Szülinapi strand

Néhány hete Milán kitalálta, hogy menjünk strandra. És csak mondta, mondta, hogy "menjünk tandra!". Hogy jegeljem a témát azt mondtam neki, hogy jó, majd a születésnapodon elmegyünk strandra. Azt hittem addig még jó sok idő van, és majd úgyis elfelejti. De nem felejtette el. Hogy is képzeltem, hogy el fogja? Annál inkább rákapcsolt a témára. Bármikor megkérdeztem tőle hogy mit szeretne a születésnapjára, akkor azt mondta, hogy menjünk strandra, majd kibővítette, hogy csúszdás legyen ám az a strand, és végül  még egy zöld gyertyás csokitortát is kért. Úgyhogy nem volt mit tenni, a téli szünetet már úgy terveztük, hogy valahová elmegyünk strandolni. 

Mivel az elmúlt napokat a szentesi nagyszülőknél töltöttük, így ezen a környéken kezdtünk keresgélni, és végül a makói Hagymatikumba látogattunk el a szülinap előnapján, azaz tegnap. A fürdőt az organikus építészet nagymestere Makovecz Imre tervezte, és már csak ezért is érdemes egyszer ide ellátogatni, mert valóban páratlan környezetben tudunk itt kikapcsolódni, feltéve ha nem 3 gyerekkel megyünk :) 

De gyerekekkel is nagyon jó volt, mert van egy teljesen különálló gyerekrészleg egy normálmélységű (pont leért a fiúk lába) gyerekmedencével, és egy klassz kanyargós egész hosszú gyerekcsúszdával meg egyéb élményelemekkel.  Ez a mi fiainknak bőven elég is volt. Megszámlálhatatlanul sokszor csúsztak le a csúszdán, amikor épp nem ezt csinálták, akkor csak azért nem, mert a lány aki fent segített nekik az szünetet tartott. Ilyenkor kicsit lövöldöztek vízzel, vagy labdáztak, és egy ideig játszottak a gyerekrészleg másik sarkában lévő ugráló-és mászóvárban. De az ott töltött 3 órának a 90%-át a csúszdán töltötték. Majdhogynem rongyosra csúszták a fürdőnadrágjukat :) Milán még a csúszdáslánnyal is összebratyizott, minden csúzásnál integetett neki a kanyarból, és kiabálta, hogy "viszlát!". 

Még Marcika is csobbant egy rövidet. 

 

Volt még egy 3 medencés élménymedencés részleg, hát itt sajnos nem sokat időztünk, és persze gyógymedence, kint és bent. Én itt egy kicsit megmártóztam, amíg Marcika kipihente a pancsolást.

Nagyon pozitív volt még, hogy minden részlegnél volt egy baba-mama szoba, ahová vissza lehetett vonulni szoptatni, akár altatni is, mert ágy is volt, vagy csak simán pelenkázni. Szóval tényleg nagyon gyerekcentrikus volt minden. És akadálymentes. 

Sajnos a masszírozásról lemaradtam, mert nem volt hely, előre oda kellett volna szólni, talán akkor még lett volna. De sebaj!

A lényeg, hogy Milánnak (és persze Máténak is) nagyon-nagyon tetszett!!!! Nagyon jól érezték magukat, nagyon elfáradtak, mi pedig egész végig fürödtünk a boldogságukban:) Nincs annál nagyobb ajándék nekem annál, mint ha sikerül teljesíteni a kis kívánságaikat, és látom őket örülni :)

SzülinaposMilán

A mi kis Milánkánk, (Milcsink)

- a kirakóbajnok,
- a hiperhisztis,
- az öntörvényű akaratos,
- a bújós kiscica,
- a hízelgő,
- a Marcitimádó,
- a Mátéra felnéző,
- a vizibolha,
- a csokitortakedvelő,
- a zöldgyertyás,
- a versmondó kis dalospacsirta,
- a Mikiegér fun,
- az igazi kisfiús arcú,
- a még nem ovis, de még pelusos,
- a cumibetyár,
- a velünkalvó,
- a lilaszívószálas,
- a limonádéivó,
- a sütifaló,
- a motoros,
- a humorHerold,
- a nagyot kacagó,
- a szeretetgombóc,
- aki szerint neki most 4 gyertyája lesz.

A mi édes kis Milánkánk, aki már nem is olyan kicsi, 3 éves lett!!!!

Karácsonyos

Lassan eltelik... az idei kicsit más volt mint az eddigiek, mert 23-án még két tortán fújtuk a szülinapi gyertyákat, így aztán nem nagyon lehetett a születésnapok és a karácsony közé éles határvonalat húzni. Felváltva ettük a szülinapi torták maradékait, és égettük a csillagszórókat a fán,  a nyugisabb pillanatok között a Nagyok összevesztek azon, hogy kié legyen a piros autó és kié a kék, vagy ki legyen a helikopterrel, vagy ki melyik kirakót rakja, de tulajdonképpen bármin képesek összeveszni. Marcika az ünnep hevében, a halászlé és a sült hús között valahol kinövesztette a második kis csíkocskáját, és emiatt gyakorlatilag végigkínlódta a 3 napot.  De azért jó volt!

Már csak egy Milánszülinap és egy sokgyerekes szilveszter vár ránk az idén, aztán jöhet az új év!

De addig is berakom ide Máté karácsonyi versét, mert úgy szeretem:

Donászy Magda: Kis fenyő

Szabad-e bejönni?
Zöldfenyő vagyok.
Kicsiknek, nagyoknak,
Békés jó napot! 

Jó napot, Zöldfenyő!
Régen várunk rád,
maradj itt minálunk,
díszítsd a szobát! 

Nincs tarka virágom,
egyetlen tobozban
a távoli erdők
üzenetét hoztam. 

Zúzmara díszíti
a tobozod, ágad,
maradj itt közöttünk
kiskarácsonyfának. 

Szeretettel jöttem,
szívesen maradok,
hogy veletek töltsem
a szép ünnepnapot. 

Állj ide középre,
feldíszítünk szépen,
te leszel a legszebb
a földkerekségen.

 Fényképeztünk is, igaz csak módjával:

És persze hogy elkészült az idei hagyományos fás képünk is, ami háááát..... évek múlva lesz majd min mosolyogni:) Idén először ültünk öten a fa alatt!

Egy csíkos

Az elmúlt napokban megfordult párszor a fejemben, hogy mégiscsak lehet valami ebben a 21-i világvégében, mert finoman fogalmazva is a halálomon voltam. Hétfőn egész nap 38.5 és 39 fok között ingadozott a hőmérsékletem, és valamikor Máté másnapi ovis szülinapi tortájának sütése és díszítése között félúton komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen formában fog ez a világvége beköszönteni, ha egyáltalán megélem még pénteket, és hogy talán most kéne még elgondolkodnom rajta, hogy esetleg kapok majd egy új életet valahol máshol, akkor ebből a mostaniból milyen tanulságokat, bölcsességeket tudnék magammal vinni. Persze ideáig aztán nem jutottam el... 

Most meg már határozottan jobban vagyok, igaz, a torkom az még mindig úgy fáj, hogy minden darabos étel, amit szeretnék leküldeni az mintha véresre horzsolná az egész nyelőcsövemet. Úgyhogy vasárnap óta gyakorlatilag fényevő vagyok, és azon bánkódom, hogy mégiscsak felelőtlenség volt kidobni azt a kétszatyornyi XS-es, S-es ruhát, amiről úgy gondoltam, hogy már soha ebben a büdös életben úgysem jön rám. Ha a torkom gyors gyógyulásnak nem indul, akkor hamarosan rámjönnének. 

Na de, lényeg, a lényeg....betegség ide, világvége oda, nálunk nem áll meg az élet, és hogy nyoma maradjon az virtuális világban, hátha az megmarad, gyorsan leírom, hogy
Marcika néhány napja kinövesztette az első kis csíkfogacskáját!!!!!  

Nem véletlenül nyáladzott mint egy kis kölyökkutya, nem véletlenül rágta be a kezét könyékig, tudtam én, hogy ez lesz a vége, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Pláne, hogy a múlt szerdán a doktornő is azt mondta, hogy szerinte is kell még vagy egy hónap, hogy abból a méretes duzzanatból ami az ínye helyén van, fogacska legyen. Hát az egy hónap helyett elég volt ez az alig több mint egy hét is  Simikének. 

Én pedig még mindig  hitetlenkedve tapogatom a napról napra nagyobb kis recéshátút a szájában, mert nem bírom, nem akarom felfogni, hogy már foga van!!!! Ilyen hamar! Ilyen gyorsan! 

Ráadásul olyan ügyesen csinálta ezt a fognövesztést, hogy 1-2 sokszorkelős éjszakán, és 1-2 nyűglődős napnál többet nem csinált, és én akkor is inkább az időjárásra gondoltam, mint kiváltó ok, semmint arra, hogy ilyen elöl tart már a fognövesztésben. 

Úgyhogy most várom, hogy a mellette lévő is felüsse a fejét. Mert hogy ezek párban járnak, ugye:)

Fájós ujjak

Milán beütötte az ujját. Sopánkodik, hogy fáj neki, nagyon fáj, és mindenképpen be kell ragasztani. Beragasztjuk. Ezután félholtan csak fekszik az ágyon, kezét feltartva, és jajgat, hogy neki mennyire fáj az ujja. Kis idő múlva jön hozzám.
- Anya, nézhetek mesét? Ilyen fájós ujjal csak mesét tudok nézni!

Ebéd közben észreveszi a konyhapulton a gyümölcslevet.
- Kérek gyümölcslevet! A fájós ujjamat csak a gyümölcslé gyógyítja meg!

--------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem olyan régen Máténak is fájt az ujja, valami karcolás volt rajta, ha jól emlékszem. Ugyancsak halálos.
Ő a következőkkel rukkolt elő.
- Én csak vajas kenyeret kérek vacsorára, mert nagyon fáj az ujjam!
- Ma nem tudok fürdeni, mert fáj az ujjam!

Máté 5 éves

5 évvel ezelőtt, egy ugyanilyen jéghideg, csúszósutas, szálingózóhavas szombat reggelen született, mint a mai. Aztán pikkpakk, sorra jöttek a szülinapok. Ma már 5 gyertyát fogunk neki gyújtani! Már igazi Nagyfiú. Az én szőke hercegem :)

Boldog születésnapot Máté!

Álom és valóság

Kedd magasságában már-már kezdtem elhinni és bízni benne, hogy az idén másképp lesz. Már ami Máté szülinapját illeti...hogy talán most először lesz egy olyan szülinapja, amikor nem lesz beteg. Eddig mindig az volt. Hol jobban, hol kevésbé, hol köhögött-orrot fújt, hol lázas volt, tavaly meg fosott-hányt. (bocsánat). Szóval kedden már azt hittem, hogy ezt a néhány napot féllábon is...De aztán tegnap, amikor kiderült, hogy nem vett harisnyát a nadrág alá amikor udvarra mentek, akkor már tudtam, hogy hogy az egészséges szülinap hiú ábránd marad csupán. Este már hőemelkedése volt, éjjel láza, reggelre pedig egy köhögéssel valami trutymós cucc jött ki belőle 3 részletben. (bocs, a részletekért) Délelőtt el volt kenődve mint a lepény, a déli alvásból lázasan ébredt. Kapott lázcsillapítót, azóta jól van. Olyannyira, hogy délután el akart menni úszni. Sírt is, hogy had mehessen, megígéri, hogy amíg az úszás tart, addig jól lesz. Édesem! Bár ígéretfüggő lenne a dolog! Aztán mindenképpen tortát akart sütni, mert úgy volt hogy holnap ünneplik az oviban a szülinapját, amit én önkényesen lefújtam, és elhalasztottam keddre. Még szerencse, hogy idén nem rendeltem tortát, hanem sajátsütésűvel készültem (volna).

Most valóban jól van, vidám és zajos, és uzsonnát kért. Remélem, hogy ezzel túl is vagyunk rajta, és szombaton mindannyian mosolygósan tudjuk körbeállni az 5 gyertyás tortát.

Amúgy meg... elkészült Máté szülinapos videója. Mióta kész lettem vele csak 3szor néztem meg. Mindannyiszor bőgtem, mint a záporeső. Na nem azért, mert olyan mesterművet alkottam... az a tény, hogy 5 éves... hát ezt még emésztenem kell. 

Fotósnál

Évek óta tervezzük, hogy majd egyszer elmegyünk egy profi fotóshoz, aki majd csinál rólunk szép képeket. Nagyjából azóta, mióta Máté megszületett. De mivel Máté nem volt egy egyszerű eset kicsi korában, és gyakorlatilag végigsírta az első 1 évét, így az első évben ez kimaradt. A második évben ilyentájban Milánt vártam, és én nem akartam felpuffadt fejjel szerepeli a képeken. Persze a kismamafotózásnak is nagy mostanában a hagyománya, de valahogy én nem éreztem azt ott és akkor, hogy erre nekem szükségem van. A következő két évben nemes egyszerűséggel lecsúsztunk róla, mert mire észbe kaptunk, addigra már ott is volt  a karácsony.

De idén hogy, hogy nem, időben eszünkbe jutott! És tadam, meg is lettek a képek!

A fotózásról vegyes érzelmeim vannak. Most kicsit úgy érzem, hogy vagy túl sokan vagyunk, vagy a gyerekek még kicsik ahhoz, hogy egyszerre legyen mindegyiknek kedve csinálni, arról nem is beszélve, hogy még így sem sikerült egy olyan pillanatot sem produkálnunk, ahol mindenki majdnem egyfelé néz, nem pislog, senki sem fintorog, vagy szájatrág, vagy vakarózik, vagy akármi. 

Mikor megérkeztünk, akkor Milán volt a gyenge pont, és hol hisztizett, hol elvonult, hol duzzogott, de később is sokszor bojkottálta az elképzeléseket. Pl. egyáltalán nem volt hajlandó felvenni a mikulássapkát, az ünnepi képeken pedig a focilabdához ragaszkodott körmeszakadtáig. 

Aztán Marcinál szakadt el a cérna, és ő is hol sírt, hol nem, és semmiképpen nem lehetett belőle kicsalni még egy félmosolyt sem, pedig nagyon próbáltuk. 

Még talán Máté volt a legstabilabb, és legközreműködőbb, bár a végére már ő is elfáradt, és ilyenkor már eszét veszti. 

Összességében végül is jó volt, de borzasztó fárasztó, és idegtépő (legalábbis nekem), de meglepően sok jó kép született. Ennek ellenére nem tudom akarom-e én ezt még egyszer ebben az életben.
És akkor mutatok még képeket, a teljesség igénye nélkül. 

Karácsonyi vásárban

Néhány hete, amikor megnyitott a Vörösmarty téren a karácsonyi vásár és mutatták a tévében, akkor Máté nagyon lelkesen mutogatta, hogy nézzem csak, ott voltunk tavaly, és milyen jó volt, és menjünk most is megint. Persze megígértem neki, bár fogalmam sem volt, hogy mikor fogom tudni ezt az ígéretemet beváltani. Tavaly mondjuk tényleg jó volt, mert egy munkanap-szombaton mentünk és már nyitáskor ott voltunk. Kezdetben nem voltak sokan, és még egy fúvószenekari koncertet is elcsíptünk. Az tetszett akkor Máténak a legeslegjobban, szerintem emiatt maradt meg benne ez az egész vásárosdi. 

Mivel a karácsonyig hátralévő 2 hétvégén már nem nagyon érünk rá, így kizárásos alapon vasárnap délelőtt útra keltünk, és kimentünk a vásárba. Jó hideg volt, meg kell hagyni, és még a jeges szél is fújt az arcunkba, szóval nem volt éppen sétálgatós téli idő, de így legalább elintéztünk még pár városi dolgot is, mint a bérletvásárlás, és hasonlók.

Mire a vásárba értünk addigra ott már elég sokan voltak, nem is nagyon mentünk a sorok közé, csak a szélső sorokat néztük meg, és inkább lesétáltunk a Dunához, és megnéztük a hajókat. 

