Farsangra fel

Ez a farsangi időszak, mit ne mondjak nem  a kedvencem. Még mindig nem az, nem is lesz az sosem talán. Ráadásul idén már 3 jelmezest kell majd adott napokon útnak indítanom. Az ovis farsang jövő héten lesz, szóval arra most már nagyon rá kell koncentrálnom, az iskolában pedig az azt követő héten. 

Az elsődleges parám, hogy Marci majd bojkottálja az egész jelmezesdit úgy ahogy van, úgy tűnik megoldódni látszik. Bár nyugtával dícsérd a napot! Ő már az elejétől azt mondja, hogy ő focista lesz, és nem is szálltam vitába vele. Volt ugyan egy harmatgyenge próbálkozásom, hogy nem akar-e Miki egér lenni, mint Milán kiscsoportban, de nem gondoltam ezt igazából komolyan, határozottan el is utasította. Focista lesz és kész. Az jó, mert ahhoz mindenünk van :) 

Épp tegnap hallottam a boltban a morningshowban, hogy a betelefonáló mondja, hogy a fia felveszi a meglévő  Messi mezét, ugyanúgy, mint egyéb más napokon, és mint a tavalyi, meg a tavaly előtti farsangokon, és rém boldog lesz. Na lehet, hogy mi is így járunk majd Marcikával. :) Minden évben focista lesz. 

Milánnal volt egy kis cicaharcunk, mert ő Darth Vader akart lenni, de mivel nem vagyok hajlandó sokezerért venni neki egy normális maszkot, csinálni meg csak valami gagyit tudnék, az meg már milyen... így le kellett róla beszélnem. Mindenféle egyéb alternatívát próbáltam elé sorakoztatni, mint pl. lehetne kéményseprő, az is fekete, (tudom gyenge próbálkozás), vagy hangya ( Mátéék karácsonyi műsorán felbuzdulva), vagy hogy legyen rab ( mert olyan klassz csíkos harisnyája van, hozzá passzoló csíkos pulcsival, hogy na). De egyikkel sem arattam nagy sikert. Már-már beadtam a derekam, és el is kezdtem Vaderben gondolkodni, mikor egyszer csak azt találta, mondani, hogy jó, akkor lesz varjú! VARJÚ! Tavaly is már felmerült ez a varjú, akkor végül sikerült rábeszélnem a meglévő autóversenyző jelmezre. Erre most megint eszébe jutott. Azt állítják, én találtam ki. Én ezt a vádat hárítom. Na jó, lehet, hogy kicsúszott a számon. Szóval varjú!

Jelenleg ötletszinten van már fekete nadrág+ fekete fölső, és a fölsőre kellene majd a hétvégén valami szárnyfélét applikálni. A fejére pedig valami kapucniszerűség csőrrel. Ma még alszom egyet a dologra, de holnap már neki kell állnom, hogy legyen még időm korrigálni. 

Máté pedig múmia akar lenni. Ami elképzelésnek jó, de úgy kell majd megvalósítani, hogy tudjon mozogni valamelyest. Fehér fölsőt már vettem neki, még egy fehér nadrág kéne neki alulra, és majd így tekerjük be krepp papírba. Meg a fejét is. De ez még odébb van. 

Egyelőre a varjúra fókuszálok!

És ha farsang, akkor fánk. Tavaly sikerült egy szuper fánkreceptet találnom. (Meg kell keresnem!) Olyan jól sikerültek a fánkjaim, mint soha azelőtt, és az itthoni sikereken felbuzdulva az oviba is sütöttem egy nagy tállal. Idén már azzal állítottak haza a gyerekek, hogy ugye, sütök majd megint fánkot az oviba. Igen ám, de ha már az egyik csoportba sütök, akkor a másikba is kéne. És ekkor Máté is felkapta a fejét, hogy és az iskolába???? Oda nem sütünk?  Szóval most úgy néz ki, hogy bár egyelőre nincs sok kedvem sütögetni, de mégiscsak magamra vettem a fánksütést. Csak azt a receptet találjam meg!

Hétvégi szánkózás

Szombat este csodaszépen elkezdett esni a hó. Késő volt már, már minden gyerek aludt. Szerintem ez a legjobb része a havazásnak, maga a hóesés. Amikor a sötét ablakból lehet nézni, ahogy szép csendesen hullik, és apránként fed be minden útszélen parkoló autót. Mondtam is Ferinek, hogy úgy tűnik, holnap szánkózás lesz a program, hiszen micsoda szerencse, hogy végre nem hétköznap esik, hanem hétvégén, és gondtalanul lehet neki örülni, nem kell rohanni a suliból oviba, meg ide-oda.

Úgyhogy, amikor másnap reggel fölkeltünk, akkor máris elkezdtünk készülődni. Már a reggelivel együtt készítettem oda az ebédet is, hogy mire hazaérünk, akkor már ne nulláról kelljen indulni, hanem csak a majdnemkészről. 

Még a múltkori havazásnál mesélte pár iskolás anyuka, hogy kint voltak a ligetben a Király-dombon szánkózni, és milyen jó volt. Mi ugyan már jó pár éve itt lakunk, de még sosem voltunk a Király-dombon szánkózni, eszünkbe sem jutott, meg hát írtam már korábban, hogy az elmúlt 3 évben nem szaggattuk rongyosra a szánkónkat. De most eljött az ideje, hogy mi is kipróbáljuk. 

A szánkónk persze ennyi gyereknek már bőven kicsi. Most, hogy leszereltem róla a karfát, így ráfér 2 gyerek szűkösen, de 3 már semmiképp. Sérelmezték is a skacok, hogy miért nincs nagyobb szánkónk, vagy legalább még egy. Hát miért... eddig nem igen volt rá szükség. Lehet, hogy ez után sem lesz. Mindenesetre a télvégi kiárusításon hátha hozzánk vágnak egy másikat.  Vagy a télvéginek már vége van? Na mindegy. 

A dombhoz érve már nagyon izgatottak voltunk. Azt gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen korán mentünk, de voltak nálunk fürgébbek is, így vasárnap délelőtt már jó sokan álldogáltak fenn a domb tetején. Kicsit bemelegítettek a fiúk a lankásabb részen, majd felfedeztük a meredekebb, göröngyösebb részt, és azon toltuk tovább. Felváltva ültek/ültünk fel a szánkóra kettesével. 

Nem nagyon emlékszem, hogy gyerekkorom óta siklottam-e le lejtőn szánkóval, de az érzés, az most is ugyanolyan jó, mint akkor volt. Eszembe is jutott nem egyszer a jó kis ózdi "szánkózóhegy" (domb?), ami az évek során eléggé összement. Szerintem leszánkóztuk az oldalát. Mindenesetre biztos, hogy nagyobb volt régen, mert amikor a hosszú siklás után fel kellett húzni a szánkót, az már eléggé keservesen ment egy félnapos szánkózás után. :) Hány szánkót törtünk ott össze, te jó ég! 

Most nem törtünk szánkót, szerencsére. Kisebb is ez a domb, mint az volt, és a fiúk is kezdő betyárok még szánkózás terén. Bár volt néhány borulás, de még azt is élvezték. 

Az idő teltével a pálya már egyre inkább egy fagyott saras terep volt, semmint havas, de jól csúszott, és ez volt a lényeg. Szerintem az igazi havas lejtőt még az este leszánkózták az igazán szemfülesek. 

Fölfelé battyogva

Füligvigyor

Az autóhoz visszafelé persze megint összevesztek, hogy ki üljön a szánkón. Hogy ne legyen olyan nagy a bánat, Mátéval, a lemaradóval hógolyózni kezdtünk. Hát ez nagyon tetszett neki. Végül a többiek is becsatlakoztak.Mondjuk Marci, a nyárigyerek, hát ő nem nyúlt önszántából a hóhoz, inkább csak tisztes távolból nézte ahogy dobáljuk egymást. 

hóangyalok :)

Máté pedig itthon, amíg elkészült az ebéd, apával még egy helyre kis hóembert is összedobott az udvaron. Igazán fess lett, a kis nyaksáljával és a répaorrával:) 

Az idén igazán kitettünk magunkért, szánkóztunk, koriztunk, hógolyóztunk, megint szánkóztunk, hóember is pipa, most már tényleg jöhet a tavasz!

Kori, kori, kori

Úgy hozta az élet, hogy 2 nap alatt háromszor is megfordultunk a jégpályán. Ebből kétszer én is korcsolyát húztam, és csak siklottam, siklottam.... na jó ez egy erős túlzás volt, messze vagyok még attól, hogy olyan könnyedén libegjek a jég felett, mint ahogy azt az előttem haladó hölgy tette, de egyre jobban megy, egyre jobban ráérzek, és csak párszor esek el. Legtöbbször akkor, amikor már túllazáskodom. :)

A pénteket szokás szerint a  Városligeti Műjégen kezdtem az iskolásokkal. Rettentő hideg volt, de már a buszból látszódott, ahogy a nap pont rásüt a jégpályára, a jégen megcsillanó napsugarakat szinte látni lehetett. A túloldalon pedig ott volt a gőzölgő tó. Nagyon szép látvány volt. A jégen pedig nem is volt már hideg, sőt le is izzadtam. A végére már teljesen beizzadt a kesztyűmbe a kezem. 

Délután Jeges Suliváró néven egy kis korcsolyás foglalkozás volt meghirdetve az ovisoknak, az iskolás korcsolyatanárral. Már jó előre beterveztük, ehhez igazítottuk az egész heti menetrendünket, mert így a pénteki úszást csütörtökre kellett áttennünk. A korizás fél4-re volt kiírva. Minden ovis elhoztam ebéd után, (Marcit még korábban is, mert nem volt jól.), Mátét is kikértem rögtön foci után, és mentünk a jégpályához. El is késtünk picit. Nem voltak túl sokan, olyan 5-6 ovis csoportosult Kriszta néni körül. 

Ahogy kívülről láttam, néhány stabilitási feladatot csináltak. Körben állva dobáltak egymásnak valami állatot, leguggoltak, lehajoltak, aztán egymásba kapaszkodva csúsztak. Máté közben körözött körbe-körbe, mi Marcival pedig sétálgattunk, hogy meg ne fagyjunk. Marci mindenképpen koncertet szeretett volna a színpadon. Nehezen akarta megérteni, hogy nem lesz koncert. 

Végül majdnem 1 órát koriztak a fiúk. Milánnak is már egész jól megy, bár nehéz megítélni, mert bár ügyesen megy, de ő is olyan gyors akar lenni, mint Máté, és emiatt sokat esik. Nem olyan óvatos duhaj mint én. 

Milán már fáradtan.

A jól megérdemelt forró fahéjas almalé :)

Mivel a múlt szombaton hiába mentünk ki a pályára, mert nem lehetett délelőtt korizni, mert hokiverseny volt, Milán azóta is mondogatja, hogy úgy menjünk korizni, hogy én is felmegyek a jégre. Ez hétköznapokon lehetetlen, így megint csak tettem egy olyan felelőtlen ígéretet, hogy majd hétvégén kimegyünk. 

Ma reggel már szinte azzal ébredt, hogy akkor mikor megyünk korcsolyázni, mert megígértem. Nem volt mit tenni, felcuccoltunk, elmentünk, bár jó hideg volt. 

A jégen mondjuk most is jó volt, és ahogy közeledtünk a 12 órához egyre nagyobb részét sütötte a nap a pályának. Jó volt, no. Csak Milán valamiért hamar beleunt a sok esés-kelésbe. Hiába mondom neki, hogy ne hajtson annyira, legyen óvatosabb, és akkor nem fog mindig kicsúszni, nem, nem, nem és nem. Ő kimegy pihenni, ő inni kér, ő megint kimegy pihenni.... De azért két pihenés között ő is ment elég sokat. Meg én is. Jó volt nagyon. Amikor kiértünk még jó kevesen is voltak. 

Majdnem egy órát voltunk. Én bírtam volna tovább is, de a hazaút mindig keserves, azt is be kell kalkulálni. Alaposan szét is fagytunk hazáig.

Suliváró és nyílt órák

Két hete is van már talán, amikor részt vettünk a januári sulivárón. A decemberit kihagytuk, nem fért már bele a naptárunkba.

Ez az alkalom a télről szólt, Ani néniékkel kartonpapírból hóembert készítettek, meg találós kérdésekre válaszolgattak. Józsi bácsi regöléssel készült, segítségül hívta ehhez a mostani negyedikeseit, zenéltek, énekeltek, amibe az ovisokat is bevonták. Milánnak ez nagyon bejött, főleg, amikor kézhez kapott valami jó kis csörgődobot, akivel zajonghatott zenélhetett. :) Orsi nénivel pedig mesét olvastak, és pár feladatlapot oldottak meg.  Olyan kis cuki volt Milán ott az iskolapadban, ahogy oldogatta a feladatokat! Akkor olyan kicsinek látszódott, pedig általában én olyan nagyfiúnak látom már őt. 

Hazafelé azt mondta, hogy ő Orsit nénit választaná. Én magam is felé hajlok, de hát majd rágódunk még ezen is egy kicsit.

A héten szerdán pedig nyílt órákat tartottak a jövőbeli elsős tanítónénik. Egy olvasás és egy nyelvtan órát nézhettünk meg. És hát... igazából engem ez a nyílt óra bizonytalanított el kicsit. Mert mind a kettő nagyon jó volt, szerintem. Kellően interaktív, kellően pörgős. Úgyhogy bár eddig határozottan én is Orsi néni párti voltam, amiben nagyban szerepet játszik az is, hogy Józsi bácsi az ő napközis párja, most kicsit Ani néni is feljött nálam. Őt egyébként inkább a szigorúbb, távolságtartóbb fajtából valónak gondolom. Még most is így vélekedek, viszont ott az órán nagyon kedves volt a gyerekekkel, az önálló- és a csoportmunkában is készségesen segített nekik, rávezette őket a helyes megoldásra, és látszólag szerették a gyerekek. De mindkét óra jó hangulatú volt egyébként. 

Kíváncsi lettem volna egy matek órára is, de az most nem volt a repertoáron. Lesz még egy ilyen alkalom, hátha majd akkor egy matekba is belenézhetek. 

A diferről pedig még mindig nem tudok semmi konkrétat, mert az óvónéni is lebetegedett. Hátha jövő héten sikerült majd beszélnünk.

Szinte olvas

Amikor Máté szerdán délután sakkon van, akkor vagy korán érkezünk, és ücsörögnünk kell egy darabig a folyosón a padokon, vagy későn érkezünk, (erre mondjuk még csak 2-szer volt példa), és akkor Máté ücsörög ugyanott. Ma az előbbi állt fenn. 

Szóval ültünk a padon és várakoztunk. Meglepően nyugiban voltak a fiúk. Nem ez szokott a jellemző lenni. Én meg csak bambán bámultam magam elé a semmibe.

Egyszer csak megszólal Milán:

- Oda az van írva, hogy könyvtár. 

És valóban, a büfé melletti ajtó valóban a könyvtárba vezet. 

Egyre sűrűbben előfordul, hogy Milán kibetűz ezt-azt, de sosem gondoltam rá, hogy ez már igazi olvasás lenne, inkább csak az volt bennem, hogy egyes szavakról egyszerűen tudja, hogy az. Pl. kijárat,  és társai, amit sokszor lát, vagy tudja, hogy az van oda írva.

Mivel volt még idő Máté érkezéséig, elkezdtem neki mindenféle szavakat mutogatni a plakátokról. Mindenfélét. Zene hangjai, mesélő, papír, lapos, sajtburger, hamburger, koncert....

És mindegyiket ki tudta olvasni! Mindegyiket! Egyedül az espresso-t nem tudta összeolvasni, csak kibetűzni. Azt mondta, ezt nem tudja kimondani. 

Nagyon büszke volt magára, és persze én is rá, hiszen nem tanítjuk olvasni, dehogyis tanítjuk. 

A Difer tesztet is megírta a héten, de konkrétumokat még nem tudok, csak annyit mondott fél mondatban Kati néni, hogy sima ügy volt, nem kell aggódni az iskolaérettség miatt. Mondjuk nem is aggódtam. Hátha a héten sort tudunk keríteni majd egy hosszabb beszélgetésre is. 

Közben suliváró és nyílt órák voltak. Húúú, megint ezer dologgal el vagyok maradva....

Milán nagy gigamega szülinapi bulija

Sok szempontból nem szerencsés az, hogy Milán a téli szünet kellős közepén ünnepel, egyik hátulütője a dolognak többek között az, hogy rendre csak utó-utó szülinapi bulit tudunk tartani. Mint most is. Igaz, lefoglalhatnánk korábban is a helyet, még karácsony előtt, de kinek van akkor még eszébe.... De mindegy egyébként, mert sosincs ebből probléma. 

Idén gondban voltam, hogy mi legyen, hol legyen. Az utóbbi időben többször is megfordultunk a Récsei Centerben, ahol Máténak is volt a bulija. Az egy nagyon klassz hely, de mivel legalább 3-szor voltak ott az elmúlt 1 hónapban ilyen-olyan buli végett, azt mondták ne ott legyen a buli. Pedig szerintem az ovisok élvezték volna. 

Végül egy nagyon egyszerű oknál fogva döntöttem az Elevenpark mellett, egyszerűen arra volt dolgom, és ha már ott jártam, akkor foglaltam helyet. Kész. 

Sosem voltunk még itt, sem ebben a kistestvérben, sem a nagy budaiban, de máshová sem járunk, csak szülinapokkor, szóval nincs nagy játszóházismeretünk. 

Izgatottan vártuk a vasárnap délelőttöt. Jó sok gyereket meghívtunk, mert Milánnak mindenki a barátja :) Végül 2 kisfiú nem tudott  eljönni. 

Szombat délután még Milán is beriasztott, mert épp amikor már indultunk volna a korcsolyapályára kijött belőle az ebédje. Na puff. Gondoltam is magamban, hogy milyen gáz lesz előző este lemondani a bulit, de azért nem tettem még lépéseket. Igaz, utána még estig nem volt olyan jó formában, de már nem volt vészes, már a hasa sem fájt, és éjjel is nyugodtan, ébredés nélkül aludt, úgyhogy maradhatott a buli. Hogy mivel csapta el a hasát... rejtély. Lehet, hogy egy jó adag izgalom is ráment a pocakjára. Szerencsére nem volt már több probléma ez után. 

Szokásunktól eltérően kicsit korábban érkeztünk a játszóházba. Ekkor még minden olyan nyugis volt, alig lézengtek páran. Később aztán jó sokan lettek. Nem is a gyerekek mennyisége volt zavaró, mert a nagy helyen eloszlott a tömeg, hanem az az egyre erősödő folyamatos zaj, na attól a végére szétrobbant a fejem. 

De a gyerekeket ez egyáltalán nem zavarta, szerintem mindannyian jól érezték magukat. Milán egyszer ugyan behisztizett, mert nem engedték fel az akadálypályára, mert csak 130 cm fölött lehetett használni, de aztán túltette magát rajta, és végül ő is talált kedvére való elfoglaltságot, a külön zsentonnal működő kismotor például nagy kedvenc lett.  Az már egy másik történet, hogy a belépődíj mellett még külön kell zsetont venni, ha az egyéb játékokat is ki szeretnéd próbálni. Persze van elég egyéb lehetőség, hatalmas ugrálóvárak, mászóvár csúszdákkal, óriástrambulinok, falmászás, de mivel a zsetonos cuccok a játszóház közepére vannak kipakolva, így nehéz úgy elmenni mellettük, hogy a gyerekek nem akarjanak rögtön beleülni, felülni, kipróbálni.

 Máté egy csomószor körbement ezen a pályán.

 Marci itt épp elég bamba arcot vág, pedig nagyon élvezte, és gyakorlatilag ő jött ki legjobban a buliból, mert bárki mögé odaült (volna), akár ismeri, akár sem.

 Egy kis játék után jött a tortázás-köszöntés. Ez volt számomra a leginkább nem tetsző dolog, hogy míg más helyeket ilyenkor vagy hangosbemondón, vagy kihangosító tölcséren szétkiabálják a kócerájban, hogy gyülekező tortázni, addig itt nekem kellett összevadászni azt a 11 gyereket, gyakorlatilag bárhonnan. Szerencsére voltak még szülők, akik segítettek, de még így is eléggé izzasztó folyamat volt. 

Azt pedig, hogy jeges parfétortát kaptunk januárban(!), úgy, hogy ezt elfelejtették közölni, azt már meg sem említem. Persze finom volt, nem volt vele baj, de rendeléskor csak az ízéről volt szó, semmi másról. Nem mintha számított volna, hogy szólnak vagy sem, mert kinti tortát úgysem lehetett volna bevinni. Remélem, hogy senkinek nem lett torokgyulladása mára!

Na de ennyit a kellemetlenségekről, mert végül is jó volt a buli, és jól szórakoztak a gyerekek. Milán pedig nagyon boldog volt! És ez a lényeg. Minden más csak kellemetlenség, amit ők úgysem vettek észre, mi pedig hamar elfelejtjük. :)

Hűűűű miiiii van benneeee????

A kéknadrágosok

Pókemberképző

Én hullafáradtan és zsongó fejjel jöttem ki a játszóházból, a fiúk pedig teljesen fölspanolva. Marcin kívül nem is aludtak már délután, hiszen annyi dolguk volt, fel kellett fedezni a vadiúj szerzeményeket. :)

A mi részünkről a szülinapozás, játszóházazásnak vége van, de ezen a héten Milán megint buliba megy, aztán februárban egy másikba, szóval sűrű programjuk van :) Ebben a hónapban 3 hétvégén is játszóházas buliban voltak/lesznek. Szegénykéimnek nagyon sanyarú gyerekkoruk van :)

Én is jégen

A múlt pénteken, azon, amelyiken a szülinapom volt, megint elmentem a sulisokkal a jégpályára, és tovább érett bennem az elhatározás, hogy nekem is ki kell ezt próbálnom. De aznap nem akartam kockáztatni, nehogy végül a balesetin kelljen töltenem a születésnapomat, milyen lenne már az! Szóval felmértem a terepet. Kikérdeztem a hozzáértőket, hogy szerintük hol és milyen korival próbálkozzam, és bár én azt gondoltam, hogy majd egy kisebb pályán fogok kezdeni, itt a Bosnyák téren, mert ott van palánk, és meg tudok kapaszkodni, mindenki azt mondta, hogy kezdésnek a Városligeti profi jegénél keresve sem találnék jobbat. Palánk meg nem kell. Slusszpassz. (Ebben mondjuk nem voltam annyira biztos, de hát legyen.) 

A hétvégén még érleltem magamban a dolgot, aztán  kerestem egy klassz korit a jófogáson. Szép csajosat. Kis kék csillagocskákkal az oldalán. Egyik nap felhívtam, másnap Feri átvette, harmadnap már a szép majdnemvadiúj korimmal a hónom alatt feszítettem az iskola előtt, és vártam a gyerekekre.
Rendesek voltak a csajok (sulis anyukák) , mert bíztattak, és mondták, hogy no para, majd jönnek ők mellettem és fognak, ha kell. 

A műjégre érkezve a szokásos menetrendben először a gyerekekre segítettük rá villámgyorsan a korcsolyákat, hogy ők tudjanak mielőbb kezdeni. Öltözés-ruhatár-gyerekek kisöprése az oktatóhoz, aztán vissza, mi is cipőt cseréltünk. 

Az első pár percben nagyon furcsa volt, hogy jégen vagyok. Felmenni volt igazából félelmetes, utána már jó volt nagyon. Először persze csak csigaléptekkel araszolgattam, koncentrálva, hogy ne essek el, vagy ne nagyon, legalábbis. De nem estem el, sőt egyre jobban éreztem magamat, és végül már egész látványos tempóban tudtam siklani. 

Nem is hitték el, hogy még soha, de soha nem volt a lábamon jégkori, görkori is valamikor az őskorban utoljára. Ki is nevettek a múltkor, amikor mondtam, hogy elméletben én baromi jól tudok ám korizni :) (Legalább annyira, mint amennyire jól vezetni :) ) Nem hitték el. Hát tessék!

Húúúú, nagyon élveztem!

Amikor lejöttem, akkor éreztem is a belsőcombjaimat rendesen, de én szeretem érezni a végtagjaimat, amúgy is, szóval ez egyáltalán nem riasztott el.

Mindeközben a gyerekek koszorúzást tanultak, jobbra-balra.

Így már mindjárt nagyobb lelkesedéssel megyek a fiúkkal is korizni, aminek persze ők nagyon örülnek!

Milán ovis ünneplése

Rajtunk kívülálló okokból kicsit elcsúszott Milán ovis tortázása. Úgy szoktuk, hogy a szünet utáni első héten kedd-szerda magasságában viszem a tortát, addigra kellően belerázódnak a hétköznapokba, addigra azok is megérkeznek, akik esetleg még ráhúznak pár napot a szünetre. De a múlt héten volt egy kis kavarodás, mert a két kazánból az egyik leállt a szünetben, és hétfőn reggel meglehetősen hideg csoportszobákba toppantak be a gyerekek. Persze pulcsit húztak, meg harisnyát, és a szőnyegen ücsörgés helyett sok mozgásos játékot játszottak, és várták, hogy majdcsak fölmelegszik a terem. De a terem csak nem akart fölmelegedni. Vagyis nem elég gyorsan. Így aztán kedden-szerdán a szomszédos kisépületben vendégeskedtek a csillagosok, ahová Máté is járt. Milánnak, aki mindig azon sopánkodik, hogy ő sosem mehet gyűjtőcsoportba (igen, ilyen is van :)), neki ez a fennforgás egy nagy kaland volt, és bár felajánlottam neki, hogy maradjon otthon, amíg nem rendeződik a helyzet, nem élt ezzel a lehetőséggel. Viszont rendre elhoztam ebéd után. Így aztán a múlt heti tortázás elmaradt. Milyen jó, hogy magam sütöttem a tortát, és nem rendeltem! Pedig ez is megfordult a fejemben, mert valahogy nem állt most rá a  kedvem a tortasütésre. Nem volt ihletem. És Milánnak sem, pedig az, ha ad némi támpontot, az már előre szokott lendíteni. Ő örült volna valószínű egy olyan sakkos tortának is, amit Máténak is sütöttünk, de ahhoz a mecerához nem volt hangulatom. 

