csak egy kép

Mától egy csillaggal több ragyog az égen.
Az utolsó közös kép.

Vigyázz ránk odafentről, Mama!

Iskolaérettségi felmérés

Múlt hét hétfőn iskolaérettségi felmérésen voltunk Mátéval. Ez nem kötelező, sőt... mivel a nevtan  ilyen felmérést idéntől már nem végezhet ingyen és bérmentve, továbbá iskolaelőkészítést sem, így az egészet kitelepítették egy külön intézménybe, és fizetős lett. A felmérést, és később az előkészítést is ugyanaz a nő végzi és tartja egy másikkal karöltve, akik korábban a nevtanban tették ugyanezt, az Ági néni pedig az óvoda pszichológusa is volt egyben, de jelenleg ilyen pozíció sincs az óvodában. 

Szóval egyáltalán nem kötelező egy ilyen felmérésen részt venni, én csak azért szerettem volna, mert az óvoda részéről az alkalmankénti ajtóban elejtett félmondatokon kívül, meg a félévenkénti színesvonalas értékelésen kívül nem igazán tudok Máté fejlődéséről semmit. Jó, valamit igen, mert ha valamiből nagyon jó és ügyes, azt azért elmondják, meg gondolom azt is jeleznék, ha valamiből nagyon lenne maradva, de nekem kiscsoport óta hiányzik az, hogy leüljünk, és fél órát, 20 percet beszélgessünk Mátéról, hogy hol tart, mi az ami jó, mi az amit gyakoroljunk itthon is, stb...

Szóval ezért mentünk el, és azért is, meg többen dicsérték, hogy nagyon jó, átfogó és reális képet kaptak a gyerekekről. Múlt hétfőn volt a felmérés, és tegnap délelőtt mentem megbeszélni az eredményt.

A teszt 1 órás volt, és mindenre kiterjedt:

- kéz-láb koordinációja, tapsolás, koppintás, dobbantás, lépés látás és hallás alapján.

- térbeli és síkbeli tájékozódás

- rajzolás irányítottan, szabadon, emlékezetből, sorminta

- másolás

- memóriatesztelés, és formaészlelés

- sorrendiség

- vizuális fejlettség

- logikai feladatok

- verbális gyakorlatok, képről mesélés, szavak/mondatok visszamondása, mese visszamondása

Megpróbálom nagyjából leírni a lényeget, hogy meglegyen, de rengeteg minden elhangzott, és nagyon sok feladat volt, és feladatonként 4-5 nehézségi szint. Tényleg nagyon komplex felmérés volt.

Ezt a tesztet (egy Bárczi Gusztávos könyvből való egyébként) 4-10 éves gyerekekre lehet és szokták alkalmazni, a részfeladatokat külön pontozzák, majd életkorra átszámolják, és az így kapott értéket egy skálán elhelyezve kapjuk meg, hogy hol tartunk az átlaghoz képest. 

A feladatok 3 részre voltak osztva. 

1. mozgásos, térbeli feladatok

Ez volt Máténál a leggyengébb, kicsivel az átlag alatti összpontszámot ért el. Ami nagyon lehúzta, az a lábkoordinációja volt. Ha együtt csinálták Ági nénivel akkor nem volt probléma, de hallás után már bizonytalan volt, pl. nem annyit koppintott, amennyit hallott, vagy irányokat tévesztett. pl. ilyen volt hogy azt az utasítást kapta, hogy "fordulj jobbra, lépj hátra a bal lábaddal kettőt, majd fordulj balra!", és a fordulás után már eltévesztette a jobb meg a bal lábát. 

A kézmotorikája viszont nagyon jó, az ujjait simán össze tudta érinteni még a legnehezebb kombinációban is. Meg is kérdezte Áginéni, hogy nem szokott-e trambulinozni, mert a trambulin a kézre nagyon jól hat, és hogy nagyon fejlett a keze. Szokott :) A kézzel koppintás/tapsolás is jobban és pontosabban ment mint a lábbal dobbantás.

Szóval amit gyakorolni kell, a lábmunka mellett, az a hallás utáni feladatmegoldás, és az irányok, mert hiába tudja, de elbizonytalanítható. Ugyanez a bizonytalanság papíron is előjött, a jobb alsó sarok, az a bal alsó lett, síkban is törekedni kell a helyes irányokra, és hogy stabilan rögzüljön a bal felső sarok, ami az írásnak és az olvasásnak is az alapja lesz majd. 

2. logikai, matematikai feladatok, memóriatesztek

Ez a rész ment Máténak a legjobban, de ezt is vártuk egyébként, tudjuk régóta, hogy a matematikai gondolkodása jó Máténak. Ebben most nagyon meg is erősítettek. Viszonylag magas pontszámot ért el Máté ebben a szakaszban, és kiemelte Ági néni, hogy sok feladatnál a legnehezebb szintet is simán tudta teljesíteni, míg az előző szakaszban pl. már a 3-dikat sem mindig. Külön hangsúlyozta azt is több feladatnál, hogy hihetetlen gyorsan végzett még azokkal a feladatokkal is, amit ő maga, mármint Máté, első ránézésre nehéznek ítélt. Pl. kockákból kellett különféle alakzatokat kirakni, amit papíron felmutatott Ági néni. Vagy, a papíron be kellett karikázni a felmutatott ábrát, jelet, írást. Ment neki, pedig némelyik tényleg nagyon nehéz volt, de volt pl. hogy írást mutatott fel neki ( híd mellé volt a táblán) és a papíron lévő 4 közül ( híd alatt, híd mellé, híd mellett, híd fölött) ki kellett választani, hogy melyiket mutatta fel. Ezt is tudta, pedig ez már szinte olvasás, szerintem. Itt ki is csúszott egy háteznagyondurva megjegyzés a számon, de Ági néni helyeselt, hogy igen, az. A másik nagyondurva azt volt nekem, amikor a felmutatott ábrákat kellett papírra lemásolni, voltak mindenféle geometriai alakzatok, meg a máv- szó. Máté egész ügyesen visszaadta a máv-ot, csak az á betűvel volt kis gondja, mert ezt a fajta kis á-t nem tudja leírni, de megpróbálta, volt valami csigavonal:)

Ami viszont itt is előjött, hogy a teljes máv szó nem fért már ki egy sorba, csak a m, az á-t meg a v-t ezért felfelé folytatta. Ági néni szerint ez is azért van, mert a síkbeli irányészlelése még nem elég stabil. Lehet, hogy így van, de szerintem meg azért van, mert én pl. még sosem mondtam neki, hogy hogy kell írni, nem gondoltam, hogy ebbe nekem szülőként bele kéne avatkoznom, sőt egyáltalán azt sem gondoltam, hogy elvárás az, hogy betűket írjon egymás mellé. Szokott betűket írogatni, meg leír ezt-azt, amihez kedve van, és amikor kedve van.

Ami még előjött ennek kapcsán, és más feladatoknál is, a sorrendiség. Ági néni szerint, az, hogy nem egymás mellé írta a máv betűit, hanem simán folytatta fölfelé, az amiatt is van, hogy a sorrendiséggel még nincs egészen tisztában, vagyis látszik, hogy tudja, de elbizonytalanítható, nem stabil. Ez később a verbális feladatoknál is előjött, amikor folytatni kellett a hét napjait, vagy a hónapokat, de összekavarta őket. Ezt majd egy naptárral gyakoroljuk. De a sorrendiség stabilizálása egyébként a nagycsoportban feladat, szóval ez egyáltalán nem kirívó, sőt egy átlagos nagycsoportos november elején még összezavarható, de év végére már nem szabad belekavarodni. 

Aztán volt, hogy pálcikákból kellett adott formákat kirakni, úgy is hogy előtte volt a kép, és úgy is, hogy csak felmutatta Ági néni, és emlékezetből kellett kirakni. Ez jó volt. De itt is néha 90 fokkal elforgatva rakta ki az ábrákat. Irányok!!!!!

Szerintem itt voltak a rajzos feladatok is, képeket kellett lemásolni, az ment Máténak. Irányítottan rajzolni, pl. rajzolj az autó fölé egy labdát, húzz egy vonalat az autóig a bal sarokból, stb... itt a sarkokat  3- ból kétszer összecserélte,  egyszer jó helyre jót rajzolt. Ebből látszik, hogy nem stabil a síkbeli tájékozódása. 

Embert és fát kellett rajzolni. Itt egy elkapkodott Máté féle embert láttam, annál sokkal kidolgozottabbat is tud rajzolni, ha akar. Ennek ellenére tudjuk, hogy a rajzolásban mindig van hová fejlődni, még akkor is, ha az utóbbi időben szíves, sokat, és egyre jobban rajzol. 

A sormintát hibátlanul végigcsinálta, a végén már unta, és ez látszik is a külalakon, mondta is Ági néni, hogy ekkor már kérdezgette, hogy sok van-e még vissza.

Ebben a szakaszban magasan az átlag fölötti pontszámot ért el Máté.

3. verbális feladatok

Tudjuk, hogy Máté nem egy nagy mesélő, vagyis úgy van ő, hogy ha kedve van, akkor mesél, ha meg nincs, akkor végképp nincs, de leginkább arról beszél, amiről akar. Na ez itt is előjött, mert ugyan többször is eszébe jutott valami az 1 óra alatt, amit mindenképpen meg szeretett volna Ági nénivel osztani, de amikor már egy elérakott képről kellett volna beszélni, hát arról nem igazán mondott semmit.

Aztán. Volt olyan, hogy vissza kellett mondani Ági néni után a szavakat, ez nem mindig ment. Részben amiatt is, ami miatt logopédiára is jár, ezt mondta is Ági néni, de a hosszabb, nehezebb szavakkal is meggyűlt a baja. Nem tudom már pontosan mik voltak, az utolsó előtti a Konstantinápoly volt, az biztos, az utolsó meg valami olyan, amit én sem tudtam még kiolvasni sem, gondolkoztam is rajta, hogy ez vajon egy valós szó e, vagy csak valami halandzsa, de nem mertem megkérdezni.

Szóval beszélni, beszélni, beszélni, és képről mesélni. Bevallom, ilyen képről mesélést nemigen szoktunk itthon csinálni, tudatosan legalábbis biztos nem. 

Az elhangzott mesét viszont egészen jól visszamondta, csak néhány lényegesnek ítélt elemet hagyott ki. Ez jó volt. De ilyet szoktunk is csinálni, amikor megbeszéljük, hogy miről szólt a mese, vagy hogy mit csináltunk aznap, mi volt a színházban, stb.. ez nyilván azért is ment jobban. 

Itt volt még olyan hogy képeket kellett időrendbe rakni, az ment. Ebből a tanulság a sorrendiséggel kapcsolatban, hogy az időrendiséggel van gondja,az egymásutánisággal nincs gondja, hanem csak a fogalmakat keveri-kavarja, azokat kell leülepíteni. Hogy pl. ne csak hétfőtől tudja elsorolni a napokat, hanem csütörtöktől kezdve is. ilyesmi. (Máté magában elsorolta hétfőtől-csütörtökig, és úgy folytatta hangosan, de kapásból kell tudni, hogy csütörtök után péntek jön)

Felmutatott képeket kellett megnevezni, ezzel nem volt baj.

Az összértéke ebben a részben is átlag fölötti lett végül.

A három részpontszámot végül újra összeadták, súlyozták, és összességében egy kicsit átlag fölötti érték jött ki, ami azt jelenti, hogy alapvetően hozza Máté a 6 éves szintet, nincsen vele semmi gond, nincs lemaradva, több dolog még ebben az évben lesz az oviban is elvárást, és idén fogják csak tanulni, gyakorolni, szóval teljesen korrekt nagycsoportos szinten van Máté, ami jó. Egyébként én is így gondoltam, éreztem, tapasztaltam nála, szóval jó, hogy kaptam egy megerősítést, hogy reálisan látom Máté képességeit, és fejlettségét. Jó hogy elmentünk, és hogy kaptam egy átfogó képet Mátéról, amilyet egész eddig még sosem.

Amiket kiemelt Ági néni, hogy mire figyeljünk oda, arra majd odafigyelnünk, és gyakoroljuk. 

Mátét egyébként nagyon elfárasztotta ez az egy óra tömény feladatozás, úgy jött ki mint akit kicsavartak.

Hogy fog-e járni Máté iskolaelőkészítő foglalkozásra, azt egyelőre nem tudom. Én nem bánnám, ha járna, nem feltétlenül ide, mert ez a hely elég rosszul megközelíthető, és nem is nagyon jó időben van, és a kicsiket sem tudom hová tenni a foglalkozás alatt, de lehet, hogy valami más helyet keresek majd. Máténak persze nincs kedve foglalkozásra járni, de szerintem ha már ott van, akkor szívesen csinálja majd  feladatokat. De nagyon rákényszeríteni se akarom, mert annak meg úgy nem sok értelme van. Majd kitalálom, hogy hová, és mikor fér bele a hetünkbe. 

Suliváró foglalkozás

Péntek délután a körzetes iskolánkban suliváró foglalkozás volt a leendő elsősöknek. Ez már a második alkalom volt, az első akkor volt, amikor Csehországban voltunk. A foglalkozáson mind a 3 leendő elsős tanítónéni jelen volt, plusz az összes napközis tanító, de hogy melyik tanítónénihez ki tartozik, az nem derült ki, és a napköziseket nem is mutatták be.

Miután Máté csoportjából mindenkit megkérdeztem, akivel az elmúlt 2 hétben találkoztam, hogy volt-e az októberin, és jön-e a mostanira, egész szép létszámú csiribiris csapat képviseltette magát. Érdekes, hogy senki általam megkérdezett nem volt ott októberben, sőt többen azt sem tudták, hogy van egy ilyen lehetőség az ismerkedésre, pedig ők is ide körzetesek, és az ovi faliújságján kint van és az iskola honlapján is fenn van a plakát. Lehet, hogy tényleg csak én spirázom ennyire túl ezt az iskolakezdés dolgot, és másokat nem foglalkoztat ez annyira.... 

Pénteken délután aztán nagy izgalommal készültünk. Vagyis inkább én voltam izgatott, Mátét az egész teljesen hidegen hagyta, nem is akart menni, egyetlen dolog volt ami végül meggyőzte, hogy Ábel és Kristóf is ott lesz. Bezzeg Milán... ő persze jött volna! Még sírt is, hogy had jöhessen ő is az iskolába, de most itthon maradt Apával. 

Máté egész úton csivitelt, bár bevallása szerint nem érdekli az iskola, de azért ezer kérdése volt vele kapcsolatban, legfőképp az, hogy miért gyalog megyünk, és miért ilyen sokat. 15 perc alatt ott voltunk egyébként, igaz eléggé kiléptünk, normál tempóban van az 20 perc séta is. Hogy ez hogy fog beleférni a reggeleinkbe jövőre, hát azt végképp nem tudom... 

A nagy hang egész pontosan az iskola kapujáig tartott, ahogy a küszöböt átléptük Mátéból  nem nagyon lehetett kihúzni egy értelmes, és mindenki által jól hallható mondatot, leszámítva azt az egy határozott NEM-et, amikor a kedvesnéni, aki felkísért bennünket a terembe megkérdezte Mátétól, hogy várod-e már az iskolát. Szóval nem, nem várja, pedig szerintem igen, csak szerintem az oviban azt hallotta valakiktől, hogy az iskolát nem kell várni.

Az egyik teremben letettük a kabátunkat, és Máté kapott a ruhájára egy névjegyet nagy nehezen, mert kommunikálni még ekkor sem igazán volt hajlandó, tapadt rám, mint a matrica, szorította a kezemet, és arcát szigorúan a földre szegezte. 

A szomszédos teremben volt a foglalkozás, és ott végre találkoztunk egy csoporttárssal, ami kicsit lendített Máté lelkesedésén, és elfoglalta a Gellért melletti helyet az iskolapadban. A teremben szépen gyűltek a gyerekek, szülők, várakozás közben pedig Kriszti nénivel várat lehetett építeni az interaktív táblán. Hát ez valami csodaklassz volt, Máté is kipróbálta, és igazából én is szívesen kipróbáltam volna :) 

Mire végre összegyűlt a társaság, és jó sokan lettünk, bár nem számoltam, de volt egy bő osztálynyi gyerek, akkor mindenki kapott egy feladatlapot, amit párhuzamosan a táblára is kivetített Kriszti néni, és kezdődhetett a munka. Nagyon lájtos kis feladatok voltak, különbségkeresés, labirintus, és párkeresés, nem is igazán a feladat milyenségén volt a hangsúly, hanem inkább csak a hangulaton, hogy iskola, meg padban ülünk, jelentkezünk,stb... A gyerekek nagyon lelkesen oldották a feladatokat, jelentkeztek is, Máté is feloldódott már ekkorra, és ő is nagyon jelentkezett a párkeresésnél, hogy kimenne a táblához, de végül őt nem hívták ki. Pedig jó kis narancssárga póló volt rajta, igazán észrevehették volna :) 

Mi szülők eközben a terem hátsó részében ücsörögtünk, voltak akik folyamatosan beszélgettek, hát ez engem eléggé zavart, de mindegy. Én inkább Mátét néztem két sorral előrébb, ahogy ügyesen dolgozgat, és azon morfondíroztam, hogy mit is keresek én itt valójában, hogy szaladhatott el így az idő, hiszen nem olyan régen még az óvodában sem tudtam elképzelni Mátét, erre tessék, ott ül ceruzával a kezében az iskolapadban. Ezt biztos csak álmodom!

Amikor itt végeztünk, akkor mindenki levonult egy szinttel lejjebb, ahol az egyik teremben volt nagy evés-ivás, majd a kikészített alapanyagokból ki egy nyakkendőt, ki egy legyezőt fabrikált. Máténak legyező jutott, de nem bánta. 

Majd miután mindenkinek lett legyezője és nyakkendője, lementünk a báltornaterembe, és a gyerekek táncoltak egy jót, először körben, majd párt választottak maguknak és párban. Máté a legaranyosabb kis szöszkét választotta magának :) és nagyon ügyesen táncoltak. A telefonommal csináltam róluk képet, de valahogy nem lett elmentve, vagy nem tudom mi történt vele, mindenesetre nincs meg, de sebaj. 

Angéla néni viszont nagyon kattintgatott, de hogy az ő képeihez hogy lehet hozzájutni, azt egyelőre még nem tudom.

Hát így telt az első suliváró délutánunk. Egészen jó volt, és hangulatos. A tanítónénik közül ketten is szimpatikusak, de mindenki nagyon kedves volt, mosolygós, és segítőkész.  A termek is és a folyosók is csupa gyerekmunkákkal vannak tele, tényleg nagyon barátságosnak tűnik a légkör. Amikor ott vagyok, mint a múltkor, meg mint most, akkor mindig meggyőznek, hogy jó lesz ez, nem kell feltétlenül kerülőutakat keresgélnünk. Aztán valahogy a napok múlásával mégis mindig elbizonytalanodom, hogy talán mégsem lesz elég jó, hogy ki tudja, hogy mennyire lesz rossz a társaság, hogy talán mégiscsak jó lenne megpróbálni egy felvételizős helyet, mert azért mégiscsak ott motoszkálnak a fejemben a rossz vélemények is. 

De gyanítom, hogy jövő ilyenkorig így fogok kattogni, hogy vajon jó lesz-e vagy sem, és hogy nem lett volna-e jobb egy másik helyen máshol.

Naphőse Milán

Nagy nap volt a tegnapi, mert első alkalommal maradt ott Milán aludni az oviban, mivel Marcit tanácsadásra kellett vinnem éppen abban az időben, amikor érte szoktam menni. Gondoltam jó lehetőség lesz ez arra, hogy legálisan ne menjek érte, és kipróbáljuk milyen is az ovibanalvás. 

Itthon már a hétvégén megbeszéltük, hogy akkor majd kedden ottalszik az oviban, átrágtuk a miérteket, kitárgyaltuk a lehetőségeket. Cumit ugyebár nem lehet vinni az oviba, de a nyuszikájához ragaszkodott. Az ölelős nyuszimat vigyük anya, jó???? Hát persze, hogy azt vittük. 

Hétfőn reggel enyhe pánikkal a szemében és a hangjában kérdezte, hogy ma kell ottaludnom? Nem, nem ma. Majd holnap. Megnyugodott. 

Este sokadjára is mindent megbeszéltünk, hogy mi hogy lesz, és abban maradtunk, hogy nem muszáj aludni, ha nem tud, csak csukja be a szemét, és maradjon csöndben, ne zavarja a többieket. Azt mondta jó. 

Kedden reggel lelkesen pakolta a szatyorba a kispárnáját és a nyuszikáját, és nagyon büszke volt arra, hogy ma ő is az oviban alszik. 

Szilvinénivel átbeszéltük a teendőket, és rábíztam, hogy ha nagy gáz van, akkor azért mindenképpen szóljon, mert a doktornő után tudok Milánért jönni, ha kell. Mondta, hogy jó-jó, de higgyem el, nem lesz baj, Milán nagyon okos és ügyes. Persze tudom én ezt, de azt is tudom, hogy ha valamiért felhergeli magát, akkor ott aztán kő kövön nem maradt és ordít mint a sakál, és akkor nemhogy a csoportban, de a kerületben sem fog senki aludni. 

A doktornőnél nem volt semmi, azon túl, hogy megmérték Marcikát, persze ezt is utálta ( 10300 g ebéd után, és 74 cm) de oltást nem kapott mert folyós az orra.

Aztán itthon csak vártam, vártam, de Szilvi néni nem hívott, nem üzent, aztán már azt vártam, hogy mehessek értük.
Mikor odaértem, akkor még uzsonnáztak. Az ajtó nyílásából pont ráláttam Milánkára, és olyan kis aranyosan ücsörgött a kisszéken, és falatozott. Olyan nagyfiú már!
Mikor végzett, akkor szaladt ki nagy mosollyal, és újságolta, hogy aludt az oviban, és hogy jó volt az oviban aludni. Az óvónéni is megerősítette, hogy aludt, bár jó későn aludt el, de addig is csöndben volt, szépen, ügyesen, nem volt vele semmi probléma.

És bár egész délután fűnek-fának elújságolta, hogy az oviban aludt, ennek ellenére ma mégis azt mondta, hogy ne vigyünk kispárnát, és menjek érte ebéd után, mert itthon azért jobb aludni. Én meg persze érte  mentem, mert imádom, amikor itt szuszmákol a kisszobában :)

Hát ez volt az első lépés, ami dupla lépés is volt egyben, mert nemcsak az oviban alvásból  debütált Milán, hanem a cumi nélküli alvásból is. Aztán majd lesz folytatás is valamikor.
Kis lépések ezek az emberiségnek, de nagy lépések Milánnak :)

Bringó

A vasárnapi, lehet hogy az idei utolsó szép napos időt semmiképp sem szerettük volna veszni hagyni, és valami jó kis kinti programot kerestünk, amikor eszembe jutott, hogy van nekünk egy bringóhintó utalványunk, ami 1 órás bringóhintózásra jogosít minket. Úgyhogy gyorsan megkerestük, és már mentünk is a Margitszigetre.
A híd is, és a sziget is tele volt emberekkel, futókkal, mindenki ki akarta még használni az eső előtti jó időt. A hídon battyogva már nekem is eszembe jutott, hogy akár futócuccban is jöhettem volna, és amíg a fiúk bringóznak, addig én lenyomhattam volna egy szigetkört, de  hát már mindegy volt, itthon nem jutott ez a verzió eszembe. Látszik, hogy én csak amolyan kocafutó vagyok.

A szigeten a rengeteg féle járműkölcsönző között rögtön meg is kerestük azt, ahová a mi bónunk szólt, és kisebb vacilállás után, hogy hogy is legyen, felpattantunk a Vuk nevű járgányra. A fiúk elöl ültek, mi hátul tekertünk, Marci közöttünk ült egy darabig. Majd az én ölemben, majd az apáéban, majd elöl, majd kiszálltunk és sétáltunk.

 A fiúk sajnos nem érték el a pedált, így ők nem tudtak pedálozni, én is csak alig-alig, de kormányozni viszont mindenki kormányzott. Még szerencse, hogy volt fék meg csengő a járgányon, bár leginkább a "vigyázz jövünk!" egyezményes jelet használtunk, de még így is volt, hogy csak úgy ugráltak el előlünk az emberek. De azért figyeltünk hogy nem üssünk el senkit, és próbáltunk kevésbé zsúfolt sétányokon tekerni. 

Volt egyébként olyan bringó, ami gyerekméretű volt, 2 gyereknek, de azt nem akartuk, szaladhattunk volna utánuk végig a szigeten.

Marci pedig amikor elunta, akkor kicsit sétálgatott, botot gyűjtött, és kavicsot dobált.

A sziget egyébként még mindig nagyon szép és őszies. Meziriciben már akkor is minden kopár volt, amikor 1 hete hazajöttünk. Jó, hogy kaptunk még itthon egy kis napsütéses őszt.

Nagyon jó móka volt, rengeteget nevettünk.

Hazafelé pedig még utolsó utániként becsúsztunk a Pozsonyi úton lévő Alföldi-dedikálásba, és időn túl még kaptunk egy aláírást, és Milcsike egy kobakbarackot :)

Ma pedig már esik, és egész hétre ilyen vacak időt jósolnak, pedig annyi, de annyi dolgunk és tennivalónk van! Brrr....

A kilencedikések

Ma dupla fordulónapot ünneplünk.

Először is MarciÚr ma éppen 15 hónapos. Ha emlékeztek, akkor pontosan 1 hónappal ezelőtt azzal kezdtem a posztot, hogy Marci 14 hónapos és lépeget. Hát most azzal kezdem, hogy Marci 15 hónapos és JÁR!!!! Mit jár, szalad. Persze néha lehuppan, de egyre ritkábban teszi ezt. Nincsenek már csattogó gyerekkezek lakásszerte, vannak helyette mezítláb tapicskoló kistalpacskák. A mezítlábasságtól egyébként frászt kapok így tél felé közeledve, de ritkán tűri meg magán még mindig a zoknit. De én kitartóan húzom rá vissza naponta úgy ezerötszázszor (óránként). 

Kiegészítésként pedig mindenhová felmászik. Asztalra, szekrényre, akárhová, ahol van valami számára érdekes. Elég fárasztó egész nap azt sasolni, hogy most épp hová óhajt felmászni, és persze vérig van sértve, ha leveszem pl. a laptop mellől.

1 hónap alatt kinövesztette az alsó szemfogait, és hozzá még 3-at a hármasokból. Úgyhogy most 15 hónbapos, és 15 fogú. Nagyon durva!

Kedden megyünk a doktornénihez oltásra, és akkor majd pontos adatokat is fogok tudni róla. 

A járással együtt a fecsegője is beindult. Ha jó kedve van, akkor egyfolytában karattyol valamit, és ha bármilyen formában meghallja, hogy NEM, akkor rögtön rávágja, hogy DE! Határozottan, élesen, ahogy azt kell. 

Aztán másodszor, a tesóm éppen ma 30 éves!!! És mivel én lélekben és gondolatban valahol a 26 és 28 között vagyok valahol, ezért nyugodtan mondhatom, hogy mától van egy bátyám :)

Hogy elszaladt az idő!?
Hiszen nemrégen még ő is csak ilyen volt :                                                             meg ilyen

Hát nem aranyos?
De hogy kicsit magamat is cinkeljem:

 Aztán volt ilyen is:

Meg ilyen is:

Meg ilyen:

Most pedig leginkább már ilyen:

Tudod, ez volt a bevezetés. Az izgalmas részek pedig még csak most következnek:)

Nagyon boldog Harmincadikat kívánunk!

Iskolaválasztós

Akár akarom, akár nem, mivel novembert írunk, muszáj volt belevetnem magam ebbe az iskolás témába. Egyébként nem maradtam le semmiről, az iskolák java részében még el sem kezdődtek a nyílt napok, szóval abszolút időben vagyok. 

Nem tudom, máshol hogy van ez, mifelénk őrült hisztik vannak az iskolaválasztásból, mégpedig leginkább azért, mert nincs is nagyon lehetőség választani, mivel a legtöbb helyen több a gyerek, mint az iskola, ezért jó ha a körzetesek bekerülnek, körzeten kívüliekkel csak nagyon különleges helyzetben állnak szóba. Azért az ember próbálkozik persze egy -egy jó nevű, jobb nevű iskolával, de a sokadik elutasítás után már nem nagyon van értelme.

Namármost. A mi körzetes iskolánk, a Széchényi, évekkel ezelőtt, mondjuk 10 éve, nem volt egy elismert iskola, sőt... de akkor még más szabályok voltak, aki akarta, azt tudta máshová vinni a gyerekét, ma ez már nincs így. Aki akar, biztos tud kiskapukat keresni, a legfelkapottabb ugyebár az átjelentkezés, de biztos van ezen kívül még számos más, de én-mi ezekből inkább kimaradnánk. Átjelentkezni nincs hová, és egyébként sem fér bele az elveinkbe a trükközés, azt pedig hogy Máténak hogy adnám be, hogy eddig ez volt a címünk, és most is itt lakunk, de holnaptól, ha kérdezik, akkor már az, hát nekem ehhez nincsen arcom. Ennek ellenére megértem aki azokat, akik tudnak élni egy ilyen lehetőséggel, de mondom, nekünk még lehetőségünk sincsen. 

Aztán az évek során sokat változott az iskola, összevonások is voltak, meg körzethatár módosítások is, és amióta én foglalkozom a témával, nagyjából tavaly óta, azóta hallok hideget is, meleget is. 

Vannak akik azt mondják, hogy ááááá., soha az életbe nem vinné oda a gyerekét, bár azt nem tudom, hogy akkor milyen alapon tud véleményt mondani. Aztán egyre több hiteles forrást is sikerült megkérdeznem, akiknek oda járnak gyerekei, és ők többnyire jó véleményt mondtak. Persze vannak negatívumok, szerintem mindenhol vannak, de alapvetően mindenki azt mondta, hogy jók a tanárok, jó a tanterv, és rengeteg délutáni foglalkozásra van lehetőség, ott helyben, épületen belül. 

Szerdán nyílt órák voltak az iskolában, és mindenképpen szerettem volna elmenni, és ha mást nem, legalább csak körbenézni a suliban, hogy mégis milyen az alaphangulat. 

A három órából csupán csak a harmadikra sikerült odaérnem, oda is mellbedobással utolsóként, Marcival a karomban, mert már nem volt időm leadni a játszóházban. Olvasás óra volt. 

Fura volt bekuporodni a hátsó sorba a gyerekek mögé, nem is nagyon értettem, mit keresek én ott.... az óra nagyon pörgős ütemben folyt, volt szómagyarázat, szóalkotás, hangos olvasás, versmondás, melynek a végén a gyerekek értékelték szövegesen a versmondót. És bár tudom, mert emlékszem még az én iskoláskoromból, hogy az ilyen bemutatóórák eléggé idealizáltak, ennek ellenére úgy tűnt, hogy  a gyerekek lelkesek, fegyelmezettek, és még azok is törekedtek a helyes megoldásra, akik látszólag inkább a gyengébbek közé tartoztak. 

Összességében nagyon szimpatikus volt, ami láttam. Sajnos csak ezt az egy tanítónénit tudtam megnézni, de ő határozottnak, keménykezűnek, de ezzel együtt gyerekbarátnak tűnt, és sokat mosolygott. 

Később, mikor az oviban elmeséltem Ibolya néninek, hogy mi volt, akkor mondta, hogy közben utánakérdezett ő is, és pont ezt az A. nénit mondták többen, hogy ő nagyon jó pedagógus. 

Szóval talán mégsem lesz annyira nagy baj. 

Lesz még ilyen alkalom, akkor mindenképpen meg szeretném nézni majd a többi tanítónénit is, jövő pénteken pedig a gyerekeknek lesz foglalkozás, arra mindenképpen elmegyünk Mátéval.

Közben persze nézegettem más lehetőségeket, amik esetleg jók lehetnének, és nincsenek a világ végén. Mert sajnos ennek is szempontnak kell lennie, és így már nincs is olyan sok lehetőségünk, mert a másik közeli Munkácsyba lehetetlen bejutni körzeten kívülről, mert adottságaiból adódóan kis létszámos, 1 matekos osztály van, és egy rajzos, de oda képességfelmérés van. 

A másik, ami talán szóba jöhet, a Jókai, ami azért lenne jó, mert csak pár megállónyira van tőlünk, ráadásul csapásirányban, erről viszont nem sokat tudok, mert a honlapjukon nem találok infót, és az oviban sincs semmi kifüggesztve.

És hát van a nagy kedvencem, ami tök jó lenne, csak baromi messze van, de semmiképp sincs közel, a Hermann Ottó, ami egy erős reálos iskola, és bár első körben ezt a lehetőséget teljesen hárítottam, aztán csak befurakodott az agyamba, és nem hagy nyugodni. Mondanom sem kell, hogy csak körzetesek kerülnek be mondjuk 98 %-ban, meg testvérgyerekek, meg öregdiákok gyerekei. Mi egyik sem vagyunk. :( 

Hát egyelőre így állok. Szeretném azt hinni, amit hiszek is, hogy az első 4 osztály  inkább adjon egy biztos alapot, kedveltesse, szerettesse meg a gyerekekkel a tanulást, tanulják meg, tanítsák meg nekik, hogy tanulni jó, tanulni izgalmas, és érdemes. Szeretném hinni, hogy nem ezen az első négy éven fog múlni az, hogy a gyerekekből atomfizikus lesz, vagy utcaseprő. Szeretném hinni, hogy egy nem elit iskolában is vannak lelkes, a szakmájukat és a gyerekeket szerető pedagógusok. Szeretném hinni, hogy egy kicsit még lehetnek gyerekek a mai 6 évesek is, hogy nem kell feltétlenül  reggeltől estig az asztal mellett görnyedniük, hogy majd 20 év múlva legyen belőlük valami. Vagy ez ma már csak utópia? Muszáj bekerülni a mókuskerékbe, különben nem vagy senki, se gyerekként, se szülőként, mert nem a jónevűbe járatod a gyerekedet? Ugye nem? 

Mondom én, hogy izgalmas időszak lesz ez, leginkább azért, mert rengeteg kételyem van, iskolákkal kapcsolatban, tanítással kapcsolatban, képzéssel kapcsolatban, és a legrosszabb az egészben, hogy nincsenek egyértelműsíthető válaszok, hiszen egyik sem jó vagy rossz, mindegyik valamilyen. Kérdés az, és ami a legfontosabb feladatunk a következő hónapokban, hogy "kitaláljuk", hogy Máténak mi lenne a legjobb. Hogy egy keményebb iskola mellett bírná-e pl. a hosszabb utazást minden egyes nap, vagy inkább legyen egy átlagos követelményű, de közelebbi, ahol kap extra tehetséggondozást, ha valamiben jobb, mint az átlag.

Hogy tudnék helyesen dönteni? Lehet egyáltalán helyesen dönteni, hiszen mindkét lehetőség kompromisszumokkal van teli ?

Áááááhhhh!!!!! 

A csapongásaimból kiindulva nyilván nem ez lesz az utolsó hasonlóan vívódós bejegyzésem a közeljövőben. Előbb-utóbb majdcsak elriasztom még a maradék maroknyi olvasómat is :)

Újra ovi

Már tegnap elkezdtünk visszarázódni az itthoni hétköznapjainkba, és rögtön egy olyan reggellel melegítettünk be, amikor Máténak 8-ra , de inkább még 8 előtt oviban kell lennie, mert 8-kor tornájuk van a tornateremben. Ahhoz képest, hogy nem vagyunk nagyon jók a reggeli készülődésben, és többnyire veszekedés, sürgetés, és kapkodás a vége, most egész jól ment minden, igaz a fiúkat ébreszteni kellett 7-kor, de simán beértünk időre, sőt még Máté kiesett fogait is sikerült eltenni, mert anélkül nem mehettünk oviba.

