Már tizenegy

1 hónap múlva ünneplünk. Hihetetlen! Nagyon-nagyon gyorsan elszaladt ez az év. Mikor Máté 1 éves szülinapjához közeledtünk akkor is azt éreztem, hogy valahogy kikerültünk a normális időuniverzumból, és valami sokkal gyorsabb rendszernek lettünk részei. Már akkor sem tudtam, hová tűnnek el a napjaink, holott szinte minden egyes napunkra tisztán emlékeztem, és emlékszem most is.

Milánnal még az a gyorsaság is tovább gyorsult, mintha a gyorsvonatról egy szuperszónikus repülőgépre pattantunk volna át azon a 11 hónappal ezelőtti napon. Jó lenne megállni! Csak egy kicsit!!!! Hogy kicsit tovább fürdőzhessek az angyali mosolyában, hogy kicsit tovább érezhessem a puha kis kezecskéit a nyakam körül, hogy kicsit tovább nyaldosson, harapjon, és hallgathassam gyöngyöző kacagását.

Mert nagyon huncut lett az elmúlt 1 hónapban, az ám:) Igazi kis sumák, kópé, rosszcsont, Matyival összeesküvő, pajtáskodó, nagyokat nevető és együtt ugató. Egyszerűen nem lehet, nem tudok rá haragudni, mert tudja, hogy rosszat csinál, de amikor a válla fölött huncutul hátrapislant, és felém dob a szája sarkából egy elvarázsoló mosolyt, hát 2 másodpercnél nem tudok tovább mérges lenni. Pedig rámol éjjel-nappal, (és most már a veszélyes helyeken is akar), kapcsolgatja a tévét, nyalogatja a telefont és kisautóként tologatja a kövön, ha véletlenül előlfelejtem, tekergeti a mosógép gombját, kipakolja a szemetest, a kamrát, a fiókot, a szekrényt, mindent! Most már be is mászik a szekrénybe, hogy a hátsó dolgokat is elérje, trükkös:)

ÉS 4 fogú, hacsak nem 5, mert megharapja az ujjam, ha a szája felé közelítek, és mindent megevő. És éjjel vagy egyszersem ébred (igen, volt 4 db ilyen éjszakánk:)))), vagy megszámlálhatatlanul sokszor (mostanában inkább ez jellemző), vagy csak dobálja magát, és kínlódik, és volt már olyan is, hogy az ölemben aludt el, amit korábban sosem tett, pedig én ezt úúúgy szeretem.

Úgy tologatja a kisautót mint a nagyok, és úgy ugat mint Matyi:)

Utál öltözködni, már a pelusozást is, pedig, hol van még akkor a vége:)))

Imádja a hintáztatom, ha magasba dobom és elkapom, és ha Matyi énekel neki

És lett neki új Nyuszikája Győrből, akit ugyanúgy szeret, mint a lerongyolódott Ősnyulat:)

Hát ilyen a mi majdnem 1 évesünk:)

Adventi naptáraink

Anyaságom 3 éve alatt eddig egyszer sem sikerült olyan igazi adventi kalendáriummal számolni a karácsonyig hátralévő napokat. Az első évben még Matyi zsenge korára hivatkozva mentettem fel magamat a feladat alól. Tavaly nagyon szerettem volna valami frappánsat kitalálni, de valahogy  a Milánra várakozás utolsó hetei, és a most be kell-e mennem a kórházba vagy sem dilemma, és hogy mi lesz Matyival, no meg velem, amíg én oda leszek, ez így cakkumpakk több volt az én lelkemnek annál, mintsem hogy kalendáriumgyártásba kezdjek. No de idén.... mivel most elvileg nem lehet semmi kifogásom , így idén nagyon akartam valami sajátot, valami egyedit.