Milán eddigre már kezdett eléggé lemerülni, és gyakorlatilag fél percenként vágott bele egy kisebb-nagyobb hisztibe, hol ezért hol azért, vigaszt csak a villamos síneken dolgozó munkagépek jelentettek neki. Ott mondjuk elácsorgott volna napokig is akár. 

Visszafelé megint elkanyarodtunk a vásár felé, ahol már zajlott valami néptáncegyüttes fellépése, amiből viszont nem sok mindent láttunk, kivéve talán Mátét, aki felállt valami magaslatra. Így jár az, aki későn jön. 

Milán persze elaludt hazafelé az autóban, és utána itthon már nem tudott visszaaludni, pedig szépen bement a helyére és lefeküdt, de egy idő múlva hallottam, hogy ott sutyorognak Mátéval a kisszobában, és valami bevásárlóközpontosat játszanak. 

Így viszont este kidőlt mint egy darab fa:) még a mese végét sem várta meg.

Vízilabdameccsen

Csütörtökön, amikor mentünk az úszásra, akkor láttam a plakátot, hogy szombaton Bvsc-Szentes vízilabdameccs lesz. Gondoltam, soha jobb alkalom nem lesz arra, hogy Máté meccsre menjen, rögtön mondtam is Ferinek, hogy mit szólna hozzá. Persze tetszett neki az ötlet. Régi vágya, hogy meccsre menjen a fiúkkal. A mérkőzés 17 órakor kezdődött, pont jó időpontban, hogy még beleférjen a déli alvás, és ne is legyen nagyon későn. Egy kicsit vacilláltunk, hogy milyen felállásban jelenjünk meg, és végül úgy láttuk a legjobbnak, ha csak Feri és Máté megy, mert Milánt még nem kötötte volna le szerintem, és ő simán elbóklászott volna, ha elunja a dolgot. ( ezt csinálja akkor is, amikor úszni visszük Mátét, örökké elcsatangol, aztán tizenévesforma lányokkal szórakoztatja magát) Szóval csak ketten mentek, így aztán igazi nagyfiús program lett belőle. 

Feri szerint tetszett Máténak, bár a második negyed után már elfáradt, és lefeküdt a padra:) De addig nagyon érdeklődő volt. 

Amikor hazaértek fülig ért a szája, és nagyon boldogan mesélte, hogy vízilabdameccsen voltak, és képzeljem el, 3 szünet is volt! Aztán kiderült még, hogy kék sapkában játszottak a szentesiek, fehérben pedig a bvsc-sek, a bírók pedig a parton voltak. Azt hogy ki nyert, azt viszont nem tudta megmondani:) A Bvsc egyébként, de ők a Szentesnek szurkoltak. 

Még mindig Mikulásos

Az igaz, hogy Máté már csütörtökön találkozott a Mikulással az oviban, ( és délután még az uszodába is beugrott egy kis csokiosztás erejéig) de szerettem volna, hogy Milán is lássa testközelből, hogy tudja, hogy nem a levegőbe beszélek ám, amikor a Mikulást emlegetem. Eddig minden évben a céges Mikulás volt az a hely, ahol találkoztunk Vele, de hát ez ugye cég nélkül már nem működik :( Feriéknél meg valamiért nincs ennek hagyománya, pedig ott is összejönne jónéhány gyerek szerintem. Így aztán szombaton családilag elmentünk a közeli gyerekfoglalkoztatóba, ahová Orsi nénihez járunk Milánnal, mert oda is eljött a Mikulás, és mint ahogy az lenni szokott, volt egy kis éneklés, egy kis bábszínház, ( tátott szájjal nézték), Mikuláscsalogatás, majd végre-végre megjött a Mikulás maga. Milán először Feri nyakába csimpaszkodva szemlélte a nagyszakállút, de aztán hamar megbátorodott szerencsére, mert pont az ő nevét mondták először:) 

Kicsit vonakodva ment oda elé, de aztán bátran elvette ami jár neki, és már ott sem volt. Máté is csak a végén mondott verset, de akkor ügyes és bátor volt:)

Aztán volt még eszemiszom-dínomdánom, kalács meg kakaó, meg még egy kis ereszd el a hajamat, amit a fiúk lufilabdázásban éltek ki. 

Ezzel az idei Mikulásprojekt letudva, jöhetnek a szülinapok, a karácsony, ovistársak szülinapjai, ovis karácsonyi készülődés, és hol van még az év vége????? 

És a jövő héten megint négyesben fogunk fagyoskodni a fiúkkal :S

Simike brümmög

és nyáladzik, és nyálbuborékokat fúj, és kezet rágcsál, meg pelust gyűröget.

Itt járt

Hát persze, hogy nálunk is járt az éjjel a Mikulás! És hát persze, hogy Milánnak volt igaza, és minden fenyegetés ellenére az ő csizmájába is került ajándék, annak ellenére, hogy még  kipucolni sem volt hajlandó a csizmáját, mert amikor mondtam nekik este, hogy akkor fürdés előtt essünk még túl ezen a procedúrán, akkor ő egyszerűen közölte, hogy az övé tiszta, nem kell megmosni. Majd félúton a szoba felé még hozzáfűzte, hogy 

 - Tudod, belementem a pocsolyába, és az lemosta!

( Hogyne tudnám, mikor olyan mérges lettem, mert szó szerint beledobbantott egy lábközépig érő jeges tócsába!) Azt a fene nagy logikáját!!!! Csak emiatt töröltem meg neki én magam a csizmáját, és raktam az ablakba. Szóval még az ő csizmájába is került ajándék. Hogyne került volna! Még a Simikéjébe is került, pedig neki nincs is csizmája. Emiatt este Máté eléggé pánikba is volt, hogy mi lesz ha Simike nem kap semmit, de azt mondta, hogy akkor majd ad neki az ő ajándékából, ha ő meg kapni fog. Kapott.  

Jófej ez a Mikulás, no. 

Aztán annak ellenére, hogy este valahol a fürdés és a meseolvasás között még kétszer be kellett menni Mátéval a szobába, hogy megnézzük, nincs-e már valami a cipőjében, mert nagyon aggódott, hogy vajon az ablakon keresztül hogy fogja tudni megtölteni a Mikulás, reggelre majdhogynem elfelejtette, úgy kellett emlékeztetni, hogy nem vártunk-e ma reggelre valakit. Amikor aztán észbe kapott, akkor nagyon megörült, és rohant a szobába csillogó szemekkel, amiket annyira imádok. Ezekért az örömtől csillogó szemekért bármire képes lennék egész évben. 

Olyan aranyosak ilyenkor, mert ahelyett, hogy mindent gyorsan lekapkodnának az ablakból csak állnak ott és csodálkoznak, hogy húúúú!!!! ajándék!!!! és mutogatják az ujjukkal, hogy nézd, ezt kaptam, Milán meg azt, és még Simike is kapott valamit. Úgy kellett biztatni őket, hogy vegyék ki nyugodtan, nézzék meg, bontsák ki. De minden évben ez van :) 

Milán persze a kezdeti megilletődöttség után rögtön neki is esett a csomagjának, és a benne lévő 3 csokiszívből egyet nekem adott, egyet Apának, (pedig nem is kértük, teljesen magától osztozkodott) egyet meg gyorsan meg is evett. Majd sebtiben letolt még egy kindercsokit is, mielőtt bármit is mondhattunk volna, de hát egyszer jön a Mikulás egy évben. Igaz, hogy akkor 3 napig :)

Itt vagy hát, december!

Itt bizony! Hideggel, hóval, faggyal, kinek mivel, nálunk hideg az van, de hó az nincs (még). 

Nagyon várom már azt az évet, amikor olyan szép nyugis decemberünk lesz, hogy minden szépen időben kitalálva, elkészítve várja a sorát valamelyik szekrény mélyén. Nem ez az év lesz az. Pedig határozottan javulást mutatok az előző évekhez képest, mert igaz, hogy minden elég lasztminitesre sikerül, de végülis megvan. 

