Egy kilenc hónaposról nagyvonalakban

Hogy mi jut eszembe ha egy kilenc hónaposra gondolok?

- majdnem 4 fogú. De csak majdnem. a valóságban még mindig csak 2, de most már tényleg minden nap várom a másik kettőt.

- csupavigyor, huncut, sumák, a maga szintjén fecsegő. Profin mondja, hogy ebü, agu, brümmög, fúj, csücsörít.

- mindenhol állni akaró (még a fürdőkádban is), mindenhová bemászó-bebújó, minden szekrényajtót kinyitó, és minden fiókot kihúzó. Ebből következik, hogy túl vagyunk már néhány odazárt ujjon, és az azt követő egetrengető keserves síráson, de egyelőre 10 ujjú a gyerek. Az is ebből következik, hogy nem csak kinyitja az ajtókat, hanem ki is pakol, mindent, mindenhonnan, mindenhová. Ebben nagy segítségére van a Nagytesó, aki azokat a polcokat is lepakolja, amit Milán nem ér el. A konyhából hallom, ahogy osztja az észt Milánnak:

-Milán várjál, majd segítek, azt ott te nem éred el!

Ha Ő sem, akkor no problem,

-Milán, hozom székemet, és majd én felállok, mert te nem tudsz még egyedül állni!

Úgyhogy mesterien keverik a még nem szennyest a szennyessel, a szelektív papírt a még nem kidobottal, stb...

- rohamtempóban négykézlábazik, imádom, ahogy nekiindul, felgyorsul, és csattog a kis tenyere, és riszálja mellé a farát:)

- Utál öltözködni, orrot és arcot  törölni.

- Mindenevő. Egyre inkább azt eszi amit mi, tényleg:) Csak kicsit lájtosabb verzióban kapja, tej, liszt, tojás nélkül,és kevesebb fűszerre. Így evett már sült csirkét sült krumplival, túrós tésztát sonkával, egyelőre pépesítve.És persze tejet is szopizik még, amikor csak akar. Leginkább éjszaka akar.

Joghurtzabáló. Kicsit korábban kezdte a joghurtozást, mint azt szerintem ildomos lett volna, de Matyi délutáni gyümölcsjoghurtjára nagyon szemet vetett, és a kóstolgatásból egykettőre igazi joghurtevés lett.

- Séta közben nagyot alszik játszótéren már kiveszi a részét a bandázásból, hintázik és homokot túr, ezerrel.

- NEM VESZI LE A ZOKNIJÁT!!!!!! (még)

- Puhabőrű, selymes, bársonyos. Tejszagú, nyálszagú, Milánszagú.

- Még mindig nyuszifun!

- Imádom a nyakába fúrni az orromat,  puszilgatni bárhol, gyömöszölni, megkacagtatni, feldobni és elkapni. Szeretek vele kézakézben aludni, hallgatni a szuszogását. Szeretem, ahogy a nyakamba kapaszkodik, amikor a lépcsőn megyünk le.

Végül egy videó egy kis esti mókázásról, a minőség hagy némi kívánnivalót maga után, de este volt, sötét volt, és gyorsan kellett cselekedni, de a lényeg látszik és hallatszik rajta:) A történet csak annyi, hogy Matyi magasba dobja az újságot, és Milánnak ez nagyon tetszik, kacag rendületlenül, közben porszívózsinórt rágcsál.

Mai Matyiság

Határozott elképzelései vannak arról, hogy mit szeretne. Most pl. állatkertbe menni, de csak a zsiráfot és a majmokat kell megnézni, gitárt szeretne a születésnapjára, és újabban itthon akar maradni egyedül, mert neki utat kell építenie és nyilván mi ketten Milánnal csak útban vagyunk. De megnyugtat, hogy a távollétünkben majd eszik egy joghurtot, és integet az ablakból.

