Olomouc (Olmütz)

Mivel a mögöttünk lévő hétvége már a negyedik csehországi hétvégénk volt, lassan kezdünk kifogyni a hellyel-közzel közelinek mondható potenciális úticélokból. A közelin a kábé fél órás autóútnyit értem. Szombaton ráadásul Ferinek nem kellett bemennie a munkahelyére, így ott volt a lehetőség, hogy akkor szombatra bevállaljunk egy távolabbi úticélt. Végül osztottunk-szoroztunk, és egy látszólag nemolyanmesszit választottunk, Olomouc-t, ami 130 km-re van tőlünk, de a googlemaps szerint 1 óra 10  perc az út odaáig, mert sokáig lehet autópályán menni, és mivel nekünk van matricánk, ez elég kedvezőnek tűnt. (A másik út 2 óra 5 perc.) 

Csak aztán sok mindent nem sanszoltunk be. Pl. azt, amit pedig tudtunk, hogy az autópálya ezer helyen le van zárva, mert foltokban felújítják. De mentünk már arra máskor is hétvégén, és nem volt gáz, ezért ezzel nem is számoltunk jelentősen. Amit viszont figyelembe kellett volna vennünk, hogy a hétvégén voltak Csehországban a választások, plussz, ma, azaz hétfőn náluk ünnep van, tehát hosszú hétvégéjük van.

Ha azt mondom borzasztó volt az utunk, akkor nem árnyaltam elég szürkére. Egyetlen egy dolog volt csak, ami miatt hálás vagyok, hogy Marci a út nagyobbik és idegőrlőbb részét  átaludta. 

Már  a mi városunk határában, amikor felhajtottunk a pályára, már ott belecsúsztunk egy szép nagy dugóba, de ekkor még optimisták voltunk. Pechünkre, olyan nagy köd volt reggel, hogy nem látszódott a híd az ablakunkból, mert ha láttuk volna, hogy araszolnak rajta a kamionok, akkor lehet, hogy másképp döntünk. Nem láttuk. Aztán itt még fontolgattuk, hogy lemenjünk-e a köv. kijáratnál, de mire azt elértük, pont elkezdtünk haladni. Nem gyorsan, de azért haladtunk. Maradtunk.

Tejfölköd volt körülöttünk. Szuper kilátások.

Brnoig valahogy elaraszoltunk, nagyjából 1 óra alatt tettük meg a fél órás utat. Ekkorra ugyebár már majdnem Olomoucben kellett volna lennünk, ha minden simán halad.
De Brno után utolértünk egy hatalmas kocsisort. A táblák útfelújítást jeleztek a 207-es kilométernél. Mi ekkor a 202-nél tartottunk. 5 kilométert vánszorogtunk úgy, hogy letérni sem lehetett sehol. Lépésben. Néztük a mellettünk újra és újra feltűnő autókat, hol előttünk mentek egy kicsivel, hol mi mentünk kicsit előttük, de mindig ugyanaz a 3-4 autó volt mellettünk. Az autószállító kamion fiatal olasz sofőrjével már sokadjára néztünk össze, amikor fentről benézett az autónkba. Gondolom viccesen nézhettek ki a fiúk, akik még századjára is ugyanolyan lelkesedéssel kiabálták bele a világba, hogy "Autószállíííítóóóóóó!!!!!!"
Én nagyjából  ekkor értem el a tűréshatáromat. Közben Marci is felébredt. Már vagy másfél órája úton voltunk, és még mindig nem voltunk sehol.
Feri ekkor kapva-kapott a kínálkozó lehetőségen, és kihajtott a következő pihenőbe. Szusszanni, és lenyugodni.
Újult erővel tértünk vissza az autópályára, bár én azért mondogattam, hogy ha már így ettünk is, ittunk is, akkor akár hazafelé is mehetnénk, de nem tettük.
A dugónak hamarosan vége lett, elértük a felújítást, ami konkrétan 5 méternyi aszfaltozást jelentett, emiatt állt 5 kilométeren keresztül a kocsisor.
Egyébként teljesen agyatlanul megy az egész újítás. Kilométerhosszan le vannak zárva a pálya egyes szakaszai, de munka az csak néhány méteren folyik, vagy még ott sem. Közben pedig ez az ország fő autópálya útvonala, amely Prágából Pozsonyba, Bécsbe és Budapestre is vezet. Szóval nagyon gáz.
Ezután már mondhatni minden simán ment. Az autópálya kiürült, és még a nap is kisütött.

Végül majdnem 2 és fél óra alatt értünk el Olomoucbe. De legalább ott voltunk, megérkeztünk, és kiszállhattunk az autóból.
Nyilvánvaló volt, hogy ennyi dugóban ülés után a fiúknak nem nagyon lehet majd határt szabni, és már a parkolóban megkergültek, és végig, ahol csak lehetett és engedtük ott fogócskáztak, rohangáltak, mindenhová felmásztak, minden szökőkútba benéztek, és ha nagyobb teret éreztek maguk alatt, hát akkor leginkább a fülük botját sem mozdították arra, amit mondtunk nekik. Vagyis én. Bár engem rendszerint nem hallanak meg újabban.

Így vonultunk hát a főtér felé, ők kézenfogva, mi pedig mögöttük azon tanakodva, hogy vajon elég-e a pulóver, vagy cseréljük le a vastagpulcsit inkább a kabátra, mert igazából nem volt hideg, de fújt a szél, szóval fene tudta. A pulóver vs. kabát dilemmát még hosszan műveltük, hol levetkőztettük őket, hol fel. Végül azt hiszem a kabát maradt rajtuk.