Kezdve azzal, hogy az adventi kalendáriumról 30-án reggel még nem sok fogalmam volt. Valahogy kiment a fejemből, hogy már ennyire a nyakamon van, pedig néhány hete mikor eszembe jutott, akkor még olyan távolinak tűnt. Így aztán mikor pénteken belémhasított a felismerés, hogy holnapra már kéne valami, akkor gőzerővel kezdtem dolgozni az ügyön. Nem akartam a már jól bevált mézeskalácsos sztorit még egyszer elsütni, mert 1. nem volt kedvem most mézeskalácsot sütni úgy, hogy legyen közte min. 48 darab vállalható külsejű, 2. mást akartam, és kész.

Végül gyógyszereses és ilyenolyan dobozokat csomagoltam be, és ragasztgattam fel egy nagy kartonpapírra szombaton délben, amíg a fiúk aludtak, és abba kerülnek a meglepik. Hogy mik is lesznek azok, azok folyamatosan derülnek ki, némelyikbe már került egy kis édesség, a többi pedig napról-napra alakul. 

Aztán idén történt meg először, hogy az adventi koszorú is időben került az asztalra, igaz, kicsit csaltam az idén, mert Feri megtalálta a tavalyi minimáldizájnos koszorúnkat (már akkor sem volt időm), amin nemes egyszerűséggel csak lecseréltem a gyertyákat, de közben megfogadtam, hogy jövőre már tutibiztos összehozok egy normális kinézetűt. Kép nincs róla. 

Aztán, hogy ne teljen el nap esemény nélkül, tegnap Ferenc nap volt. És mivel Júlia néni rászoktatta a fiúkat a névnapi tortára, így Máté mindig mondja, hogy ha névnap van, akkor bizony tortát kell sütni. (Ő még akkor is süttetne velem, amikor nem közülünk valakinek van névnapja, hanem mondjuk a tesómnak, aki 3 órányira lakik tőlünk. De Máté szerint, a névnap, akkor is névnap, és akkor jár a torta.)

Így történt, hogy amikor 5 körül hazadőltünk az oviból, akkor sebtiben összedobtunk egy joghurttortát. A műveletet nem könnyítette meg, hogy Marci csupán az érces hangjával volt hajlandó beszállni, értsd: ordított mint a sakál. De ezt teszi már 2-3 napja, gyakorlatilag amikor nincs ölben, akkor sír. Lehet, hogy fogzik, lehet, hogy a hasa fáj, ezt a fincsi szeles-lehüléses zimankót sem komálja szerintem, szóval nem jön be neki ez a december, no....

Szerencsére ezt a tortát tényleg csak össze kell dobni, aztán már mehet is a sütőbe, és tulajdonképpen 1 óra hosszáig nem nagyon kell felé nézni. ( én évek óta Bodza joghurttortáját sütöm).

Aztán meg már csak díszíteni kell, (ennél a résznél már tényleg elszabadult itthon  a pokol) és megenni. Az evés része a könnyebb. Azzal nem nagyon szokott baj lenni. 

Hát nagyjából itt tartunk most. Gőzerővel készülünk a Mikulásra, vagyis Máté leginkább, legalább három verssel-dallal készülnek az oviban, lehet hogy még többel is, csak azok nem jutnak hozzám haza. A kedvence most a Gazdag Erzsi féle, ezzel kelünk ezzel fekszünk, és  az a legviccesebb, hogy ezt még én is tanultam annak idején az oviban, és emlékeim szerint pontugyanilyen hagsúllyal szavaltam, mint ahogy most Máté. Nincs új a nap alatt :) Majd megpróbálom levideózni. 

Gazdag Erzsi: Megjött a Télapó

Szánon jött. A hegyeken
fenyők búcsúztatták.
Zsákját tükrös hegyi tón
vízilányok varrták.

Medvék mézet gyűjtöttek
nyár derekán néki.
S egy kosárban áfonyát
küldött az ősz néni.

Pirosszemű mókusok
mogyorója csörren.
S megcsendül a kicsi szán
csengője a csöndben.

Itt van már az udvaron.
Toporog a hóban.
Teli zsákja a tiéd,
dúskálhatsz a jóban.

Milánt pedig hiába fenyegetem, zsarolom a Mikulással, hogy nem fog hozni neki semmit, nem hatja meg túl mélyen, sőt... egyáltalán nem érdekli. Meggyőződése, hogy neki ígyis-úgyis jár ajándék. Tegnap pl. azt mondta, hogy ha nem lesz a csizmájában semmi, akkor majd megnézi a másik szobában is, mert akkor biztos oda teszi majd a Mikulás az ajándékot. Mint a Bogyó és Babócában. (még jó, hogy mindenre van egy bartoserikás megoldás)

Én pedig kínzom magamat, mert nagy nehezen elkezdtem képeket válogatni a fiúk szülinapi videójához, és tegnap éppen a januári spanyolországi képeket néztem, amikor pulóverben rohangáltunk a tengerparton. A Barcelonás mappát ezek után már meg sem nyitottam.

Üdítős-ebédes

Milán 

 Néhány napja:

- Kérek öblítőt! Lila szívószállal!

Üdítőre gondolt:) És még szerencse, hogy néhány hónapja beszereztem az ikeában egy gigapakkos szívószálat, aminek kb. a harmada lila színű, így első szóra prezentálni tudtam őméltósága elé a kívánt színt, és így mind a ketten baromi elégedettek voltunk.

Ma:
- Kaphatok abból a piros italból? (ugyanaz az üdítő, mint a múltkori, de most nem kockáztat)
- Ha megetted az ebédet, akkor utána kaphatsz.
-Jó! -és szélsebesen lapátolja be az ebédjét.
Utána persze megkapja az üdítőjét. Lila szívószállal. (a változatosság gyönyörködtet :-))
Látom, hogy somolyog az orra alatt, miközben iszik. Kérdem tőle, mi a helyzet?
- Húúú ez szúrós!!! (értsd: szénsavas)
- Igen az, de a múltkor is az volt, akkor nem volt baj?
- Nem baj, nem baj!- ingatja a fejét 
- Biztos azért szúrós, mert SZÚR van benne!- teszi hozzá
- Igen, biztos. - végülis logikus.

És egy nem üdítős, de ebédes, csak hogy ezt a gasztrovonalat megtartsam.
Ebédelünk tegnap. Már a felénél járhat nagyjából, mikor rákérdez:
- Anya, ez mi? 
- Rizses hús- vágom rá kicsit sértődötten, mert oké, hogy nem vagyok egy nagy szakács, de ennyire azért nem főzök rosszul sem, hogy ne lenne felismerhető, amit az asztalra teszek.
- Mi???? Pizza???
- Neeeeem, rizses hús!
- Pizza, igen?
- Ri-zses-húúúús!!!!!!- artikulálom erősen- Hallod, Rizseshús!!!!!!
- Persze hogy pizza!- hümmögi két falat között.
- Jó, legyen pizza, csak egyél!- mondom beletörődve.
Majd tisztára nyalja a tányérját.
- Anya, én nagyon szeretem a pizzát!
- Ennek igazán örülök! kár, hogy ez rizses hús volt! - de ezt már meg sem hallja, rég bent van a szobában.

Orsinéninél

Vagyis hivatalos nevén Pici Mókus Tornán, ami amolyan zenebölcsiféle. Kezdődik egy kis énekléssel-mondókázással, aztán kis sétálgatós éneklés-mondókázás, majd megint ülve éneklés, és a végén van egy kis akadálypálya. Nagyjából 1 éve járunk ide Milánnal péntekenként, ha csak tehetjük. És Milán nagyon szereti, élvezi, és rengeteget tanult itt, verset, dalt, miegymást. Néha, amikor Máténak nincs ovija, akkor ő is jön, és bár lassan már Milán is kiöregszik, de még Máté is nagyon élvezi. Bezzeg, amikor ő kicsi volt és próbáltam vele valami hasonló hepöningre járni, akkor még máshová, akkor bezzeg bojkottálta az egészet, és képes volt végigsírni. Milán meg nagyon szereti, amikor Máté is ott van, és ilyenkor mindent együtt csinálnak, azaz, amikor ölbeülés van, akkor nem az én ölembe ül, hanem Mátééba, amikor menetelés van, akkor is Máté kezét fogja, stb... nagyon aranyosak:) 

Milán és a túrórudigép

Van az uszodában pontosan a bejárat mellett egy jól észrevehető helyen egy túrórudi-automata. Persze, hogy a gyerekek már a legeslegelső ottjártunkkor kiszúrták, és mert szép bociszemekkel néztek, és mert jófejanya vagyok, és mert olyan bulis dolog automatából túrórudit venni, hát kaptak egyet, és ezzel el is indítottam egy megállíthatatlan lavinát, mert azóta nem tudunk úgy elmenni mellette, hogy Milán ne emlékeztessen rá, hogy kifelé jövet el ne felejtsek túrórudit kérni. Persze nem kapnak  mindig, de olykor-olykor igen. 