Továbbá: A cukinéni (cukkíni)mellé bejött favoritnak nálam  a jumajoma mint Matyiszó:)

Játszótéri leckék kicsiknek-nagyoknak

Játszóterezünk. Matyi, aki tavaly ilyenkor még leginkább magányos harcosként a homokozó valamelyik szegletében egyedül túrta a homokot, ma már igencsak társaságkereső üzemmódban működik. Érdekes kettősség dolgozik benne, mert egyrészt rajongva szeretgeti, pátyolgatja a nálánál kisebbeket, szívesen tologat kislányok által magára hagyott hajasbabákat rózsaszín játékbabakocsiban.

Másrészt mágnesként vonzza őt a nagyfiúk néhány fős bandája. Próbál közéjük tartozni, felvenni a játékuk ritmusát, melynek szerintem sokszor még csak az értelmét sem tudja, de  megy utánuk, utánozza őket, ha hagyják. Van amikor hagyják. De többször van, hogy nem, hogy elhesegetik, hogy te még kicsi vagy... érthető, az 5-6-7 éves vagány fiúknak nem pálya egy nemegészenhárom éves betanítása.

Matyi látszólag nem veszi ezt a szívére. Néhány pillanatig még nézi őket, majd keres valami mást, amivel jól elvan. Mégis nekem az alatt a néhány pillanat alatt a szívem hasad meg.

Tudom, hogy nem lehetek mellette örökké. tudom, hogy egyszer el kell szakadnunk, hogy ki kell őt engednem a védőszárnyaim alól. Tudom, hogy meg kell tanulnia kezelni a helyzeteket, tudom, hogy a játszmáit saját magának kell lejátszania. Mégis...

Mint mindenki más, én is arra próbálom tanítani Matyit, hogy olyan játékot amivel valaki más játszik nem veszünk el. Többé-kevésbé Matyi ezt be is szokta tartani. Ha nagyon szeretne valamit, pl. kipróbálni egy biciklit, vagy vödörbe lapátolni, akkor már tudja, hogy meg kell kérdezni, hogy kipróbálhatja-e, vagy kölcsönveheti-e. Persze sokszor előfordul, hogy előbb kikapná a másik kezéből, de ha figyelmeztetem, akkor eszébe jut, hogy el kell kérni,és akkor helyesbít.

Az érem másik oldala, amikor tőle akarnak elvenni valamit. Eleinte Matyi tátott szájjal nézte, hogy az előbb még a kezében lévő lapáttal a kisfiú messzire szalad. Aztán lassan elkezdte nemhagyni magát, és harcolni azért ami az övé. Én mindig azt próbálom neki mondani, hogy beszéljék meg, mondja meg az ellenfélnek, hogy most ő játszik ezzel, de majd később odaadja, vagy cseréljenek valamit valamire. Sokszor ez is működik.

De persze mindkét esetben ott vannak az én számomra szívfájdító kivételek, amikor vagy Matyi az akaratos, vagy ő a  kárvallott. . Ilyenkor nagyon nehéz nekem, mert nem tudom, hol húzódik a határvonal, hogy mikor kell nekem beavatkozni, és mikor kell még hagyni, hogy menjenek a dolgok a maguk útján.

Aztán az élet megintcsak megadta a maga válaszát a tanácstalanságomra...

Történt ugyanis, hogy míg Matyi homokozott, addig én elvittem Milánt hintázni. Fél szemmel persze keresem Matyit, hogy hol van, mit csinál, de minden mozdulatát, tettét nem tudom követni, nem is kell. Egyszer csak azt látom, hogy egy kisfiúval egy lapáton vitatkoznak, egyik húzza jobbra, a másik balra, mint a filmekben. Nem tudom kié volt a lapát eredetileg, már csak a lapáthúzás közepébe csöppentem bele, külső szemlélőként úgy 10 méterről. Ha ott vagyok, biztos, hogy közbelépek. De nem voltam ott. És a másik anyuka sem. De nem is volt ránk szükség, mert pár perc múlva a legnagyobb cimboraságban ásták a gödröt a homokozó közepén.

Ez az eset rávilágított arra, hogy nem kell mindig ott lennem... hogy a dolgokat maguk is el tudják rendezni, minden fájdalom nélkül....és kicsit szomorúvá is tett... Fel kell még nőnöm ehhez a nagy önállósághoz. Nem lesz könnyű. Mert mi Matyival még mindig egyek vagyunk... ha őt bántják, engem is bántanak, ha nem fáj nekem is fáj...

Pedig nagyfiú már, be kell látnom... nekem pedig nagy önuralomra van szükségem, hogy ne szaladjak azonnal, ha SZERINTEM baj van... mert nincs baj, legalábbis nem akkora, és nem olyan, amihez én is kellenék.

Meg kell tanulnom úgy ott lenni, mintha ott sem lennék! A közelben lenni, hogy a hívó szóra rögtön ott tudjak teremni, de nem megfojtani a közelségemmel. Engednem kell a pórázom, lazítani a köteléken.

Nem könnyű ez nekem! Minden nap tanulok egy kicsit. És jó dolog érezni, hogy minden nap jobb vagyok, mint az előző nap voltam. Nincs veszve semmi... bár néha küszködök a könnyeimmel hogy már milyen nagy, és már nincs is rám szüksége, mégis érzem, hogy jó az út amit járunk... így kell ennek lennie...fejlődünk, felnövünk, szépen lassan  mind a ketten.

Matyis szösszenetek a legkisebbik helyiségünkből

Az nem titok, és szerintem minden kisgyerekes családnál így van ez, hogy együtt járunk wc-re, mert együtt menni jó... Matyi szerint. Aki már majdnem leszokott egyszer arról, hogy velünk jöjjön, de aztán jött a szobatisztaságra szoktatás, és akkor nekem ugye mindig ott kellett gubbasztanom mellette, és valahogy az jött le neki, hogy ez így a természetes, a normál, hogy a wc-re együtt kell járni. Én kísérem őt, Ő kísér engem. Egy ideje csatlakozott hozzánk  a Legkisebbik Ugrifüles is, és így most már jujdejó 3-an nyomulunk be a nem túl nagy, átlag wc méretű helyiségbe. Elférünk... mert sok jó ember kis helyen is, ugyebár:)

Így aztán Matyi ott is remekel, fecsegésügyileg, íme néhány, csak hogy ne vesszen feledésbe.

Mikor elkezdett szobatisztává válni, akkor nagy lelkesedéssel dicsérgettük, hogy milyen nagyon ügyes, hogy milyen nagyon okos, hogy nem pisilt bugyiba. Aztán ez valahogy természetessé vált, és ha nem is hagytuk el a dicséretet, olykor-olykor kimarad, elfeledkezem róla.

Matyi nem esik kétségbe, ilyenkor megdicséri saját magát:

-Ügyes voltam, nem pisiltem bugyimba!

Épp hogy csak vállon nem veregeti magát:)

Ebből logikusan következik, hogy a dicséret nekem is kijár, ha sikerül a wc-be végeznem a dolgomat:

- Ügyes voltál Anya, nem pisiltél a bugyidba!

Kicsit sötétebb vizekre evezve...

Azt is mindig meg kell beszélni, hogy milyet kakilt. Kicsit, nagyot, milyen színűt, (kellemes téma, bocsi) stb...

M:- Anya, milyet kakiltam?

Én:- (fogalmam sincs, de kivágom magam) Nagyot!

M:- Nem is... csigabigásat.

M:-Anya, neked hol a kukacod?

Én:- Nekem nincs kukacom, az csak a fiúknak van.

M:- Apának van!

Én:- igen, mert Apa is fiú, én pedig lány vagyok.

Ezen elgondolkozott, és nem feszegette tovább a témát. Egyelőre.

Helyzet

Hát az nem valami rózsás... Elég durván náthásra sikeredett az idei őszi szezonkezdés.

Szombat reggelre Milki betaknyolódott, szörtyögött, szenvedett. Estére már Apával sztereóba fújtak orrot. Vasárnap reggelre Matyi is csatlakozott a díszes társasághoz, hátperszehogy... na majd pont ő marad ki valamiből. De Ő tegnap estére-ma reggelre hőemelkedéssel is megspékelte a dolgot, mert ha lúd, hát legyen kövér.

Ma este szeparálódva aludtunk. Illetve nem aludtunk... mert hol a mellettem lévő szörtyögő Milántól nem tudtam aludni, vagy a nappaliban szörtyögő-nyűglődő Matyit hallgattam.

Milka már kifelé jövöget, ő szerencsére lázmentes, de csak a székében tud valamennyire jól aludni, mert el van dugulva az orra. Matyika szerintem ma tetőzik, és remélem holnap már ő is javulófélben lesz.

Feri már úgyahogy jobban van, legalábbis nem panaszkodik annyit, vagy csak nem mer...

Én köszönöm még megvagyok...

Terápiás célzatú városligeti séta

Néhány hete amikor négyesben sétáltunk el a kapunktól a Városligetig rájöttem, hogy nincs is olyan nagyon messze gyalog, és már akkor elterveztem, hogy majd egy szép napsütéses napon megtesszük ezt a távot hármasban is.

Ez a szép nap tegnapra esett, amikor gondoltam, mikor máskor, ha nem ma, így ébredés után gyorsan összeszedtünk magunkat, és nekivágtunk.

Szerencsém van, mert Matyival lehet az utcán közlekedni, akár motorral jön, akár biciklivel, akár gyalog, vagy szépen jön mellettem, vagy ha előre is szalad akkor megáll néhány házzal arrébb, de a kereszteződésnél mindenképp. Szóval ettől a részétől egyáltalán nem tartottam, és attól sem, hogy esetleg Milán unná meg a banánt, mert ő többnyire jól viseli a kocsikázást, gondoltam, ha Matyi nagyon elfárad, akkor hazafelé majd busszal jövünk, úgyis régóta emlegeti, hogy buszozni szeretne.

Szóval mentünk, Matyi szépen jött motorral, majd kézenfogva, nagyokat beszélgettünk, énekeltünk (ez a legújabb, hogy már nekem is énekelnem kell az utcán, mert mindig kérdezi, hogy ezt hogy kell énekelni anya???), Milán pedig hozta az elvárásokat és elaludt.

Mikor már majdnem ott voltunk, akkor mondtam Matyinak, hogy a ligetbe megyünk, erre ő teljesen felvillanyozódott, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy de hol van a liget, anya???

Majd a Hungária körúttól teljes extázisba esett, hiszen volt ott minden, villamos, busz, teherautó, kamion, még betonkeverő is. Szerencsére piros volt a lámpa, így kedvére kigyönyörködhette magát a nagyvárosi forgalomban. Majd szólt(!), hogy zöld a lámpa, és ügyesen átmentünk a soksávos, villamossínes úton. Olyan büszke voltam rá, hogy ilyen szépen közlekedik, nem kóborol el, nem kell rászólni, ha mondom neki, hogy figyeljen oda, akkor ügyesen odafigyel, ha mondom neki, hogy fürgén szedjük a lábunkat, akkor jön sebesen mellettem. Sokszor látom a szemem sarkából az elismerő, mosolygó pillantásokat, néhány idősebb néni-bácsi meg is dicséri, ami jól esik, valljuk be.

Végre megérkeztünk a ligetbe!!!! Matyi rögtön levette, hogy bármennyire is nem ismerős neki a liget szó,  itt már jártunk, és itt bizony kacsák lakoznak, sőt mi több még játszótér is van, úgyhogy elindultunk felkutatni eme objektumokat.

Majd kacsákat néztünk, padon pihentünk, játszótereztünk.

Matyi aztán kiszúrt a messzi távolban egy lufiárus, amit mindenképpen meg kellett nézni. Megnéztük. Rá akart venni, hogy vegyünk meg egy hatalmas ló alakú lufit, de szerencsére sikerült lebeszélnem róla, jobban mondva becseréltük a lovat egy perecre, és így mindannyian jól jártunk, mert a perecet is a lufiárus bácsi árulta.

Hazafelé persze teljesen rákattant hogy busszal megyünk, busszal megyünk, én pedig mindenfélével győzködtem, hogy jó, ha jön busz, akkor azzal megyünk, meg ha nem lesznek rajta sokan, de nem nagyon érdekelte, én viszont nem találtam kellően fáradtnak ahhoz, hogy csúcsidőben felcígöljem Milánt kocsistul, Matyit motorostul egy tömött buszra, majd pár megállóval arrébb le.

Mondtam neki azt is, hogy ha lépcsős busz lesz, akkor nem tudunk felszállni, mert Milán kocsiját nem tudjuk rá feltenni, mire azt mondta, hogy majd egy bácsi segít, merthogy a ligetben segített egy neki bácsi, nekem srác, levinni a lépcsőn. Szóval mindenre volt válasza.

Végül aztán sikerült becserélnünk a buszozást egy fagyizásra, kapott egy 1 gombócosat, aminek a felét én ettem meg, de nagyon elégedett volt. Szeretem, ha nem is mindig meggyőzhető, de legalább alkuképes, így nagy nyilvános hisztikbe nem is nagyon szoktunk belefutni. Kopp-kopp!!!!

Azért fagyi után még néha bepróbálkozott a busszal, de emlékeztettem, hogy elcseréltük fagyira, és megértette, beletörődött.

Út közben persze végig énekelt valamit, a nagy sláger mostanában az Egyszer egy királyfi, amiből egész sokat tud, de csak a kedvenc részeit énekli belőle, nagyon szórakoztató, és járókelőket megmosolyogtató módon.Tegnap nagyon vicces volt, hogy mikor elmentünk a kórház mellett, ahol Milán született, és amit Matyi megismer, és már messziről várja, hogy hol van már, szóval amikor odaértünk szépen belevette a nótájába:

-hihihi, hahaha, itt született Milán!

Hazáig ezen nevettem:)

Kellemesen elfáradva értünk haza nem sokkal Apa előtt. Matyi becsülettel teljesítette a távot, ami odafelé 45 perc volt, visszafelé kicsit több, mert kicsit kerültünk,  közben ugye még játszóterezett is, egyszer sem panaszkodott, nem nyafogott, pedig mire hazaértünk én is igencsak éreztem a lábamat, szóval le a kalappal előtte:) (Amikor ugyanezt a sétát Apával tettük meg, akkor persze az út háromnegyedét a nyakában utazta végig, de ha csak velem van, akkor bármennyit tud jönni egyedül)

Nagyon jó délutánunk volt, kicsit feltöltődtem... de az igazi áttörés még várat magára, mert Milánnal most sem aludtunk szinte semmit, gondolom fogat növeszt gőzerővel. Hát ez most egy ilyen időszak...

Apró csodák... MászóMilán

Egy apró csoda, ami mindig mosolyra húzza a számat... a kis kezek tapicskolása a padlón... a mámoros öröm az selymes babaarcon... amikor a szemében látszik, az igen megcsináltam! érzés, a mindent elsöprő büszkeség... amikor az én szemem könnyel telik meg ugyanettől a mindent elsöprő büszkeségtől. Pedig hát nincs ebben semmi rendkívüli... az élet rendje, hogy születés után a gyerekek nőnek, okosodnak, ügyesednek. Mégis olyan csoda minden egyes apró, de új mozdulatuk. Nem lehet megunni... szerintem ha száz gyerekem lenne, akkor is ugyanekkora csodálattal nézném minden kis próbálkozását, akkor is megkönnyezném minden apró kis sikerét.... mert a csoda megunhatatlan...

Mindennapi tipródásaim

Nem vagyok épp jó passzban, vagyis voltam már jobban is... úgy érzem felőrölnek a mindennapok egyhangúságai, a folytonos körforgás, a mindig ugyanolyan napok... végletek között vergődöm, lelkiismeretfurdalással telve... mára már bennem is tudatosult, hogy egy fenékkel nem tudom azt a bizonyos két lovat megülni, bármennyire is akarom, szeretném.