Végül addig-addig gondolkodtam, hogy milyen legyen, hogy ha már nem lesz formatorta, akkor legalább ne a hagyományos csokis legyen, hogy találtam egy szuper nutellás-csokitorta receptet. Végül e mellett maradtunk.

És milyen jól tettem, mert akkora sikere lett az oviban, hogy még két nap múlva is jönnek oda anyukák, dadusok, hogy dicsérjék, mert hallották otthon a gyerektől, hogy Milánnak milyen istenifinom tortája volt. :) Mondjuk gondoltam én, hogy ha már nutella van benne, azzal nagyot nem hibázhatok, de hát no... mégiscsak jól esik az elismerés, még ha alapvetően a torta maga végtelenül egyszerűen elkészíthető. (lásd a receptet. )

Szóval hétfőn délelőtt pont akkor sikerült beállítanom a tenyeremen egyensúlyozott tortával, amikor a gyerekek már sorban álltak az ajtónál, hogy induljanak az udvarra. Így aztán nagy volt az öröm az ovifolyosón, volt nagy húúúú meg háááá, és fél füllel már hallottam is, hogy elindult a versengés Milánnál, hogy ki álljon majd mellette az ünnepi körben. Az ünnepelt választja ugyanis ki, hogy ki álljon mellette, legközelebb a tortához. Az mindig nagy megtiszteltetés, ha valakit az ünnepelt mellett állhat. Egyfajta státuszszimbólum, mint ahogy az is, hogy ki öltözik fel leghamarabb, mert az állhat a sor elején. Fontos dolgok ezek kéremszépen :)

Rendhagyó módon, idén Milán egy kisfiút és egy kislányt választott maga mellé. A kislány csak újabban van nálunk a képben, együtt szoktak olvasgatni, mondja Milán. Nagy volt a filózás azon is, hogy elhívja-e a szülinapi bulijába. Végül elhívtuk. 

A gyerekek énekkel köszöntik a szülinapost, és a szülinapos kéri a dalokat. Kérdezem Milánt, hogy mit kértél, mit énekeljenek neked. Mire Ő: - A fáj a kutyámnak a lábát. 

Íme: igazi ünnepi nóta :)

Fáj a kutyámnak a lába,
megütötte a szalmába.
Ördög vigye a szalmáját!
Mért bántotta kutyám lábát?
Fáj a kutyámnak a hasa,
megütötte török basa.
Ördög vigye török basát!
Mért bántotta kutyám hasát?
Fáj a kutyámnak a farka,
odacsípte ajtóm sarka.
Ördög vigye ajtóm sarkát!
Mért bántotta kutyám farkát? 

 Még egy mozgó lábú zsiráfot is kapott, amit Marci is a sajátjának érez. Szerencsére Milánt nem zavarja. 

Előttünk van még a nagy szülinapi mulatság, aztán kész vége. Az idei szezonnak egy darabig vége.

Színházas

Mintha már hetekkel ezelőtt lett volna, pedig csak a múlt vasárnap volt, hogy színházba mentünk. November végén volt még volt némi elköltendő kultúra utalványunk, és ezerrel kerestem valami előadást, amire még van jegy, és jó időpontban is van, és érdekes is lehetne mindannyiunknak. Nem egyszerű ez, bár annak tűnhet, hiszen számtalan színház leledzik a fővárosban, és gyerekelőadásokból sincs hiány, szerencsére, de igen szemfülesnek kell lenni, hogy jusson jegy, és hogy az relatív jó helyre szóljon, lássanak a gyerekek. Szóval nagyban keresgéltem. Milán nagyon szeretné megnézni a Ruminit a színházban, megint. Egyszer voltunk már, amikor Máténál betört a Rumini-láz, Milán is velünk volt, de akkor még kicsi volt, most megint szeretné megnézni. De lehetetlenség jegyet venni. ( Megj: a februári előadásra bezzeg most még lenne, de februárban pont azon a napon van, amikor Máténak szolfézsos fellépése lesz a zeneiskolában, szóval a február megint kilőve. Reménykedem a márciusban. ) 

Végül az Erkel Színházba mentünk, Mozart Varázsfuvolájának gyermekváltozatát néztük, a Parázsfuvolácskát. 

Ahogy közeledett az időpont, időnként eszembe jutott, hogy el kellene olvasni a történetét, hogy könnyebben követhető legyen a gyerekeknek, de aztán mindig csúszott, csúszott, és el is maradt. Aztán aznap reggel gondoltam, hogy sebaj, a színházban biztos lesz majd valami prospektus, amiben minden fontos infó benne van. De mivel eléggé végszóra érkeztünk, mert későn is indultunk, és még parkolóhelyet is nehezen találtunk, így nem volt már idő semmit sem keresgélni, csak gyors ruhatár-vécé, és már bent is ültünk a hatalmas színházteremben. 

Az Erkel színház évtizedekig a város legnagyobb befogadóképességű színház volt a fővárosban. Kívülről hatalmas egyébként, belülről sem kicsi. 1911-ben, mint Népopera nyitotta meg a kapuit. Akkor több mint 3400 néző nézhette meg az Operánál jóval olcsóbb jegyárakkal a nem kevésbé színvonalas előadásokat. Későbbi korszerűsítések miatt a nézőtér 2400 fősre csökkent, és az Opera fennhatósága alól is kikerült, Városi Színház néven működött. 

