Visszaszámlálás indul

És egyéb agymenéseim

37 hét. Éppen itt tartunk ma. És éppen ma már azt is tudom, hogy mikor lesz Simi nagy napja. Legalábbis előreláthatóan, ha minden jól megy, és kibírjuk még együtt addig Simivel 2in1. És már miért is ne bírnánk ki? Pláne, hogy csak pár nap az egész. Egész pontosan 9. Innen indul a visszaszámlálás, és zajlik egészen augusztus 9-ig. Ezt a napot kapta, és nekem tetszik. Az én dokim nagyon keddet, 7-ét akart, a főorvos először hétfőt, 6-át mondott, aztán maradt a 9-e, ami nekem sokkal jobban tetszik, mint a 7, mert a 9 az mégiscsak 3x3, és nem prímszám, mint a 7. :) (Még a 08.08. tetszett volna, de az most szóba se került) Nem tudom miért, de valamiért prímszámfóbiám van, már Máténál sem akartam a kiírt 19-et, és Milánnál is nagyon szorítottam, hogy nehogy 29, vagy 31 legyen, 1-jére meg egyenesen gondolni sem akartam:) Igaz, így én jól ki fogok lógni a családból, mert csak az én születésnapom nem lesz osztható 3-mal. 

Na de nem filozofálgatok tovább:) 

Most azon gondolkozom egyfolytában, hogy ez az előre megtervezett verzió is olyan fura, és eddig legalább nem tudtam semmit biztosan, és reálisan volt min gondolkoznom, most meg szinte mindent pontosan tudok, és ez egy kicsit megrémiszt. Gondolok itt arra, hogy eddig mindkétszer úgy volt, hogy megvártuk, hogy beinduljon magától a szülés, és úgy mentünk fájásokkal a kórházba, ahol aztán már minden ment a maga útján, nem volt idő agyalgatni, hogy hogy meg mint, meg hogy jajúristenmostmilesz, hanem pörögtek az események, én pedig hagytam magam sodortatni. Most viszont jó sok időm van minden kis részleten elgondolkozgatni, hogy mi van ha... ami nem annyira jó. Mert mi van ha az érzéstelenítésnél történik valami malőr, vagy mi van, ha mégiscsak megsérül a húgyhólyagom, vagy valami más ami még rosszabb, meg mi van ha, meg mi van ha..... szóval jó sok mindenen pánikba lehet esni ez alatt a 9 nap alatt. Nem beszélve a megelőző napról, amikor már reggel jelentkeznem kell a kórházba, és gyakorlatilag ott lesz egy egész napom és éjszakám, amikor már tényleg nem lesz semmi dolgom, csak ülni-feküdni- és várni hogy teljen az idő. Hogy azt hogy fogom átvészelni, arról egyelőre elképzelésem sincs. 

Szóval így állunk most. A hét további részében relaxtime-om lesz, leszámítva a csütörtöki ctg-t, mert holnap délelőtt mindkét kiskorú Papáékhoz megy nyaralni. gyerekfelügyeletre. Én pedig itthon pakolászok, rendezkedek, összekészítem a kórházas csomagomat, Simi dolgait is szépen elpakolászom. Ezt tervezem. Meg hogy 5 év után felpolcolt lábbal fogok olvasgatni a teraszon jéghideg limonádéval a kezemben. A felpolcolt lábra egyébként is szükségem van, mert hála a nyárnak most már elkezdett vizesedni a csülköm. Pedig eddig sosem vizesedett. Igaz, korábban mindig hóesésben mentünk szülni, most meg előreláthatóan kánikulában fogunk. 

Aztán hogy a valóság mennyire fog közelíteni az elképzeléseimhez, az majd az elkövetkezendő napokban kiderül, mert Milántól még sosem voltam távol egyetlen napot sem fennállása óta, és olyan sem volt még, hogy mind a ketten galádul magamra hagytak volna. Na jó, az én érdekemben, de akkor is. Ráadásul nem csak hogy gyerekzsivaj nem lesz a házban, hanem semmi egyéb sem, mert Feri sincs itthon. Tök egyedül leszek péntekig. Eszemet sem tudom már mikor fordult elő velem ilyen utoljára. Nem mostanában, az biztos. És a közeljövőben sem igen fog, úgyhogy próbálom öncélúan kihasználni ezt a pár napot.(heheheh:)))) aztán meg majd jönnek a nagy világmegváló gondolataim, meg a saját sebhelyeim nyalogatása:)))

És hogy kicsit Simiről is írjak, ne csak az agymenésimről.... az utóbbi napokban nem kínoz annyira, bár az erőnlétem az említésre sem méltó, a lassú csiga jelzőt én már dicséretnek veszem:) De mintha most kicsit kevésbé nyomna, bár egyre többször keményedik a hasam, de ez ebben a stádiumban már szinte normálisnak is mondható, de most kicsit kevésbé zavar a kiterjedése is, vagy csak mostanra szoktam meg hogy ekkora vagyok, nem tudom.  Az is igaz, hogy éjjel legalább 2szer kell kimennem wc-re, de a köztes időkben egészen jól tudok aludni, de ez meg biztos azért is van, mert éjjel kellemesen hűvös lesz a szobában. 

A vérnyomásom így a végére egészen helyrerázódott, talán ezért is vagyok kicsivel jobban, nem  csak kóválygok, mint a lecsapott légy, már kétszer is 110/70-et mértek, a szokásos 100/60 helyett:) 

A Simi-lak a tegnapi védőnői mérés alapján 107 cm-es. Hatalmas. A Máté-lak szülés előtt 102 volt, csak úgy összehasonlításképpen, pedig ő 39+3-ra született, most pedig 37+0-t írunk, ugyebár. Szóval nem is olyan nagy baj talán, hogy kicsit előrébbhozzuk a találkozást. Még 3 hétet azt hiszem már csak hajattépve és küszöbötrágva bírnék ki. 

A centikkel ellentétben viszont a felszedett kilók száma eddig 8. Mátéval 11 volt, Milánnal 9. A csökkenő tendencia annak is nagyban köszönhető, hogy egyre magasabbról indultam. 

Hát így vagyunk most 37 hetesen:)

Békávézunk

Alapvetően nem nagyon szoktunk bkv-zni, mert ahová tudunk oda gyalog megyünk. Szerencsére a fiúk elég nagy távokat képesek megtenni, akár gyalog is, de hogy gördülékenyebb legyen a dolog általában valamilyen járgánnyal jönnek, úgy meg aztán pláne tudunk haladni.

Az utóbbi pár hétben viszont, amióta nem vagyok már erőnlétileg a topon, meg távolabbi elintéznivalóink is voltak, többször is tömegközelekedtünk. A fiúk nagyon szeretik. Minden típusát. 

Persze hacsak lehet igyekszem elkerülni a csúcsidőt, már csak a magam kényelme érdekében is. Két gyerekkel meg egy hatalmas pocakkal éppen elég izgalmas tud lenni egy-egy ilyen utazás tömeg és tolongás nélkül is:) Aztán van, amikor bárhogy is igyekszem mégis tömött buszon kell utaznunk, mert mondjuk azon a vonalon mindig tömeg van, vagy elcsúszunk az idővel, vagy bármi. 

Sok rosszat lehet olvasni a pesti tömegközledésről, ami nyilván igaz is. Sokkal kevesebb pl. a laposbusz, mint a lépcsős, a felénk járó villamosra pedig segítség nélkül nem is lehet feltenni még egy kisebb méretű babakocsit sem. (hannoveri) Aztán lehetne írni arról, hogy mennyire segítőkészek vagy udvariasak az emberek, de én ezekkel nem foglalkozom. Egyrészt mert ha menni kell, akkor menni kell, nincs mese, és akkor nincs időm/energiám amellett hogy a gyerekekre, csomagokra, miegyébre figyelek, hogy még másokra is figyeljek. Alapvetően nem várom el senkitől hogy segítsen, többnyire boldogulok. Ha pedig mégsem, akkor pedig megkérek valakit, és még sosem volt olyan, hogy valaki húzta volna az orrát, vagy nem segített volna. De legtöbbször még a megállóban, vagy amikor látják, hogy leszálláshoz készülünk, már akkor ajánlkoznak, hogy segítenek. Szóval nekem elég pozitív tapasztalataim vannak e téren. Ha pedig úgy alakul, mert volt már ilyen is, hogy állnunk kellett a buszon, akkor azt pedig kalandnak fogjuk fel. Máté pl. nagyon szeret állva-kapaszkodva utazni. Nyilván így kicsit jobban meg kell oldalról támasztani, mert azért fékezhet a busz, vagy akármi történhet, de nem szoktak panaszkodni. 

Mondjuk mostanában, mióta nem hordunk babakocsit, azóta nem nagyon szokott előfordulni, hogy nincs ülőhelyünk, mert Milán a kényelmes, már a lépcsőn elkezd sopánkodni ha úgy látja, hogy sokan vannak, hogy:

-De én hová üljek???? Én hová üljek Anya????

Persze max hangerővel hogy mindenki jól hallja, hogy neki nincs ülőhelye. Erre általában legalább ketten fel is szoktak pattanni, hogy átadják a helyet:) Milán pedig elégedettséggel az arcán foglalja el. 

Milánnal egyébként nagyon vicces együtt utazni, mert most már pont olyan jól és érthetően beszél, hogy gyakorlatilag bárki megérti, és pont olyan szabadszájú is, hogy ami szívén az a száján. 

Ma például beleharsogta a villamosba, hogy:

- Anyaaaa, kakim van!!!!!

Majd kiegészítésképpen még hozzátette hogy: - Nagyon büdööööös!!!!!

De nekem az a legviccesebb, amikor szóval tartja a néniket/bácsikat. Ilyenkor mindenfélét kérdezget tőlük.

 pl:

- Rajtad miért van zokni?

- Te miért vettél falevelet? ( petrezselyemzöld lógott ki a néni kosarából)

- Neked fáj a lábad? (viszeres volt a néni lába)

Ilyesmiket. Mindenre rákérdez, amin megakad a szeme:) Szerencsére eddig még nem vette senki a lelkére. 

Így utazunk mi.:)

Első ctg

Gyakorlatilag eseménytelenül telt.

Reggel Milánt leadtam gyerekfelügyeletre. Semmi ellenvetése nem volt, sőt már este is beharangozta Apának, hogy holnap megy Alízhoz meg Adriánhoz. Aztán mikor odaértünk, akkor azért előadott egy kis szégyenlősködést, meg bújt, de miután megbeszéltük hogy majd hozok neki kakaóscsigát a pékségből, akkor egy laza Jóóóó-val hátat is fordított nekem, és onnantól kezdve megszűntem létezni számára, mehettem ahová akartam. 

A kórházban is minden meglepően simán ment. Nem volt tömeg, nem volt nagy csúszás, ahogy az lenni szokott, és mivel géprekapcsolás előtt leküldtem Siminek egy kis mogyorósmilkát, mert azt szereti, így még magzatmozgást is tudtunk produkálni. 

Aztán szépen fölbattyogtam az emeletre, hogy kérjek a papíromra egy aláírást, és amíg várakoztam, addig megcsodálhattam a frissen születetteket. Hihetetlen milyen kis picikék voltak, némelyik alig látszott ki a takaró alól, és szinte elveszett a zsúrkocsiban. Annak ellenére, hogy már két hasonlóan kicsike kis csomagot is tartottam a kezemben, valahogy az első napok csodája mindig magával ragad. Csak néztem őket, és szinte éreztem az újszülöttillatukat, szemmel látható volt, hogy mennyire kis puha még a bőrük, hogy milyen kis törékenyek, védtelenek. Olyan aprók. 

Aztán meg jó  gyorsan jó nagyok lesznek! Már Milán is olyan nagy, Mátéról nem is beszélve. Pedig ők is elég kis méretekkel indítottak:) Még a bőr is lötyögött rajtuk, nemhogy a ruha:)

Kedden megyek a főorvossal konzultálni, és akkor kiderül, hogy a nagyjából másfél hét, az pontosan mennyi is lesz. Azért kicsit rémísztő belegondolni, hogy az milyen gyorsan eltelik, ezért inkább nem is gondolok bele. 

Dolgom végeztével összeszedtem Milánt, akinek egész idő alatt állítólag eszébe sem jutottam, legalábbis EGYSZER SEM kérdezett felőlem, tök jól elvoltak, néha összevitatkoztak, de nem volt komoly, és nagyon szófogadó volt. Persze azért nagyon megörült, amikor meglátott, és szaladt felém hangos Anyaaaaa! felkiáltással, és a nyakamba borult, de a következő kérdése már rögtön az volt hogy hoztam-e kakaóscsigát:) Persze vittem. Útközben hazafelé magába is tolta. Itthon már csak arra maradt energiája, hogy kérje a pummját és a nyusziját, ledőlt az ágyra, és egy szempillantás alatt már aludt is. Hogy a házon kívüli délelőtt fárasztotta-e ki ennyire, vagy az, hogy tegnap gyakorlatilag kimaradt a déli alvása az alattunk zajló felújítás miatt, azt sosem fogom megtudni, de még most is durmol, rá se ránt a dörgő égre, és a néha-néha előforduló kopácsolásra.

Hát ennyi. Mondtam, hogy eseménytelen volt:)

Máris 36

Mivel úgy áll a helyzet, ahogy, most már szinte tutibiztos, hogy 2 hétnél nagyon már nincsen több hátra. A néhány nappal ezelőtti parámat mára messzire űztem, és eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, változtatni úgysem igen tudok semmin, sodródom, teszem amit mondanak, és remélem a legjobbakat. Fizikailag egyébként kicsit jobban vagyok, leszámítva, hogy az erőnlétem az gyakorlatilag a padlón van, és csigatempóban vánszorgok. Az elmúlt napokban a hasam sem keményedett annyira gyakran, és most nem is érzem annyira kényelmetlennek mint néhány hete. Ha nem kéne 2-3-szor felkelnem éjjel pisilni, akkor még aludni is egészen jól tudnék, most hogy a hőmérséklet is olyan, amilyennek én szeretem.

A hétfői vérvételi eredményem is tökéletes lett, legalább ezzel nincs baj. Tegnap pedig kaptam egy aneszteziológiai jóváhagyást is, amit majd lobogtathatok, ha eljön az ideje. Hogy mikor jön el az idő, az elvileg már holnap kiderülhetett volna, ha a ctg után (ami de. lesz) még tudnék, hajlandó lennék Milánnal a jobbomon  még du. 1 óráig ott lébecolni a kórházban, vagy annak a környékén, hogy megejtsünk egy főorvosi konzíliumot. De mivel az 1 óra az már Milánnál elég necces, meg egyébként is, így elvileg jövő kedden kerül majd erre sor, és akkor már kiderül majd az is, hogy akkor mi lesz a továbbiakban, aug.7-8, vagy akármi más. 

Addig pedig még van mit tennünk bőven. Pl. át kell rendezni a szobákat, és össze kell rakni azt a szekrényt is, amit majd csak pénteken hoznak házhoz, amibe aztán bele lehet pakolni a ruhákat. Aztán még nekem is venni kell pár dolgot, meg még hazahozós rucit is kell szereznünk. De remélem hogy mindezekre hétvégén sor fog kerülni, és akkor tulajdonképpen már csak lélekben kell felkészülnünk arra, hogy alig pár nap múlva már Simi is mellettünk, jobban mondva mellettem fog szuszmákolni a kórházban.

Máté nyaral

Tegnap óta Máté hivatalosan is nyaral. Egyedül, azaz nélkülünk, tölt néhány napot Klárimamánál, hogy pontosan mennyit, az majd menet közben kiderül, attól függ, hogy hogy bírják. Egész délelőtt azon agyaltam, hogy volt-e már példa arra, hogy Máté nélkülünk aludt volna házon kívül, de nem nagyon emlékszem. Mindenesetre most nagyon lelkes volt, és nagyon gyagyás. 

Fura, hogy nincs itthon, de mivel az ovi miatt napközben már egyébként sem szokott itthon lenni, így azért könnyebb. Este mondjuk szokatlan csönd és nyugalom volt a lakásban, Milán vonatozgatott a kisszobában, mi pedig a nappaliban tettünk-vettünk, majdhogynem már unalmas is volt. Nem kellett 2 percenként  rászólni a gyerekekre, hogy ne kiabáljanak annyira, hogy ne vitatkozzanak, hogy jöjjenek vacsorázni, fürdeni, hogy alvás van de most már tényleg.... fura volt na. Este se feküdt senki az ágyában!!!!!

Utoljára talán akkor voltam távol tőle több napot, amikor Milán született, azaz nem mostanában. Ha jól emlékszem, akkor 2-3 nap után már baromira hiányzott, és mást se tudtam csak sírni. Szerintem most sem fogom sokkal tovább bírni, mert mindig mindenről az eszembe jut, hogy mit csinálna, mit mondana, meg hát Milánnak is nagyon hiányzik. Ő nem nagyon tudja hová tenni a dolgot. Egyrészt ő is nagyon ment volna. Sírt, mint a záporeső, amikor elbúcsúztattuk tegnap délelőtt Mátét :( Csak azért nem ment most ő is, mert busszal fognak majd visszajönni, és ki tudja, hogy Milán mennyire lett volna partner egy 3 órás buszúton. 

Aztán mikor végre belenyugodott a helyzetbe, utána is egész nap Mátét emlegette, hogy mikor jön haza, meg Máté így, meg Máté úgy. Olyan kis aranyos volt, mert bármihez fogott, mindig Máté körül forgott a kis buksija. 

Mikor autózott, akkor Máténak is hozott egy autót, és azzal is beparkolt a garázsba amit épített, és mondta, hogy ez az én autóm, ez a Mátéé,. és hogy majd megmutatja a garázst Máténak.

Vagy amikor joghurtozás volt, akkor Máténak is akart egyet vinni.

Vagy amikor nézegetett egy könyvet, és mondtam neki, hogy jöjjön, hozza, és olvassuk el, akkor azt mondta, hogy majd akkor olvassuk el, ha Máté hazajött.

