Szombaton egy viszonylag gyors reggeli után, indultunk útnak. Borús, esős idő volt, nagyjából olyan, mint az elmúlt 2 hónapban mindig, szóval nem lepődtünk meg. De autózni végülis pont megfelelt. Több variáció is felmerült, hogy merre menjünk, végül az elsőnél kötöttünk ki, és Szlovénián keresztül mentünk, szinte végig autópályán. Szlovénia még így autóból nézve is fantasztikus volt, a kis lankás dombok egyszer csak hatalmas hegyekké nőttek, melyek felhőbe burkolózó csúcsát sokszor nem is lehetett látni. A hegyek között és a hegyek oldalában apró falvak, templomtornyok, a fű varázslatosan zöld, a végeláthatatlan hegyi legelőkön vidáman sütkéreztek a tehenek, bárányok. Ha nem ült volna hátul két szuszogó manó, akkor vagy megálltam volna és soha el nem megyek onnét, vagy a végtelenségig autóztam volna egyik hegytől a másikig.
A fiúk extra jól utaztak, Milán majdhogynem végig aludt, csak akkor ébredt fel, amikor megálltunk tankolni és matricát venni, igaz, ekkor volt egy kemény 20 percünk, de aztán minden a helyére került. Matyi amíg ébren volt teljesen odavolt, hogy egyik alagútból megyünk a másikba, majd egyszer egy hosszabb alagútban bealudt, és fel sem kelt Triesztig.
Trieszt: már az érkezés is kedvet csinál a városhoz, ahogy a hegyi útról ereszkedünk le szépen a városba, és elénk tárul a Trieszti-öböl fantasztikus panorámája. a városról egyébként nem sokat lehet tudni, olvasni sem, valaha Velencével vetélkedő hatalmas kikötőváros volt, ami mára miután eltűnt mögüle az ország, a Monarchia, jelentőségét vesztette. Azért láttunk néhány méretes hajót, de a kikötőt inkább a kisebb jachtszerű hajók és vitorlások uralták. Legfőbb látványossága a hatalmas palotákkal körülvett főtér, a Piazza dell’Unita d’Italia, mely egyes források szerint az ország legnagyobb tere. (tényleg elég nagy, csak más helyen ugyanezt olvastam már a velencei Szent Márk térről is, meg a római szent Péterről, szóval ki tudja). a legeslegjobb az benne, hogy csak 3 oldalát szegélyezik házak/paloták, a negyedik oldala nyitott, a tengerre néz, így nagyon fenséges látvány:)
Nem messze innen volt a szállodánk, ami jóval meghaladta a mi igényeinket, méretét és szolgáltatásait tekintve, de az ott töltött két napban igyekeztünk kihasználni minden luxust, a tengerre néző szobát, a világító masszázskádat, a pihe-puha köntöst és papucsot, stb...
Mivel a kiskorúak jól utaztak(aludtak), így jól haladtunk, és már 2-kor a hotelben voltunk, így miután mi kifújtuk magunkat, Milán kinyújtózott, Matyi otthonosan belakta a szobát, elindultunk sétálni.
Matyit teljesen lenyűgözte a nagy víz, el sem akart jönni onnan, szerintem egész nap elácsorgott volna a parton. Nem mondom, én is, de bennem azért dolgozott a kíváncsiság, hogy mi van még a sétánytól messzebb, és a hasunk is eléggé jelzett már ekkorra. Persze Matyit csak egy közepes erősségű hisztivel lehetett arrébb vonszolni, pedig mondtuk neki, hogy megyünk ebédelni, meg eszünk fagyit, de nem hatotta meg, folyamatosan azt hajtogatta, hogy "nem ebédejek, nézem vizet!".
Kisebbfajta kihívás volt ebédet szerezni, mivel a szieszta kellős közepén jártunk, és ilyentájban még ha nyitva is van egy étterem, a konyhájuk nem működik, (ez egyébként Milánóban is így vagyon, ebédelni nemigen lehet normálisat, csak vacsorázni, mert az olaszoknál a vacsora a főétkezés, akkor esznek komplett kaját, ebédre csak bekapnak valamit). Amit találtunk az is szerintem csak a vb miatt volt nyitva, és csak lasagne-t lehetett enni, de nekünk az is tökéletes volt, főleg, hogy én még nem is ettem Olaszországban lasagne-t. Matyi ekkora persze már követelte az ebédjét, még szerencse, hogy nem értettek magyarul. Majd kaptunk két mikroadag, de annál finomabb isteni lasagne-t. (és hányszor írjam még le azt, hogy lasagne????)
Aztán fagyiztunk, nagyon-nagyon finomat, és brutáladagot, ami ugyancsak olasz jellegzetesség, ők nem sajnálják az embertől, itt egy gombóc az két gombóc.
Ekkor észrevettem, hogy elhagytuk Milán nyuszikáját, és kettéválva igyekeztünk megkeresni, és végül meg is találtunk, ott figyelt egy ablakban:))) A becsületes megtaláló jó fej volt, nem tette el, dobta ki Milán szottyosra nyálazott, rágott, alvós nyuszikáját:)
A napot végül a tengerparton fejeztük be, volt egy hatalmas benyúló stégszerű valami, amin be lehetett egész hosszan sétálni. Matyi teljesen megkergült ekkora, de aranyos volt, ahogy bohóckodva vonult végig, és még véletlenül sem nézett bele a kamerába, vagy ha ingen, akkor valami vicces fejet vágott.
Ekkorra már eléggé fekete volt az ég, fújt a szél, ami nem sok jót ígért, de ekkor még reménykedtünk benne, hogy kiesi magát éjszaka, és másnap egy relatív tűrhető időnk lesz, merthogy Velencébe készültünk. Hát a reményeink nem találtak meghallgatásra, másnap még borzasztóbb volt az idő, mint azt gondoltuk volna, de a terveinken nem módosítottunk, úgyhogy holnap irány Velence!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése