Fogászaton Milcsivel

Másfél hete az ovis logopédus néni elcsípett a folyosón, és kérdezte, hogy találkozott-e már Milán valamilyen fogorvossal, vagy fogszabályzós szakemberrel, mert ha nem, akkor nem tennénk-e meg, hogy kérünk egy konzultációt egy specialistától, mert Milán állkapcsa nem úgy áll egymáshoz képest, ahogy kellene, és emiatt nagyon döcögősen mennek a s-sz hangok. És csak kíváncsi, hogy mit mond egy fogszabályozós orvos, hogy lehet-e ezen javítani, kell-e, vagy magától is alakul majd a fogváltással együtt, és ha lehet, és kell, akkor mikor. 

Így aztán még aznap rávetettem magamat az internetre, hogy keressek egy olyan gyerekfogászatot, ahol gyerek fogszabályozással is foglalkoznak, és mindezt nagyjából a közelünkben teszik. Nem volt egyszerű dolgom, mert ahol van gyerekfogászat, ott sem feltétlenül foglalkoznak fogszabályzással, vagy csak mondjuk heti 1 nap rendel a fogszabályzós kolléga, hozzá bejutni meg már csak egy másik életben lehet, nagyjából. 

Aztán aki keres, talál, ráakadtam egy helyre, ahol minden volt, fogszabályozás is, ráadásul doktorbácsi, és még időpontot is kaptunk pénteken 11-re. Rögtön le is csaptam rá, pláne, hogy a doktorúr utána két hétig nem rendel, mert konferenciára megy, szóval, most vagy soha. 

Csak két nap múlva derült ki, hogy azon a pénteken a logopédus Éva néninek bemutató órája lesz, őt jönnek a főnökei ellenőrizni, és erre az órára Milánt is vinni akarta. Az óra viszont fél 11-ig tartott. De hogy mindig van valami, hogy ne menjenek simán a dolgok! Sebaj, a googlemaps szerint 26 perc alatt lazán odabékávézunk, úgyhogy odamentem az oviba fél 11 előtt egy kicsivel, és ahogy Milán kilépett az ajtón már toltam rá a váltás ruhát, nadrágcsere, cipőcsere, kabát, és már rohantunk is a megállóba. Pont jött egy villamos, felpattantunk, sima nyúl volt minden, csakhogy ahogy leszálltunk, olyan sokat álltunk a piros lámpánál, hogy elment az orrunk előtt a troli. Milán teljesen odavolt, hogy el fogunk késni. Őt nagyon frusztrálja még a lehetősége is annak, hogy valahová nem érünk oda időben. Nagyon be tud ettől stresszelni. Nem volt idő arra, hogy kivárjuk a 10 perccel későbbi trolit, elindultunk gyalog, majd később futásra váltottunk, mert Milán már majdnem sírt, hogy el fogunk késni, hiába mondtam neki, hogy akkor sincsen semmi baj, nyugi, nem sikerült megnyugtatnom, így hát szaladtunk. 

Pontban 11-kor toppantunk be a rendelő ajtaján. Milánnak nagy kő esett le a szívéről, amikor megnézte az órát, hogy nem késtünk el. Aztán kiderült, hogy simán sétálhattunk is volna, mert volt egy kis csúszás, és még egy 10 percet ücsörögtünk is a finom kanapén. De nem baj, Milán megnyugodott, és ez volt a lényeg. Mire bementünk, addigra a pulzusszámunk is visszaállt a normális tartományba. :)

A doktorbácsi nagyon kedves volt. Elmondtam neki, hogy miért vagyunk itt, rögtön mondta is, hogy valószínű ezzel egyelőre nem fog tudni mit kezdeni, csak megerősíteni a gyanút. Bele is nézett Milán szájába jobbról-balról, és ő is azt mondta, hogy igen, az egyik fogsora szűkebb egy picit, mint kellene, de hogy jól záródjon a fogsora, emiatt az alsó állkapcsa hozzádeformálódott. Azt mondta, hogy majd akkor, amikor már az első metszőklecserélődnek, meg a hátsó 4 hatosok kibújnak, ami olyan 8 éves kora körül lesz majd, akkor helyre tudja ezt billenteni. Van valami kütyü, amit felragasztanak neki a szájpadlására, de mi fogjuk naponta kétszer aktiválni, ez 3-5 hét, aztán még fenn van pár hónapot, hogy tartsa a fogsort, és utána veszik ki. Aztán lehet, hogy kell még valamilyen egyéb kezelés, de az is lehet hogy nem, de ez majd akkor derül ki úgy is. Szóval no para, meg lehet ezt majd oldani. 

A logopédus nénivel még nem tudtam azóta beszélni. Hogy tud-e ezzel az infóval mit kezdeni, és hogy Milánnal ennek fényében s-sz hangok tekintetében tud-e, vagy érdemes-e foglalkozni, hát azt majd megmondja. 

Aztán jövőre Mátét is meg akarom mutatni ennek a bácsinak, hogy rá mit mond. Neki is kicsit ferdén nő az első metszője. Vele már lehet is kezdeni valamit. És inkább most, mint később. 

Milán aznap már nem ment vissza oviba. És mivel tudtam, hogy odafelé rohanás lesz, ezért Marci pénteken ovibanalvós volt, hogy legalább visszafelé ne kelljen rohanni. Így kényelmesen visszatroliztunk, hamburgereztünk, hazasétáltunk. Milán olyan kis fecsegős, olyan jó vele lenni :) 

Délután pedig ezerrel tortát díszítettünk, szombaton tartottuk Máté iskolás haveros buliját. 

 

Kis esti Milánpánik

Fürdés után van már, várja, hogy Máté is elkészüljön, és jöjjön a mese. A kanapén kuporog, és közben filozofálgat:
- Képzeld el, vannak olyan emberek a Földön, akiknek nincs feleségük!
- Igen vannak.  - mondom.
És egyszer csak elkezd pityeregni.
- De Anya, mi lesz, ha nekem sosem lesz feleségem!
- Óóóó, Milán, biztos lesz majd! Ezért pityeregsz?
- Igen. Mert mi van, ha mégsem lesz feleségem, és akkor gyerekeim sem lesznek, meg unokáim sem!

És közben rendes, igazi könnyeket hullatott.... végül sikerült meggyőznöm, hogy ezen még ne aggódjon, messze van az még.

Suliváró és sakkverseny

Pénteken volt az iskolában az első suliváró foglalkozás.  Emlékszem, Mátéval nagy izgalommal vártuk. Vagyis én. Máté szerintem nemigen értette, hogy mirefel ez a nagy izgalom. De hát hogyne izgultam volna, mikor akkor jártam én is először az iskolában, akkor nyitottam ki legeslegelőször azt a vaskos fa ajtót, aztán belépve minden olyan iskolaszagú volt, és minden olyan idegen, olyan nagy, az ovihoz képest. 

Bezzeg most... már nem csak én, hanem Milán (és Marci) is, hazajárók lettünk az iskola kapuin belül. Bár még mindig vannak az épületnek felderítetlen folyosói, amerre még sosem jártam, de ezt leszámítva már nagyon magabiztosan mozgunk odabent, és volt némi elképzelésem is már, hogy miként fognak ezek a foglalkozások zajlani, (pontugyanúgy, mint 2 éve :) ) ezért most nem volt az a nagy izgalom előtte. 

Az izgalmat végül csak megkaptuk, mert Máté aznap délután sakkversenyen volt a sakkos bácsival egy másik iskolában. Attila bácsi előzőleg azt mondta, hogy szerinte 5 körül már visszaérnek a suliba, ezért úgy terveztük, hogy odamegyek Milánnal és Marcival 5-re, 5-kor kezdődött a suliváró is, és Feri meg hazajön Marcival meg Mátéval. De Mátééknak 5-kor még se hírük, se hamvuk nem volt, és végül fél 7 körül, mire már a foglalkozásnak is vége volt, akkor értek vissza. 

3-an voltak az osztályból, érmet nem kaptak, csak oklevelet, de így is nagyon boldogok voltak. Máté 3 döntetlent játszott, meg kétszer kikapott, de Attila bácsi szerint ügyesek voltak, mindenki hozta a tőle elvárt szintet. Kapott is tőle mindenki egy szalámis pizzaszeletet hazafelé :) (Attila bácsi mindig meglepi őket valami nyalánksággal a sakkfoglalkozáson is. :) )

A suliváró legfontosabb momentuma, hogy ilyenkor mutatják be a leendő elsős osztályfőnököket, akikre nagyon kíváncsi voltam. Előzőleg ugyan már nézegettem őket a honlapon, de hát élőben azért mégis csak más. Ráadásul az egyik osztályfőnök nem is az lesz, akinek most negyedikesi vannak, hanem egy fiatal. 

Két osztályban gondolkodnak, egy matekos osztályban egy rutinróka, szigorú kinézetű tanítónéni és egy nagyonmosolygós napközis nénivel, és egy  angolos osztályban egy valamennyire pályakezdő, fiatal tanítónénivel és egy napközis tanítóBÁCSIval!!! Elsőre e felé hajlanék, de hát messze van még a tavasz, és lesz még több ilyen alkalom is, amikor találkozhatunk, majdcsak sikerül valami határozott álláspontot kialakítanunk. 

Amíg várakoztunk, hogy mindenki befusson, aki be akar, addig a gyerekek megoldhattak néhány feladatot, labirintust, különbségkeresést, pontösszekötőst, ilyesmit. 

Aztán mindenki levonult a tornaterembe, ahol 4 állomáson mindenféle ügyességi feladatokat kellett elvégezni. Volt labdavezetés jéghokiütővel, meg célbadobás, babzsákkal fejen egyensúlyozás állva és guggolva, és volt kötélen hintázás. Olyan Tarzanszerűen. 

Milánnak a hokiütős meg a köteles feladat volt a kedvence, meg a célbadobás, a babzsákosat nem szerette, pedig abban is ügyes volt. Közben Marci is befurakodott (volna) mindenhová, ahová csak tudott.

Mikor mindenki körbeért, akkor visszamentünk a terembe, a gyerekek csináltak kókuszgolyót, ittak málnaszörpöt és bodzaszörpöt, és elvileg jöhettünk is volna haza. De ekkor még a sakkosok nem voltak sehol! Milán meg Marci pedig leállt fölnyalogatni a tálcán maradt darált kekszet. Áhhh....

Hát így telt az első suliváró, ami idő közben Mátéraváróvá alakult. Decemberben lesz a következő alkalom.