És hogy ő Mátéval fürdik, meg Mátéval vacsorázik, és különben is hol van Máté?????

Édesem:)))) Olyan kis zabálnivaló volt!

Ma már kicsit kevesebbszer kérdezgeti, hogy mikor jön Máté, de azért még ma is téma. Gondolom délután meg még jobban az lesz, amikor elvileg már oviból is mindig itthon szokott lenni. 

Én egyelőre még jól viselem. Jó most kicsit egy kis nyugi. Zongorázni lehet a különbséget az 1 gyerekesség és a 2 gyerekesség között. (gondolom, majd a 2 meg 3 gyerekesség között is lesz egy félhangnyi különbség:)) Azt hiszem, ha most visszamehetnék az időben, amikor még csak Máté volt, akkor sokkal jobban teljesítenék, könnyebben venném az akadályokat. De hát most már mindegy, ugyebár. 

Tegnap még telefonon is beszéltem Mátéval. Na hát az volt a nap legviccesebb része! Nem sűrűn van alkalmam vele telefonon beszélni, úgyhogy nagyon nehezen értettem meg, amit a kis cérnahangján mondott, nagyon érdekes volt így hallani őt:)

Az igazi relaxtime viszont a jövő héten lesz nekem, amikor is elvileg, ha nem jön közbe semmi, akkor mindkét fiú Szentesre vonul, és kicsit több mint 4 és fél év után újra gyerektelen leszek pár napig. Sőt, abszolút szingli, már ha ezt a jelzőt lehet még használni ekkora pocak mellett:) mert Feri azon a héten elutazik, szóval teljesen enyém lesz a ház. Azt viszont már most tudom, hogy egy fél nap után borzasztóan fogom unni a magányt, a csöndet, a nyugit, és bár azt csinálhatnék majd amit akarok, csak itt fogok tengenilengeni, és egyik szobából a másikba menni, egyik székről a másikra ülni, satöbbi. 

De egyelőre ez még nagyon a jövő!!!! Először ezen a Matyimentes héten legyek túl épen és egészségesen:)

Helyzet

Így a harmadik terhességem végefelé járva lassan már mondhatom, hogy hagyománnyá válik, hogy a véghajrában valamivel mindig megparáztatnak, vagy megparáztatom saját magamat. Az általános para mindig a hegszétválás szokott lenni, amitől én valahogy sosem tartottam, nem tudom miért, valahogy belülről éreztem, hogy nem lehet ezzel baj. Aztán Milánnal ott volt, hogy idejekorán be akart fektetni a doki, hogy szem előtt legyek, ugyancsak a hegszétválástól tartva. Ezt végül sikerült kibekkelnem. A befekvést is, meg a szétválást is. 

Ennek tükrében mikor tegnap este orvostlátogatni mentem, mindenre fel voltam nagyjából készülve, hogy majd beszélünk mindenféléről, hogy meddig várjunk, kivárjuk-e, hogy Simi jelezze hogy ki óhajt jönni, vagy programozzunk előre, satöbbi. 

Aztán kiderült, hogy a helyzetem koránt sem annyira rózsás... mert a méhfal a húgyhólyag felé eléggé el van vékonyodva. Nem olyan nagyon vészesen, de annyira igen, hogy már említést és odafigyelést igényel, elsősorban a doki részéről majd a műtétkor. Nem tudom mekkora vastagságú volt korábban, de most 4.7 mm, ami az orvosi protokoll szerint annyit jelent, hogy ha még lett volna esélyem hüvelyi szülésre, most már nem lenne, mert 5 mm alatt nem engedélyezik. Szóval elvileg nekem nincs miért aggódnom. Mondta ezt azután, miután jól megparáztatott, hogy húúú el van vékonyodva a méhfal, és erre akkor nagyon oda kell figyelni, hogy ne sérüljön a húgyhólyag. De ha sérül, ugyanmár, akkor sincsen semmi gáz, mert az szépen meggyógyul, csak hát 8 nap katétert jelent saccperkábé, amit azért mégiscsak jó lenne elkerülni. Mondja a doki. Meg mondom én, hogy más se hiányzik az életemből egy császármetszés mellé, mint 8 nap katéter, és hogy 10 napig hédereljek a kórházban emiatt. 

Úgyhogy most így állunk. És hiába minden utólagos nyugtatásnak, hogy de higgyem  el, hogy ez nem egy egyedi extra eset, és hogy ilyen már sokszor előfordult sokakkal a többedik terhességnél, (no de velem?) és még sosem volt baj, (leszámítva ha egyéb furmányos összenövések is vannak, na kössz), szóval elvileg halálos nyugalommal kéne ezt a tényt kezelnem, de nem megy. Egész éjjel pisizacskóval az oldalamon láttam magamat ahogy a kórház folyosón vánszorgok fel-alá, napokig, és ez pl. nem volt annyira pihentető, mint amennyire rám lett bízva, hogy amennyit csak tudok pihenjek, és szedjem marokszámra a  Mg-t, hogy legalább ezt a szintet tartsuk még néhány hétig, de legalább betöltött 38-ig, ami aug.7-én lesz.

A jövő héten 5-ből 3 nap kórházi jelenésem van, mondjuk ez mindentől függetlenül, egyébként is lenne, hétfőn vérvétel, kedden aneszteziológia, és talán csütörtökön ctg, szóval lesz időm a kórházi folyosókon pihengetni bőven. 

A fennmaradó időben pedig még itthon is van tennivaló, ruhaválogatás, pakolás, mosás-vasalás, néhány dolgot még be is kell szereznünk. A kórházi csomagom is még csak fejben van meg, úgy is csak 80%-ban. 

Egyébként meg minden oké:) Tényleg. A szürke gondolatokat igyekszem minél messzebb hesegetni, és csak a szépre-jóra gondolni, és megfogadni a doki tanácsát, hogy no para. Hát ezen vagyok!

Millenárison

Mint eddig minden gyerekszületés előtt, most is be kellett szereznünk egy másolatot a házassági anyakönyvi kivonatunkról, mivel egyik alkalommal sem sikerült abban a kerületben szülnöm, amelyikben házasodtunk. Mert akkor nem kéne, mert akkor le tudják kérdezni, hogy valóban nem a szomszéd nevére akarom anyakönyveztetni a gyereket. Hogy kerületek között ez a telefonhívás miért nem működik azt nem tudom.

Hetek óta tervezem már ezt az utat, és gondoltam, ha már úgyis átbuszozzuk a várost, a II.ker.-be kellett mennünk, akkor egyúttal bemegyünk a Millenárisra, és megnézzük a Bogyó és Babócás kiállítást, meg elütjük ott az időt. Aztán jött az a nagy hőség, amiben nem hogy buszra szállni, de élni sem volt kedvem, aztán nem voltunk itthon, így végül ma kerekedtünk fel. Velünk jöttek Máté ovistársáék is, így dupla volt az öröm, és nekem sem kellett egyedül keresztülnavigálnom a városon. 

A jó hosszú buszút után a fiúk egyértelműen arra szavaztak, hogy ők bemennek Alízzal meg a skacokkal a játszótérre, én pedig menjek csak aztán intézzem a dolgomat. Így is lett. Ők jobbra, én balra, és egy bő fél óra múlva már a papíromat lobogtatva suhantam vissza a Margit körúton a Millenáris felé, ahol a fiúk teljesen jól elvoltak, bár Alíz elmondása alapján jobban érdekelték őket a tóban úszkáló kacsák és halak, mint a játszótér. Pedig azt gondoltam, hogy tetszeni fog nekik az újdonság, bár magát a játszóteret eddig nem ismertem, de egész másfajta játékok vannak ott, mint azokon amiken általában meg szoktunk fordulni, de úgy látszik most nem volt kedvük hozzá. Igaz, elég sokan is voltak, valami napközitáboros gyerekek is ott voltak éppen, úgyhogy kicsit zsufi is volt, lehet, hogy az zavarta össze őket. Szóval mire én odaértem, addigra már túl voltak a játékok többségén, így csak az ökrösszekéren sikerült róluk egy képet csinálnom.

 

A játékok nagy részére (egészére)  amúgy  ráférne egy festés, sok helyen le van már pattogva a régi, meg minden olyan fakó, napszítta. Pedig 2009-ben volt felújítva, és a játékok 2001-ben nívódíjat is kaptak, úgyhogy igazán megérdemelnék, hogy kicsit jobban karban legyenek tartva :(

Innen aztán a kiállítás felé tereltük az aprónépet. 

A kiállítás tulajdonképpen néhány akváriumban vitrinben berendezett BésB-s szoba volt. Alapvetően jópofa volt, a gyerekeknek nagyon tetszett, a Kicsik lelkesen sorolták, hogy melyik kinek a háza, a Nagyokat inkább a részletek érdekelték, pl. hogy Babóca konyhájában még szakácskönyvek is vannak, meg hogy az ajtó melletti kulcstartón apró kulcsok lógtak, és hogy miből mennyi van, és hányan ülnek az asztalnál, ilyesmik. 

 

A terem végében pedig hatalmas babzsákokon feküdve lehet nézni a BésB mesét. És annak ellenére, hogy a fiúk már betéve tudják szerintem az össze részét, perszehogy most is odaültek, és nézték volna szerintem egész nap, de legalábbis elejétől a végéig, de a beígért fagyi nagy húzóerő volt:)  Máténak nagyon tetszett a babzsákfotel, szerintem ha nem piszkálom, hogy menjünk, akkor simán el is aludt volna benne:)

 

Egy hatalmas adag fagyi után pedig újra nyakunkba vettük a várost, és hazavillamosoztunk-buszoztunk. 

Tulajdonképpen nagyon jó délelőtt volt, a fiúk is jól érezték magukat, és én is.Csak egyszer szorult egy kicsit a szívem, amikor a kávézó terasza mellett vonultunk el éppen 4 gyerekkel, és olyan nagyon jó lett volna beülni egy finom tejeskávéra.... Hmmmmm.....

35ös

Azt mondja a számláló, hogy mivel ma vagyok éppen 35 hetes, ezért papíron még 35 nap lenne vissza Simi pocaklétéből. Persze nem lesz annyi.... Több okból sem. Eddig egyszer sem várták ki a fiúk a végét, Máté 4 nappal, Milán 6 nappal érkezett hozzánk korábban. Mindkétszer igen hálás voltam a sorsnak, hogy én nem túlhordós kasztba tartozom. Mondjuk túlhordani a műtéti előéletem miatt egyik esetben sem hagyták volna, de emlékszem, hogy mennyire szenvedtem már a véghajrában, és minden egyes nap azzal keltem, hogy na majd ma.

Ez tulajdonképpen csak érdekes, mert gyakorlatilag a fizikumom, sokszor a közérzetem nagyjából már most ott van, mint a fiúkkal valamikor a 37-38-dik héten, csak most annyi a különbség, hogy most pont az ellenkezőjét mantrázom, hogy csak nehogy ma történjen valami, ami miatt Simi idejekorán kikívánkozzon, mert nemhogy dátumilag és fejlődésileg nincs még itt az ideje, de készültségben sem vagyunk még ott, hogy nyugodt szívvel mondhatnám, hogy akkor bármikor jöhetne. Egyetlen nagy parám van csak, a júl 30-aug.3.ig tartó hét, amikor Feri külföldre utazik, na az a hét végképp nem jó, de erre nem is gondolok, csak arra, hogy akkor biztos nem lesz semmi.  Én mindenesetre olyan aug. 10. körüli dátumokban gondolkozom, aztán majd kiderül, csütörtökön megyek majd orvoshoz, nyilván neki is van/lesz egy elképzelése, mivel harmadik császárról beszélünk még az is lehet, hogy kijelölt napon fogok szépen bevonulni. A Nagyok nagyon szófogadóak voltak ilyen szempontból, mert Mátét már hónapokkal korábban a kiszemelt december 15-re vártam (19.helyett), és akkor is született, és Milán sem lett végül se szilveszteri, se újévi, amit nagyon nem szerettem volna. Szóval remélem Simi is hasonlóképpen hallja amit sugallok neki, a kinti nagy zajterhelés ellenére is.

