Kettő és fél

Ennyi idős... Nagyfiú. Tagadhatatlan. Csibész. Bohóc. Makacs. Gondoskodó. Örökmozgó és örökfecsegő. Mókamester. 80%-ban tüneményesen szófogadó és segítőkész, de a maradék 20-ban pillanatok alatt ki tudja vágni a biztosítékot.

Ami így hirtelen az eszembe jut Róla.

Ez a fél év más volt, mint a többi. Ez volt az első olyan, amit Matyi már nem egykeként élt meg. Azt hiszem nyugodt szívvel mondhatom, hogy jól vette az akadályokat.

Ha becsukom a szemem most is látom magam előtt, ahogy jött be a kórházba látogatni. Az első nap még hozzám, a többi napon már inkább a pici babán volt a hangsúly. Emlékszem, mennyire vártam, hogy meghalljam a trappolását és a kis cérnahangját, ami beszűrődött a folyosóról. Ezer közül megismertem volna. Emlékszem, mennyire hiányzott este, hogy nem bújhatok hozzá, nem fúrhatom az orromat bele a kis selymespihés buksijába. Azóta olyan nagyot nőtt! Olyan igazi kisfiú lett, teli virgoncsággal, csibészséggel, de amikor álmos, fáradt, még mindig ugyanúgy bújik a nyakamhoz, mint amikor pici volt.

Az elmúlt fél év kétségtelenül a beszédfejlődésről szólt. A kedves kis babaszavak felnőttszavakká alakultak, és mondatokba rendeződtek. Szinte tökéletesen beszél, persze korához képest...mindent el tud mondani, amit akar. De azért mond vicceseket, mint pl. Máté becsuki (becsukja), Máté bebomboli (begombolja), hogy miért így mondja nem tudom, de mókás.

Énekel és mondókázik, de sokszor nem szöveghű, inkább tartalomhű és belevegyíti a személyes tapasztalatait a dalba, vagy más dalokkal fonja össze.

pl. PálKataPéter jóreggelt, már a nap felkelt, szól a kakasunk, ne féljél tőle:)

Gondolom a záró intést Papától hallhatta, amikor náluk jártunk legutóbb.

De olyan dalokra, mondókákra is rázendít olykor-olykor, amit már ezer éve nem énekeltünk, hogy honnan jut eszébe nem tudom, mindenesetre a memóriája irigylésreméltó.Hosszú időre visszamenőleg el tudja mondani, mit kitől kapott, ki mit mondott, csinált, ki mivel jött, mit hol látott, stb...

Néhány hete szobatisztul. Még van pelus, de ha kéri kisgatyát kap, és legtöbbször nem is pisil bele. Volt már hogy pelus nélkül voltunk boltban és sétálni-motorozni, baleset nélkül, a kertbe is pelus nélkül megyünk szinte mindig. A nagydolgot viszont nem hajlandó a wc-be intézni, nem tudom, hogy miért. De majd alakul.

Nő mint a répa. Az ősszel még hosszú vékonynadrágjai mostanra bokalengők lettek, még szerencse hogy felgombolós fajtájúak, így halásznadrágnak még jók, mert derékban nemigen hízta ki őket. Cérnavékony, ha azt mondom  csont és bőr, még akkor is túlzok, pedig többnyire rendesen, és mindent megeszik, nem válogat. Tud egyedül enni, kanállal, villával, ha akar, ha nem, akkor kb. úgy eszik mint egy 1 éves, sehogy.

Tudja, hogy milyen az apaautója, a papaautója, a Bandiautója, (ezeknek a színét is tudja), a Gáborautója, a Zitaautója. A jelüket is ismeri. A színeket alapvetően nem tudja. Azt tudja, hogy az az autó, amit Júlia nénitől kapott az piros, de ha azt mondom, hogy hozzon egy másik pirosat, akkor rendszerint nem jót hoz. DE mivel az óvodakezdésig csak a 3 alapszínnel kell tisztába lenni, és mivel oviba nem vették fel, így van még több mint 1 évünk, hogy tökéletesítsük a rendszert.

Fékezhetetlenül önállósodik, mindent egyedül akar, azt is amit nem tud, ilyenkor vagy azért van hiszti mert segíteni akarok, vagy azért mert nem segítek, és nem boldogul. Egyedül öltözik, nem mindig hiba nélkül, van, hogy fordítva kerül rá a nadrág, a papucs pedig kacsalábon, de sokszor jól csinálja. Egyedül tolja a babakocsit, csak titokban lehet neki segíteni, különben jajj nekünk.

Olvas, és olvastat, vannak kedvencei. Ezeket már rongyosra olvastuk.

Szeretem, ahogy később idézgeti a hallottakat. Szeretem, ahogy affektál, ahogy magyaráz, ahogy grimaszkodik. Szeretem, hogy olyan jószándékú, jólelkű, hogy ha bajt észlel maga körül, akkor próbál segíteni. (Egyszer pl. hagymát aprítottam és folyt a könny a szememből, és szipogtam, és mondta, hogy "Anya sír, hozok zsebkendőt").

De a legjobban azt szeretem, ahogy Milánt szereti. Ahogy hozzábújik minden reggel, ahogy simogatja, ahogy vígasztalja, "ne sírjál Milán, nincsen semmi baj, hozom nyuszikádat", vagy az autóban, "ne sírjál, mindjárt otthon vagyunk". Szeretem, hogy ébredés után az első kérdése, hogy Milán hol van, (vagy Apa után a második), szeretem, ahogy énekel neki, ahogy rázza neki a csörgőt, ahogy hintáztatja és közben énekli neki, hogy "hinta-palinta, hintázik Milánka". Szeretem, hogy olyan szeretettel fordul felé, hogy barátnak, bajtársak tekinti, nem ellenségnek. Remélem ez így is fog maradni. Már látom magam előtt a két lókötőt, ahogy a kertben randalíroznak... nem kell már olyan sokat várni erre sem.

Szeretem, hogy van Nekem, szeretek vele lenni, szeretek az anyukája lenni... már két  és fél éve:)