Világvégi játszótér

Vasárnap délutánra igazi szép napsütéses őszt kaptunk, már-már tavasziasan meleg volt az idő. Bár én nem éreztem magamat a helyzet magaslatán, ezt a szép időt kár lett volna a szobában duzzogva tölteni. 

Mivel  gyorsan kiderült, hogy ebéd utáni alvás itt már nem lesz, gondoltam nincs ennél jobb alkalom arra, minthogy megkeressük azt a játszóteret, amit Feri ittlakó kollégája ajánlott, tőlünk nézve a világ végén. Feri térképen próbálta megmutatni nekem, hogy merre menjünk, de ő sem emlékezett rá teljesen pontosan, vagy a srác nem volt elég szabatos, az mindegy is, de ezek alapján az útmutatások alapján vágtunk neki a világnak. Itt balra kanyarodjunk, ott jobbra föl a vasútállomás felé, ott föl kell menni és valahol ott lesz, nagyjából ennyit tudtunk. 

A vasútállomás felé föl is kanyarodtunk szépen, arra már jártunk egyszer csak nem kanyarodtunk föl. Hát volt ott egy elég erős emelkedő, nem mondom, de felmentünk. A fiúkat ekkor még hajtotta a lelkesedés, játszótér-játszótér, csak ez lebegett a szemük előtt.  

 Visszanézve a vár és az autópálya, ahonnan indultunk:

Aztán a vasútállomást elhagyva ők inkább a könnyebb lefelé vezető hegyi utat választották volna, de bennem rémlett valami, mintha Feri azt mondta volna, hogy menjünk át a síneken és menjünk fölfelé tovább, hát így tettünk. Na itt volt csak igazán emelkedő, az emelkedő! Félmagasságban már a fiúk is elég sűrűn kérdezgették, hogy akkor meddig kell még menni, hol van az a játszótér. 

Ezen a ponton már én magam is elbizonytalanodtam, hogy biztos, hogy kell-e ez nekünk,  de az út végén láttam valami táblát, gondoltam azt még nézzük meg. A tábla ugyan nem a játszóteret mutatta, hanem valami sportcentrumot, balra, mi pedig követtük az irányt, és hipp-hopp, egyszer csak a semmiből ott termett előttünk egy játszótér :) Jól megdolgoztunk érte. 

Nagyon jó kis játszótér volt, kreszparkkal párosítva, és az utak kanyarulataiban, vagy a körforgalom közepén vannak lerakva az egyes játékok, mászóvár, hinta, csúszda, másik fajta mászóépítmény, egyensúlyfejlsztő, hátrébb van kosárpálya, focipálya, jó kis hely, no. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt a fiúknak bicajuk, biztos élvezték volna a kreszpályát, viszont lehet hogy fel sem tudták volna tolni a hegyen. 

Érdekesség, hogy a kapuban lévő kisbódé oldalára ki van téve egy tiltótábla, hogy mit nem lehet bevinni a játszótérre. A fegyver is rajta van. Sosem láttam még ilyen táblát. 

A Nagyok rögtön belevetették magukat a játékok közé, és Marci is kicsit ismerkedett a világgal, majd egy kisházikóban kötött ki, és onnan nagyon elégedetten tekintgetett kifelé. Később Máté és Milán is bevackolt a házba, és jól elszerepjátékoztak benne, Milán pedig minden kislányt elhajtott onnan, ( kettőt egészen pontosan) mert szerinte oda most csak fiúk mehettek be.

Máténak meg Milánnak nagyon tetszett, hogy a kreszpályának voltak jelzőlámpái, amik működtek is, és jó sokáig csak azt játszották, hogy megnyomták a sárga gombot, vártak a zöldre, átmentek a zebrán, és újra, és újra. 

Morci pedig ezalatt talált egy kósza motort, és úgy pattant rá, mintha motorral a fara alatt született volna. A taposással még voltak kezdeti gondjai, de nagyon lelkes volt, és olyan kis aranyos ahogy ott feszített a motoron.

Hazafelé másik úton indultunk, és egy jó kis sorházas utcán mentünk, ami végül a hegyi útba torkollott, a fiúk nagy örömére. Milán persze jól megszívatott mindannyiunkat, mert kihisztizte, hogy egy jó nagy lejtős úton menjünk lefelé, aminek aztán egyszer csak vége szakadt, és vissza kellett jönnünk egy jó nagy emelkedőn majdnem oda, ahonnan elindultunk. Út közben többször is elismételte, hogy ő már nem bír tovább jönni. Persze bírt még, muszáj volt neki.

Meglehetősen fáradtan értünk haza. A nap végére valamennyire az én lelkivilágom is a helyére billent. 

A fiúkat nem kellett altatni. Még a mese előtt kidőlt az összes.