Szóval közeledünk a vége felé, közeledik a nagy találkozás:) Azt mondjuk már sokszor elképzeltem, hogy hogy fog mellettem szuszogni egy kis pöttöm.  Meg hogy milyenek lesznek vajon hárman együtt. Olyan fura lesz, hogy olyan kis picike lesz a nagyok mellett. Meg az is fura lesz, hogy nem lesz nyakig bebugyolálva, hanem szabadon lesz a kis piszkafalába, a tappancsai, nem kell bundakabát ha ki akarunk menni, stb... 

Ha magamat nézem, akkor viszont azt kell mondjam, hogy nekem jobban mennek a téli terhességek, nem tudom miért, azokat valahogy jobban viseltem. Talán azért, mert több idő volt magamba fordulni, rövidebbek voltak a napok, nem volt annyira égetően fontos, hogy minden legyen valami program, hogy mindenképpen ki kelljen mozdulni. Most kicsit ez van, a fiúkat nem büntethetem a lakásbazártsággal, muszáj menni, csinálni, különben mindannyiunkat megesz a fene. A nyári meleg sincs rám jó hatással, hízok tőle mint egy kölyökgólya, most már gigamega hassal vonszolom magamat az utcán nagyjából csigatempóban. 

De hát én nem akartam még egy téli gyereket:)))) Hát tessék! Most jól megkaptam! 

Hogy Mátét idézzem, aki időnként rámcsodálkozik és azt mondja:

- Anya, most már jó nagy a pocakod!  (hát az)

És ha vicces kedvében van, még hozzáteszi, hogy sokkal nagyobb mint az övé, amit azért valljuk be nem nehéz túlszárnyalni:)

Egyébként meg tényleg nem értem mitől nőtt ekkorára, mert az uh alapján nem nagyobb Simi a koránál, bár tudom, hogy ilyenkor ez már nem mérvadó, de a Nagyok sem voltak nagyok, szóval nem hiszem, hogy pont Ő most egy óriásbébi lenne, és a ma reggeli friss adat szerint eddig 7.5kiló plussznál járok, ami szerintem nem olyan sok, hogy indokolna egy ekkora méretű pocakot. Szóval nem értem, hogy ha sem a gyerek mérete, sem a felszedett kilók nem indokolják, akkor mi a fenétől nőtt meg ekkorára????? És meddig fog még nőni????? Mert lassan már tényleg könnyebb lesz átugorni mint megkerülni:)

Repülnek

Gézengúzok

Majdnem libasorban. Milán csak Máté mellé volt hajlandó ülni, Máté meg Csongi mellé.

Mesenéző Kishercegem:

Merengő, kacsanéző Csongika:

Ők is kacsát néznek:

Nyúlkeresés indul

Ha már nincs kánikula az én fiaim, most legfőképpen Milán, akkor is képesek 5 perc alatt úgy leizzasztani, mintha legalább 40 fok lenne árnyékban. 

Történt ugyanis, hogy elveszett a Nyúl. A szent és sérthetetlen, ami nélkül nálunk nincs élet, nincs oxigén a levegőben, amire ha megyünk valahová legalább annyira vigyázunk mint a gyerekekre. Jobban mondva nem veszett el, csak nem találtuk. Reggel még megvolt. És még délelőtt is. És mivel nem voltunk házon kívül így jó eséllyel a Nyúlnak is ott kellett lennie. Amikor ebéd után eljött az alvásidő mégsem volt sehol. Otthon is elő szokott fordulni, hogy meglapul itt-ott, vannak kedvenc fiókjai, vagy valamelyik bőrönd oldalsó zsebében húzza meg magát, esetleg a kockás doboz legmélyén szundít, vagy az étkezőszék és a szekrény között, esetleg az ágy mögött. De most nehezített pályán mozgunk, mert amíg nálunk festés van/volt, addig mi anyukámnál csövezünk, szóval a lehetőségek tárháza nagyjából a duplájára nőtt. 

A nyúlkeresésnek nálam több fázisa van. A legeslegfontosabb ilyenkor, hogy gyerekfejjel kell gondolkozni, és olyan, hogy ááá oda úgysem tette meg se forduljon a fejünkben, mert igen, képes oda is betenni. Naná, hogy képes!!! A másik nagyon fontos, hogy fel kell idézni hogy mikor és hol láttam utoljára, és onnantól kezdve, gyakorlatilag másodpercekre lebontva rekonstruálni kell(ene) hogy mi is történt azóta.

Aztán először Milánszem magasságban és az alatt-fölött egy kicsivel sebtiben végigpásztázom a lakást, a polcokat, a padlót, a szekrények és a fal tövét különösen, ágyat, és szétnézek az éppen használt játékok között,  ilyesmi.

Ha sehol semmi, akkor elkezdek alaposabb lenni, jöhetnek a fiókok a szekrények, az ágy mögé benézés, a nagyobb rések, ahová be lehet gyömöszölni, és egyre jobban nyitva tartom a szememet, hátha valami nem várt helyen kilóg egy nyúlláb vagy nyúlfül.

A második fázis végére nagyjából sikerrel szoktam járni. Valahonnan mindig előkerül az a nyavalyás. 

De most nem került elő. És már kezdtem kétségbe esni, hogy akkor most mi lesz. Kérdeztem Milánt, hogy nem tudja-e hogy hol tette le azt az átkozott nyulat, de ő csak ártatlanul annyit válaszolt, hogy 

- Hát én nem is tudom!

Ezzel meg nem segített túl sokat. 

Aztán Máté felajánlotta Milánnak, hogy mi lenne ha most az egyszer Malackával aludna. Milán erre nagy meglepetésemre rögtön rábólintott, és ekkor azt hittem, néhány órára elnapolhatjuk a nyúlkérdést, és hátha addig magától is előkerül. Le is feküdtünk, de néhány perc múlva  Milán mégis úgy döntött, hogy neki nem jó a malacka, mégis inkább a jólbejáratott nyulára lenne szüksége a békés alváshoz, és nem és nem akar Malackával aludni.

Így hát újra nekiálltam a nyúlkereső-projektnek. Most már teljes kétségbeeséssel néztem át sokadjára minden általam elképzelhető és elképzelhetetlennek tartott  helyet. Még egyszer benéztem a fiókokba,  a szekrények mögé, a cipőszekrénybe, az alá, mögé, feltúrtam az ágyat, benéztem az ágyneműhuzatba is, az ágyneműtartóba, megnéztem a zacskós zacskót, körbenéztem az egész konyhát, a szemetest, a fürdőben a mosógépet, a mosóporos dobozt, benéztem a radiátorok mögé, feltúrtam a táskáinkat, megnéztem a vécében.  Sehol semmi, még csak egy nyúlhoz hasonló sem. Ekkorra már eléggé pánikba estem, szakadt rólam a víz, és lassan kezdtem mindenféle természetfeletti dolgokban gondolkodni, hogy elnyelte  a föld, magába szippantotta valami fekete lyuk és most ott kering valami föld körüli pályán két fél pár zokni között. Még az erkélyen is kinéztem, hogy nem dobta-e ki amikor éppen nagyon vicces kedvében volt, pedig emlékeim szerint nem volt kint az erkélyen, de ki tudja. Az erkély alatt sem láttam semmit. Ekkor gondoltam, hogy megnézem a  szekrény tetején, mert akár oda is feldobhatta. És ahogy ezt kigondoltam, és fél lábbal egy székre a másik féllel pedig a tévésszekrényre álltam, szinte öntudatlanul bepillantottam a tévé mögé is. És tessék!!!! Ott lapult a  Nyavalyás a tévésszekrény és a fal közé beékelődve a tévé mögött, és onnan pislogott ki ártatlanul.

Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy most azonnal kidobom a fenébe, mert örökké csak keresni kell. De aztán persze hogy nem dobtam ki, a megkönnyebbülés hogy végre megvan nagyobb volt minden haragomnál, amit az elmúlt nagyjából 40 percben éreztem. 

Végre mehettünk aludni. Milán a világ legtermészetesebb módján ölelte magához a kis cimboráját, mintha nem is majd' 1 órán át kutattam volna utána. 

És most erősen gondolkozom azon, hogy mégiscsak kéne beleültetni egy nyomkövetőt, vagy valami olyan szerkezetet, ami kiad valami hangot. Voltak régen azok a fütyülős kulcstartók, hogy ha fütyültünk neki, akkor csipogott. Vagy egész egyszerűen Hozzáragasztom Milánhoz valami extraerős pillanatragasztóval. Sőt hozzávarrom! 

Nem tudom. De majd kitalálom:)

Milán kétésfél

A nagy hőség közepén Milán fölött is szalad az idő, néhány napja már túl van a két és feledik születésnapján. Persze nem feledkeztem el róla, itt motoszkál már napok óta a fejemben, hogy össze kéne szedni, hogy milyen most ő teljes valójában, csak hát napról-napra nehezebben találom a szavakat, úgy látszik a fejemben lévő dolgok kezdenek el először cseppfolyósodni ebben a melegben.

No de... abszolút ömlesztve, ami épp eszembe jut róla:

- 90 cm körül mozog, pontosan nem tudom, de 92-98-as ruhákat hord.

- talán nincs még egészen 14 kiló, de nem sok híjja.

- 23-24-es lábú

- a végletek embere. Tud nagyon hosszan egyedül is játszani valamivel, de van amikor semmi sem jó. 

- nagyon szeret vonatozni, profi sínpályát rak össze, aztán jönnek-mennek a vonatok.

- autózni is szeret. Van amikor a szőnyegen hasalva tologatja ide-oda, közben alaposan megvizsgálja a csapágyazást. Van amikor sorbarakja a kanapé karfáján és ott manőverezik. Vagy Mátéval versenyeznek.

-Máté nagy játszópajtás, de csúnyán össze is tudnak veszni. 

- Szeret mesét nézni. Mindig más a kedvence, Bogyó és Babóca, Kisvakond egyes részei, de egy hosszabblélegzetűbe is simán belevág (101 kiskutya, Pinokkió), igaz azt nem nézi végig.

-Szereti a meseolvasást. Az esti mese elmaradhatatlan. Könyvben szereti az Annapetit, de ebből is vannak kedvenc részei, és azokat váltogatja, de az újdonságokra is vevő. 

- Szuperül épít, leginkább fölfelé.

- Szépen fogja az ecsetet-ceruzát. 

- Egyedül eszik-iszik, ha akar. Ha nem, akkor nem. 

-Gyakorlatilag mindenevő, legalábbis nem jut eszembe olyan, amit soha nem enne meg, de kedvence egyértelműen a hús. Szerencsére, még a nemhúsokat is el tudom neki húsként adni, mint pl. a rántott karfiol, cukkini, sajt.

- Imádja a rizst. Ha rizs a köret, akkor szinte csak azt eszi, úgy kell rászólni, hogy a húst is egye. 

- Virslizabáló.

- Szerintem jobbkezes, de ballal is remekül boldogul. A ceruzát viszont csak a jobbikban fogja.

- Rákapott a limonádéra. Kizárólag a kék pohárból szívószállal. 

- Szabaatisztaság.... hmmm... gyakorlatilag sehol nem tart vele, igaz, egyre többször mondja, hogy menjünk a  wc-re pisilni, de ez nála annyiból áll, hogy odaáll/ül, papírt dob a wc-be, majd egy fél kertre való vízzel leöblíti. Produkálni még valamiért nem sikerült neki sosem a nagyfehérbe, de majd az is eljön. 

- Rengeteg mondókát és dalt tud, ezeket olykor előveszi és eldalolgatja, mutogatja. Leginkább azokat fújja, amiket péntekenként Orsi nénitől hall a mókustornán.

- Hihetetlen biztos és stabil a mozgása, és borzasztó erős. Korát meghazudtolva mászik fel mindenhová.  Bármilyen csúszdán lecsúszik, legyen az magas vagy még magasabb, egyenes vagy kanyargós, esetleg vizicsúszda.

- Szinte csak a nála nagyobbakkal barátkozik (Mátékorabeliekkel), a korabeliekről tudomást sem vesz.

- Cumibetyár. Volt egy idő amikor látszólag elfogadta, hogy csak alváshoz jár a cumi, de most megint sokszor kéri, bár közben mondja, hogy a cumi alváshoz kell. 

- A cumi mellé jár a nyuszi is. Kicsit satnya, kicsit elnyűtt, kicsit rongyos, de az övé, és szent és sérthetetlen, de leginkább pótolhatatlan.

- Nagy csibész, és nagy sumák.

- Vadmotoros.

-Utál hajat mosni, ordít mint akiről nyúzzák a bőrt. 

-Bezzeg a strandon nem baj, ha vizes lesz a feje.
- Már nem fél annyira a kutyáktól, mint korábban. Néhány hónapja képes volt fejreállni a motorral annyira menekült. Most már beéri egy szimpla "jajjjj kutya!!!!" felkiűltással.
- Azt mondja fél a macskáktól, de közben vigyorog.Pavlovi-reflex nála.
- Borzasztóan ki tud hozni a sodromból, hogy aztán 2 pillanat alatt megbékítsen a kiscicaságával.
-  Hisztis. Bizony ám. Ilyenkor hatalmas krokodilkönnyeket hullat.
- Öröm rá mosni. A mosóporgyártók örömére.
- Máté még mindig BéciMilánnak hívja.
- Tegnap óta rövidhajú:)
- Nagyfiú.
- Imádjuk:)

Képzeletben

Vonatosat játszanak. Egymás mögé rakják a szobában a székeket, kockásdobozokat, meg még amit találnak. Máté a mozdonyvezető, egy szál bugyiban héderel.

- Én most képzeletben szép ruhában vagyok. Fekete nadrág, fehér ing, nyakkendő és zakó.

Hát nekem még képzeletben is melegem lett. Nem mintha egyébként fáznék:)

- Anya, szállj be, mindjárt indul a vonat!

- Beszálltam!
- És hová szeretnél utazni? (nem is tudtam hogy ilyen udvarias mondatokat is képes összerakni)
- A tengerpartra.

- Jó. Indulunk!

Sihuhu-sihuhu-sihuhu.... megy a vonat.

-Megérkeztünk a tengerpartra!!!!!! Anyaaaaa, szállj ki!!!!

Kiszálltam.

Úgyhogy én most képzeletben a tengerparton vagyok :-DDD

A nap kérdései

Bár még nagyon nincs vége a napnak, sőt gyakorlatilag még csak most kezdődik majd, amikor majd ki merünk mozdulni, de legfeljebb majd írok egy nap kérdései 2-t is. Szóval:

Máté:

- Anya, kimehetünk a kertbe hóembert építeni?

Milán:
- Anya, megnézzük a kertben az elefántokat?

Mind a kettőnek csekély a reális esélye, azt hiszem.

Vizicsirkék

Oké, hogy nyár van, és mikor máskor legyen meleg, ha nem most, de azért ez szerintem már túlzás. Nálam a meleg az nagyjából 30 fok körül van, azt még mondhatni vígan és dalolva el tudom viselni, de ez a közel 40 már inkább elviselhetetlen, mintsem hogy jól esne. Komolyan még a létezés is fáj. És ha arra gondolok, hogy egész héten ilyen veszettmeleg lesz, hát elkap a sírógörcs, mert a lakás már így is egy katlanhoz kezd hasonlítani. Hétvégére akár szaunát is nyithatunk.

Hogy ne forrjon föl az agyunk idő előtt, így a hétvége egy részében a ventillátor árnyékában vegetáltunk. Másik részében (szombat délelőtt) elmentünk bevásárolni egy jó hűvös nagyáruházba, és jó sokáig vásároltunk. Harmadik részében (vasárnap délután) pedig elmentünk strandolni. Mert mégiscsak nyár van, meg nyáriszünet, és ha már én magam alig vagyok képes bármi hasznosra és gyerekszórakoztatóra, akkor legalább hétvégén legyen egy kis örömük. 

Hát öröm az volt, felváltva hajtogatták, hogy hurrá, megyünk strandra!!!! 

Vaciláltunk egy darabig, hogy hová is menjünk, míg végül az Aquaworld-be mentünk, a csúszdák miatt. Gondoltuk, hogy az nagyon fog tetszeni a fiúknak, és így is lett. Milcsi elmondása alapján úgy történt hogy:

- Bementünk, átvettük a fürdőbugyinkat és mentünk Apával a vízbe! Máté fölvette kutyusos övét is kezére. (értsd: karúszó)

Ami igaz is:)

Voltunk már itt egyszer, de akkor még Milán nagyon kicsi volt, Máté meg még elég félős, de most minden tökéletes volt, úgyhogy alig lehetett őket lebeszélni még egy meg még egy körről. Csúsztak először bent a kiscsúszdán, majd bent a nagycsúszdán Apával, majd egyedül, és nagyon bátrak voltak. Aztán később kimentünk a kinti medencébe, és csúsztak kint is. Persze ilyenkor Milánnak sem baj, ha víz éri a fejét, bezzeg ha hajmosásról van szó!

2 órás jegyünk volt, de azt a 2 órát ők elejétől a végéig a vízben töltötték. Rongyosra ázott a lábuk:) 

 

Milcsi a múltkori Balatonos úszónadrágos fürdés után nem volt hajlandó itt sem úszópelust venni, pedig most volt nálam, de határozottan kikérte magának, hogy ő bizony úszóbugyit kér. Én meg úgy imádom a kis úszóbugyis farát:))))

 A jobb oldali képen valami bogarat üldöz:)

Szóval nagyon élvezték.Én meg azt élveztem, hogy ők élvezik, mivel vízközelbe nem nagyon mentem, leszámítva, hogy kétszer-háromszor térdig begázoltam a gyerekmedencébe. De azért jó volt így is.

Hazafelé Máté az autóban:

- Apaaaa, kapcsold be a jégkondit!

Aztán meg csak vége lesz egyszer ennek a nyárnak is, de legalábbis ennek a melegnek.