Nem mondom, hogy nagyon várták volna fiúk az ovit, Milán a múlt héten konkrétan sírt, hogy ő nem szeretne menni soha többet, amikor beharangoztam neki, hogy egy hét múlva bizony újra oviba kell majd menni. Persze Máté is rákontrázott, hogy ő sem akar menni, adta Milán alá a lovat. Aztán az első sokk után lenyugodtak a kedélyek, és egész vasárnapig nem is volt az ovi téma nálunk. Vasárnap este pedig már semmiféle ellenszegülést nem mutatott egyik gyerek sem, igaz lelkesedést sem nagyon, inkább amolyan néma beletörődés látszott az arcukon. 

Végül azzal sikerült őket feldobni, hogy majd megmutatjuk, hogy milyen szépeket rajzoltak Csehországban, meg a fogakat is, és ez végül hatott. 

Máté mondjuk úgy álldogált a küszöbön tegnap reggel, mint aki most jár először az óvoda környékén is, csak állt, csak állt, és még véletlenül sem lógott be még a cipője orra sem küszöbön belülre. Végül csak bement. A torna után rajz foglalkozásuk volt, egy mesét kellett lerajzolniuk. Valami rókásat. Elfelejtettem a címét. Ma reggel pedig Máté is bevitte a rajzait megmutatni, és nagyon tetszett neki, és nagyon megdícsérte, hogy milyen szép színes rajzokat csinál most már. Van most megint egy rajverseny, "Élet a szivárványvárosban" a címe, mondta is Ibolya néni, hogy esetleg még gyorsan be lehetne adni egy rajzot, mert pont a Máté csapásvonalába vág a téma, házak, közlekedési eszközök, emberek, stb... Máténak tetszik az ötlet, azt mondta, rajzol majd valamit. Csütörtökre, vagy péntek reggelre kéne, nem tudom, elkészül-e addigra a mű. Ha nem , az sem baj, persze. 

Iskolás dolgokról is sikerült váltanom pár szót az óvónővel, és több minden szóba került, ezekről majd egyszer írok is talán részletesen, de a lényeg, hogy Ibolya néni szerint jó választás lehet, ha a matematikai vonalban gondolkodunk, mert szerinte is nagyon ügyesen, gyorsan, és helyesen gondolkodik és számol Máté. Örültem neki, hogy ezt akkor egyformán látjuk, és gondoljuk, mint ahogy azt is, hogy Máté habitusából adódóan, hogy inkább visszahúzódó, mintsem a társaság középpontja, hogy nemigen szeret szerepelni, hogy magától nem válaszolna véletlenül sem, csak akkor ha kérdezik, szóval ezek miatt, és nem a képességei miatt, nem biztos hogy jó lenne neki egy "versenyistálló" jellegű iskola. Én is így látom, egyébként.

Milán nagyon ügyes volt tegnap reggel is, és ma is. Hoztuk újra a szeptember elejei simán bemenős formát, kíváncsi vagyok, ezúttal meddig fog tartani. Délben mentem érte, és először nem is láttam, hogy hol van, és már éppen azon gondolkoztam, hogy vajon mit is adtam ár aznap reggel, hátha szín alapján jobban be tudom azonosítani, mikor egyszer csak a csoport túlsó feléből szinte repült az ölembe. Jól érezte magát, tetszett neki újra az ovi. Szilvi néni pedig agyondícsérte, hogy hihetetlen ügyes és kreatív, és megmutatta, hogy aznap gyurmával ismerkedtek, de nem volt különösebben semmiféle feladat, hogy valamit formázzanak belőle, csak gyűrögették, nyújtották, lapították, ki mit. Milán pedig formázott egy szemüveget :) 

Ma reggel Milán is bevitte a rajzait megmutatni, és Szilvi néni rögtön bent is tartotta őket, hogy akkor ezeket kitenné a falra. Délben aztán láttam is, hogy az ajtó melletti kis komód oldala tele van ragasztva a Milán rajzaival :)

Nagyjából ez az elmúlt két nap mérlege. Sok feladat és tennivaló vár ránk az elkövetkező napokban, hetekben, de a kedvünk töretlen :)

Utolsók

Mivel vasárnap kellett elhagynunk a terepet, ezért volt még egy teljes szombatunk, amit nem akartunk csomagolással tölteni, hanem inkább kerestünk magunknak még egy utolsó úticélt, és végül Lipnice nad Sazavou vára mellett döntöttünk. A lipnicei vár az egyik legnagyobb cseh arisztokrata kastély, és mint a legtöbb cseh vár, ez is a 14-százd elejétől ott áll a város fölötti domb tetején, ahonnan remek kilátás nyílik, nyílt volna a környező dombokra, a Sazavou folyó völgyére. Nem volt éppen kirándulós idő, borús volt, hűvös, és néha még az eső is csepergett, és persze az elmaradhatatlan köd is velünk tartott, így mi nem láttunk nagyon messzire, de az látszott, hogy szép időben tényleg jóóóó messzire el lehetne látni.

A vár több nemesi család birtokában volt, többször átépítették, lakóvárrá alakították.
Mivel szombaton  már november volt, és novemberben már nincsen vártúra, ezért sajnos nem tudtunk bemenni. Mondjuk még egy idegenvezetős túrára nem hiszem, hogy befizettünk volna, elég volt az az egy Pernstejnben, de azt gondoltam, hogy a várudvarba azért be lehet menni, de sajnos nem lehetett már, be volt zárva a kapu.
De ameddig tudtuk körbesétáltuk, és kívülről jól megcsodáltuk a hatalmas falait, és a kapu ablakán belestünk az udvarba. Jó kis várnak nézett ki :) ( igazából a honlapja alapján tetszett meg nagyon, fentebb linkeltem, szerintem nagyon hangulatos, és engem nagyon megfogott)

 A kapunk belesve a várudvar.