1951-ben lett újra az Opera testvérintézménye, az Erkel Színház nevet 1953 óta viseli. 

2007-ben bezárták az épületet. A lebontása is szóba került, de végül felújították, és 2013-ban nyitották meg újra az Operaház teljes jogú testvérintézményeként. 

Nagyon jó helyünk volt, igaz, amikor megérkeztünk épp mások ültek rajta, de simán rendeződött a dolog. Ülésmagasító viszont nem volt, ami azért lehet, hogy jól jött volna, de végülis így is tudtunk úgy helyezkedni, hogy mindenki lásson. 

Az előadás szerintem nagyon jó volt. A fiúknak is tetszett, igaz, kicsit nehezítette az ő dolgukat, hogy nem mindig értették a sztorit, mert váltakozva voltak énekes és prózai részek, és az éneklés szövegét nem értették teljesen. Volt egyébként felirat, de az ovis korúaknak ez nyilván nem segítség. De azért megbeszéltük, hogy mi történik, meg szünetben átbeszéltük, hogy mi volt, ki kicsoda, mi várható a folytatásban, és szerintem így oké volt. Marci is nagyon figyelt egy darabig, meg sok látványelem is volt az előadás során, ami lefoglalta, és voltak szuper jelmezek, de végül elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után már minden mást csinált volna, csak ne kelljen ülni. Elmajszolt néhány mézeskalácsot, bogarászott, és az ajtóban ajándékba kapott világítós tollal szórakozott, és lelkesen tapsolt, amikor kellett. Imád tapsolni :)

Szóval érdekes volt. Az én kedvenceim a hárfalábú szöcske, és a lantlábú zsiráf volt, meg a kalózképű Sarastro. :) Óóó és milyen csodaszépen énekeltek! Az meg már az én műveletlenségemet tükrözi, hogy a zene némely részeltét a Baby Mozart-ból ismerősként köszöntöttem, és szinte láttam magam előtt, ahogy pörögnek a pörgettyűk, sétálnak a kismackók, stb... Húúú mennyiszer néztük ezt Milánnal. Ő igazi Baby Mozart fun volt. Most már nem emlékszik rá. Bezzeg én. :)

A legjobb kép, amit össze lehetett hozni róluk a szünetben.

Jégkori felavatva

Milán ugyebár kapott egy jégkorit Szentesen, és azóta rágta a fülemet, hogy próbáljuk ki. Végül aztán szombat délután adtam rá a fejemet, hogy jó, akkor menjünk el, és avassuk fel azt a korit. Kapóra jött, hogy Marci még aludt, és így nem kellett plusz köröket futni, hogy lebeszéljük róla, hogy ő is velünk tartson, a nagyok pedig önmagukat meghazudtoló módon villámgyorsan elkészültek. 

Két lehetőség volt, hogy vagy gyalog megyünk, vagy biciklivel. Akkor még nem volt hó, szimplán csak jéghideg volt. A fiúk a gyaloglást választották. Jó 20 percet gyalogoltunk a pályáig, közben Milán már teljes transzban volt, hogy húúú, korcsolyázni megy, és hogy mikor érünk már oda, vagy hogy sosem fogunk odaérni.  Mondtam neki, hogy tudod, ide megyünk a templomhoz, ahol a múltkor is voltunk. (Akkor csak nézelődni, nem korcsolyázni). 

- óóóó, az nagyon messze van, sosem fogunk gyalog odaérni!-sopánkodott. 

Majd amikor meglátta a templomtornyot, akkor rájött, hogy itt már voltunk!!!! Utólag meg én jöttem rá, hogy valószínű ő azt hitte, hogy a Bazilikához megyünk, ami tényleg messze lett volna gyalog. 

A jégpálya mellett van egy melegedő konténer, ott lehet átöltözni. Milán nagyon mondogatta, hogy kölcsönözzek én is egy korit, és menjünk együtt, de egyelőre jobbnak láttam, ha egyszerre csak egyikünk tanul meg korcsolyázni. Úgyhogy én a pálya széléről néztem őket, és közben ezerszer megbántam, hogy nem mentem rá én is a jégre, mert kívül ácsorogni borzalmas volt nagyjából 10 perc alatt jégkockára fagytam. Iszonyat hideg volt!!!!

A pályán, mikor megérkeztünk, akkor még egész sokan voltak, de aztán elkezdtek fogyogatni az emberek, és mikor már elfelé jöttünk, akkor lett volna jó érkezni, mert akkor már alig voltak csak. 

Milán egyáltalán nem vacakolt sokat, gondolkodás nélkül ment fel a jégre. Mondtam neki előtte, hogy először csak óvatosan próbálgassa, menjen a palánk mellett szépen lassan, aztán majd bátorkodik később, amikor már jól érzi majd a korit. Ment is néhány lassú kört, és nagyon hamar belejött, eleinte többet majd egyre kevesebbet esett, inkább csak a kanyarokban, azt nehezen tudta bevenni, de nagyon ügyes volt. Fél óra múlva már egész jó tempóban tudott menni. 

Máté meg közben csak rótta a köröket, néha hajlandó volt belassulni Milánhoz, de nem igazán volt ez jellemző, ő mint a szél hajtott körbe-körbe. Egyszer le akartam videózni, hogy milyen klasszul megy, de olyan gyors volt, hogy nem tudtam követni a kamerával :)

Egy bő háromnegyed órát csúsztak a fiúk. Igaz, én már fél óra múlva mondogattam nekik, hogy jöjjenek le, mert meg fogok fagyni, de mentek "csak még egy kört". 

És mennyire rossz volt még hazagyalogolni! Visszafelé már Milánt sem hajtotta a lelkesedés, és fél útnál már odavolt, hogy ő nem bír hazajönni, meg hogy hideg van, itt is fázik, meg ott is.

Hogy teljen az idő, és hogy ne fázzunk, elmeséltem nekik, hogy egyszer, amikor kicsi voltam, és a domboldalon szánkóztunk ráfagyott a csizma a lábamra, és úgy tudtuk levenni, hogy egy lavór meleg vízbe állítottak bele mamáék. Ezen aztán jót szórakoztak  és nevetgéltek hazáig :)

Bennem pedig tovább érett a gondolat, hogy legközelebb én is korcsolyát húzok. Lesz, ami lesz! Még egyszer én nem fagyok meg a pálya szélén :)

Milcsiszülinap rendkívüli csattanóval

Milcsi igazi szülinapján Szentesen voltunk, mint mindig. Az idei évben viszont különleges szülinapja volt, mert együtt ünnepelhetett Fannikával :) És mivel még Máté szülinapját sem ünnepeltük a szentesiekkel, ezért ebéd után 3 torta került az asztalra, összesen 15 gyertyával!!!! Volt egy 1 gyertyás, egy 6 gyertyás, és egy 8 gyertyás :)
Kisebb fennakadást okozott, hogy a fiúk mindegyike Fannika mellé szeretett volna ülni. Végül először Milán ülhetett mellette, mégiscsak neki volt aznap a szülinapja, de ahogy haladt előre az ebéd végül mindegyik odasomfordált.

Még ebéd előtt, Júlia néni mesedélelőttje.  A kis herceget olvassák. 

Uncsitesók

80 évnyire egymástól

Egészségedre Fannika!

Hatgyertyás

Nyolcgyertyás

Itt Marci, a nyáriszülinapos a kakukktojás:)

Fújják bőszen

Nincs szülinap ajándék nélkül, úgyhogy zárásként még volt nagy örömködés. Csak úgy röpködtek a felkiáltások, robooooot, pont ilyenre vágytam!, gombfoooofiiiii, fradiiiis!, Ruminiiiii, Harry Potteeeeer, Boriboooon, húúú focis füzet, focisceruza! Térdig gázoltunk a csomagolópapírban :)

Ajándékbontás

A napot, szokás szerint a városi sportcsarnokban zártuk. Minden évben ezen a napon, dec.30-án, Milán születésnapján tartják Szentesen a Óév-búcsúztató koncertet. Mi már csak Milán szülinapi koncertjének hívjuk, amikor is fellép a helyi fúvószenekar, a helyi néptáncegyüttes és a kórus. Feri szokta mondani, hogy ha már a tüzijáték nem jött össze, legalább a rezesbanda játszik Milán tiszteletére :)

Szóval ide mentünk. És a megszokottal ellentétben tömve volt a csarnok. Később összeraktam, hogy nyilván azért volt most akkora tömeg, mert idén a gyerekkórus is fellépett, és a gyerekekkel együtt biztos eljöttek a rokonok is. Alig találtunk helyet, minden sor tömve volt. Végül kiszúrtuk a legsarokban még van egy kis üresedés, így hát oda letelepedtünk. Nem volt más választásunk, max. az, hogy állunk. Innen viszont nem volt olyan jó a rálátás a zenekarra és a fellépőkre, mint tavaly, amikor pont szemben ültünk velük. De mindegy. 

Így, hogy nem láttak a fiúk olyan jól, kicsit nehézkesebben telt az idő, de végülis nem volt hatalmas katasztrófa. 

Idén először töltöttük ki, és dobtuk be a padokra előkészített kis minikvízt. 5 kérdés, 5 válasz, és 3 nyertest sorsoltak. Az első díjat a többitől külön, a legvégén húzták. És láss csodát! A Feri nevét mondták be! Volt nagy meglepődés :) Az első díj nyertese pedig zárásként elvezényelhette a Radetzky-indulót. Persze a gyerekekkel együtt ment le Feri, egyedül nem is lett volna semmi poén a dologban. Így viszont a 3 kis lurkóval már igazi kuriózum volt :) Dícsérték is aztán őket, hogy ügyesek voltak. Marci még napok múlva is mondogatta, hogy megdícsért bácsi. A nagyoknak meg nagy élmény volt! Milán mondta is este elalvás előtt, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen jól végződik a szülinapja :)

Bár már egyszer beillesztettem ide a blogba, de álljon itt még egyszer az ominózus felvétel. ( 15.40-től) 

A vezényléshez járt még egy üveg bor, és egy-egy cd a zenekar és a kórus előadásaival. A borosüveget Marci másnap sikeresen összetörte. Borral együtt persze. Nem is Marci lett volna. Könnyen jött, könnyen ment.

Júlia néni azt mondta, hogy minden évben ez a fődíj. Mármint a vezénylés. De mi ezt nem tudtuk, mert eddig még sosem maradtunk végig, ő meg  nem mondta. Mindenesetre jókat mosolyogtunk az eseten napokig.
Hogy jövőre is bedobjuk-e a szelvényt, azt még nem döntöttük el.