A múlt héten pl. egyik alkalommal sem vettünk mert nem volt apróm. Tényleg nem. 

Mondtam is Milánnak, hogy most nem veszünk, mert nincs nálam olyan pénz, amit elfogad a gép. Azt mondta jó, és beletörődött gyakorlatilag szó nélkül, igaz, kapott a hátizsákból egy dörmimackót. Imádom egyébként, amikor  ilyen okos, és megérti, elfogadja, ha valamire azt mondom, hogy most nem. Kár, hogy nem mindig ilyen, előfordul, hogy kemény harcokat vívunk egymással. 

Kedden megint mentünk az uszodába. Útban a troli felé Milán rángatja a bal kezemet, és erősen érdeklődik, hogy van-e nálam pénz.

- Anya, van pénzed? 

(ekkor már sejtettem mire megy ki a játék, de kicsit játszottam a hülyét)

- Miért kérdezed?

- Anya, van aprópénz a pénztárcádban?

- Van. -mondtam neki mosolyogva.

- Hurráááááá! Akkor fog  nekem túrórudit dobni a gép!!!!!

Csütörtökön pedig már jó előre figyelmeztetett, hogy kérjek Apától pénzt, hogy tudjunk venni túrórudit:)

Hétvégi kirándulás Annapeti után szabadon

Hétvégén, egyrészt hogy kihasználjuk a jó időt, másrészt hogy kifuttassuk a fiúkból azt a rengeteg energiát amit ebben a koránsötétedős időszakban felhalmoznak, elmentünk a Normafához. Persze rögtön eszükbe jutott, hogy Annapetiék is jártak itt a sötétkék könyvben, csak ők fogaskerekűvel mentek, mi meg autóval, de jól megcsodáltuk az autóból a fogaskerekűt. 

Igazából csak egy szokásos kis délelőtti sétát tettünk, közben csodáltuk az őszi tájat, sajnos a panorámát eléggé lecsökkentette a köd, de a fák ezerszínben pompáztak, imádom ilyenkor az őszt, az erdőt, szerintem sosem ilyen szép, mint ekkor.  A fiúk pedig a lehullott leveleket rugdosták arrébb, meg dombról szaladtak lefelé, meg kutyától el, és persze játszótereztek is egy kicsit, mert hát Annaperiék is játszótereztek.  Meg hát éppen belebotlottunk a játszótérbe, úgyhogy nem is lett volna menekvés. Milán vonatozni is szeretett volna, de ezt most nem terveztük be, úgyhogy ezt kihagytuk, de megelégedett azzal, hogy felelevenítettük a nem annyira nagyon távoli múltat, amikor mi is mentünk a gyerekvasúttal. Cserébe minden fára fel akart mászni, és minden padra le akart ülni. 

Persze nem maradhatott ki a rétesezés sem, mert ha itt járunk, akkor mindig eszünk rétest, meg hát Annapetiék is ettek. Máté diósat evett, Milán epres-túrósat, Feri sima túrósat, én pedig meggyeset, és még mindig nagyon finomra csinálják :)

Máté mondta

Autóval megyünk egy Budapest táblán túli bevásárló központba. Egyszer csak Máté észre vesz egy sárga buszt. Olyan helyközi-járatosat. 
- Anya, nézd, ott egy sárga busz!- mondja lelkesen
- Igen, látom.
- Akkor megérkeztünk Klári mamához!!!!! 
- ????
- Hát Klári mamánál vannak sárga buszok, tudod!

Amikor hozza a formáját, avagy egy tipikus beszélgetésünk rövidítve:
Kérdezem tőle, hogy mostanában nem rajzoltak-e valamit az oviban, mert már több napja nem került ki semmi új a faliújságra.
- Micsoda????
- Hogy nem rajzoltatok-e valamit?
- De rajzoltunk. (és nagyjából elmondja, hogy mit csináltak)
- És ezt mikor csináltátok, mert nincs kint a faliújságon.
-Miiiii?????
- Mikor csináltátok, mert nincs kint a faliújságon?
-Hooool?????
- A faliújságon.
- A PALI újságon?
- Nem, a faliújságon. 
- Nem hallom, a paliújságon?????- kérdez vissza megint
Néhányszor eljátsszuk még ezt a kört, aztán feladom, és témát váltok.

Könyvtárban voltunk a minap, és én is meg a fiúk is jó nagy adag könyvvel távoztunk. Milán sebtiben a hóna alá csapott egy Annapetit és egy Boribont, de Máté megítélésem szerint kicsit túlvállalta magát, és azt gyanítottam, hogy már túl is léptük a limitet, így hosszan győzködtem, hogyha mindenképpen ragaszkodik a Thomasos könyvhöz, akkor az egyik Franklint tegyük vissza. (pláne, hogy a Franklinesből már mind a kettőt olvastuk, a Thomasos meg Mátét nem is igazán érdekli, nem is értettem miért ragaszkodik hozzá annyira). Nagy nehezen visszatette az egyik könyvet.
A babakocsi alja így is tele lett a könyvekkel, és jó nehéz is volt. 
Kérdezem Mátétól viccesen:
- Ki fogja ezt a rengeteg könyvet fölvinni?
Mire szemrehányóan odaveti:
- Én visszaraktam egy könyvet, úgyhogy én biztos hogy nem.

Mindig, amikor én megkérdezem tőle, hogy mi volt az ebéd az oviban, akkor ő is megkérdezi, hogy mi mit ebédeltünk.
A múltkor krumplistészta volt. 
- Dejó!!!!! A krumplistészta a kedvencem!!!!
És be is lapátolt belőle 2 tisztességes tányérral vacsorára. Közben legalább háromszor elmondta, hogy:
- Én nem is szeretem a krumplistésztát, hanem imádom!

Tegnap sütőtökleves volt.
- Húúú, azt szeretem! (tudom egyébként, hogy szereti)
Mikor hazaértünk az uszodából, és meglátta a levesgyöngyöt a konyhapulton megint eszébe jutott, hogy sütőtökleves volt az ebéd.
- Anya, te már megint a kedvencemet főzted!!!!


Meséli tegnap, hogy már Mikulásos dalt tanultak. Biztatom, hogy rajta, akkor énekelje el.
- Én nem tanultam, csak a többiek.
- Miért, te mit csináltál?
- Én építettem a szőnyegen egy parkolóházat, olyat aminek teteje is van.
- Aha. És ha nem tanulod meg a mikulásos dalt, akkor mit fogsz énekelni a Mikulásnak, ha jön?
- Hát a tavalyit, azt hogy "Nóóóótáááás Mikulááááás, jön a sok jóóóóóval, hegedűűűűszóval".- zendít rá telitorokból.- látod, még emlékszem rá.

Milán mondta

Mostanában Milán magatartásában nem nehéz kivetnivalót találni. Sokszor elviselhetetlenül ordibálósan hisztis, máskor mézesmázosan aranyosan bújós, és ezt a két énjét remekül tudja váltogatni pillanatokon belül. Éppen ezért  elég rendszeresen beszélünk most már a Télapóról, meg ajándékokról. 

Egyszer egy balhé után, mikor már mind a ketten visszanyertük a lelki békénket, kérdeztem Milántól, hogy hogy látja, fog-e neki hozni a Mikulás ajándékot.

- Igen, hoz! - vágja rá gondolkodás nélkül

- Igen???? Mert jó voltál, úgy gondolod?

- Igen, kicsit jó voltam. - bólogat hozzá lelkesen

- Hmmm....

- Majd Máté nagy csomagot kap, én meg kicsi csomagot!!! És majd beleteszi a csizmámba! 

- Ahaaa.