Pedig rohan az idő, telnek a napok, és bár nem múlnak el nyomtalanul, mégis inkább túlélem, mintsem megélem a pillanatokat, és amikor erre ráeszmélek akkor mint egy öngyilkos hajlamú , magamat taszítom vissza az önsajnálatba amiből már épp kezdtem kikecmeregni, és kezdődik minden elölről.

Próbálom nyitva tartani a szemem, és észrevenni az ezerszínű ősz nyújtotta örömöket, magamba szívni még a nap utolsó gyenge melegítő sugarait. De most mégis nehezebben megy. Az új helyzetek kezelésében sosem voltam túl jó, úgy látszik ez az évek során mit sem változik. Pedig ez az első év, amikor két kis segítőm is akad, akik csodáltatják velem a világot. Valami mégsincs a helyén... valami mégis akadozik, és hiába csiszolom, nem forognak a fogaskerekek...

Pedig annyi csoda történik körülöttem... Máté most először élvezi és kiélvezi az évszak adta lehetőségeket. Faleveleket, gesztenyét gyűjtünk, aztán kifestjük őket, bábukat csinálunk... (majd lesznek képek) olyan régen várok ezekre a percekre, mert eddig nem érdekelte semmi ilyesmi, de most nagyon lelkes, és egyre ügyesebb. Mondókázunk, énekelünk, szivacsként szívja magába a dalokat, és így, hogy már nem egyedül kell dalolásznom, így már én is élvezem.

Milán pedig... hát rajta aztán igazán fog az idő... kapkodom a fejemet, és húznám be a kéziféket, hogy ne ne ne szaladjunk még annyira, még csak most született, mégis...  Vele kapcsolatban örök lelkifurdalást érzek, mert tudom, hogy sokkal kevesebb idő jut rá, mint Mátéra. Pedig egyre jobban igényli most már ő is hogy részese legyen az életünknek, ne csak csendes megfigyelője a parkolópályáról.

Én pedig lavírozok... és érzem, hogy nem jó ez így sehogysem.... mert nem tudok mindkettő kedvére tenni... mert Matyinak szüksége van a napi több órás játszóterezésre, különben kezelhetetlen. De sokszor látom, hogy Milánnak már a háta közepére sem kell a harsogó gyerekzsivaj, ő nyugit szeretne, pihizni, felfedezni a szőnyeg minden egyes szegletét az otthon melegében.

Jár az agyam... ki kell találnom valamit... nekem is hozzá kell idomulnom a megváltozott körülményekhez... még nem tudom, hogy fogom csinálni...

Kókuszgolyó

Mikor néhány hete egy nagy baba-mama-papa találkozón vettünk részt Máté nemcsak Minkával esett szerelembe, hanem a kókuszgolyóval is.  Napokig azt hajtogatta, hogy csináljunk kókuszgolyót, vagy ha nem hát akkor legalább menjünk Unorhoz és Minkához, mert ott tuti biztos van az új kedvencéből. Én meg csak ígérgettem, hogy jó majd csinálunk, és szépen be is szereztünk mindent, ami kell, de aztán sosem jött ki úgy a lépés, hogy meg i csináljuk.

Végül ma eljött a pillanat, amikor már az én fantáziámat is birizgálni kezdte a kamrában lapuló zacskónyi darált keksz, és ölni tudtam volna egy darabka kókuszgolyóért. Így aztán ezt a hatalmas löketet kihasználva, amíg Milán letolt egy kis délutáni szundit, addig mi összedobtuk Matyival a MI kókuszgolyóinkat. Merthogy sajátos golyók lettek ezek, amolyan Gombóc Artúr féle, van köztük néhány egészen kókuszgolyó formájú és méretű is, de leginkább vagy apró kókuszgyöngyök ezek, vagy csaknem biliárdgolyó nagyságú emberesek, de van kókuszkorongunk, és kókuszgilisztánk vagy kókuszkígyónk is:) Attól függően, hogy Matyinak épp mire állt a keze.

