A séta Mátéval sosem volt egy egyszerű dolog. Sosem jöttem rá, mi az oka
annak, hogy utálta a babakocsit, hiába próbálkoztam mindennel, hogy
neki jobb legyen, nem segített semmi, és mindig hatalmas sírással
kezdtük és végeztük a sétát, közben pedig volt egy röpke alvás.
Azt az álomképemet, hogy én majd vidáman sétálgatok a gyönyörű,
mosolygós gyerekemmel a tavaszi napsütésben hamar lerombolta. A végén
már annyira elfajultak ezek a hisztik, hogy öncélú sétálgatásba bele sem
kezdtem, csak akkor tettem babakocsiba, ha feltétlenül menni kellett
valahová, vásárolni, postára ilyesmi, egyébként pedig vagy a teraszon,
vagy a kertben levegőztünk. Egy-egy ilyen utunk alkalmával én már
indulás előtt tiszta ideg voltam, mert tudtam mi vár rám, és annyira
utáltam már a rámszegeződő lesajnáló vagy épp szemrehányó tekinteteket.
Aztán egyszercsak Máté elkezdte élvezni a sétákat. Ez kb. 1 hónapja
történt, éépen egybeesett az első lehulló falevelek megjelenésével.
Magam sem hittem el, hgoy amikor beültettem, bekötöttem, kimentünk a
kapun, és még mindig némán, vagy épp vidáman fecserészve ücsörgött a
helyén, nem kívánkozott ki, nem csapott hisztit, egyszerűen csak ült, és
bámészkodott. Én pedig annyira örültem, hgoy szinte könny csordult a
szemembe. Azóta volt már sok jó nagy sétánk, és ha el is kezdett
nyűgösködni akkor egy piskótával el lehetett hallgattatni.
Feri szerint a Matyi biztos későn érő tipus, és csak most érett meg a
babakocsizásra. Hát lehet. Nem tudom. Az is lehet, hogy a lelki cérna,
ami minket összeköt, az mostanra nyúlt annyira, hogy az a 30 cm ami
elválaszt minket egymástól ilyenkor az már nem távolság. Szóval nem
tudom az okokat, sem arra, hogy eddig miért nem szerette a kocsit, sem
arra, hogy most miért tűri. Most egyelőre élvezem az új helyzetet, és
igyekszem minél jobban kihasználni. Kár, hgoy lassan az időjárás nem
fogaj engedni a hosszú sétákat. De addig mi csak
megyünk-megyünk-megyünk....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése