Jihlava

Már az első itt töltött napunkon is majdnem megnéztük Jihlavát, de aztán akkor kimaradt, és egészen mostanáig tolódott. A szombati hercehurca után, meg egyébként is úgy szoktuk, hogy vasárnap már nem csinálunk egész napos városnézést, és valami közeli helyet keresünk. Jihlava 30 km-re van tőlünk, és autópályán pikkpakk odalehet érni, ezért nem siettünk nagyon, pláne, hogy bár 1 órával akár többet is aludhattunk volna, alig aludtunk az éjszaka. Amíg mi reggeliztünk, addig Marci még visszaaludt kicsit, nemhiába 5-kor már talpon volt, és ő még nem ismeri az aki éjszaka legény kezdetű örökbecsűt. 

Ködös reggelre ébredtünk, mint mindig, de mire elindultunk addigra már kezdett kisütni a nap, volt remény. 

Jihlava városát 1240 körül alapították, és ekkor főképp az ezüstbányái és az ezüstfeldolgozás miatt volt jelentős. A város gyorsan nőtt, gyorsan fejlődött, és 1270-ben városfalat építettek, vizesárkokkal, védművekkel. A 18-19.században megint fejlődésnek indult, a Habsburg Birodalom részeként a második legnagyobb posztógyártóvá nőtte ki magát. Az ipar erős fejlődésének köszönhetően bontották le a városfal nagy részét, és az 5 várkapuból is csak 1 maradt meg, mert akadályozták a megnövekedett forgalmat.

A főtéren parkoltunk le, és rögtön a házak mögül kimagasodó templomtorony felé vettük az irányt. 

Szent Jakab templom

A templomban éppen mise volt, csak bekukkantottunk, aztán körbejártuk a templomot. Nagyon szép sétány vitt körbe, a hulló levelű fák mellett nagyon jól mutatott a  kőtemplom. A vár mögött pedig az egykori városfal jókora darabja van épen, és le lehet nézni az fal alatti állatkertbe. Láttunk is néhány flamingót, és hallottuk az állatok rikoltozását. 

Visszakanyarodtunk a főtérre, de először megálltunk a Katakombák bejáratánál, és bár megfordult a fejünkben, hogy bemenjünk-e, nem mentünk be, mert egyrészt vezetett túrák vannak, és épp ment egy csoport a föld alatt, másrészt nem barlangtúrához voltunk öltözve. 

A jihlavai föld alatti labirintus közel 25 km hosszú, a Znojmo után ez a második leghosszabb az országban. A kőbe vájt  folyosók az egész város alatt végighúzódnak, 2-14 méterrel a földfelszín alatt. Az alagutakat a 14.században kezdték fúrni, a mélyebb szakaszokat a 16-17.században. A világháború alatt rejtekhelyként használták. 

Ma mintegy 10 km-es szakaszon látogatható. Különlegessége a világító folyosó, hol a fal zöld színnel világít, nem tudják miért.

A Főteret a Szent Ignác templom robosztus épülete uralja, rögtön mellette a Városháza, a kicsi tornyocskájával. Persze van még itt szökőkút, meg szentháromságszobor, mint minden rendes főtéren. Kicsit el is időztünk itt, mert szépen idesütött a nap, a fiúk is kedvükre szaladgálhattak, és bújócskázhattak a dokumentumfilm fesztivál ultramodern reklámdíszlet elemei között. Végül a büdös galambok űztek minket arrébb, akik kiszimatolták a kiflinket, és rendületlenül körénk sereglettek, pedig Milánka hesegette őket rendesen. 

A tér egyébként jó nagy, és akár szép is lehetne, mert szép ápolt, korbabeli házakkal van körülvéve, kávézókkal, éttermekkel, macskakővel, de valamilyen meggondolásból a tér közepére raktak egy cseppet sem korhű, de még csak nem is szép, olyan szocialista fehér műanyagborítású undormányt

 Ott a háttérben az fehér ház, na az nem tudom minek kellett ide.

 Zajlik a dokumentumfilm fesztivál. Ennek köszönhetően hemzsegtek a fura alakok a városnak ezen a részén.

A jihlavai városfal kimagasló jelentőségű volt a maga idejében, mert CSehország és Morvaország határán húzódott több kilométer hosszan. A fal 6 méter magas volt, és körülötte 7 méternyi vizesárok helyezkedett el. Az 5 kapuból 1 maradt meg viszonylag épen, az Istenanya kapu, de az évszázadok során természetesen többször és több stílusban átalakították, újjáépítették. Különlegessége a tetején lévő attika. Ma kilátótoronyként működik, és itt van a Föld Alatti Alagút Múzeum. 

 A parkban van egy Gustav Mahler szobor is, aki itt tanult.

Újra a főtérre érkezve már semmi más dolgunk nem volt, csak beülni a templom melletti cukrászdába, ahol 3 olyan gigaszelet tortát kaptunk, hogy 5-en alig bírtuk megenni, pedig nagyon finomak voltak ám mind.

 

Alig bírtuk magunkat az autóig elvonszolni. Hazafelé nem a pályán jöttünk, hanem a sima úton. Nem volt hosszabb,  minőségileg  pedig sokkal jobb volt, mint az autópálya. 

A fiúk pedig a hátsó ülésen teljesen szétestek az úton. Tomboltak, őrjöngtek a hátsó ülésen, Marci pedig középen tökéletesen beilleszkedett közéjük, átvette a ritmust és két kézzel csápolt. Aranyosak voltak. És hangosak.