Hokimeccsen

Jó pár napja, egy hete, nem tudom már, néztük este a híradót. Jobban mondva az időjárás jelentést vártuk, hogy hogy tervezzük a hétvégét, és a sporthírekben hokimeccsekről számoltak be. Otthon, bár szoktunk sportcsatornát is nézni, de legtöbbször foci van rajta, és hokimeccsbe nem igazán szoktunk belefutni, vagy csak átsiklunk rajta, de itt megakadt rajta a szemünk, Mátéé is.

Bár Mezirici kisváros, de van neki egy hokicsapata és egy jégcsarnokja is, ami ráadásul nagyon közel van hozzánk, a folyó túloldalán 3 percnyi sétára, ezért gondoltam, hogy ha úgy alakul, akkor megnézhetnénk majd egy hokimeccset, mert egyrészt még sosem voltunk ilyenen, másrészt, a jégkorongnak itt nagy hagyományai vannak, nagyon népszerű sportág.

Próbáltam hát kideríteni, hogy mikor lehet mérkőzés, de nem nagyon ment, mígnem hétfőn az egyik bolt ajtajába ki volt téve a plakát, hogy szerdán este 6-kor fog játszani a helyi csapat itthon. A 6 óra olyan szempontból jó volt, hogy az  még a gyerekekkel is bevállalható, viszont itt a 23-a nem ünnep, és Ferinek ezért dolgoznia kellett. Az meg hogy ő 6-ra itt legyen... hát enyhén szólva is csak az álom kategória. Feri rögtön mondta, hogy menjek el egyedül, de én kicsit tartottam a a dologtól, nem is  mondtam a fiúknak róla semmit. Aztán tegnap délután, ahogy közeledett az idő, egyre inkább eluralkodott rajtam a kíváncsiság, meg persze az is, hogy tudtam, hogy Máténak borzasztóan tetszene, és hogy otthon nemigen valószínű, hogy elmennénk egy hokimeccsre. 

Így aztán elkezdtünk készülődni. Jól beöltöztünk, plussz még a kocsi aljába begyűrtem néhány tartalékruhát, ha nagy gáz lenne. Marcinak persze nem találtam meg a vastagabb sapkáját, de gondoltam, majd a kapucnit is fejére húzom. 

A jégcsarnok felé közeledve újra elbizonytalanodtam, hogy biztos, hogy kell-e ez nekem, és először csak elsétáltunk a csarnok előtt az út túloldalán, majd közvetlenül előtte is elmentünk oda-vissza, és próbáltam feltérképezni a terepet, néztem az embereket, hogy milyen fazonok mennek be, hogy látok-e gázos alakokat. De nem volt semmi kirívó, sőt... a hagyományos meccsrejáró férfiakon kívül voltak idősödő párok, gyerekek az apukájukkal, szóval nem tűnt vészesnek a dolog, leszámítva, hogy folyton az járt a fejemben, hogy majd mindenki engem fog nézni, hogy mit keres itt ez a nő 3 gyerekkel. Persze a kutya se törődött velünk, nem azért jöttek. 

A csarnok előtt szerveződtek a baráti társaságok, mérték a forralt bort, bent a büfében is nagy volt az élet, tiszta fiestahangulat volt. 

Amíg én kint tépelődtem, addig a fiúk már nagyon besózódtak, és nagyon mentek volna már be, így hát vettem egy jegyet. A gyerekeknek nem kellett fizetni, és külön tarifa volt férfiaknak és nőknek, 40 és 20 korona. 

 Mikor bementünk, akkor még a jégcsiszoló autó dolgozott.

Aztán jöttek a bírók, kicsit bemelegítettek, majd végre bevonultak a csapatok is. Közben a nézőtér is egész megtelt, de nem sokezres tömegre kell gondolni, hanem néhánytízesre, de nézőtér mérete sem volt akkora nagy. Meglepetésemre viszont itt is volt egy kemény mag, akik beöltözve, síppal, dobbal felszerelkezve érkeztek, elfoglalták a Bközepet, és nekik köszönhetően nagyon jó hangulatban telt a mérkőzés.