- Hééééékás, Anya!!!!! Van nekem csizmám??????? Igen??? Van?????

- Igen, van!

- Akkor jó- bólint elégedetten, és már megy is a dolgára.

Micimackós könyvet olvasunk, és a barátságról van benne szó. 

Én:- Milán, neked van barátod?

M:- Igen, van!

-És ki a barátod?

- Hát Apa!

- És még?

- Meg Te is ! -mondja nekem. 

- És még?

- Meg Máté is, meg Marcika is!

- Ühümmmm. És olyan barátod van, aki nem lakik velünk?

Gondolkodik egy kicist.

- Igen!!!! Ábel!!!! Igen, Ábel is a barátom!

Orvososat játszunk. Én vagyok a beteg, Milán az orvos. 

- Jajjjj doktorúr, nagyon fáj a fejem! És köhögök is!

- Jó, hozom az orvosi táskámat, megvizsgállak.

Fut egy kört a szobában, majd jön. Meghallgatja a hasamat.(!)Hümmög.

- Húha!!!!! Ez egy nagyon csúnya sérülés!

- De nem a hasam fáj, hanem a fejem!

Figyelemre sem méltat. Hozza a szikét. Gondosan felvágja a hasam, majd megkopácsolja, és végül bead egy adag nurofent. 

Végül ír egy receptet is.

- Készen is van, most már meggyógyultál. -mondja. 

Ezután a  receptet egész másnap húztuk magunkkal, vagyis Milán mindig hozta a kezében, és mindenhol ahol megfordultunk odaadta a pénztárosnak, hogy akkor még ezek is lesznek. És egyszer majdnem el is veszítettük, de aztán mégsem, és amikor megtaláltuk a kocsi aljában a szórólapok között, akkor volt csak igazán nagy az öröm, hogy mégis megvan:)

Megütötte  a lábát valahol, valamiben. Sopánkodik.

- Jaaaajjjjj! Lerobbant a lábam!!!! Most mi lesz?

Sétálunk. Egyszer csak a távolban felfedez egy játszóteret.

- Te jóságos ég!!!!!  (ilyenkor a Miki egér játszóteréből idézget) Véletlenül találtam egy játszóteret!

Boltba készülődünk, és már századjára szólok neki, hogy öltözzön, vegye a nadrágját, cipőjét, satöbbi, mert mindjárt indulunk.

- Hová megyünk?

- Boltba.

- Strandra?

- Nem. Boltba. 

- Hurrááááá! Strandra megyünk!!!!

Máskor. 

- Mikor megyünk strandra?

- Majd ha jó idő lesz.

- Mikor lesz jó idő?

- Majd a nyáron.

- Jó.

Kicsit később. 

- Jó idő van! Menjünk strandra!

Ezzel a stranddal egyébként az agyamra tud ám menni, nincs nap, hogy ne kerülne elő a téma, hogy mikor megyünk, és hogy de hát megígértem, hogy megyünk, sallalalalala. Úgyhogy a hétvégén TÉNYLEG  megígértük neki, hogy a születésnapján elmegyünk a strandra. Csak lesz valamelyik fedett fürdőben valami óévbúcsúztató parti :-)

Ma reggel is szóba került, mert megtalálta a karúszót. 

- Anyaaaa, mikor megyünk strandra?

- Majd a születésnapodon.

- Jó. - kis szünet, majd a két tenyere közé fogja az arcomat, és kérdi- és akkor hogy fogom kibontani a csomagokat?

- Milyen csomagokat?

- Az ajándékcsomagokat. 

- Jaaaaa! Azokat majd itthon.

- A strand előtt?

- Majd meglátjuk. Vagy előtte, vagy utána.

- Jó, akkor előtte majd kibontom.

Labirintusos

Máté egy ideje rákapott a feladatlapozásra. Így aztán újra előkerültek az ilyen-olyan foglalkoztató füzetek, és azokból válogatja ki azokat a feladatokat amiket szeret. Szereti például a különbségkeresőseket, a vonalvezetősöket, meg a jobbra-balra-kisebb-nagyobb jellegű feladatokat, no meg a számolósakat. 

De a legeslegjobban a labirintusokat szereti. Ezért kerestem neki egy csomót az interneten, és azokkal ügyködik, amikor csak eszébe jut. Lehet ez akár korán reggel, még reggeli előtt, pizsamában :) Oviba indulás előtt még bemelegít egy-két labirintussal. 

Természetesen az egyszerűbbekkel kezdtünk, de most már az egész bonyolultakkal is elboldogul. Általában csak úgy leül az asztalhoz, megcsinál kettőt-hármat, és hozza hogy nézzem meg, szóval abszolút rá van bízva, hogy melyiket csinálja.
Egyelőre innen és innen nyomtattam nekik labirintusokat.

Mátérajzok

Máté sokáig nem rajzolt. Semmit. De még csak firka szintjén sem. De mindig szeretett pl. vízfestékkel festeni. Persze időnként rá-rákérdeztem, hogy nem akar-e esetleg rajzolni valamit, vagy színezni, de mindig zsigerből elutasító volt, én meg nem erőltettem. Hogy is tehettem volna? Odakötöm az asztalhoz meg a ceruzához? Ugyanmár. Gondoltam, (reméltem), hogy egyszer el fog jönni majd a rajzolásnak is az ideje, csak ki kell várni. A kivárásban egyébként is jók vagyunk, és eddig mindig pozitívan jöttünk ki belőle, hogy csak az együttalvás-különalvás-különszoba témát említsem. Szóval hiszem, hogy mindennek el jön a maga ideje. Máté nem volt nagy rajzolós, de szívesen csinált mást, pl. épített, vagy szerepjátékozott, vagy a kettőt egyszerre. 

Az áttörés az idei ovis tanévben kezdődött. Azt már mondtam, hogy most végre két stabil óvónénink van, és ez meg is látszik a gyerekeken is fejlődés szempontjából. Rengeteg dalt, verset, mondókát tanulnak, sokat mesélnek, és még többet alkotnak. Rajzolnak, festenek, vágnak, ragasztanak, és feladatlapoznak is. Szóval törődnek velük, foglalkoztatják őket, de emellett persze játszanak is, mert a középsősöknek még mindig nem kötelező gyakorlatilag semmi, de én azt látom, hogy néhány nap elcsúszással minden gyerek megalkotja azt amit kell, csak lehet hogy épp nem hétfőn ül mellé, hanem kedden. 

Szóval idéntől kezdett Máté is egyre inkább az évek óta az asztalon tologatott ceruzák és papír felé kacsintgatni. Szép fokozatosan most már ott tartunk, hogy ő maga mondja, hogy rajzolni szeretne. Ilyenkor leül, és legtöbbször házat rajzol valamilyen emberformával. A ház mindig sokemeletesnek tűnő, de elmondása alapján azok nem emeletek, hanem az egyes szobák külön-külön megrajzolva, és rendszerint van lépcsőház is. Sokszor a pince és a padlás is szerepel a rajzon.

A rajzokon szereplő emberek azok pedig vagy apát ábrázolják, vagy rablót. ( ezt a rabló témának még mindig nem sikerült pontot tenni a végére)

 Itt épp Apa jön haza a munkából. Máté szerint mi is rajta vagyunk a képen, csak mi nem látszódunk, mert bent vagyunk a házban.

 Ez egy rabló meg egy rendőrautó hátulról, és a rablónak hátra van kötve a keze. 

Aztán megkértem, hogy rajzoljon egy olyan képet, amin mindenki rajta van, és nagy gonddal le is rajzolta a családunkat. 

Hogy Ő maga Apa mellé kerül, az nem volt kétséges egy percig sem, és jobb oldalról magasodnak ők ketten fölénk.  Simikét meg Milánt viszont csak utólag tudta eldönteni, hogy ki melyik is, mert először fordítva rajzolta őket, úgy rajzolta át őket a másikká a végén, ezért lett ott arctájékon egy kis kavarodás :)
Na meg hogy hová kerüljön a ház, mert az fontos. 
Én pedig balszélről ölelem Simikét, és érdekes, hogy csak én kaptam kezeket. A hajamat pedig fölborzolta szél, Máté szerint.
Szépek vagyunk, nem?
Én pedig úúúúgy örülök, hogy végre rajzol:) Mert rajzolni jó!