Az egyetlen félreértés csak az lett, hogy miután szépen megformáztuk a tésztát, Máté mindenáron sütőbe akarta tenni, és hiába mondtam neki, hogy nem, ezt nem kell sütni, ő bizonygatta, de igen, miért beszélek én hülyeségeket, mikor arról volt szó, hogy sütit csinálunk.

Végül beletörődött, hogy ez nem olyan süti, amit sütni kell, és azt mondta:

-Jó, akkor esszük!!!

Betegek

Ha péntek, akkor úgy látszik, nálunk muszáj a doktornénihez menni. Csak most a változatosság kedvéért a beteg oldalra vonultunk be, merthogy Milán két napja lázas, és bár napközben szinte alig van hőemelkedése, estére-éjszakára mindig extra forró lesz. Mivel a lázcsillapító kúpjaink számát 1-re apasztottuk, így muszáj volt doktornénihez menni egy újabb adagért, mert hát előttünk a hétvége.

Persze, hogy Matyi se lógjon ki a sorból, tegnap este már neki is volt hőemelkedése, így egy füst alatt minden gyereket megnézett a doktornő, és szinte szóról-szóra azt a kúrát  irányozta elő, amit már eddig is alkalmaztam, nurofen, és ha magas a láz akkor kúp, némi vitaminnal kiegészítve, ettől 3-4 nap alatt jobban kell lenniük. Amúgy kicsi nyirokduzzanatot talált nálunk, és kis garatgyulladást. Szuper. Szép hétvégének nézünk elébe.

Hazafelé elkapott minket egy jó kis eső. Mondjuk csak én áztam el, mert csak nekem nem volt esőkabátom. Szuper.

Mire elkészült az ebéd, addigra mindketten bealudtak. Juhé.

Milán kacag

Kora reggel, amikor még az álom ott van a pici szemében, de a buzgalom már nagyobb benne, mint az aludni vágyás, akkor mindig olyan jókedvű és vidám. Ilyenkor nagyokat mókázgatunk mi ketten, mert ilyenkor neki minden olyan vicces. És kacag, és kacag:))) Én pedig valóban meg tudnám enni:)))) Nem tréfálok:))))

FestőművészMáté

A történet néhány héttel ezelőttre nyúlik vissza, amikor is Feri gázcsöveket festett, és Matyi vérszemet kapott. Mindenáron festeni akart, jobban mondva ecsetezni, de erre a hirtelen jött rajongásra nem voltunk felkészülve, így se festék, se ecset nem volt itthon neki való, és az meg már mégse lett volna jó, ha zománcfestékkel kezdi el a festőpályafutását.

Így aztán beszereztünk egy paletta vízfestéket, de rám jellemző módon az ecsetet elfelejtettem. További két napba tellett, amíg eljutottunk a papírboltba, ecsetet venni, de akkor Máté szinte már a festékével feküdt és kelt, és teljesen bezsongott, hogy megyünk veszünk ecsetet. Jobban mondva vett magának... mert ahogy beléptünk, és kérdezte a néni, hogy mit kérünk, Máté rögtön rávágta, hogy

- Ecsetet Máténak!

Majd egészen a játszótérig szorongatta a kezében, és csak hosszas győzködés árán sikerült rábeszélnem, hogy tegyük el, mert ecsettel nem lehet homokozni. Időnként azért meg kellett mutatnom, hogy ott van a táskámban, nem vitte el senki.

Azóta megállás nélkül fest. Nagyon élvezi, és egyre ügyesebb. Bár nem tudom van-e annyi papír a világon, amennyit Matyi nem tudna megfesteni. Úgyhogy lassan át kell gondolnom azt a tervemet, hogy a gyerekek minden alkotását elteszem... szóval erősen szelektálnom kell:)

Aztán emlékeztem arra, amit más blogon láttam, hogy befestjük a gyerek kezét, és azzal csinálunk képeket. Így kipróbáltuk mi is, és majd rá is fogok kattanni a neten, és gyűjtök ötleteket, mert természetesen a kézrefestés még nagyon buli:)

Most hogy ilyen esős vacak idő van, még jól is jött  ez a határtalan festési vágy, mert hosszú perceket elfesteget... nem hang nélkül, mert közben énekel, hol ezt, hol azt, de az már egy másik bejegyzés lesz  majd egyszer:)

Még a múlt pénteki doktornénis látogatás

Igazából semmi extra nem történt, csak mivel oltásügyileg csak decemberben lennénk hivatalosak legközelebb, ezért a doktornő mindig beiktat ilyentájban egy csakúgymegnézem látogatást.

