Több alternatívát is mondtam vasárnap reggel, volt tényleg egész közeli, még városhatáron belüli sziklacsúcs, de végül mégiscsak a Pilis mellett döntöttünk, mert hát a Pilis, az mégiscsak Pilis, igazi hegy, igazi túra, igazi flow.
A tavasszal, amikor a Piliscsaba fölötti Dévényi Antal-kilátóhoz mentünk fel, akkor láttuk a szomszéd hegyen a Boldog Özséb-kilátót, ami a Pilis legmagasabb csúcsán áll. Egy mellettünk lévő pár férfitagja mutogatta akkor körbe, hogy mi micsoda körülöttünk, én meg füleltem, innen jött az infó, és az ihlet, hogy legközelebb majd oda menjünk fel.
Ez a legközelebb pedig most jött el.

Pilisszentkereszten parkoltunk, és innen indultunk föl a hegyre a zöld jelzésen. Hogy mennyi fölfelé az út, azt akkor nem tudtuk, elfelejtettem megnézni, kiírva pedig már csak jóval feljebb volt egy kereszteződésben, hogy onnan még 2.5 kili. Hát mentünk. Eleinte nagyon ráérősen, aztán kicsit kiléptünk, amikor rájöttünk, hogy ez hosszabb lesz, mint gondoltuk, majd megint lassan, amikor már fáradtunk.

A Megyeri-híd. Szerintem nagyon klasszul néz ki. 

Pilisszentkereszt, ahogy a parkoló autó mellől láttuk. 

Fölfelé

Színpompás

 A fiúk váltakozva kínlódtak, hol az egyik nem bírt jönni, hol a másik, pedig az út eleje igazán kényelmes sétaút volt, csak később kezdett el meredekedni és kövesedni.
Nagyjából félúton az úgynevezett László-kúpjánál tartottunk egy rövid pihenőt.

Alattunk Pilisszántó

Nagyjából innen kezdett el igazán emelkedni a hegyoldal. A nap is kisütött, szinte nyárias meleg lett.

 Marci hol valami bot miatt hisztizett, hol nem bírt jönni, vagy a kettő együtt. Végül a kanyargós fölfelé vezető utat elkezdtük a csapásokon levágni, mert úgy láttuk, hogy sosem fogunk felérni, ha ennyit kanyargunk. Na, ezek a rövid kanyarlevágások bezzeg tetszettek nekik, büdöskölkök.

A kilátó 2014 óta ékesíti a Pilis tetejét, és páratlan körpanorámában gyönyörködhetünk a tetejéről. Sajnos elég párás volt a levegő, így nagyon-nagyon messzire pont nem láttunk, de azért így is elég szép volt.

Távolban a Kevélyek

A tetőn egykori rakétabázis betontorzója látható. A lapos hegyhátról jó időjárás esetén kiválóan szemmel tartható volt a főváros légtere. A katonai objektum a '80-as évek elejére készült el  A titokban tartott bázison kb. 40 katona szolgált, mígnem 1996-ban végleg bezárták. ( természetjaro.hu)

Nem messze innen van egy siklóernyős felszállópálya. Már fölfelé jövet is találkoztunk a nagy hátizsákos emberekkel, lefelé menet meg pláne, akik jöttek föl a hegyre, hogy aztán lesiklóernyőzzenek. Mire leértünk a hegy lábához, addigra rengetegen röpködtek a fejünk felett, olyan szépek voltak!

 Lefelé jövet Milán felmászott a László-kúp tetejére, és onnan is körbekémlelt.

gondoltuk, nem ugyanazon az útvonalon megyünk vissza az autóhoz, amin jöttünk, hanem egy másikon, gondolván, hogy majd sikerül egy kicsit levágnunk egy nagy kanyart. Végül lehet, hogy azt a kanyart levágtuk, de valahogy nem oda érkeztünk,. ahová számítottuk, és  baromi sokat kellett visszagyalogolni a főút mentén az autóhoz. Ez már nem volt annyira kellemes, de végül épségben autóba szállt mindenki.
Végül a kis túrából egy majdnem 9.5 kilométeres nagy túra lett. Alaposan el is fáradtunk, mondhatom.

Heti fő hírek

A hét híre, ha nem a hónap híre, hogy ma megérkeztek a festők! Tadammm! Mégiscsak van némi remény, hogy mire beköszönt a fagyos tél, addigra felkerülhetnek a radiátorok a falra, és nem fogunk megfagyni. Hogy karácsonyra be tudjuk-e már lakni az egész lakást arra inkább nem is gondolok, nincsenek messzemenő álmaim, szoktam mondani, hogy minden napnak a maga baja, egyelőre örülünk a festésnek. A festőgárda ugyanaz, akik már jártak itt gipszkartonozni, alapvetően rendes megbízható, dolgos emberek, szépen megcsinálták a gipszkartont is. De hogy fél 8 után érkeztek, de 8-kor, amikor visszafelé jöttem az oviból, ketten már az ablakban dohányoztak, ez számomra érthetetlen. De hát apróságokon nem akadok fenn. Bár az előbb, mikor a konyhában voltam, épp elcsíptem, hogy kérdezte az egyik melós a főnit, hogy hány kávészünetet szoktak tartani. Mindezt 10 órakor, másfél órával munkával és 4-5 cigarettával és megszámlálhatatlan káromkodással a hátuk mögött. ( nem azért káromkodnak, mert vmi nem jó, alapból benne van a mondatszerkesztésükben egy-két b+ minimum , a mondat elején és a végén, plusz egyéb fűszerek) Ha nem káromkodnak, akkor zenét hallgatnak. Mikor mit, attól függ, ki választ zenét, túl vagyunk már egy fél órás tüctüc blokkon, és szólt néhány 60-as, 70-es évekbeli sláger is, az imént pedig Azok a boldog szép napokat énekelgetett az egyik, csak úgy, zenei aláfestés nélkül. Egyelőre nem döntöttem, melyik produkció jutna tovább.
Azt mondják szombatra kész. Én azért nyugtával dícsérem majd a napot :-)
És még a burkolónak is van még egy köre, ki tudja mikor.
Így viszont, hogy újra beindultak a munkálatok, beleáshatjuk mi is magunkat a részletekbe, úgymint függönykarnis, kapcsolók, lámpabúrák, szaniterek, hogy mire a festés kész, és lehet villanyt szerelni minden meglegyen.


A másik héthíre, hogy az oviban ablakcsere van! Igen, most októberben. Nem, nem az 5 hetes nyári bezárás alatt, mégcsak nem is a nyári szünetben, amikor töredék gyerek jár csupán oviba, és 2 csoportnyi szokott kábé összejönni a 8ból, és még csak nem is a jövő heti őszi szünetben, amikor ugyancsak sokak nem járnak, és egyszerűbb a gyerekek elhelyezése, hanem most, 2 héttel a szünet előtt.
Már amikor mondták, hogy október, és hogy no para, mert egyik nap kikapják a felső szintet délelőtt, délután berakják az újat, majd másnap ugyanígy az alsó szinttel is végeznek, szóval igazából csak 2, max 3 nap kellemetlenség pakolással együtt, és arra az 1-2 napra az éppen aktuális csoport leköltözik a tornaterembe. Elképzelésnek mondjuk nem volt rossz. Már ekkor eléggé szkeptikusak voltunk szülők és óvónők karöltve, mondván, ismerjük mi azt az 1 napot.
Most ott tartunk, hogy múlt hét szerdán egyszer csak leparkolt az ablakos autó az ovi előtt délután, és elkezdték a tornaterembe. Mert ugyebár arra nem gondolt senki, hogy azt a rengeteg ablakot hová tegyék le. Így a tornatermes csoportszobás elképzelés már a munka megkezdése előtt kukában landolt. Lett az, hogy csütörtöktől az emeleti csoportok a földszinten vendégeskednek, igaz ugyan hogy némileg csökkentett létszámban, mert kérték persze, hogy aki tudja, ne vigye oviba a gyereket, na de hát akkor is. Marci sem volt péntek-szombat-hétfőn. Hétfőn délután írt az óvónéni, hogy keddtől várják a gyerekeket, mert egyrészt nem várható el senkitől, hogy hetekig oldja meg a gyerekek elhelyezését egy nyári szünet után, másrészt a kisépületben az egyik nagyobb iroda-raktárszerű helyiségben kialakítottak egy átmeneti boróka csoportot. Ami kicsi ugyan, de mégiscsak külön vannak, és nem kell vegyülni idegen gyerekekkel, és mégsem annyira zsúfolt, és külön jó, hogy messze van a munkálatoktól, tehát nem a gyerekek feje fölött építkeznek napokig.
Így vagyunk most. Marcinak amúgy tökre bejön a kisépületben a kis csoport. Azt mondja szívesen maradna ott örökre. Nekem meg nosztalgia minden nap, mert Máté meg oda járt.