Nyílt nap a suliban

Tegnap reggel nyílt órák voltak az iskolában. Hivatalosan az első két órát lehetett látogatni, nálunk ez tesi és matek volt, de Angéla néni meg a napközis tanító még rádobtak erre egy néptánc bemutatót a harmadik órában.

Reggel a szokásos menetben zajlott minden, annyi különbséggel, hogy az ovisokkal is próbáltam még úgy odaéri az oviba, hogy 8-ra még át tudjak tekerni az iskolába. Ez végül olyannyira sikerült, hogy a Borókában még sötét csoportszoba fogadott, és a borókások még a szomszédos gyűjtőcsoportban várakoztak. Szerencsére amíg Marci átöltözött, addigra Ica néni is betoppant, és együtt mentek be és kapcsoltak villanyt. Nagy kaland volt ez így korán reggel :) Mármint a villanykapcsolás. 

Teljesen jó időt mentem az iskoláig, simán 8 előtt odaértem. Bár van lent a tornaterem mellett öltöző, de Mátéék nem használják, hanem fent öltöznek át a teremben, és tornacuccban vonulnak le a tornaterembe. A termet pedig gondosan bezárják. 

A tornaóra pont olyan volt, mint amilyenre én magam is emlékszem még iskolás koromból, tornasor, jobbra át, balra kanyarodva lassú futás indul, satarasattara.... Futás közben mindig volt valamilyen feladat, leguggolás, babzsákdobálás, ugrálás karikán átbújás, a végén pedig kidobós játék volt. Szóval a tornaóra menetét illetően nem sok változás volt az elmúlt 30 évben. A gyerekek ügyesek, aranyosak voltak, és jól felébredtek legalább, mert a következő óra matek volt. 

Tavalyról már sejtettük, hogy mire számíthatunk a matekórán, pörgést, és sok számolást, legtöbbször fejben. A téma most a kétjegyű számok összeadása, kivonása 100-ig tizesátlépéssel volt. Ezt csinálják már egy ideje mindenféle formációban, nem megy még mindenkinek maradéktalanul hibátlanul, kapásból meg pláne nem, Máté is hajlamos még elszámolni, ha nem figyel. 

A kedvencem nekem a találós kérdésbe ágyazott feladványok voltak, pl. melyik az a szám, amelyiknek mindkét számjegye egyforma, és a 10-es helyiértékén a legkisebb páros szám áll. Ilyesmik. És akkor nekik föl kellett írni, aztán leellenőrizték.

Az órán egyébként ügyes volt, sokszor  jelentkezett is, meg amikor rámutatós gyorsválaszos feladat volt, akkor is jó volt, bár van néhány delikvens, akik notórius bekiabálók. engem ez egy kicsit zavart, de A. nénit nem annyira, legalábbis nem szólt rájuk elég határozottan, úgyhogy nem is maradt abba. Az utolsó feladatra már kicsit elfáradt Máté , és a 3 összeadás után a 3 kivonást is összeadta, mert nem figyelt.   De még mindig úgy érzem, és látom, hogy ez az ő terepe, ezt szereti, sokkal inkább, mint a helyesírást. 

A szünetben volt egy kis dínom-dánom, mert az egyik kislánynak épp tegnap volt a szülinapja, volt süti, meg üdítő, habzsidőzsi, hejehujavigalom. Meg padrendezés, mert kellett a tér a néptáncnak. A terem szélére kitolt padok alatt a fiúk aztán pillanatokon belül bunkeres játékba kezdtek. :) 

Máté nemigen van oda a néptáncért. A napközis tanítójuk tartja nekik keddenként, iskolaidőben. Eddig azt hiszem 2-3 órájuk volt csak, mert Mariann néni csak novembertől van, de most bemutatták, hogy mit tudnak már. Hát a lányok még csak-csak lelkesek és ügyesek voltak, de a fiúk arcán inkább az unalom tükröződött, inkább mentek volna ki focizni, gondolom. De azért megemberelték magukat, és végül egész ügyesek lettek. Máté is csinálta szépen, amit kellett, igaz, nem mosolygott volna egy centit se, de becsülettel végigtopogta azt a fél órát, ami erre volt szánva. Körjáték volt, meg egy kis páros tánc. Máté az elején tudatosan jól helyezkedett, hogy melyik két lány közé áll be, nehogy valaki neki nemtetszővel kelljen táncolnia :) 

Máté tőlem elég távol állt, de azért néhol fellelhető ott a hátsó részen, amint épp a rózsaszínsoknyás Borikával ropja :)

A tanultakat elvileg be fogják majd mutatni iskolai ünnepségeken is, szóval van tétje is a dolognak, nem csak úgy ugrabugrálnak a semmibe. :)

Szóval szép volt jó volt. Jövő héten fogadóóra. Nagyon kíváncsi vagyok. 

(Egy dolog volt csak, ami kicsit szúrta szememet, meg más anyukákét is ott a fal mellett, hogy a néptáncolás közben kiállították az egyik kisfiút, mert bohóckodott, és ő az egész órát végigülte a tábla alatt. Szerintem nem volt annyira gáz a helyzet, hogy pont egy ilyen mozgásos foglalkozásból ki kelljen zárni. Persze utána már a kérdésre, hogy vissza szeretne-e állni, akkor nyilván azt mondta, hogy nem. Két problémám is volt ezzel, egyrészt nem biztos, hogy a kirekesztés a legjobb módszer, mert ettől nem fog legközelebb sem jobban viselkedni, mert megrántja a vállát, és kiáll. Sőt pláne bohóckodni fog, ha nem akar táncolni, mert tudja, hogy akkor ki fogják úgyis állítani. Másrészt  pedig ez csak egy jó lehetőség a többinek is, akiknek ugyanúgy nincs kedvük táncolni, mert azt látják, hogy hát elég csak egy kicsit viháncolni, és máris megúszom a táncolást. 

Biztos nem könnyű egy olyan habitusú gyerekkel, mint Ő, mert tényleg nehéz eset, de szerintem pont nem egy ilyen lazább, kötetlenebb foglalkozásból kellene kizárni, amikor kicsit kiengedhetné ő is a fáradt gőzt. Meg biztos nem akarták, hogy a bemutatóórát szétbohóckodja, megértem én ezt is, csak hát mégis olyan rossz volt ezt onnan kívülről látni. )

Ovis fogadóóra az iskolaérettségről

Nagyon közeledik már az év vége... hiába próbálom abba a tudatba ringatni magamat, hogy óóóó, hát még csak november közepe van, ilyenkor év vége felé rendre felgyorsulnak, besűrűsödnek az események. Az iskolában és az óvodában is mindig van valami. Nyílt órák, fogadónapok, kezdődnek a suliváró foglalkozások, nyakunkon az advent, a mikulás a karácsony és a születésnapok. Csak kapkodom a fejemet, és a noteszom, amibe a fontos dolgokat írom, az lassan vetekedhet egy topmenedzserével. 

Szóval csak ez az oka, hogy a múlt csütörtöki ovis fogadóóráról még mindig nem emlékeztem meg. Milánról van szó. 

Ez amolyan előértékelő volt tulajdonképpen, még a Difer előtt állunk, az majd csak januárban lesz (azt hiszem), de az óvónők egy nagyon komplett felmérést készítettek a gyerekekről az elmúlt 2 hónapban. Félig-meddig szükséges volt, hogy ki tudják szűrni, kik azok, akiknek külön fejlesztés javallott, kinek hol vannak még hiányosságai, amire érdemes lenne ráfeküdni  még a difer előtt, hogy akkor és ott már ne legyen semmi gond. Ez nekem merőben új megközelítése volt a dolgoknak, Mátééknál ilyen volt, fogadóóra sem, se előfelmérés, vagy ha volt is ilyen, akkor nem volt mellé ilyen üljünk le és beszéljük meg körítés, pedig jó lett volna, én hiányoltam ezt akkor. Biztos említettem is ezt annak idején. Így amikor kikerült egy papír, amire fel lehetett iratkozni, gyorsan le is csaptam egy időpontra. 

Nagy meglepetéseket nem vártam, pláne, hogy pont azon a héten kaptuk meg a féléves értékelő lapot is, amin Milán már zömében zöld vonalakat kapott, (piros-citromsárga-narancssárga-zöld), tehát nagy bajok nem lehetnek vele. 

Az óvónénik rögtön azzal is kezdték, hogy igazából nem is nagyon tudnak mit mondani, mert Milán mindenben jó, mindent tud, amit tudnia kell, sőt annál még többet is, simán már most is iskolaérettnek mondanák, pedig van addig még vagy 9 hónap. Nagyon meg vannak vele elégedve, nagyon okos, nagyon lelkiismeretes, nagyon kitartó, társaival is nagyon barátságos, törődő. Érdekesnek tartották, hogy Milán 1-2 kisfiút tart úgy igazán barátjának, de ettől függetlenül bárkivel, aki mellé csapódik, azzal szívesen játszik. Az óvónénik szerint nagyon  különleges pozíciója van a csoporton belül Milánnak, mert nem vezéregyéniség, viszont a gyerekek nagyon keresik a társaságát és szeretnek vele lenni, vele játszani, Milán pedig nem taszítja őket el magától. 

Aztán pár szóban kitértek azért az egyes területekre, és értékelték azokat, de valahogy mindig az lett a vége, mint amit Ben Storckról írtak a napokban a nagy győzelem után, hogy amihez nyúl, az arannyá változik, hát Milán is kicsit ilyen, hogy amibe fog, azt megcsinálja, és jól csinálja meg. 

1. mozgásos, térbeli eligazodás

Teljesen rendben van. Ha mozgásról, sportról van szó, akkor ott Milán otthon érzi magát abszolút, még az óvónők szerint is remekül focizik, nagyon jó a labdakezelése, ügyes. De akár kosárra dobás van, akár pattogtatás, akár egymásnak dobálás, Milán mindig jól teljesít. Csakúgy mint az erőfeladatoknál. Szilvi néni saját bevallása szerint csak tátott szájjal tudja nézni, ahogy Milán húzódzkodik. És tényleg. Elemi erő van benne, amit a későbbiekben ki kellene mindenképpen használni, és akár jó versenysportoló is lehetne belőle. Az óvónők látnak benne fantáziát és lehetőséget. 

Szilvi néni meg mindig mondja, hogy Milán az egyik legjobb néptáncos az évfolyamon, még csak nem is a csoportban. Persze azt mondja, hogy nem szeret néptáncolni, de tud. A ritmusérzéke nagyon jó, visszatapsol, visszadobbant mindent rendre, és az egymás utáni utasításokat is többnyire jól meg tudja oldani. Pl. fordul hátra, közben tapsolt hármat, majd fordulj jobbra. 

Térben idénre már maximálisan eligazodik, tavaly még voltak a jobb-ballal bizonytalanságok, de azóta belejött. Fönt, lent, alatt, fölött, mellé, elé, mögé, ezek sima ügyek már régóta. 

2. logikai, matematikai feladatok, memóriatesztek 

Milán másik nagy erőssége. A számolás, a halmazolás, a különbségkeresés, a logikai feladatok, ezek neki nagyon mennek. Memóriajátékban szinte verhetetlen. Kati néni mesélte, hogy memóriakártyáztak, 4 gyerek, meg ő, de Milán rongyosra vert mindenkit, Kati nénit is beleértve. De vissza tudja mondani, rajzolni a felsorolt vagy felmutatott ábrákat is. Igaz, az nagy fájdalmuk az óvónéniknek, hogy nem rajzol, pláne, hogy amikor oviba került, akkor csodaszép rajzokat rittyentett, most meg szinte egyáltalán nem akar rajzolni, de amikor feladat van, akkor azért rávehető, magától nem ül le. Itthon is így van ez, hamarabb megold egy tappancs újságnyi feladatlapot, vagy vág-ragaszt valamit, semmint rajzoljon. Nem  tudok ezzel mit csinálni, kényszeríteni nem tudom. 

3. verbális érettség

 Szókincsileg, mondatalkotásilag teljesen rendben van, korát meghaladóan fejlett a szókincse, ennek ellenére nem egy nagy mesélő. Ha viszont olyan kedve van, akkor viszont nagyon részletesen és pontosan vissza tud mondani eseményeket, történéseket, de sokszor noszogatni kell, hogy mondjon már valamit. Persze kérdésekre válaszol, de magától nem megy oda sztorizni az óvónénikhez, hogy hú most ez meg az történt. 

Néhány hang képzésével vannak még gondok, (sz, s, cs, z, zs,)  de hát jár logopédiára, úgyhogy azok pikkpakk a helyükre kerülnek. 

Hallott mesét jól vissza tud adni, képeket le tud írni, az időbeli sorrendiséggel nincs problémája. Még néhány dolog csiszolható, hogy gondolkodás nélkül menjen, hogy mi jön a szerda után, vagy mi van a június előtt, de ezek még mind nagycsoportos feladatok tulajdonképpen, és már most is előrébb tart benne mint elvárható lenne ilyenkor novemberben. 

Szóval tényleg csak dícsérték, és szerintük nagyon értékes kis ember lesz belőle, ha jól kezeljük az ő tehetségét. Fontosnak tartották, hogy Milánnal együtt válasszunk neki tanítónénit, mert érzésük szerint neki ez fontos. Hogy biztonságban érezze magát. Mert ha ez megvan nála ez a belső biztonság, akkor ki tudja magából hozni azt, ami benne van, és ez független attól, hogy milyen iskolába megy. Azt mondták biztosak benne, hogy Milán bármilyen iskolában megállja a helyét, vagy meg fogja állni, de ők a pedagógusra helyeznék az elsődleges hangsúlyt és nem az iskola "nehézségére". 

Máté sulijában, a körzetesben, most pénteken kezdődnek a suliváró foglalkozások, melyek keretében meg lehet ismerkedni a jövő évi elsős tanítókkal. Hát kíváncsian várjuk. Aztán majd döntünk. Nincs sok lehetőség előttünk amúgy, mert körzeten kívüli jónak tartott iskolákba a mi kerületünkben nemigen lehet bekerülni, csak úgy ha átjelentkezünk abba a körzetbe, ami a mi esetünkben kizárt. Szabad férőhelyek pedig ezekben a sulikban pont az átjelentkezések miatt nincsenek, sőt 120 %on dolgoznak, maximális osztálylétszámokkal. Arra van még lehetőség, ami Máté szempontjából kerül majd megint terítékre, hogy felső tagozatra átjelentkezni egy specifikusabb suliba, de hogy erre milyen lehetősségek vannak, azokat még nem tudom. Most kezd ez téma lenni a sulis anyukák között. 

Szóval izgi lesz. Meg kell hoznunk néhány döntést, mérlegelnünk kell dolgokat, mindezt úgy, hogy Milánnak jó legyen, hogy megtaláljuk a helyét, ahol fényesre csiszolják a benne lévő gyémántot. Nem kis feladat azért ez.

(Teg)Napi Marci

Délutánra sütit ígértem a fiúknak. Marci segített is keverni, kavarni, összerakni. Mindig lelkes segítő. Amíg be nem hisztizik valamin, vagy amíg el nem unja. Szóval összeraktuk a sütit, boci szeletet csináltunk. A tészta már a tepsiben, készítjük a túrót, közben izzítom a sütőt 180 fokra. Tésztára rá a túró, és már mehet is a sütőbe. Nyitom ki, raknám be...

Erre ott figyel a rács közepén Feri kerti  gumipapucsa!!!!! Szépen egymás mellé állítva mind a két párja. 

