Amikor még nem voltak gyerekeim, sőt még
pocakos sem voltam, sőt még nem is gondoltam arra, hogy szeretnék az
lenni, akkor nemigen tűntek fel jártamban-keltemben a gigapocakos nők, a
babakocsiban virgonckodó gyerekek. Valahogy kiestek a látószögemből,
nyilván a könyvembe voltam burkolózva.
Aztán mikor én is elkezdtem pocakot
növeszteni, akkor úton-útfélen nagyhasúakba botlottam, és én is alig
vártam, hogy látszódjon végre valami, hogy legálisan, tagadhatatlanul
közéjük tartozzam. Aztán nagy pocakkal mosolyra húzódó szájjal
kukkantottam be egy-egy babakocsiba, és elképzeltem milyen lesz majd, ha
én tolom a babakocsit, ha majd az én gyerekemet fogják megcsodálni.
Legszebb álmaimban békésen tologattam a tavaszi napsütésben a gyönyörűen
mosolygó kisbabámat a környék utcáin, oda-vissza, megunhatatlanul.
Aztán az élet ezt az álmomat alaposan
felülírta, mert Matyinak olyan mértékű babakocsiundora volt, hogy ha már
meglátta üvöltött... nem volt itt békés naponsütkérezés, irigykedő
pillantások helyett is inkább szánakozókból, vagy egyenesen ítélkezőkből
kaptam többet, merthogy Matyi torkaszakadtából volt képes üvölteni
minden egyes sétánk elején, majd aludt egy rövidet, mintegy erőt
gyűjtve, (na ez alatt az idő alatt intéztem el a vásárlást, a postát, az
ezmegazt), majd utunk utolsó 10 percét ugyancsak végigüvöltötte. Élmény
volt!
Aztán valahogy kinőtte, leginkább akkor,
amikor már lábon járó lett, és akkor már tudta értékelni a
kocsibanülést, mert tudta, hogy az jó, nem büntetés. Ekkortájt már
irigykedve figyeltem a kis motorosbetyárokat magam körül, és alig
vártam, hogy Matyi is belenőjjön, és ezzel új színt vigyünk a
mindennapos sétáinkba. Majd amikor már a testvérkérdés került szóba,
akkor újra képbe kerültek a babakocsit tologató anyukák, és elképzeltem
milyen lesz majd, amikor mi is így hármasban koptatjuk majd a betont.
Hamar eljött ez az idő... Hármasban
jövünk-megyünk mindenhová. És az élet mégiscsak kegyes volt hozzám, mert
valóra váltotta azt a régi álmomat, a napsütésben büszkén feszítőset...
csak hát kis fáziskéséssel. Mert Milánnal minden olyan, amilyennek
megálmodtam. Sőt sokkal jobb, mert mellettem pedig ott teker Matyi,
énekelve, fecsegve. Kellhet még ennél több?
ÉS most már én is érzem magamon a
tekinteteket... azokat a jóértelemben vett irigy pillantásokat... szinte
hallom a gondolatokat, hogy dejó neki. És valóban jó. Mert az álom
valóra vált.
Sétálunk a napsütésben, szépen, lassan,
Milán a kocsiban mosolyog, vagy alszik, mostanában gargalizál is. Matyi
tapossa a motort, hol előttem, hol mögöttem, hol mellettem, de sosem túl
messze... néha megállunk, összeszedünk eztazt, követ, falevelet,
bogyókat, megnézünk egy kutyát, macskát, és megyünk tovább. Élvezzük a
jó időt. Mosolyognak ránk az emberek.
Mosolygunk és visszamosolygunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése