Jövőkép

 

Sosem éreztem még ennyire, hogy az események körülöttem nélkülem zajlanak. Még azok is, amelyek engem érintenek.Ez az érzés nem jó, sőt... lassan felemészt. 

Az olasz meló újraindult az új évben is. Új év, új ígéret, miszerint márciusban már biztos lesz változás. Hát ígéretekkel már tele van  a padlás, volt már tavaly szeptember, idén január, és ha figyelembe vesszük, hogy az egész nem így volt beígérve, amikor elkezdődött, akkor ez már a sokadik be nem tartott ígéret. 

Próbálok, tényleg próbálok türelmes és megértő lenni, mert tudom, hogy Ferinek sem könnyű ezer helyre megfelelni, és mindenhol a maximumot nyújtani. De már egyre nehezebben megy a türelem, pedig igyekszem. De az igyekezet közben érzem, hogy valami elszakadt odabent. Valami már nem olyan, mint volt, és nem tudom, lesz-e még olyan. Nem tudom, hogy be lehet-e még ezt a szakadást varrni. Egyedül biztos nem tudom, ehhez ketten kellenünk/kellenénk. És tudom, hogy nem vagyok egyedül, a lelkemben mégis egyedül érzem magam, cserbenhagyva.

Nem tudom, hogy merrefelé irányítsam a sorsom. Pedig dönteni kell, mert ahogy az elmúlt év olyan gyorsan eltelt , az ideivel sem lesz ez másképp. És nekem döntenem kell, hogy munka vagy gyerek. A mostani munkahelyemre nemigen mehetek vissza, burkoltan közölték, hogy jobb lenne, ha nem hoznánk egymást kellemetlen helyzetbe, és javasoltak még egy gyereket, ami újabb 2 év haladékot adna mindkettőnknek.

De hogy vállalhatnék még egy gyereket, amikor minden második héten egyedül vagyok itthon egy 1 évessel. Nincs a közelben egy segítő nagymama, akihez bármikor fordulhatnék, ha baj van, nincs senki aki egy kicsit is levenne a vállamról, aki bevásárolna, főzne, vasalna helyettem, vagy vigyázna a fiamra. Csak én vagyok, és egyedül kell megoldanom. (És tényleg nem panaszkodni akarok)Megoldom. Már meg. De nem ment könnyen. De félek még egy plusz feladatot bevállalni, félek, azt már nem bírnám. 

Akkor viszont munkát kéne keresnem. De van olyan cég ma Magyarországon, aki alkalmaz egy félig egyedülálló anyát? Sajnos ez az ország még nem a családbarát munkahelyekről híres. 

Szóval most itt vagyok, majdhogynem állás nélkül egy gyerekkel, és rombadőlt lélekkel. És nagyon fáj! Fáj, hogy nem tudok változtatni. Fáj, hogy csak sodródom az eseményekkel tehetetlenül. Fáj a tanácstalanság, hogy nem tudom mit tegyek. Tegyek-e egyáltalán valamit. 

Ma nem vagyok jó passzban. El vagyok keseredve. Csak ülök, gondolkozom, és sírok. 

De tudom, hogy holnap újra felkel a Nap. És minden jobb lesz. Remélem. Legalább a kedvem legyen jobb!