Nem is kellett sokáig gondolkodnom, keresgélnem, mert nagyon hamar felfedeztem ezt, innen pedig ide jutottam, és rögtön tudtam hogy ez lesz a mi naptárunk. Itt ott a saját szájízünkre formáztam a dolgot, nem négyszögletes kalácsokat csináltam, hanem fenyőfásat, csillagosat, Milán pedig fiatalkora miatt nem mézeskalácsból, hanem babapiskótából kapta mindezt, ráadásul a kedvenc kerekpiskótáját varázsoltam rá a naptárára szépen 1-től 24-ig megszámozva.

A  mézeskalácsos Matyikájé:

A babapiskótás Milánkáé: (a fehér számok nem nagyon látszódnak a képen, de ott vannak)

Az végeredmény nekem, nekünk nagyon tetszik. Kicsit bohókás, kicsit ilyenolyan, de a miénk és szeretjük:)

A szekrény oldalán így várják, hogy a két éhes száj napról-napra megegyen belőlük egyet:

Rápihentünk Sümegen

A következő heteinkre azt hiszem mindent lehet majd mondani, de hogy unatkozni fogunk, hát azt egy cseppet se, mondhatom azt is, hogy minden héten karácsony és születésnap lesz, tortával, ünnepi menüvel, és ajándékhegyekkel, gondolom én.

Éppen ezért hogy jól bírjuk az év végi hajtást, pihenési célzattal néhány napra elvonultunk a világ elől, hogy mást se csináljunk csak fürödjünk, szaunázzunk, masszíroztassunk, és degeszre együk magunkat. Legmerészebb álmaimban persze szerepelt egy átaludt, vagy csak egy félig átaludt éjszaka is, az lett volna az igazi feltöltődés, de hát ne akarjak már olyan sokat!!!!

A hely, amire a választásunk esett, a sümegi Hotel Kapitány volt, ami maximális alkalmas minden fent említett kívánalmunk kielégítésére. A hatalmas szobánkban kényelmesen elfértünk a fiúkkal,  a wellnessrészlegen több medence hívogatott bennünket, az étteremben pedig minden volt, mi szemszájnak ingere, saját háztáji mangalicából készült ínyencségekkel megspékelve. Hmmmm, nyami-nyami:)

Jellemzően Matyit alig lehetett kicsalogatni a fürdőből, Milánt pedig az étteremből, pedig istenbizony itthon is kap enni.  Jónéhány néni a csodájára járt, hogy milyen aranyos, ahogy kisfecske módjára tátja a pici száját újabb falatért esedezve. Nem véletlen, hogy a róla készült képek 80%-a az étteremben készült:)

Rövid volt ez a 3 nap. Nagyon rövid. De belefért egy lovagi torna, ami Matyinak nagyon tetszett, főleg a lovak, Milán pedig minden dobszó és üdvrivalgás ellenére mindezt békésen végigaludta, és csak az azt követő kézzelevős középkori libacombos lakomára ébredt fel.  Belefért egy kellemes séta a várba, és Matyi hősien mászta meg a hegyet. Sajnos (?) a vár épp felújítás alatt áll, így kicsit most veszített a hangulatából, de ha kész lesz, akkor biztos nagyon jó lesz majd. Sümegről és a várról itt lehet olvasni. Belefért Matyinak egy kis lovacskasimogatás, mert anélkül nem élet az élet. És ha kicsit jobb idő van, és ha kicsit több napra sikerül mennünk beleférhetett volna még ezer más kellemes kikapcsolódás, mert a hely adja magát, a hely, a táj gyönyörű. Nem kizárt hogy visszatérünk még ide, hogy élvezhessünk a kinti medence partján heverészve a csodálatos várpanorámát. Addig pedig a mögöttünk lévő napokból töltődünk.

Sziporkázik

Máté: - Neked ki volt a hasadban?
Én:- Te és Milán.
M:- És amikor a hasadban voltam, akkor hol ültem apa autójában?
Én:- A hasamban voltál, ott ültél.
Kicsit elgondolkodik.
M:- De akkor ki ült a székemben????

Megyünk a járdán. Matyi motorozik.
Egyszercsak lekanyarodunk jobbra. Matyi megszólal:- Újratervezés!

És Máté szerint a Mikulás most már nemcsakhogy gitárt, de még mikrofont is hoz neki:) Hogy ezt honnan veszi????
Update:
A legfrissebb, Apa még nem is tudja, de madáretetőt fog építeni Mátéval a kertbe, aminek 3szög teteje lesz, és Máté fogja lefesteni ecsettel. Aztán tesznek bele tökmagot, és majd a kertünkbe fognak jönni a kismadarak, hogy ne legyenek éhesek. Upsz!
És ezt mind Máté mondta ám, teljesen magától:) Na jó nem egészen magától, mert a legutóbbi könyvtártúránkból ezzel tértünk haza, és ebben van a madáretetőépítés részletes leírása:)

Délelőtt a kisszobában

Délelőtt, míg én a konyhában tettem-vettem, a fiúk a kisszobában játszottak. Aztán mikor lett egy kis szünetem az ebédfőzésben gondoltam belesek hozzájuk, mit is csinálnak ilyen nagy egyetértésben. Ilyenkor leginkább csak inkognítóban közelítem meg a tett színhelyét, mert ha észrevesznek, akkor már oda az idill, Milán akkor már csak engem akar, még akkor is, ha előtte eszébe sem jutott, hogy van anyja. Így halkan odaosontam az ajtóhoz, és amit láttam háááátttt.... Matyi békésen autózgatott a szoba közepén, gondosan kikerülgetve a kirámolt fiók tartalmait a szőnyegen. Milán pedig iszonyat büszke volt magára, kurjongatott, sikongatott., lebegtette a függönyt. ÉS mindezt imígyen művelte:

Nekem pedig az a vers jutott eszembe, amelyik így kezdődik:

Kicsi vagyok, székre állok,

Onnan egy nagyot kiáltok...

Nem szóltam rá, mert a következő pillanatban profin térdelésbe ereszkedett, és szépen lejött. De azért jobb lesz szemmel tartani:)

Párbeszéd

Máté: - Hol van most a Mikulás?
Én: -Bizonyára otthon.
M:- És mit csinál?
Én:- Biztos csomagolja az ajándékokat.
M:- Kinek csomagolja?
Én:- A  jó gyerekeknek.
M: -Neeeemmmm!!!!! Máténak !!!!!!

Ezek szerint érzi, tudja, hogy a jósághoz még kéne egy kicsit hozzátenni:)

Jó munkásember:)

Mert Matyi ott segít ahol tud... vagy ahol kell. Mert ha nem tud, ő akkor is segít. Ő mindenki élő lelkiismerete, mert elég egy elcsípett fél mondat, hogy mit kellene MAJD a ház körül csinálni, ha ő meghallja, akkor onnantól kezdve nincs mese, addig rágja az ember fülét, hogy végül muszáj megcsinálni. Így van ez a fűnyírással, amikor nagy lelkesedéssel az egész utca füvét lenyíratná az apjával, és mondja, is, hogy "ott még van fű Apa, le kell nyírni", így van ez a falevélsepréssel-gereblyézéssel, és így volt a minap a földlapátolással-betalicskázással is. Igaz, hogy a lapát kétszer nagyobb volt, mint Matyi, de ez a munkakedvén mit sem apasztott, sőt... annál nagyobb slunggal vetette bele magát a munkába, és meglepő módon igen szakszerűen csinálta. Leszámítva azt a két fenékrecsücsülést, amikor elhúzta a lapát:)

A képek az ablaküvegen keresztül készültek, ezért olyan tükröződősek-homályosak, de féltem, hogyha kimegyünk, akkor már veszítenének a természetességükből:)

A 35 éves és a 35 hónapos

Mátéról újabban ilyen és ehhez hasonló képeket lehet csak készíteni, vagy egyáltalán nem néz a kamerába, vagy ha odanéz., akkor vicsorít, ordít, tüzetokád, grimaszol.

Rákapcsolt

A hétvégi kitartó, szűnninemakaró üvöltésnek köszönhetően, vagy épp annak következményeként Milán ma reggelre előbújtatta a felső bal 1-es metszőfogát, és így 4 fogúvá vált. Juhé!!!!

Ha az év hátralévő részében ilyen ütemben növeszti a fogakat, azaz minden héten kitol 1-et, akkor még az is lehet, hogy a bátyjához hasonlóan ő is nyolcfogúan fogja elfújni a szülinapi gyertyáját. Ki tudja...

Mindenesetre nagyon sajnálom szegényt, mert úgy üvölt mint a sakál, és sajnálom magamat, mert csak az én 1 cm-es közelségem gyógyír a fájdalomra, így eléggé megnehezült a létezés számunkra.

Mégiscsak ovi?

Tegnap délelőtt, amikor Milánnal (és persze Matyival) a doktornénihez mentünk, összefutottunk a védőnővel, aki nagy újsággal köszöntött minket, mégpedig azzal, hogy  a körzetes ovinkat decembertől 50 fővel bővítik, így ha jelentkezünk, akkor nagy esély van arra, hogy januártól Matyi is ovis nagyfiú legyen.

Első hallásra persze nagyon megörültem, hisz elég csalódott voltam, amikor kiderült, hogy decemberi gyerekként a mi lakóhelyünkön esélytelen az ovira ebben a tanévben. Kicsit nehezen is törődtem bele, volt is emiatt néhány rossz napom-hetem. Mert annak ellenére, hogy semmi bajom nincs azzal, ha itthon van velünk, mégis rosszul esett, hogy minden ismerősöm-barátom gyereke már az ovira készült, csak a miénk nem, holott abszolút óvodaérett, egyedül eszik, iszik, öltözik, tisztán és érthetően beszél, és maximálisan szobatiszta éjjel-nappal. Szóval elég nagy harcban volt a lelkem, és utólag már látom, hogy az a mélypont, ami néhány hete néhány hétig uralkodott nálam, részben emiatt is volt. Aztán megbékéltem, elfogadtam a helyzetet, és szépen helyére is kerültek bennem a dolgok, és már épp kezdtem a jó oldalát látni a dolognak, hogy így kaptunk még 9 hónapot, amit együtt tölthetünk, még 9 hónap amikor Matyi csak az én tisztalelkű Matyim lesz, aki bújik, akit szeretgetni kell, aki szeretget, nem lép rá az elvandálosodás útjára.

Erre tessék... most megint megbolygatják az állóvizet, most megint új helyzet elé állítanak, amivel megint meg kell barátkoznom, el kell fogadnom, fel kell dolgoznom, hogy lehet, hogy mégis ovis lesz Matyi.

Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Mert igen, szeretném, ha ovis lenne, ha a kortársaival egy közösségbe járna, ha része lenne egy nagy egésznek. Az eszemmel tudom is, hogy ez jó lesz neki.  A lelkem viszont nem készült még fel az elválásra. Emiatt mindenféle rémtörténeteket képzelek magam elé, hogy mi lesz ha Matyi nem tud beilleszkedni, mi lesz ha bántani fogják, mi lesz ha mégsem fog szeretni oda járni, mi lesz ha az óvónőknek nem lesz szimpi, vagy nekem nem lesznek szimpik az óvónők, stb, stb... Ezer kérdés kavarog megválaszolatlanul a fejemben. Persze biztos, hogy előbb-utóbb minden szépen a helyére fog kerülni, de addig meg kell még vívnom magammal egy-két csatát.

Persze ilyenkor azok a nehéz hisztis napok, amikor azzal vagdalkózom, hogy MOSTAZONNAL visszamegyek dolgozni, Matyi meg megy a magánoviba mert elviselhetetlen már réges rég feledésbe merülnek, ilyenkor már csak a most van, és a jövő, hogy mi lesz, hogy lesz, milyen lesz. Aztán idővel biztos jó lesz, neki is, nekem is, és Milánnak is. Csak azt az időt kell okosan kibekkelni.