Hirtelen nem is találtam szavakat, csak pislogtam kettőt, biztos rosszul látok. Aztán kérdeztem Feritől, hogy ez meg mi? Nem tudta. Én még mindig a tepsivel a kezemben ácsorogtam, Feri meg kivette a sütőből a papucsot. Fincsi meleg volt, de szerencsére nem olvadt meg. Viszont jó kis olvadó gumiszag lett a sütőben. 

Persze rögtön Marcira meresztettük mindannyian a szemünket. 

- Maaaaarciiiiiii!!!!!!! Te voltál? Te tetted a papucsot a sütőbe?

- Iden, én. 

- De miééééééért?????

- Hát nem is tudom!- mondta vigyorogva. (Ez mostanában a szava járása)

Ekkor mondjuk már én is csak nevetni tudtam az egészen. 

Jól kiszellőztettünk. Megvártuk, míg a sütő is szagmentesítődik. Végül a süti is megsült. 

De ez??? Komolyan.... mit tud még kitalálni?????

Marci az oviban

Nagy nap volt tegnap a Boróka csoport életében, mert tegnap volt a napja annak, hogy Marci is ott aludjon életében először az oviban, annak az apropóján, hogy én éppen alvásidőben a Csillag csoportos óvónénikkel fogadóóráztam Milán kapcsán. 

Szerdán már beharangoztuk az óvónéniknek, hogy másnap bizony ott fog aludni Marci, készüljenek!!!! Nagyon örültek neki, és nagyon lelkesek voltak, és el is hintették a nagy hírt a csoportban. Ezt onnan tudom, hogy amikor szerda délben mentem Marciért, akkor az egyik kislány elém penderült, és izgatottan elmesélte, hogy képzeljem el, hogy holnap a Marci is itt fog aludni! 

Búcsúzáskor Ica néni mondta Marcinak, hogy:

- Akkor  holnap várlak, és akkor majd alszunk együtt!

- Nem. - vágta rá Marci duzzogós arcot vágva- Sírni fogok!

- Ugyan már!- mondta Ica néni- Nem fogsz Te sírni! Ha meg sírsz, akkor majd megvigasztallak!

Délután és este, amikor Milán szóba hozta a másnapi ottalvást, akkor még határozottan azt állította, hogy márpedig ő anyával fog aludni, de reggel, amikor újra előkerült a téma, akkor már nem ellenkezett. Igaz, nem is volt az a kitörő öröm, inkább csak belenyugvás. 

- Akkor ma alvás után megyek majd érted, jó?

- Jó! - mondta olyan zabálnivaló Marcisan. 

Szépen, rutinosan ment be Ica nénivel a csoportba, az alvónyulát is odarakta a kiskosárba, ahogy szokta. (Az alvónyulat akkor is hordjuk magunkkal, amikor nem alszik ott. ) Olyan puszilgatnivaló ilyenkor reggel. :)

2-re mentem a fogadóórára. Kicsit korábban már ott voltam, és kicsit el is húzódott az előttem lévő anyukával a beszélgetés, így volt időm hallgatózni a Boróka csoport táján. De csend volt. Néma csend. Ebből arra következtettem, hogy mindenki, beleértve Marcit is, alszik. Aztán találkoztam Ica nénivel, aki mondta hogy minden oké, igaz, kicsit később sikerült csak elaludnia, mint a többieknek, de alszik, és édescukorborsó. Aztán Éva néni is kijött a konyhába, ő volt délután, és ő is mondta, hogy no para, Marci szépen alszik, és édesaranyos kismókus. Mondta, hogy szépen bement a többiekkel, nem volt semmi nyafogás, aztán odaültek mellé, és megfogták a kezecskéjét, simizték a buksiját. Egy darabig kereste a fekvést az ágyon, de aztán szépen elaludt. Be is hívott, hogy kukkantsam meg nyugodtan, hát belestem. 

Édesen szunyókált a kis ágyán, közvetlenül az íróasztal mellett. Úgy aludt, ahogy itthon is szokott, összekuporodva, egyik kezével az arcán, feje alatt a nyuszikája, ahogy azt Milántól tanulta :)

Fél négykor, uzsonna után mentem érte. Éppen Erika néninek, a ped. asszisztensnek segített pakolni, de amikor meglátott rohant ki nagy boldogan, ahogy szokott. Aztán követelte a beígért Dörmi mackóját :) 

Úgy váltak el Éva nénivel, hogy ma is ott alszik. 

Ebben nem voltam annyira biztos, Marci is azt mondta délután, hogy ma nem alszik ott, de végül reggel mégiscsak abban maradtak Icanénivel, hogy ma újra kipróbálja az oviban alvást. Úgyhogy ma megint hosszú napos lesz. 

Amikor jöttem haza az oviból, jött szembe velem egy borókás kislány az apukájával. Hallottam már messzebbről a kislány csacsogását, hogy: - Ő a KisMarci anyukája! Aztán egymás mellé értünk, köszöntünk, és a kislány újságolta, hogy:- képzeld el, Apa, hogy tegnap a KisMarci is ott aludt az oviban! Képzeld el! Nagyon jó volt, hogy ott aludt! 

Hát ilyenek ezek a borókás lányok :) 

Kíváncsi vagyok, hogy ma mit fog Marci mondani délután. Már nagyon várom, hogy érte mehessek!

Komposztünnep

Az ovink szeretné elnyerni a Zöld Óvoda címet, és ahhoz, hogy ez meglegyen, mindenféle kritériumoknak kell megfelelni. Ilyen például, hogy szelektíven legyen gyűjtve a szemét, hogy a gyerekek közreműködésével legyen az óvoda udvara, és környezete minél zöldebb, virágosabb, meg még egy csomó minden. Tavaly óta az ovi oldalában két komposztáló is üzemel. Mi mondjuk itthon is nagyon szelektíven gyűjtünk mindent, és komposztálónk is van, szóval nálunk tudják a gyerekek, hogy mit hová dobjanak, és hogy mi kerülhet a komposztálóba, és mi történik később a kész komposzttal, de nincs minden családnál így, mert nem mindenhol van erre lehetőség, szóval jó dolog, hogy az oviban van erről szó. 

Tavaly a zöld ovi keretén belül szemétszedés volt, idén pedig komposzt ünnepet tartottak, melynek keretén belül a gyerekek almahéjból meg krumplihéjból mindenféle állatokat készítettek. Gilisztát, csigabigát, dióból csattogó hangszert készítettek. 

Az egyik csoportban volt mezítlábas anyagfelismerés, csukott szemes magfelismerés, és ami Milán kedvence volt az egy kartonpapírból készült komposzt-automata, amibe olyan anyagokat kellett bedobni, amik komposztba valók, és a helyes válaszért cserébe diót és mogyorót kaptak. Milán két maroknyi csemegét zsebelt be :)

Aztán volt virágültetés, aztán mindenki dobott valamit a komposztáló tetejére, és körbeénekeltük mindenféle őszi nótával.

 A jó hangulathoz pedig finom csipke-, citromfű-, és csalántea járult még hozzá.

Milán az autóban

Ahogy beülünk az autóba, Milánnak rendszerint mindig ezer kérdése, és közlendője akar egyszeribe, és csak csivitel a hátam mögött. Legutóbb, amikor Ózdra mentünk, az őszi szünet előestéjén, akkor is sziporkázott, és milyen jó, hogy Feri mondta, hogy írjam bele a telefonomba, mit fecseg, mert különben már elfelejtettem volna szerintem. Így, hogy beírtam, így viszont nem felejtettem el, sőt még fel is emlegetjük alkalomadtán.

Megyünk a benzinkútra, beállunk, Feri kiszáll. Vannak dolgok, amiknek mindig ugyanúgy le kell játszódniuk, különben még megállna a Föld a forgásában. Az egyik ilyen, hogy minden egyes alkalommal leolvassák a kiragasztott piktogramokról, kórusban kiabálva a hátsó ülésen, hogy miket nem szabad csinálni a benzinkúton. Hogy nyílt láng használata tilos, telefonálni tilos, stb...
Sorolják, sorolják, Máténak van a legkönnyebb dolga, mert ő ül a legközelebb, és még olvasni is tud,  Milán pedig a túloldalról behajolva, az utolsó ábránál, amelyiken az van, hogy tankolás közben szállj le a motorról, felkiált:
- És pókot behozni tilos!!!! 

 
Elindulunk. 
- Apa, és mikor lesz majd szülőkút tábla?
- Milyen tábla?
- Szülőkút.
- Az mi Milán?
- Hát amikor egyszer csak keskenyebb lesz az út, szülőkút lesz. 
- Az útszűkület, Te, nem szülőkút!!!!!
- Apa, és hol van repülőgép mélyrepülés tábla?
(ezt hol láthatta vajon?)

Őszi görkori

Még az őszi szünetben történt, hogy Milánnak eszébe jutott, hogy menjünk el görkorcsolyázni, és addig-addig mondogatta, hogy végül előkerestem a görkorikat. Máté nem jött velünk, mert neki bent maradt a suliban a görkorcsolyája. Csütörtökönként görkorizni szoktak tesiórán. 

Milán Máté régi egysorosát húzta fel, még nem volt rajta egysoros kori sosem, de nem aggódtam egy percig sem amiatt, hogy nem fog neki menni. Először kicsit csetlett-botlott, és mutatott néhány akrobatamutatványt, de aztán 10 méter után belejött, és zúzott, mint a golyó.

Nagyobb kihívás volt, hogy Marci is ragaszkodott ahhoz, hogy görkorival jöjjön, hiába próbáltam erről lebeszélni. Még arra is vevő lettem volna, hogy jöjjön a kétkerekű bicajjal, és akkor tanuljon meg végre kétkerekűzni, de nem, nem, nem és nem- mondogatta kitartóan, így hát beadtam a derekamat, és előkotortam Milán régi koriját, ami sarokrésznél kétsoros. Kicsit még nagy volt rá, de hát hajthatatlan volt, az kellett, hát legyen. 

Nem mentünk messzire, csak az utca végi betonpályára gyakorolni. Épp elég volt odaáig eltolni Marcit, aki eléggé kacsázott. Aztán meggyőztem, hogy ne akarjon lépkedni, meg gurulni úgy, mint Milán, hanem csak tartsa a lábát párhuzamosan, én meg tolom. Így egy kicsit könnyebb volt, és jobban is haladtunk. 

Mire a parkba értünk alaposan leizzadtam. A betonpályán Milán már teljesen jól tolta, mi is mentünk pár kört Marcival, és végül ő is egész jól belejött, és egyre kevésbé kellett erőből tartanom. A hazaúton már teljesen jól haladtunk, igaz, mire hazaértünk, azért jól elfáradtak. 

A parkban pedig csodaszép volt az ősz. 

A nagy levéltakaróban még Marci is könnyen tudott lépdelni a korcsolyában

Milán a távolban gurul

Két kerítésnyire a háztól már muszáj volt megpihenniük.

Utolsó nap, hazafelé

Fájdalmasan indult a vasárnap reggel, pedig én aztán szeretem ha érzem a testemet, és nem esek pánikba egy kis izomláztól, de amikor kinyílt a szemem olyan 7 óra tájban, óraállítás után, akkor úgy éreztem nem tudok megmozdulni. Deréktól lefelé egy komplett fájdalom voltam. 

Aztán csak összeszedtük magunkat és lebattyogtunk reggelizni. Az a pár lépcsőfok, ami levezetett az étterembe, maga volt a pokol. Jó alaposan bereggeliztünk megint. Azért el tudnám itthon is képzelni ezt a svédasztalos reggelit minden nap, hogy mire felébredek, akkor már ott van minden az asztalon, rántotta, sültkolbász, sajszeletek, sonkák, palacsinta... nyaminyami. Szerintem ez a legjobb a félpanzióban, hogy nincs más dolgod, csak lemenni, és megenni mindent. :)

Reggeli után gyorsan összepakoltuk a cuccunkat, mert 10-kor el kellett hagynunk a szobát. Mindent bepakoltunk a kocsiba, de még nem indultunk haza, hanem beslattyogtunk megint a városba, hogy amit a múltkor kinéztünk, de nem vettünk meg, azt most mind megvegyük. 

Most is szép napos délelőtt volt. A város fölött csak úgy ragyogott  a hóval borított hegytető, és mikor felnéztünk, akkor nagyon durva volt még belegondolni is, hogy tegnap ott jártunk fenn. Olyan magasban! Olyan hóban! Most meg... itt sétálunk a verőfényes napsütésben. De  a combközépig érő hónak a  gondolatától is borzongtam. Innen lentről jó volt nézni, de akkor nem vágytam oda föl még egyszer. 

 A hotel mellett, ahogy mentünk ki az útra, a mezőn volt egy csapás, azon mentünk, nem kerültünk körbe. Két fenyő törzsére ki volt akasztva ez a tábla olyan 20 méterre egymástól. Persze nem tudtuk, hogy mit jelent, csak azt, hogy valamire figyelmeztet, hogy vigyázzunk, hát vigyáztunk. Pengeéles logikával levezettem, hogy biztos azt jelenti, hogy "Vigyázz csúszik!" Mi mást. Hiszen csehül-szlovákul a fagyit is  zmrzlinának hívják, és ez a szó is zm-vel kezdődik, mi mást jelenthetne, mint jeges, fagyos, csúszós. 

Aztán csak megnéztem egyik este a google fordítóban, és meglepődtem, mert közel sem azt jelenti, hanem azt, hogy vipera! Vipera! Na hát... Ennyit a logikáról. :)

 A városban nagyjából célirányosan mentünk, hiszen korábban már feltérképeztük, hogy mit és hol akarunk megvenni, csak nem akartuk az első délután elkölteni az összes pénzünket, mert ki tudja. De azért felfedeztünk még olyan kis átjárókat meg hidakat, amiket a múltkor nem.

Megint végigmentünk az egészen a siklóig, majd vissza a kocsinkhoz a hotel parkolójába, úgyhogy pár kilométert most is beletettünk a  megfáradt lábainkba. Amikor visszafelé mentünk, akkor már nem is esett olyan jól a séta. 

Aztán autóba ültünk, és már nem volt más dolgunk, mint hazagurulni. Most nem volt olyan ködös az idő, mint pénteken, amikor jöttünk, úgyhogy most az újdonság erejével hatottak sokszor a hegyek az út mellett a távolban, mert idefelé ködben volt az egész. Most viszont nagyon szemetgyönyörködtetőek voltak. 

 Megint megálltunk egy kicsit ott, ahol idefelé is. Kicsit arrébb éppen esküvői fotózás volt. Szegény menyasszony eléggé fázott fényképezés közben. Néhány kattintás után rá is dobtak egy kabátot, de ez se sokat segített szerintem rajta :) De hát egy jó háttérért, mindent, ugyebár :)

Poprádnál már csak a hátunk mögött magasodtak a hegyek. 

A poprádi panelek és a Tátra

 Dobsinánál hazafelé.

 Az óraátállításnak köszönhetően már nagyon korán elkezdett sárgulni az ég alja.

Magyarország!

A fiúk nem mondanám, hogy a nyakunkba ugrottak, mikor megérkeztünk, épp elbújósat játszottak, és a szék alatt találtam meg őket. :) Marci nyomott ugyan egy puszit, de aztán már el is tűnt a forgatagban. A többieknek nem tudom feltűnt-e egyáltalán, hogy megérkeztünk.

Hát így történt. Nagy kár, hogy még csak eztán jött az őszi szünet nagyobbik része, amikor fél nap alatt leszedáltak minket annyira, hogy már csak emlék ez a pár feltöltődős nap. :) Azóta pedig már vissza is tértünk a szürke hétköznapokba.