 A fiúk megpróbáltak átmászni a falon. Nem sikerült :)

Marci is falat mászik :)

Arra ott.... arra jó messzire el lehetne látni :)

Miután körbesétáltunk a dombon, és jól átfagytunk, mert fönt nagyon fújt a szél, visszasétáltunk az autóhoz, amit a város egyetlen nyitva tartó étterme, az  U České Koruny előtt hagytunk, így hát adta magát a lehetőség, hogy betérjünk és együnk egy meleg levest.  Ekkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy a hely szoros kapcsolatban áll Jaroslav Hasekkel, a ház falán ugyanis már volt egy emléktábla csehül,  a vár mellett volt egy Hasek-emlékház, persze zárva, és a vár alatt is volt egy Hasek szobor. Szóval sejthető volt, hogy van valamiféle kötődése a városhoz :)

Az étterembe lépve kellemes kandallómeleg fogadott, a cserépkályha csak úgy ontotta magából a meleget. Nagyon szeretem a cserépkályhát, és azt a jóleső meleget, amit semmilyen más kályha nem ad, olyan megnyugtató nézni a lángoló fadarabokat. Ritkán van részem ilyesmiben, és mindig az jut eszembe ilyenkor, amikor először voltunk a Tátrában és egy kis hegyi házban laktunk, és az egész házat a földszinten lévő cserépkályhán keresztül fűtötték fel. Minden hajnalban tudtuk, hogy a háziak már ébren vannak, mert hirtelen elkezdett áradni a szobába a meleg, és mire felébredtünk, és lementünk reggelizni, addigra lent már pattogott a tűz. De jó is volt!!!!

Na szóval, finom meleg volt, és ahogy körbenéztünk, akkor olyan volt, mintha egy Hasek múzeumba léptünk volna be. Körbe a falon mindenféle régi képek az íróról, a családjáról, a barátairól, újságcikkek, könyvek, az ablakokban korabeli írógép, hangszerek, mindenféle relikvia, és mindenféle Svejkkel kapcsolatos dolgok, Svejk babák, rajzok.  

És ezt is találtuk :) Göncz Árpád és Hasek fia, egy budapesti rendezvényen

 Akkor még nem tudtuk, amit most már igen, mert hazaérve első dolgom volt, hogy utánanézzek, és kiderült, hogy Hasek itt, Lipnicében élte élete utolsó éveit, és ebben az étteremben írta a Svejk több fejezetét is. A regény utolsó fejezeteit betegsége miatt már csak diktálni tudta, és nem is tudta végül befejezni, 40 évesen tüdő- és szívtágulatban meghalt. A könyvet egyik újságíró barátja fejezte be. 

A Svejk a cseh irodalom eddig legtöbb nyelvre lefordított könyve, több mint hatvan nyelven tudják az emberek olvasni a világon bárhol. Bevallom, én még nem olvastam, de most elhatároztam, hogy fogom.

Hasek a város régi temetőjében van eltemetve.

Rendeltünk levest, ami nagyon finom volt, és nagyon gyorsan elfogyott, így gondoltuk, mivel ez az utolsó napunk itt, így majdnem az  utolsó fillérjeinkből még másodikat is rendeltünk, és nagyon-nagyon jól laktunk.

Persze Marci, miután telerakta a pocakját nem akart már egy helyben maradni, hiszen ő járni is tud, és ment volna mindenfelé, de leginkább  a kandallót akarta kinyitni. De még mindig sokkal kezelhetőbb volt, mint előző nap, amikor Meziriciben szerettünk volna vacsorázni, és akkor mindenképpen a pincérek számítógépét szerette volna kikapcsolni, vagy a pult mögé bemenni, vagy a konyhában szétnézni.

Teli hassal ültünk be végül az autóba, és mivel nem volt még késő, így nem az autópályán mentünk haza , hanem a sima országúton, mert azt jobban szeretjük, mert hangulatosabb és érdekesebb, mint csak simán hazatépni az pályán. Így hazafelé még átmentünk a Sázavou folyón, amit én csak savazónak hívok, mert annak legalább van értelme, és átmentünk Polnán is, ahol nem meglepő, van egy vár. Ezt már csak autóból néztük meg, de szerintem megért volna ez is egy körbesétát, minimum. 

Esett az eső. 

Hazaérve próbáltunk pihenni, a fiúk viszont nem, mert ők már napok óta a szombat estét várták, hogy elmenjünk még egy utolsó hokimeccsre, ráadásul Apával. Ez éltette már őket napok óta, és mindig meg kellett nézni a plakátot, hogy tényleg szombaton lesz-e, nehogy véletlenül elvétsük a napot :) 

Este aztán a rendszeresen meccsre járók rutinjával tértünk be a csarnokba, és foglaltuk el a helyünket. És azt kell mondjam, hogy egy nagyon-nagyon izgalmas és lendületes meccset kaptunk búcsúzóul. Míg a múltkori meccs alkalmával láthatóan mi voltunk a jobbak, és végül 5-1-re nyert is a Mezirici, addig most két nagyjából egyforma csapat csapott össze, és most aztán volt minden, röpködő korongok, repülő ütők, összecsúszások, elesések, vérző orr, kiment boka, kemény küzdelmek, kapuralövések, védések és gólok. Nagyon pörgős volt, a dobos srác és a főszurkolók szinte végig ütötték az ütemet és kiabáltak.  Nagyon élveztük. 

Csak ne lett volna olyan hideg!!!! Most két harmadot maradtunk, de a végére már eléggé fázott a lábunk. 

( itt éppen nagyon gólszagú volt a helyzet, a mieink, a fehérek egymás után 4-szer, 5-ször is megjátszották a figurát, de valahogy sosem jött össze)

Méltó zárása volt ez az ott töltött 1 hónapnak. 

Úgy terveztük, hogy hazafelé kerülünk egy kicsit, és megállunk Znojmóban, de mire összeszedtük magunkat, addigra már zuhogott az eső, és úgy nézett ki, hogy ez az a fajta eső, ami nem is áll el olyan hamar. Nem is állt el. Így végül nem is kanyarodtunk le, hanem jöttünk egyenesen haza.