Aztán meg még az se 100%, hogy valóban felveszik, majd dec. elején lesz újrabeírtakozás, és utána derül ki, hogy mennyi az annyi, és belefér-e még Matyika az legjobb 50-be. Mindenesetre kíváncsian várjuk. Főleg Matyi, aki egyelőre teljesen be van zsongva, mert a védőnő szájából elcsípte, hogy Máté mehet oviba, és naponta többször is megkérdezi, hogy akkor mikor mehet. Majd aztán arra is kíváncsi leszek, hogy ez a nagy lelkesedés hány hétig fog Őméltóságánál tartani:)

Máté sütije

Máté sütit süt. A radiátor teteje a tepsi. A fiók a sütő.  Nagyon precíz. Mikor kész van, akkor kér egy konyharuhát, mert forró a tepsi, nem tudja kivenni. Majd hűlni hagyja. Hozat egy tányért, kér egy kést. Kap egy neki valót.
Megkérdezi, vághatok?
Mondom igen, kérek szépen.
Vág, és figyelmeztet, hogy vigyázzak mert még meleg, most vette ki a sütőből.
Én vigyázok.
Majd figyelmeztet, hogy villával egyem, és ne morzsáljak szét, mert jönnek a hangyák.
Megeszem, dícsérem, ő örül, és megkérdezi, kérek-e még. Kérek.
Megkérdezi, finom volt?
Mondom, igen. Mi van ebben a sütiben?
Azt mondja:
- Liszt, tojás, cukor.... meg giliszta, meg katicabogár is.
Hmmm.... és én megettem belőle egy egész tepsivel. Most sül a második adag:)

Ééééésssss!!!!

Milán 3 fogú!!!!!!!

Egész pontosan szombat reggel óta.

De nem ám ott jött foga, ahol vártuk, ahol hónapok óta hol gennyes, hol dagadt, hol fehérlik az ínye, ahol elvileg a papírforma szerint kéne, felül,  nem... még véletlenül sem, hanem alul, a meglévő két pici első mellett nőtt egy harmadik picike. (jobb alsó 2-es)

Szóval szotyizni még mindig nem tud, a felső ínyét még mindig fájlalja, éjszaka még mindig nem alszunk, mostanában már nappal sem, de most már majdcsak lesz valami. Addig meg örülünk a kis Háromfogúnknak:)

Belvárosi séta

Mielőtt kiköltöztünk a főváros zöldjébe, sok évig laktunk a belvárosban. Szerettem. Jó volt. Megvolt a varázsa. Jó volt, hogy minden ott volt egy helyen, karnyújtásnyira, a bolt, a gyógyszertár, a buszmegálló, gyorséttermek, MINDEN. És persze rengeteg ember, nyüzsgés, zaj, füst, autók, tolongás, rohanás.

Amikor elköltöztünk sokáig rossz volt, hogy nem tudok mindent munkából hazafelé elintézni, hogy mindenért valahová máshová kell utazni, ami külön idő. Aztán valahogy belejöttünk, kialakult.

Mióta itthon vagyok a fiúkkal elég ritkán keveredünk be a belvárosba. Nem esik útba, meg különben is gyerekkel már egész más szempontok szerint választok sétahelyet, és ezekbe a szempontokba a körút nem nagyon fér bele. Így amikor valami okból mégis ott kötöttünk ki, akkor nagy nosztalgiával megyek  az úton, és csak a szépet látom. Igaz, leginkább a szép helyekre megyünk ilyenkor, Duna-part, Andrássy út, ilyesmi.

Két évvel ezelőtt nem hiszem hogy Mátéval az oldalamon belevágtam volna egy olyan útba, mint amilyet ma megtettünk hármasban, jobban mondva hármasban plusz motor plusz nyuszika, mert ezekre is legalább annyi figyelmet kellett fordítani, mint a 2 gyerekre. Vagy ha bele is vágtam volna, akkor biztos, hogy már hetekkel korábban azon stresszeltem volna, hogy Máté vajon az út mekkora hányadát fogja vígasztalhatatlanul végigüvölteni.

Most viszont egészen más időket élünk. Máté most már mindenre vevő, csak menjünk valahová, ha a programban még valami bkv-s jármű is szerepel, akkor meg pláne, akkor csak indulás előtt mondom el neki, hogy hová és mivel megyünk, különben már hajnaltól kezdve azzal nyaggat, hogy na akkor induljunk!

Milán pedig hiába fakadt elvileg ugyanazon tőről, mint a nagy és okos bátyja, egész más habitusú. Neki nincs ellenére hogy tologatva van a fara a babakocsiban, ha pedig elunja, akkor néhány piskótával jól elvan.

Úgyhogy tegnap kitaláltam, ma megvalósítottuk, és fogtuk magunkat és megtettünk egy hosszúséta-földalatti-hosszúséta kombinációt, majd ugyanezt visszafelé. Mindenféle gond és probléma nélkül. Matyit teljesen elkábította a belvárosi forgalom, de szuperül közlekedett mellettem, lépcsőn fel, lépcsőn le, zebrán át, stb... és bár minden érdekelte, a zajban nemigen hallottam a kérdéseit, de ez nem zavarta abban, hogy folyamatosan járjon a szája.

Milánra sem lehet panaszom, a körúton ő is szépen bámészkodott, a földalattin pedigelpiskótázgatott, és elszemezgetett egy-két idős nénivel. Hozta a tőle elvártakat.

De hogy miért is volt ez az út szükségszerű? Hát mert el kellett mennünk a frissen rendelt Halász Judit koncertjegyekért, majd decemberre, a Vígszínházba. És igen, ezzel elkezdődött a nagy decemberi ünnepségsorozat szervezése:)

Eheti

Babát váró Sógornőm gömbölyödő pocakját simogatja, jobban mondva a benne lakó picibabát. Egyszer csak felemelkedik, és a köldöke fölé hajol, nézi-nézi, majd azt mondja:
-Csak benéztem hozzá!

Tesómék kérdezik Matyit, hogy szerinte hogy fogják hívni a picibabát.
Mire Matyi rávágja:
- Mészájos Baba

Matyi egyik kedvenc játéka, hogy eljátsszuk, hogy dolgozni megy.
Mikor sétából ideérünk a kapu elé, mindig lepattan a motorról int és
-Megyek dolgozni! Szia anya, szia Milán! Este jövök! kiáltással elindul abba az irányba, amelyikbe apa is szokott menni, és megy olyan 2-3 háznyit, majd visszajön.
Egyszer a szomszéd ház bejáróján állt egy autó, amitől nem tudott továbbmenni. Egy pillanatra megtorpant, majd megfordult, és azt mondta:
- Ma nem megyek dolgozni, szabadnapos vagyok!

Egyik reggel munka előtt elmentek Apával a gyógyszertárba.
Hazafelé kérleli Apát, hogy ne menjen dolgozni.
-Inkább ne hozzon a Mikulás gitárt, csak ne menjél dolgozni!


Apa szülinapi tortájához vásárolunk a boltban ezt-azt. Máténak ezer kérdése van, nem egészen vágja hogy hogy lehet az, hogy nem csak neki van születésnapja, hanem apának is.
Minden kérdés-válasz után látszik hogy erősen gondolkozik, raktároz, régi emlékeket halász elő.
Aztán egyszer csak széttárt kézzel  teljes tanácstalansággal megkérdezi:
-Anya, és az én tortámat ki fogja megsütni????

Milán, a kókuszgolyóevő

Az utóbbi jónéhány hétben valahogy rákaptunk a sütizésre, szinte minden héten készül valami, vagy valami gyorsan elkészíthető és szinte bármiből megsüthető muffin, vagy valami amit Máté épp a fejébe vesz, és hát vannak még az olyanok, amiket Máté is tud és akar csinálni, ilyen a már korábban megénekelt kókuszgolyó. Ez került tegnap megint elő, illetve az asztalra. Majd szépen falatonként Milkus pocakjába (is). Először én kezdtem neki csipegetni a lehetőleg kókuszreszelékmentes darabokat, és Matyikának is nagyon megtetszett a művelet, így szegény Milkusnak még egy golyót le kellett gyűrnie:)))

Szerintem ízlett neki: