Sétálunk

A séta Mátéval sosem volt egy egyszerű dolog. Sosem jöttem rá, mi az oka annak, hogy utálta a babakocsit, hiába próbálkoztam mindennel, hogy neki jobb legyen, nem segített semmi, és mindig hatalmas sírással kezdtük és végeztük a sétát, közben pedig volt egy röpke alvás.

Azt az álomképemet, hogy én majd vidáman sétálgatok a gyönyörű, mosolygós gyerekemmel a tavaszi napsütésben hamar lerombolta. A végén már annyira elfajultak ezek a hisztik, hogy öncélú sétálgatásba bele sem kezdtem, csak akkor tettem babakocsiba, ha feltétlenül menni kellett valahová, vásárolni, postára ilyesmi, egyébként pedig vagy a teraszon, vagy a kertben levegőztünk. Egy-egy ilyen utunk alkalmával én már indulás előtt tiszta ideg voltam, mert tudtam mi vár rám, és annyira utáltam már a rámszegeződő lesajnáló vagy épp szemrehányó tekinteteket. 

Aztán egyszercsak Máté elkezdte élvezni a sétákat. Ez kb. 1 hónapja történt, éépen egybeesett az első lehulló falevelek megjelenésével. Magam sem hittem el, hgoy amikor beültettem, bekötöttem, kimentünk a kapun, és még mindig némán, vagy épp vidáman fecserészve ücsörgött a helyén, nem kívánkozott ki, nem csapott hisztit, egyszerűen csak ült, és bámészkodott. Én pedig annyira örültem, hgoy szinte könny csordult a szemembe. Azóta volt már sok jó nagy sétánk, és ha el is kezdett nyűgösködni akkor egy piskótával el lehetett hallgattatni.

Feri szerint a Matyi biztos későn érő tipus, és csak most érett meg a babakocsizásra. Hát lehet. Nem tudom. Az is lehet, hogy a lelki cérna, ami minket összeköt, az mostanra nyúlt annyira, hogy az a 30 cm ami elválaszt minket egymástól ilyenkor az már nem távolság. Szóval nem tudom az okokat, sem arra, hogy eddig miért nem szerette a kocsit, sem arra, hogy most miért tűri. Most egyelőre élvezem az új helyzetet, és igyekszem minél jobban kihasználni. Kár, hgoy lassan az időjárás nem fogaj engedni a hosszú sétákat. De addig mi csak megyünk-megyünk-megyünk....