Megmérték Milánkát. Súlyra 7650g-ot nyomott, nyúllal együtt, mert attól semmiképp nem akart megszabadulni. Hosszra 66 cm, nyúl nélkül, vagyis nyúllal, de ebben az esetben ez nem számít. ÉS egyébként is minden rendben volt vele, leszámítva, hogy végigsírta a mellkasmeghallgatást.

Ami igazán érdekes, és egyben szórakoztató volt, az Matyi volt, aki kikért magának egy komplett nagyrutint, nehogy már ő kimaradjon valamiből. Így ő is le lett mázsálva, 12kg, ruhástól-cipőstől, és 93 cm, saccperkb, mert jobban érdekelték az állatok a mércén, mint az, hogy kihúzza magát rendesen. Nagyon megdicsérte a doktornéni, hogy ügyes nagy fiú hogy már nincsen pelusa, (mikor legutóbb találkoztunk, akkor még volt), és hogy szép teljes fogsora van. Mondta neki, hogy most már csak mosni kell őket  rendesen. Mire Matyi mondta nagy büszkén:

- Mostam fogat, anyával, cincines fogkefével. Este meg elefántossal mosom apával.

Majd amikor végeztünk, akkor közölte, hogy:

- Na, akkor menjünk játszótérre!

És sűrű puszidobálások közepette távoztunk a rendelőből. De Matyi még a fordulóból visszakiáltott, hogy:

-Sziattok! Jövünk holnap is!

Három fiú

Céges szombat

Bár nem volt igazán jó idő, de mi nem ijedünk meg néhány felhőtől az égen, hanem felmentenünk a Normafához, mert ott rendezte az én cégem (nem, nem az enyém, csak ott dolgozom:) az idei  családi napot.

És amíg Matyi játszóterezett, életében először ugrálóvárazott, eleinte csak kézenfogva a szélén, de aztán beljebb is merészkedett, majd kisautót festetett az arcára, bűvészbemutatót, és bábszínházat nézett, addig Milán két alvás között mindenkit elbűvölt a hatalmas szemével és a mosolyával.

Pogácsazabáló:

Én pedig jót beszélgettem régi és új ismerősökkel, kicsit munkáról, sokkal inkább sokminden másról. Kicsit megint közéjük tartoztam. Kicsit olyan volt, mintha az a 3 év, amióta itthon vagyok meg sem történt volna (pozitív és negatív értelemben is).  Ilyenkor kicsit mindig visszavágyom, pedig tudom, hogy hamarabb el fog jönni az az idő, mikor vissza kell mennem, mint gondolnám, és akkor már nem lesz annyira nagy a szám. Tudom, hogy semmi sem lesz már olyan mint régen, hogy minden más lesz, mert már nem az lesz a legfontosabb, hogy xy huszonnyolcadik kívánságát azonnyomban teljesítsem, hanem az, hogy időben odaérjek a fiúkért az oviba-bölcsibe. Tudom, hogy nem lesz könnyű... sőt... akik ezt az utat már végigjárták nem nagyon biztatnak. De valahogy majdcsak megoldjuk mi is, mint mindenki más.

A lényeg, hogy hogy szuperül éreztük magunkat. Este egyikünket sem kellett altatni, Matyi mint egy fadarab hullott az ágyba, és nyikkanás nélkül aludt reggelig, és Milán is csak egyszer kelt enni, és nem is kellett fél órát ringatni a nappaliban, rögtön aludt is tovább. Lehet, hogy gyakrabban kéne egész napos rendezvényeken részt vennünk?