Máté az uszodában

Még csak másfél hónapja járunk, de szemmel láthatóan egyre ügyesebb és bátrabb. Eleinte nem nagyon tetszett neki, ha le kellett tennie a fejét a víz alá, de már kezdi megszokni, és egyre tovább tud lent lenni. Én nem nagyon értek sem az úszáshoz, sem az úszásoktatáshoz, de nekem úgy tűnik, hogy itt elég nagy hangsúlyt fektetnek a légzésre, és nagyon sokat gyakorolják azt, hogy levegő-le a fej-x másodpercig lent,-fel a fej-levegő. Azt hiszem a következő szintre lépésnek egyik feltétele, hogy 10 mp-ig lent tudjanak maradni. Máté most olyan 5 mp-ig biztonsággal lent van, de amennyit hallok az edzők szavaiból fent a lelátón nem is kérnek egyelőre többet tőle.

Természetesen a háton úszás a kedvence, gondolom javarészt azért mert ott nem kell az arcát a vízbe tenni :) De látszik is, hogy amikor a hátukon húzzák őket, akkor nagyon élvezi, és nagyon szépen tartja magát.

Aztán szoktak még olyat csinálni, hogy át kell menniük a két edző lába alatt. Na ez az egyik leginkább nemszeretem gyakorlat. Meg is értem. Én biztos nem csinálnám, de Máténak már egész jól megy, kívülről én úgy látom, hogy most már nem nyel közben vizet, legalábbis nem akar a végén megfulladni, de saját elmondása szerint sem olyan rossz már ezt csinálni, mint eleinte volt. 

Aztán amit még csinálnak, hogy kívülről ugranak bele a medencébe, egy karikába, és a karikából ki kell úszni, vagy felül, vagy alul, ahogy mondják. 

Tegnap próbáltam videózni, amennyire lehetett, és amennyire Milán is engedte.

Milánnal egyébként most már nincs semmi gond, szépen elkekszezget, vagy a folyosón elszaladgál oda-vissza, vagy nézi ő is Mátét. Persze ehhez az is kell, hogy ha valami gondja van, akkor én is tudjak rugalmas lenni, és vele menni, vele csinálni, de már nem olyan nagy gond se nekem, se Máténak az, hogy nem csüngök folyamatosan a korláton.

Marci pedig vagy alszik, vagy nézelődik, igaz ilyenkor tologatni kell a farát, de ez még belefér.
Úgyhogy egyelőre nem bántuk meg. Hogy decemberben fogunk-e járni, azt még nem tudom. Először úgy gondoltam, hogy azt a hónapot kihagyjuk, úgyis csak egy fél hónap, meg tele van ünnepekkel, de aztán majd meglátjuk még addig.

Villamoson

Ma délután, amikor úszásra mentünk Mátéval, kicsit késésben voltunk, így nem trolival mentünk, amit én jobban szeretek mert rendesen felférek rá a babakocsival, hanem sebtiben felpattantunk az éppen a megállóba gördülő villamosra. Milán persze már előre nyafogott mikor meglátta, hogy elég sokan vannak, még mindig érzékeny arra, hogy vajon ő hol fog ülni, csak most már az is fontos, hogy az ülőhely ablak melletti legyen, és hogy Máté legalább vele szemben üljön, hacsak nem mellette, ami még jobb lenne.

Szóval felszálltunk, és Milán sopánkodott, mert Máté meg Ábel leült egy ülésre, de se mellette, se szemben nem volt üres hely, csak a másik sorban. De az nem volt jó neki, pedig ablak melletti volt, csak sopánkodott, sopánkodott, mondhatnám úgy is hogy hisztizett, mert idegenek ez már biztos úgy tűnt, de nálam még nem ütötte meg az igazi hiszti szintjét. 

És ekkor!!!! Milán kapott egy ülőhelyet egyenesen Barátokközt Vilibácsitól :-DDDD

Milán mondjuk nem volt túl hálás, hosszas variálás és helycserék után találta meg a neki tetsző ülőhelyet, ami pontosan az volt, ahol már eleve ült, csak végül Máté került vele szembe és így már jó volt. Kár hogy mire sikerült az ülőhelymizériát megoldani, addigra már csak 1 megálló volt vissza. De azt legalább csendben és békességben tehettük meg. Csak szegény Vilibácsinak kellett néhány megállót állva utaznia.

Derék dolog

Hetek óta fáj a derekam. Több hete.... sok hete. Először csak úgy fájdogált, néha-néha, aztán egyre rendszeresebben és egyre gyakrabban fájdogált, majd határozottan fájt, mígnem végül annyira fájt, hogy már sírtam a fájdalomtól.

Az első fázisban nem tűnt olyan vészesnek a dolog, máskor is volt már olyan, hogy fájdogált a derekam, de akkor mindig elég volt egy kellemes éjszakai pihenés, és nyoma sem volt semminek. Aztán mikor már tudtam, hogy ez már nem az a jellegű dolog, ami egy kis pihenéstől majd elmúlik, akkor már érlelődött az orvos gondolata, csak akkor még nem volt lehetőségem felkeresni, mert a hétköznapokat egyedül vittem a gyerekekkel. 

Persze ha az ember lánya szoptat akkor eléggé meg van kötve a keze minden téren. Mert az első gondolat persze hogy az, hogy be kéne kenni valamivel. Csakhogy a csodakenőcsök legnagyobb részét nem lehet szoptatás mellett használni. Az a gyógynövényes cucc, amit meg végül vettünk, háááát.... nem igazán használt. 

Végül a múlt héten sikerült elmennem a háziorvoshoz, hogy nézzen rá. Ránézett, és elküldött ortopédiára, merthogy szerinte akár még csigolyaeltolódás is lehet. Na kössz. Szép kilátások, mondhatom!

Az ortopédián kaptam egy finom december 13-i időpontot!!!!! Azaz 5 héttel későbbre!!!!! Röhej! Vagy, csütörtök délután odamehettem volna, és kivárom, amíg az időpontosok közé egyszer majdcsak beférek. Na neeemmm!!!!

Így kerültem el hétfőn egy ortopédushoz, aki ott helyben röntgent is csinált, majd meghajlított jobbról-balra, balról-jobbra, föl meg le, és kihozta a diagnózist: Lumbágó. 

Én azt hittem, hogy ez amolyan öregbetegség, de nem... vagy az is lehet hogy már én is öreg vagyok?

A doki szerint ez tök jó, (a lehetőségekhez képest), mert nincs semmiféle elváltozás a csontokban, nincs kopás, csúszás, semmi, egyszerűen csak izomgörcs, ami valószínűleg azért lett, mert túl lett terhelve és ami kisugárzik, de nyugi majd elmúlik magától. CSAK pihenjek sokat, lehetőleg kemény felületen fekve, jó lehetne még az úszás, különösen háton (hehehehe), és majd ha elmúlik a fájdalom, akkor lehet majd gerincet erősíteni, hogy ha csak lehet, akkor ne forduljon elő többet, aminek azért megvan az esélye sajnos. 

Kaptam még derékövet is, de azt csak akkor  tehetem fel, ha  nagyon fáj, nehogy elrenyhüljenek az izmaim.

Szóval most pihengetek:) Üres perceimben a földön fekszem úgy hogy a lábamat egy székre támasztom, hogy a combcsontom és a gerincem derékszögben legyenek. És várom a csodát, hogy egyszer majd tünetmentesen ébredek. 

Addig meg keresgélek, hogy hová járjak majd gerinceterősíteni. Szerencsére több lehetőség is van a környéken, úgyhogy talán megoldható lesz, hogy valahová eljárjak. 

Egyébként pedig bizakodom, hogy hamar elmúlik. Tegnap pl. egészen jól voltam.

Háromhónapos

Repül az idő... néhány napja már a MiMarcink is betöltötte a harmadik hónapját. Hogy milyen paraméterekkel rendelkezik, az majd holnap fog kiderülni, de szerintem 7 kiló körül van, és 62-68-as ruhákat hord.
Update: 6950g (azaz mint az várható is volt, már jóval lassabb ütemben hízik, szerencsére. A múlt hónap óta "csak" 500g-ot szedett magára:) és kb. 61 cm, ami 3 cm-rel több, mint a múltkor. Nő, mint a répa.

