Nehéz elhinnem, hogy holnap már szeptember lesz. Nem olyan régen, még olyan távolinak tűnt ez az időpont, és a nyári szünet is még csak most kezdődött el. Erre tessék, holnap már naptárilag itt az ősz, holnap után pedig már kezdődik az ovi. Hát őszintén, nem sok kedvem van hozzá. A reggeli kelésekhez, a kapkodáshoz, a vitákhoz, a rohanáshoz, és délután majdnem ugyanez. Ráadásul idéntől már duplázzuk a tétet, két gyerekkel műveljük majd azt, ami sokszor eggyel is akadozott. Hát majdcsak lesz valahogy, és majd ebbe is belejövünk majd, mint kiskutya az ugatásba.
Milánnak pénteken volt egy ismerkedő délelőttje, hivatalos nevén játszódélelőtt. Mivel papíron nálunk nincs olyasfajta beszoktatás, hogy együtt ücsörgünk a csoportszoba közepén a gyerekkel napokig, ezért van ez az alkalom, amikor kéz a kézben szülő-gyerek besétálhat a csoportba, és mindent megnézhet együtt, ismerkedhet a hellyel, a többiekkel, óvónénikkel, a légkörrel.
Nálunk már napokkal korábban porszem került a gépezetbe, amikor kiderült, hogy a megbeszéltekkel ellentétben Apa mégsem lesz itthon aznap délelőtt, hogy vigyázzon a másik kettőre. Mivel az évek elteltével még most sem vagyunk bővében a potenciális bébiszitterekből, ezért eléggé gondban voltam, hogy mi legyen, mert három gyerekkel mégsem mennék oda, egyrészt mert szerintem nem is lehetett, másrészt meg minek, mert akkor már régen nem Milánról szólt volna a történet, hanem arról, hogy Marci épp merre kódorog, és mit vesz a szájába.
Végül azt találtam ki, hogy a közeli gyerekfoglalkoztatóba viszem el őket, ahová Orsi nénihez jártunk Milánnal, és ott vállalnak gyerekfelügyeletet is. Máté miatt egy pillanatig sem aggódtam, ő már nagy fiú, tudtam, hogy jól ellesz, meg ismerik is ott. Marci már csücskös volt, mert vele azért foglalkozni kell, és ki tudja elfogadja-e maga mellé Erika nénit, még akkor is ha ismerik egymást, de így még nem hagytam rá sosem, és ráadásul újabban nem alszik jól éjszaka, és ilyenkor teljesen random alakul a nappali hangulata is. Bíztam abban, hogy majd az odaúton elalszik a babakocsiban, és akkor egy darabig nem lesz vele gond. Persze nem aludt el, és maradni meg már nem tudtunk, hogy elaltassam, de rábíztam Mátéra is, meg Erika nénire is, hogy ringassák egy kicsit, és tuti el fog aludni. (el is aludt, utóbb megtudtam)
Mi ketten Milánnal szépen visszabumszliztunk az oviba. Milán irtó aranyos volt, egész végig az úton azt dalolta, hogy "megyek a csillag csoportba, a csillag csoportba megyek:))" Sallalalla. Ilyen jókedvűen érkeztünk meg, ahol Szilvi néni fogadott bennünket tárt karokkal, mosolygósan, és rögtön megdícsérte Milán új bentiszandálját, és hogy milyen klassz kis házikó lesz a jele. Meg is kerestük rögtön a házikós törölközőt, amit beakasztottunk a mosdóba a házikó jel alá. Milánnak nagyon tetszett a minimosdó és a minivécé :)
A csoportszobába lépve nemigen tudta hogy akkor most merre induljon, mit tegyen. Letelepedtünk hát egy kis székre, és onnan néztünk körbe, majd Milán keresett/talált néhány autót, amit magához vett, és azokat szépen eltologatta közvetlenül a lábamtól 20 centire, egy centivel sem arrébb. Aztán Kati néni mutatott neki egy autópályát, amin jobban lehet tologatni az autókat, és sebtiben összedobtak egy garázst is fakockából.
Közben szép lassan megtelt a terem szülőkkel és gyerekekkel. Teljes volt a zsúfoltság. Ha csak nagyjából számolok is, akkor is több mint 40 ember szorult be abba a nagynak éppen nem mondható csoportszobába. Mindenhol volt valaki, és mindenki beszélt valakihez, ha máshoz nem, hát a saját gyerekét próbálta kicsit bátorítani, irányítani. Olyan zsongás volt, hogy nekem egy fél óra múlva már zsongott a fejem.
Milán közben szépen körbenézett, érdeklődő volt, mindent levettünk, kibontottunk, kipróbáltunk, amit csak szeretett volna. Megnéztük milyen kirakók vannak, milyen memóriajátékok, építettünk, végül a babakonyhában kötött ki, és ott hosszan főzött nekem ezt-azt. A babakonyha valóban egészen jól fel van szerelve, még egy játékmikró is van benne, ez különösen tetszett neki.
Milán az oviban:
Beszélgettünk mindkét óvónénivel, ha nem is sokat, de azért valamit. Szilvi néni még a hangszereit is megmutatta Milánnak. Más gyerekek társaságát nem kereste, de mivel annyian voltunk, nem is igazán volt erre lehetőség.
Az óvónőkkel kapcsolatban továbbra is nagyon pozitív véleményem van. A nagy felfordulásban is azt láttam, hogy igyekeztek minden gyerekhez odamenni, kicsit szóba elegyedni vele, játékra hívni. Egyszer kilestem azt is, hogy Szilvi néni sutyiban jegyzeteli, hogy melyik gyerek mivel játszik, és hogy mennyire oldódik.
Mi a végére teljesen leragadtunk a babakonyhánál, és Milán annyira elvolt vele, hogy az egyetlen ismerős anyukával még szóba is tudtam elegyedni.
A parti 11-ig volt hirdetve, de mi olyan fél 11 körül elbúcsúztunk, egyrészt mert a fejem már a széthasadás szélére került, másrészt mert gyanítottam, hogy Marci ekkorra már elkezd majd hiányolni, még akkor is ha eddig jól elvolt, harmadrészt pedig nem gondoltam, hogy az a plussz fél óra érdemben tett volna még hozzá a délelőtthöz. Milán nagyon szépen elköszönt mindkét óvónénitől, akiktől kapott egy nyakbaakasztós hajtogatott kis papírszivecskét, amit Milán büszkén viselt és mutogatott mindenkinek. sikerült is elhagynunk, de észrevettük, és visszamentünk megkeresni. Jó sokáig kellett érte visszagyalogolni, de meglett szerencsére.
Míg mi oviztunk, a tesók jól elvoltak a Kerekerdőben. Mátéval a kis barátja is ott volt, és szépen játszottak. Marcival sem volt semmi probléma, aludt egy nagyot, aztán játszadozott, nézelődött, és ahogy sejtettem, az érkezésem előtt nem sokkal kezdett legörbülni a szája. Ahogy megérkeztem onnantól kezdve persze úgy kapaszkodott belém, mint egy kismajom:) Édes kis nyuszifülem:)
Hullafáradtan mentünk haza, addigra a fejfájásom ugyan tompult kicsit, de úgy éreztem, hogy én már csak alvásra vagyok jó, semmi másra. Szerencsére a fiúk is elaludtak mind egy szálig, én is. Nem bírom én ezt a nagy nyüzsgést, ezt a sok felnőttet és gyereket együtt, brrrrr.... na ezért (is) nem lettem pedagógus.
Bizakodva várjuk a hétfőt, az első igazi ovis napot, élesben, mert elvileg bent lenni már nem igazán lehet, de ha nagy gáz van, akkor azért mégiscsak be lehet lehet menni egy kicsit, nyugtatott meg Szilvi néni. Hát remélem, hogy minden nagyon jó lesz, és Milán is nagyon ügyes lesz! Egyelőre nagyon együttműködő és lelkes. Remélem, hogy nem fog apadni majd a lelkesedése. Jó lesz ez! Tudom!
Csak ezen a fránya első pár napon/heten lennénk már túl.