Tekintetek

Amikor még nem voltak gyerekeim, sőt még pocakos sem voltam, sőt még nem is gondoltam arra, hogy szeretnék az lenni, akkor nemigen tűntek fel jártamban-keltemben a gigapocakos nők, a babakocsiban virgonckodó gyerekek. Valahogy kiestek a látószögemből, nyilván a könyvembe voltam burkolózva.

Aztán mikor én is elkezdtem pocakot növeszteni, akkor úton-útfélen nagyhasúakba botlottam, és én is alig vártam, hogy látszódjon végre valami, hogy legálisan, tagadhatatlanul közéjük tartozzam. Aztán nagy pocakkal mosolyra húzódó szájjal kukkantottam be egy-egy babakocsiba, és elképzeltem milyen lesz majd, ha én tolom a babakocsit, ha majd az én gyerekemet fogják megcsodálni. Legszebb álmaimban békésen tologattam a tavaszi napsütésben a gyönyörűen mosolygó kisbabámat a környék utcáin, oda-vissza, megunhatatlanul.

Aztán az élet ezt az álmomat alaposan felülírta, mert Matyinak olyan mértékű babakocsiundora volt, hogy ha már meglátta üvöltött... nem volt itt békés naponsütkérezés, irigykedő pillantások helyett is inkább szánakozókból, vagy egyenesen ítélkezőkből kaptam többet, merthogy Matyi torkaszakadtából volt képes üvölteni minden egyes sétánk elején, majd aludt egy rövidet, mintegy erőt gyűjtve, (na ez alatt az idő alatt intéztem el a vásárlást, a postát, az ezmegazt), majd utunk utolsó 10 percét ugyancsak végigüvöltötte. Élmény volt!

Aztán valahogy kinőtte, leginkább akkor, amikor már lábon járó lett, és akkor már tudta értékelni a kocsibanülést, mert tudta, hogy az jó, nem büntetés.  Ekkortájt már irigykedve figyeltem a kis motorosbetyárokat magam körül, és alig vártam, hogy Matyi is belenőjjön, és ezzel új színt vigyünk a mindennapos sétáinkba. Majd amikor már a testvérkérdés került szóba, akkor újra képbe kerültek a babakocsit tologató anyukák, és elképzeltem milyen lesz majd, amikor mi is így hármasban koptatjuk  majd a betont.

Hamar eljött ez az idő... Hármasban jövünk-megyünk mindenhová. És az élet mégiscsak kegyes volt hozzám, mert valóra váltotta azt a régi álmomat, a napsütésben büszkén feszítőset... csak hát kis fáziskéséssel. Mert Milánnal minden olyan, amilyennek megálmodtam. Sőt sokkal jobb, mert mellettem pedig ott teker Matyi, énekelve, fecsegve. Kellhet még ennél több?

ÉS most már én is érzem magamon a tekinteteket... azokat a jóértelemben vett irigy pillantásokat... szinte hallom a gondolatokat, hogy dejó neki. És valóban jó. Mert az álom valóra vált.

Sétálunk a napsütésben, szépen, lassan, Milán a kocsiban mosolyog, vagy alszik, mostanában gargalizál is. Matyi tapossa a motort, hol előttem, hol mögöttem, hol mellettem, de sosem túl messze... néha megállunk, összeszedünk eztazt, követ, falevelet, bogyókat, megnézünk egy kutyát, macskát, és megyünk tovább.  Élvezzük a jó időt. Mosolyognak ránk az emberek.

Mosolygunk és visszamosolygunk.