A többi csak a szokásos rohanás. Mindig van vmi.

Nyúl Péter

Marci a nyáron nagyon rákapott a Nyúl Péter filmre. Szerintem nyolcszázhússzor is láttuk már. tudtam, hogy megy a bábszínházban is a Nyúl Péter, de én a színházi jegyvásárlásokról rendre le szoktam csúszni, mert fogalmam sincs, mikor kezdenek el jegyeket árusítani, amikor meg eszembe jut, hogy kéne menni, akkor már általában sehol nincs hely. Vagy nem annyi. Vagy nem akkor. Szóval, mikor véletlenül megláttam, hogy valaki árul erre jegyeket, gyorsan le is csaptam rá. Akkor még azzal számoltam, hogy a nagyok majd ezen a dolgozós szombaton úgyis iskolában lesznek, milyen klassz Marcis program lesz ez. Aztán idővel kiderült, hogy nem mennek a nagyok sem iskolába, így végül Milánnal és Marcival mentünk színházba. 

Kicsit aggódtam, hogy nehogy Marci túl sokat várjon a színháztól, valami mozifilmhez hasonló lüktető látványt, és nem győztem elégszer hangoztatni neki, hogy ez bábszínház lesz, nem mozifilm, ugye tudja! 

Aztán a félelmem alaptalannak bizonyult, mert nagyon-nagyon szuper volt az előadás, egyáltalán nem volt gagyi, nem volt bébis, még Milán is nagyon élvezte, pedig ő még nálam is szkeptikusabb volt, noha ő akart jönni, nem én mondtam neki. Szóval klassz volt nagyon! 

Ráadásul Marci hozta a nyuszikáját is, amivel az oviban szokott aludni, és ami pontugyanolyan volt, mint a bábszínházas nyuszik! ez nagyon tetszett mindannyiunknak! 

 Íme. Pont, mint a színházban :-)

Az előadás egyébként nem volt olyan rövid, 90 perc egy szünettel. Az első rész egész hosszú volt, és az a film története volt. A második rész pedig a felnőtt Nyúl Péterről szólt, de ez már igazán nyúlfarknyi volt :-) Jól éreztük magunkat! 

És bár tudom, hogy gyerekelőadás, és nem is vártam néma csöndet, mégis eléggé zavart, hogy folyamatosan ment a beszéd a nézőtéren. Nem sutymorgás, hanem beszéd. Eleve volt egy csomó oda nem való korú gyerek, volt, aki alig tudott még járni pl. Igaz, hogy a színlapon 3+-osnak van jelölve a mese, de szerintem egy épphogy 3 éves nem tud 90 percet végigülni, és érdeklődve figyelni. Nem is tudtak, kábé az első 10 perc volt az, amikor még figyeltek, aztán ment a nyüzsi, a székremászás, a szülők meg fennhangon csitították őket, és sorra ismételgették a gyereknek, hogy mi zajlik a színpadon, és ismételgették az imént elhangzott sorokat. 

Volt egy gyerek, aki a lámpaoltás után 5 perccel elkezdett ordítani, hogy ő fél. Nem, nem vitték ki, ordított vagy 15 percet fejhangon. Aztán kicsit világosabb lett, és akkor abbahagyta, majd újrakezdte. Szerintem ekkor vitték csak ki. 

Mögöttünk, a kislány, a kezdés utáni második percben, úgy, hogy majdnem utolsónak furakodtak be középre, közölte, hogy bepisilt. Nem, nem vitték ki, csak az anyuka ment ki és haza, hogy hozzon csereruhát. Addig a gyerek ott ült a plüss széken a pisis ruhájában. ( Gondolom örültek a délután jövők neki) Na hát ilyenek voltak még... Szerintem öregszem, mert egyre jobban idegesítenek az emberek....


Végül a kedvenc nyúlpéteres zeném :-)

Dolgok, amiket nem értek

- Ha Máténak be van írva az ellenőrzőjébe, hogy pénteken fél2-kor eljön a suliból, mert hegedűje van, akkor a délutáni tanulószobára miért kap hiányzást. Azóta Máté kérésemre jelezte a problémát Lilian néninek, ( gondoltam, hogy írok az üzenőjébe, vagy hogy hívják ezt felsőben, de elhagyta/nincs meg/nem találja, szóval rábíztam, hogy akkor intézze el a saját ügyét) aki azt mondta keine panik, orvosolja a problémát, ki fogja törölni, és István bácsinak is fog szólni. Reméljük így lesz, mert a hiányzás még mindig bent figyel az e-naplóban. 

- Ha Milánnak részleges felmentése van a tesi alól, ami leginkább a futásra-ugrálásra és hasonlókra terjed ki, akkor hogy a búbánatban kerül be egy ötös az e-naplóba 2000 méteres futásra? ( Közben viszont eszembe jutott, hogy lehet, hogy ajándékba kapta, mert volt vmi sportnap, ahol volt vmi futóverseny, amin Milán nem vett részt, mert furulyája volt. No meg fel is van mentve futásból. Szóval, lehet, hogy az. Nem tudom.) 

- A héten mindkét gyereknek be kellett küldeni 300 ft-ot az október 23-i iskolai ünnepségre. ( mivan????) Azért, mert valami színházi társulatot hívtak meg, hogy méltóképpen tudják megünnepelni az október 23-át. Hát öööö.... Lilian néni azt mondta, hogy nem várhatunk el még egy olyan produkciót, mint amit tavaly Mátéék csináltak márc.15-re, mert nincs erre kapacitás. Hát öööö.... nem akarom elhinni, hogy nincs az egész alsóban, vagy akár felsőben, egy olyan osztály, vagy pár gyerek, aki elő tudna adni egy 20 perces műsort pár verssel. Jó, oké, Angéla néni lelkesedése és lendülete valóban pótolhatatlan, na de nem is az az alapszint. Ő ezen a téren nemhogy maximalista, hanem maxmaximalista volt. 

- Nem értem továbbá, hogy ha felénk, szülők felé, és a gyerekek felé elvárás, hogy a gyerekek pontbanidőbentizenhéttizenötkor ott álljanak a focipálya közepén átöltözve glédában, akkor az miért nem reális elvárás részemről, hogy akkor az edzésnek is legyen vége a kiírt 18.30-kor? Miért kell még 25-kor nekiállni csapatot osztani, és lejátszani a vaksötétben még 3 körmeccset, és miért kéne nekem ehhez ujjongva tapsolni, miközben tudom, hogy még 25 perc hazáig az út, tehát ha jól meghúzzuk, akkor esetleg negyed8-ra otthon is vagyunk, úgy, hogy a gyerekek  pont 12 órával azelőtt léptek ki a kapun. 

- Azt sem értem, hogy egy 3-dikos gyerek hogy bóklászhat tökegyedül biciklivel, házról-házra járva, hogy melyik haverjához mehet be épp csövezni. Milán egyik osztálytársa még a nyár elején ideszokott, úgy, hogy szinte bármikor beállított, délutáni pihenés közben, vasárnap délután, akármikor. Aztán elkezdődött a tanév, és azt hittem már leszokott róla, de most is fel-felbukkan időnként. Ami nem lenne baj, tényleg. De akkor is zavar, hogy csak úgy beállít, az anyja azt sem tudja, hol van éppen, mert csak az van neki megmondva, hogy mikorra menjen haza, és nagyon durvánforgalmas utakon látom ám sokszor keresztültekerni. Bennem mindig az van, hogy mi van ha itt történik valami vele, azt sem tudom, hogy érjem el az anyját... Nekem ez nagyon fura, mert akikkel mi igazából össze szoktunk járni, azokkal mindig előre megbeszéljük, hogy melyik nap mehetnek-jöhetnek a gyerekek, vagy hogy mikor megyünk ki együtt a pályára. Nem sózom csak úgy oda senkire a gyerekeimet, anélkül, hogy meg ne kérdezném, hogy nem zavarnak-e. 

- Nem értem továbbá, hogy ha a szomszéd építkezés autói, fuvarozói, akármijei be tudnak csöngetni akkor, amikor egyszer épp a ház előtt áll az autónk, és pontakkor jön valami betonkeverő és nem fér el, akkor miért nem tudnak ugyanígy becsöngetni mondjuk előző nap, amikor kiderül, hogy nagyobb autók fognak a házunk előtt parkírozni órákig, hogy mondjuk megkérdezzék, hogy nem okoz-e esetleg gondot, ha elállják a kocsibejárót. Az elmúlt 3 hónapban erre még nem volt példa. Mármint, hogy szóltak volna, hogy bocs. Vagy lehet-e. És akkor a házunk előtti fa alatti ebédelgetésről már nem is beszélek... 

Na... szerintem lejött, hogy nem vagyok még mindig csúcsformában :-D Pedig egészségileg már 85%-on is vagyok talán. De majdcsak alakul ez még, és akkor én sem leszek ennyire zsémbes. 

Ezek vannak

- A legelső ami eszembe jut, hogy hetek óta nem bírok kilábalni a náthából/betegségből/dögvészből, nem tudom. Vannak órák, amikor már-már elhiszem, hogy jobban vagyok, és de jóóóóó, de aztán estére ugyanúgy megint ledönt a lábamról, és dugul az orrom, feszít a fejem, vagy fulladok a köhögéstől vagy nem, és az egészhez társul a permanens betegséges rossza közérzet. Emiatt nincs jó kedvem, és a mindennapos anomáliákat is nehezen viselem, rugalmatlan vagyok, dekoncentrált és morcos. Pedig nem jó ez így, mert még csak most kezdődött szinte a tanév, hol van még a vége... 

- A gyerekek is voltak betegek, mind a hárman töltöttek itthon pár napot, ők meg is gyógyultak 3 nap alatt kábé.

- A hét híre, ha nem az évszázadé, az az, hogy Mátéék végre kaptak szekrénykulcsot!!!! Hogy mi tartott kerek egy hónapig, azt ne is kérdezzétek, nem tudom... Igyekszem a mának élni, és örülni, hogy végre van!!!! Így egy sor kellemetlenségtől megszabadultunk, úgy mint a mindennapos tesicucchordás, a fölösleges könyvek hazacipelése pl. szolfézsholmi, technikakönyv, ilyesmi... És végre nem húzzák magukkal a kabátjukat teremről teremre, ami télvíz idején azért nem utolsó szempont. 

- Milán minden nap bentfelejt egy ruhadarabot, hol egy kardigán, hol egy kabát, hol nem cserél cipőt. Ha ott helyben a suli előtt ez feltűnik, akkor visszaküldöm, amin ő vérig sértődik, és hazáig duzzog. Ha rohanunk, és nem tűnik fel, akkor csak másnap reggel realizálódik, hogy hopp megint bent maradt egy kardigán/pulcsi. Így most már van bent egy kisebb gardróbnyi felsőruházatunk. Időnként, mikor beszabadulok a folyosóra, akkor összekapkodom innen-onnan Milán alkatrészeit. Számomra döbbenetes, hogy egy ilyen jó képességű gyerek, aki okos, ügyes, ennyire nem képes figyelni a dolgaira. Ő maga is bevallja, hogy ő nem ismeri meg a saját ruháit, reggel leveszi, és kész... törlődik, hogy miben ment el itthonról... A tolltartójában halomban állnak a ceruzák, nincsenek a helyükre szépen  bebújtatva, ha én nem hegyezem ki, akkor senki, ha nem teszem bele az uzsisdobozába a szendvicsét, csak simán a kezébe adom, akkor tuti nem teszi bele, csak odabiggyeszti a táskája tetejére, úgy, hogy alatta ott figyel az üres doboz... Szóval nem értem... közben meg az iskolában a 4/5-ös matekdogára ír egy javítót, de közben ha tanulni kell, azt utálja, és nem csinálna egy betűvel sem több házit, mint amit feltétlenül szükséges. Emellett Máté, aki sokkal szeleburdibb jellem, mint Milán, az ő asztalán sokszor pöpec rend van, a ceruzái vigyázállásban állnak, és újabban sokszor meglep, hogy az ágya végében találom könyvvel a kezében...  aztán mikor már épp megdicsérném, vagy közvetlenül utána, szempillantás alatt le tud menni kutyába... ááááá.... 

- Mindeközben Marci... egyik hétvégén Mátéval azt játszották, hogy ő volt a kutya, Máté meg a gazdája. Az ágy végében készítettek is egy kutyafekhelyet, hogy ott lesz Folti helye. Folti=Marci. Cukik voltak, és elvoltak ezzel egy darabig. Csakhogy Marci benneragadt a kutyalétbe, és azóta is sokszor azt játssza, hogy ő Folti, a kutyusunk, és vakkantgat, csahol, én meg megvakargatom a füle tövét, Máté meg fordít, hogy Folti müzlit kér, Folti éhes, stb...  Nem tudom, hogy ez mennyire normális... egyelőre az oviba még kisfiúként megy, úgyhogy nem akarom túlgondolni ezt egy egyszerű játéknál, de néha azért átmegy a fejemen, hogy szegénykém, lehet, hogy nem kap elég figyelmet... ( haha... most beírtam a gugliba, hogy a gyerek kutyát játszik, és ki is dobott egy ilyen kérdést, hogy " aggódjak-e, ha a 7 éves gyerekem kutyát játszik?" úgy tűnik nem egyedi az eset. A válaszadók ezt normálisnak gondolják amúgy. Én még bizonytalankodom. ) 

- A lakás... mondtam már, hogy a gázművek rábólintott a fűtésrendszerre??? Úgyhogy most igazából tényleg a festőre várunk, aki MAJD szól, hogy MAJD mikor tud jönni. Khmm... A "majd" a kedvenc szavaim egyike. Ott van a "mindjárt" és a "bármikor" mellett közvetlenül. 

- Milán hétvégén szülinapi buliba hivatalos. Jó pár hete kérdezte az anyuka, hogy jó-e nekünk az okt.6, és akkor nem tűnt rossznak, most mégis inkább visszakoznék, mert elég tehernek érzem. Ráadásul gigajátszóházas történet, és valamiért nekem úgy jött le, hogy nem nagyon szeretnék, ha csak úgy betolnám oda a gyereket, aztán meg elhoznám, pedig... nem sok kedvem van félig betegen egy zajos játszóházban tölteni a szombat délutánomat. ( egyébként is utálom a játszóházakat, pláne mikor kint is lehet lenni a jó levegőn) ráadásul bevágták a szombat legközepébe, és még csak nem is ismerem ezt a gyereket, de még a meghívottakkal sem vagyunk mi annyira jóban, szóval ááááá púp a hátamra. Igazán nem is értem, hogy miért kapott Milán meghívást, ő sem nagyon vágja, mert ő sem tartja annyira jó haverjának D-t. Kérdeztem Milánt, hogy mivel lepjük meg, de fogalma sincs, mert azt mondja szerinte a D. nem annyira Minecraftos, mint azok, akikről én azt gondoltam, hogy neki jó barátai, focizni sem szeret annyira, és igazából nem is jár Milán szerint sehová. Az anyuka sem túl együttműködő, mert mikor tippet kértem tőle, igazából én könyvet szeretek venni ilyen esetekben, mert hát mi lehet jobb dolog egy jó könyvnél, szóval mikor kérdeztem, hogy milyen témában gondolkodjak, akkor azt a választ kaptam, hogy hát D. nem igazán szeret olvasni.... hát b...us... nem ez volt a kérdés, majd megszeret. :-) na jó nem vagyok gonosz. Szóval most ötlettelen vagyok teljesen, úgyhogy nem kizárt, hogy csakazértis könyvet veszek! Had szeressen meg az a gyereke olvasni! 

- Na jó, elég vitriolos vagyok, tudom. A betegség teszi. De majdcsak úrrá leszek most már rajta.