A mi csapatunk játszott fehérben. Sajnos pont a tőlünk messzebbi kapura támadtak, így a harmad első felében, amikor ők voltak a jobbak, és még gólt is lőttek, akkor nem sokat láttunk a meccsből, de aztán fordult a kocka, és az ellenfél is rákapcsolt, és elkezdett elég erősen támadni. Na akkor viszont az orrunk előtt zajlottak a küzdelmek, a falrakenések, az ütközések, még a kapu is elment egyszer a helyéről és vissza kellett fúrni. 

Csupa- csupa kisfiúszemnek  érdekes dolog.

Milánnak a kapus felszerelése tetszett a legjobban. Nekem is egyébként.

Máténak az volt a kedvence, amikor a fal mellett próbáltak korongot szerezni, és kenték egymást a falra. 

A játék menetéből, bevallom, nem sok jutott el hozzám. Egyrészt buta voltam, és nem néztem utána előre a szabályoknak, ezért nem nagyon vágtam, hogy miért vonul le percenként a csapat nagy része, és jön föl helyette más. A másik, hogy még ha oda is tudtam figyelni a mérkőzésre, akkor sem láttam hogy épp hol van a korong, mert olyan gyors volt az egész, egyszer itt, aztán hopp, már egész máshol, az a korong meg olyan kicsi volt. Nincs az én szemem ehhez hozzászokva. 

A fiúknak pedig ezer kérdésük volt. Folyamatosan kérdeztek, egyik is másik is, felváltva, egyszerre, minden érdekelte őket, mi miért van ott, mi van rajtuk, miért olyan, mit csinálnak, mit mond a hangosbemondós bácsi (*), miért dobolnak, most miért nem, a bírókon miért nincs kesztyű, és nem fáznak?, és hol az edző, és-és-és....huhhhh, nagyon fárasztó volt minden kíváncsiságukat kielégíteni, pláne úgy, hogy én magam is dilettáns vagyok a témában. De azért örültem is, hogy ennyire megfogta őket a dolog, és hogy ennyi kérdésük van. Ezt én úgy vettem, hogy tényleg érdekelte őket a buli, és hogy jó ötlet volt elmenni. 

* Még az elején, amikor jöttek be a játékosok, akkor a bemondó elmondta, hogy hányas mezben ki játszik. Én meg mondtam Máténak, hogy most mit mond. A számokra még az oroszos múltamból valamennyire emlékszem, és csehül is nagyon hasonló.Meg is jegyezte Máté csodálkozva:

- Anya, Te tudsz csehül!!!!

Erre mikor később kérdezte, hogy mi mondott a bácsi, és mondtam neki, hogy nem tudom, mert csehül beszél, én meg nem tudok csehül, akkor meg a szememre hányta:

-De hát az előbb még tudtál!

Nem maradtunk végig, az első harmad után hazajöttünk, mert itt lett volna egy negyed órás szünet, és az első 20 percet is legalább 30-ra elhúztuk a kapufúrással meg egyebekkel, és egy helyben odabent állni elég hideg volt. Féltem, hogy megfáznak a fiúk, meg hát már Marci is egyre nehezebben bírta a gyűrődést. De jó volt ez így, így is annyi élményt kaptunk, hogy még egész este erről beszélgettünk a fiúkkal. Nagyon fel voltak spanolva, féltem is hogy nem fognak majd tudni elaludni, de el tudtak. 

Máté még ma is emlegette, hogy miért jöttünk el olyan korán, és végig kellett volna maradni, de besanszoltam neki, hogy ha lesz még meccs, amíg itt vagyunk, akkor majd megint eljövünk, és már azon jár az agya, hogy majd otthon is menjünk el, és hogy ő inkább korcsolyázni akar majd járni, és tervezget, és lelkes. Olyan aranyos ilyenkor, amikor így belelkesül valami iránt. 

Én pedig úgy örülök, hogy végül rászántam magam, és elmentünk. Kár lett volna kihagyni :)