 

Olomouc a II. vh. végéig német város volt, ekkor a németeket kitelepítették a városból. A város központja már a 11. században elkezdett kialakulni, de a mai jellege a 19.századi. A város Brno előtt Morvaország fővárosa volt.  A központ tulajdonképpen terek egymáshoz kapcsolódásából áll, és mindegyik téren legalább egy, de inkább kettő hatalmas szökőkút is van., a fiúk nagy örömére. Valamiért vonzódnak a szökőkutakhoz, muszáj nekik felmászni és belenézni, és ha olyan, akkor még a kezüket is belelógatják. Nem  tudom megmondani hogy hány szökőkutat másztak így meg, és hányszor. 

Ceasar-kút

Olomoucban összesen 6 barokk stílusú mitológiai kút van, melyek a város jelképei.

A Felső téren áll a Városháza ennek falán van az olmützi orloj, a 15.századból. Ez, és a téren álló Hercules és Ceasar díszkút és a 35 méter Szentháromság oszlop az világörökség része. A városháza tornya jelenleg 75 méter magas, az 1600-as évek elején lett ekkora, ekkor került rá a kőtornác, és a jellegzetes kupola a négy oldaltornyocskával. 

A toronyba fel lehet menni, adott időpontokban (11-kor és 15-kor) meg lehet nézni az őrszobát, ez most mi kihagytuk. 

A fiúk  remekül érezték magukat a hatalmas téren. Nem is volt zsúfolt, nem sokan voltak rajtunk kívül, volt helyük bőven szaladgálni. Marci is kikéreckedett a kocsiból, és sétálgatott kicsit, már amennyire a kockaköveken tudott menni. Eléggé csetlősbotlósra vette a figurát, de érthető, hiszen volt amikor a két kő közötti lyuk nagyobb volt mint a lába. 

És szökőkútról-szökőkútra vándoroltunk.

A főtér, és a vele kapcsolatos terek nagyon tágasak, szépen felújított házakkal vannak körbevéve. Az egyik téren épp a karácsonyi világítást szerelték fel, és az adventi korcsolyapályát készítették elő. Fura volt kicsit ezt látni a verőfényes napsütésben. Távolabb menve a központtól, az egyetemi negyed felé pl. azért láttunk lepusztult házakat, falfirkákat, nemtúljól kinéző embereket, és valahogy az egész utcai összkép nem volt annyira teljes. Az egyetemi negyednél viszont nagyon jó kis macskaköves sikátorok voltak, meredeken lefelé. Hmmm.... az ilyenek a kedvenceim.

A fiúk már éppen kezdtek kilenni, ami nem csoda, hiszen nem aludtak az autóban, hiába próbáltam őket rávenni, Milán mindenképpen enni akart, aztán valami játszóteret emlegetett, amit állítólag Máté látott, de rajta kívül senki, és ekkor pont kapóra jött egy esküvőről elszabadult lufi, amivel elkezdtek focizni egészen a villamossínig. Onnan pedig már látszódott a katedrális, a következő úticélunk. 

A Szent Vencel-Katedrális az olomouci vár dombján helyezkedik el, ami arról nevezetes, hogy itt gyilkolták meg 1306-ban III. Vencelt, az utolsó Premysl-házi uralkodót, és ezzel kihalt az uralkodóház. A várból mára már igen kevés maradt meg, leginkább csak a várfalak, és helyét a katedrális és az egyházi épületek foglalták el. 

A katedrálist már az 1100-as évek elején elkezdték építeni, de az évszázadok alatt többször is átépítették. 

A templom harmadik, déli tornya 102 méter magas. Ez Csehország második legmagasabb templomtornya, Morvaországban pedig az első.

A várdombról lejőve már semmi már dolgunk nem volt, csak hogy tegyünk valamit a hasunkba, és ezt egy kívülről nem túl feltűnő, de belülről fiatalosan hangulatos cukrászdában tettük meg, ahol szendvicseztünk, és nagyon finom sütit ettünk. Marci egy jóóóóó nagy adag túróspitét megevett, mentségére a pite tényleg isteni finom volt :)Máténak is sikerült kiválasztania a legnagyobb szelet tortát :) És még kávéztunk is! Áhhhh, nekem azt hiszem még mindig a kávézóban kávézás a kedvenc hobbim :)

Hazafelé már semmi "kalandban" nem volt részünk. Pikkpakk hazaértünk, hálistennek.

Milán viszont úgy túlpörgött attól, hogy nem aludt, mert visszafelé sem aludt el az autóban, hogy mire lefekvésre került a sor, addigra teljesen odavolt, és nem tudott elaludni, nyafogott, kínlódott, forgolódott, sírt, hiába jött át a Feri helyére aludni, nem aludt, és éjjel 1-kor vissza kellett toloncolnom a helyére, mert nem hagyott engem sem aludni, és már Marcit is majdnem felébresztette. Plussz még jött ez a nyomorult óraátállítás!!! Brrrrr!!!! Hát... kevés szép szó jut eszembe ezzel kapcsolatban, mert Marcika azóta fél5-5 körül ébred reggel, ami nekem kevésbé esik jól, mint neki. PEdig már olyan jól alakult alvásügyileg, mert már nem ébredt fel csak egyszer, 3 körül, de visszaaludt, és most tessék!!!! Na mindegy.