És ami még eszembe jut Őkelméről:

- utál öltözködni. Rendszerint sírásba torkollik.

- az ő lába is taszítja a zoknit, csakúgy mint a Mátéé és a Miláné is hasonló korban. 

- imád viszont fürdeni, a lábával pancsolja a vizet.

- ha jó kedve van, akkor nagyon hosszan elbámészkodik, vagy elbeszélget valami plüssállattal.

- ha rossz kedve van, akkor semmi sem jó.

- frontérzékeny. Se a hideget, se a meleget nem szereti. Meg a szelet sem.

- szereti ha Máté hintáztatja és közben énekel neki.

- a tesói odavannak érte.

- mi is. 

- volt már, hogy hasról hátra fordult, de sokszor még a véletlenfaktor is közrejátszik benne.

- hason fekve hihetetlen peckesen tartja a fejét. 

- nem fél a porszívótól, sőt... csodálattal nézi és hallgatja.

- egyelőre az orrszívó-porszívózást is többnyire némán tűri.

- lábával teper mint a szél, szerintem kilométereket is leszalad a levegőben.

- gőgicsél, gagyog, óóóó-zik, hegőzik, ebu-zik.

- gödröcskésen mosolyog

- szeret az ölemben elaludni. Én is szeretem. 

- ha tiszta trikót veszek, biztos hogy 2 percen belül lebüfizi.

- tulajdonképpen már nem hasfájós. Sosem volt szerencsére vészesen az. A kakival viszont néha még minidg küzd.

- babakocsiban jól elvan. Már nem feltétlenül alszik végig egy-egy sétát, de nem is ordít, hogy szabadítsam ki. 

- nappal elvileg 2 szer alszik, egyszer még rögtön reggeli után, és akkor kb. 10 körül ébred fel, és egyszer délután. De rendszeresen kihagyja valamelyiket, sőt van amikor mind a kettőt is, és ilyenkor csak ölben jó, sehol máshol. 

- Éjjel általában egyszer ébred 3 körül (plussz-minusz), de volt már 2szer, 3szor is, hogy este 8-fél9 után már csak hajnal fél6-6kor ébredt. 

- nagyon komolyan tud nézni.

- ilyenkor olyan férfias:)

- tejszagú és puhabőrű pufifánk. 

- még van haja, de hátul már kopófélben van, és enyhén vöröses árnyalatú.

- barátságos, mosolygós, jókedélyű, kiegyensúlyozott kisbaba. Szerintem. 

- IMÁDJUK!!!

Igazolványos

Mivel mi ritkán tudunk megülni a hátsónkon huzamosabb ideig, és mert egyébként is mindenkinek van személyigazolványa a családban, így aztán Marci is kapott egyet. Néhány hete, természetesen szakadó esőben, voltunk az okmányirodában igényelni, és már ott, akkor teljesen odavoltam, hogy mennyire jó fej, hogy hagyja magát fotózni, és szerencsére nem aludt, nem kellett ébreszteni, és még csak nem is sírt, hanem hang nélkül tűrte, hogy ki-be pakoljam a babakocsiból, és hogy vadidegenek fényképezzék, és még jópofát is vágott hozzá:) És olyan kis szépség lett  a képen, hogy azóta sem tudok vele betelni.  Annyira tetszik:)  Egyszerűen elolvadok tőle. 

Nekem meg  még mindig olyan fura, hogy már csecsemő korban lehet az embernek személyije, de nyilván ez a furaságérzés már mindig itt lesz bennem.  Emlékszem még, milyen nagy esemény volt régen, amikor 14 korunkban megkaptuk az elsőt, és milyen büszke voltam rá. De hát most már más szelek fújnak.

A betegség jegyében

Az előző hosszú hétvégét a pihenés jegyében töltöttük... a mostanit a betegségében. De hát november van, ekkortájt már minden évben rendszeresen elkezd valakinek folyni orra, majd köhög, és ha szerencsénk van, akkor kihúzzuk ezekkel tavaszig. 

Máténak 2 hete már volt egy kisebb torokgyuszija, amire be is szedett egy rend gyógyszert, és látszólag abból kilábalt. De csütörtökön már újra elkezdett köhécselni, nem sűrűn, de akkor nagyon, és más tünete nem is volt mellé, így aztán gyógyszerekkel a hóna alatt el is ment péntek délután Papáékhoz Szentesre, Milánnal és Ferivel együtt, pedig mi édeskettesben maradtunk itthon MorciMArcival. Aki akkor még nem volt MorciMarci, csak szombaton lett az. Így ahelyett, hogy havajdídzsé lett volna a hétvégén, meg házimunkabehozás, meg relax, ehelyett órákat töltöttem el a székben ringatózva Marciúrfival, akinek csak így volt jó sehogy máshogy, különben éktelenül ordított, és még ennyi gyerekkel a hátam mögött sem bírom elviselni a gyereksírást, így hát ringatóztunk. Ettől a ringatózástól pedig brutálmegfájdult a már egyébként is fájós derekam, de most már konkrétan egy nyári csillagfényes égboltot láttam a szemem előtt minden egyes mozdulatra. Nem volt jó. (Még most sem az.)

De hogy újra és újra beigazolódjon az, amit már réges-régen tudok, hogy a lentebbnél is van méglentebb, a szombat éjszakának csaknem a felét a retyón töltöttem, és hol így hol úgy fordultam felé. A vasárnapom így aztán végképp taccsra volt vágva, mert bár vécés ügyem már nem volt, se így se úgy, de erőm sem, a közérzetem pedig a padlót nyalta, és ezt még megtoldotta Marcus egy szombatihoz hasonló sírós hangulattal. Nyilván nem javított az ő hangulatán sem, hogy napok óta dugul/folyik az orra, és emiatt enni sem tud rendesen, mert gondolom nem kap levegőt, és volt olyan éjjel, amikor kétszer is szívtam az orrát porszívóval. Tök jó volt :(

A vasárnap reggel aztán az is kiderült, hogy Máté is hozzám hasonlóan a vécén töltötte az éjszakát. Nem hiába no, szoros kapocs van még mindig köztünk. 

Még szerencse, hogy az ország két végén ért el bennünket ugyanaz a kórság, különben itthon nagy bajban lettünk volna az 1 darab vécénkkel:)

Máténak vasárnap délelőtt még láza is volt, de estére már csak hőemelkedése volt, bár még rosszul nézett ki, ma reggelre pedig szinte kutya baja sem volt. 

Ellenben Milán, aki egész eddig tünetmentes volt elkezdett köhögni, és repedtfazék hangon kérte a reggeli kakaóját. Én csak a hálóból hallottam, de onnan muris volt, elég star wars-os:)

Szóval ezek után dacolva az időjárással, (ami végül nem is lett annyira rossz, mire kimentünk), alvásidőben (mert akkor rendelt)  elcipeltem az összes kiskorút a doktornőhöz, hogy most aztán nézzen mindegyikre rá, és mondjon á-t vagy b-t, de vessünk véget most már a köhécseléseknek, és a porszívót is szívesen elpakolnám már néhány napra. 

Mindenki szép sorban végignézett, és kivételesen mindegyikük szuperül vette a dolgot, pedig tényleg mindenre fel voltam készülve, mert ugye alvásidő meg egyebek, meg Milán mindig sírni szokott, de most még ő sem, sőt Marci sem, akit pedig a fél óra alatt 3szor kellett felköltenem. 

És hogy mi a bajuk?

A doktornéni szerint semmi komoly, szerencsére. Persze látja, hogy váladékos az orruk, meg pici eresedés van a mandulán, de szerencsére minden baj nyakon felül maradt, és nem ment a tüdőre. De azért felírt egy-két cuccot, hogy mit adjak nekik, amit mi gondosan be is szereztünk a gyógyszertárból, és otthagytunk egy laza 10-est.  (na jó, ebben már a popsikrém meg a fürdető is benne volt, de az a párszáz forint  nem tétel) És még csak komoly bajuk sincsen. kopp-kopp-kopp