Bringás

Ilyenkor, a Föld napja környékén, évek óta megrendeződik az egykor Critical Mass néven ismert, ma már I bike Budapest néven futó rendezvény, mely egy békés, figyelemfelkeltő biciklis felvonulás egy élhetőbb, élvezhetőbb, biciklizhetőbb főváros érdekében. A rendezvény évről-évre egyre népszerűbb, egyre többen vesznek rajta részt, egyre hosszabb távokon tekernek körbe a városi bringások.
Idén először rendeztek I bike Mini-t ami a hosszú táv csipetnyi töredékéből állt ugyan, de akár egész ki gyerekek is végig tudták tekerni azt a másfél-két kilométert az Andrássy úton, ami azért nagy élmény, valljuk be.
Talonban tartottam a rendezvényt, de végül nem lett egyéb programunk, ez meg pont jó volt egy kis tekerésre. A nagy távot nem mertük egyelőre bevállalni, bár a menethez út közben is lehet csatlakozni, de nem gondolkodtunk előre, így csak a mini táv gyülekezőhelyére bicajoztunk ki, a Liszt Ferenc térre, az Oktogontól egy saroknyira.
És milyen jó, hogy nem vállaltunk be többet, mert mire elértünk a ligethez, akkor még ez is veszélybe került, merthogy elszakadt a láncom. Erre nem számítottunk.
Mivel a ligeti Napozóréten volt a felvonulás végcélja, arra felé toltuk a bringákat, hogy hátha van már ott valami mozgás, és hátha a rendezvényre, és a sok bringásra tekintettel kitelepül egy-két bicikliszervizes is, és hátha össze tudná valaki rakni a bicajomat.
A réten még épp csak készülődtek. Nem igazán volt még nagy mozgás, szervíz sátor meg egyáltalán nem is volt.
Volt viszont ott a fotófalnál egy profi biciklisnek kinéző srác, és hát gondoltam megkérdem tőle, hogy nem tud-e itt valahol olyan embert, aki meg tudná szerelni így hirtelenjében a bicikliláncomat. Azt nem tudott, de gyorsan előkapta a kis szervíztáskáját, és szerencsére volt benne láncalkatrésze is. Igaz, nem pont az a méret volt, ami az enyém, de átmenetileg összetákolta, és rám bízta, hogy óvatosan és keveset menjek vele, annyit talán kibír. Hálás voltam érte nagyon.

Na így indultunk neki a Liszt Ferenc térnek. Gondolván, hogy ha bírja, bírja, ha nem akkor majd tolom a járgányt. Mit veszthetek.
A téren már gyülekeztek, de szerencsére még nem késtünk le semmiről. A kicsiket (minket) a nagy menet elejére csatlakoztatták be, így vártuk, hogy felbukkanjanak az út végén.

 Na itt jönnek, rendőri felvezetéssel.

Jó sokan voltak. Pedig akkor még nem is tudtuk, hogy mennyien vannak igazából!!!

Milán ott előrébb, piros-fekete focimezben.

Már a ligetben. 

 A réten kerestünk egy jó táborhelyet, ahonnét jól beláttuk a rétet. És csak jöttek, jöttek a biciklisek, a rét egyre csak telt meg bringásokkal. Jó másfél órát kellett várni arra, hogy a menet vége is beérjen. Addig büfézgettünk, piknikeztünk, a fiúk kicsit focizgattak, amíg volt hely.

A rendezvény vége mindig a nagy bringaemelés!

Az mondják 25ezren vettek részt az idei bulin. Az biztos, hogy jó sokan voltunk.

Képek az IbikeBudapest facebook oldaláról:

Hazafelé még megálltunk fagyizni. A biciklim kibírta hazáig, és csak hétfőn reggel az iskola felé menet adta meg magát. Elvileg ma csilivili új lánccal kapom vissza a szerelőtől.

Vivicitta félmaraton 2018

És eljött a vasárnap. Az én napom. A fiúk aznap délelőtt egy szülinapi buliba voltak hivatalosak, így ők megint kihagyták a vasárnapi fergeteget.

Hosszú leszek. Vigyázat!

Nem mondom, hogy nem izgultam, de nem volt ez most olyan vészes. Úgy éreztem formában vagyok, és ha fejben is ott tudok lenni, amikor kell, és nem esek szét, akkor meg tudom csinálni.
Két és fél éve, 2015. szeptemberében futottam utoljára félmaratont. És bár időeredményileg nem sikerült olyan rosszul, mégis nagyon kínlódós és szenvedős volt, és ezt a rossz érzést nem tudtam kiverni a fejemből. (Igazából még most is bennem van.) Ezért nem is indultam azóta. Valahogy elhagyott akkor a motivációm, és ez a hétköznapi futásaimon is meglátszódott, megérződött. Ritkábban, és kevesebbet futottam, és nagyon nehezen kezdett el ez visszabillenni a régi kerékvágásba.
Idén, az elhúzódó tél után viszont olyan jól esett a futás, hogy 3-4-5 jól sikerül hosszú után nagy bátran beneveztem a vivicittára. Hát így kerültem oda vasárnap reggel a rajtvonal mögé, hogy lefussam a negyedik félmaratonomat.

Reggel persze korán kellett kelni. Este szívszakadva állítottam be a telefonomat 6 órára, és kicsit átkoztam is magam, hogy a fenének kell ez, inkább aludnék.
Reggel pedig  nem csörgött a telefonom. Még szerencse, hogy egyébként sem aludtam olyan mélyen és nyugodtan, így felébredtem óracsörgés nélkül is.
A reggelit nyögvenyelősen erőltettem magamba, de muszáj volt, benne van a rutinomban, amin ugye ilyenkor nem változtatunk.
Hátizsákba pakolok. Rajszám, víz, zsebkendő, banán, szőlőcukor, tegnapról maradt szendvics, jó lesz az utána, telefon feltöltve, karpánt elrakva, fülhallgató megvan.  Pikkpakk elkészülök, így még ragtapaszt is keresek, és egy fejfájás elleni gyógyszert is elrakok végül.
A villamoson álmosan zötykölődök. A szigetre még csak csordogálnak az emberek, megelőztem a tömeget, ez jó. A sziget is ébredezik. A sátrakban már javában pakolnak, a versenyközpontban azért már van nyüzsi.
Kapok egy tetoválást is.

Még nedves a fű. Hűvös van, de nem bánom, azon morfondírozom, hogy vajon elég lesz-e a rövidujjú, vagy hagyjam magamon a hosszút is. Ezzel a gondolattal elvagyok egy darabig.
Még a tömeg előtt elsietek a mosdóba, biztos, ami biztos, majd kint egy padon szépen elkészülök, elmajszolok egy banánt, és félig csukott szemmel ejtőzöm a padon. Érzem, hogy jó lesz ez, jó az idő, és meg tudom csinálni. Próbálom elengedni a elvárásaimat, és arra koncentrálni, hogy jóleső legyen a futás.
Az idő gyorsan telik. a hangszórókból már ömlenek az információk, szól a zene, gyűlnek az emberek, nagy az izgalom.
Rég nem látott ismerőssel találkozom, örömködés, kis pletyi, közben leadom a hátizsákom, és a rövidujjú mellett döntök. (helyesen), fél óra a rajtig, el kell indulni a rajtzónába. Út közben bemelegítek. Megvan a rajzóna, a helyemet is megtalálom, fontos, hogy ne magasodjanak fölém magas férfiak, az rontja a komfortérzetemet.
A legizgibb pillanatok ezek. A hangszóróból jó zene szól, a speaker pedig a végletekig spanolja a tömeget. 17000 ember áll a vonal mögött!!!! Több, mint 9000 egyéni induló. Mindenki ugyanazért az egy célért van itt, hogy lefussunk egy félmaratont! Számomra  döbbenetes!
És lassan indulunk, az eleje már rég elindult, azok lassan már a Lánchídnál járnak, mi még csak most kezdünk el lassan a vonal felé haladni, lassú kocogás, ott a kapu, "Viszlát futók, jó futást Nektek, várlak benneteket a célban! " halljuk Péter Attila hangját.

Kis emelkedővel ki a szigetről- Margithíd, pesti alsó rakpart a Lánchídig... minden szuper. Jól esik a futás, és az idő is még jó. Nem hallom mindig a fülemben, hogy mit mond az endomondo, de amikor egyszer egy 5.30-as km-t vélek kihallani, akkor kicsit megrémülök, mert tudom, hogy ilyen tempóban nem tudom végigcsinálni, és erőszakkal figyelek arra, hogy lassítsak, és tartsam az egyenletes tempót. A lassulásban segítenek aztán a budai oldal lankái :-)
Tabán- Attila út a vár mögött- élvezem, sosem futottam még erre, át az Alagúton, ami maga az eufória, megy a sikítozás. Kiérve viszont arcul csap a nyári meleg.
Le a rakpartra, és hosszan-hosszan ott futunk végeste-végig, majdnem egészen a Lágymányosi hídig. A nap a felhők közül próbál kitörni, épp szemben, nem esik jól, két híd távolságot kell megtennem szembenapban, mire rájövök, hogy a fejemen van a napszemüvegem. :-) Felteszem, és máris jobb.
Büszke vagyok magamra, hogy az első két frissítőpontot az előzetes terveim szerint sikerült kihagynom, azaz nem ittam, mert tudom, hogy 10-12 km-t bármikor le tudok futni extra frissítés nélkül, szóval ha ittam volna, akkor megint csak pisilnem kellett volna, mint legutóbb.
11-nél viszont muszáj volt innom, bár 8-nál még azt terveztem, hogy azt is kihagyom, de a napos oldal annyit kivett belőlem, hogy nem bírtam volna 14-ig ivás nélkül.
Szabadsághídon vissza Pestre- Bálna- jó a zene, ez lendületet ad. Pesti rakparton vissza, egészen a Margit-hídon túlig. Ekkor ez nagyon-nagyon messzinek tűnik.
13 km-nél elég lassan fogynak a méterek, de legalább már a híd látszik, az is valami. 14-nél megint frissítés, és a parlament árnyékában kicsit új erőre kapok, de érzem, hogy fáradok. A tempóm viszont ettől függetlenül szinte egyenletes, és ez megnyugtat, még ha lassulok is, akkor is bőven jó időt tudok menni.
15-16... kicsit kínlódós, de még megy. A 17-et nagyon nehezen érem el, csak nem akar feltűnni az a fránya tábla az út szélén, pedig már olyan régóta jövök!  Ilyenkor fordul meg a fejemben, hogy a francnak kell ez az egész, itt futkározni a városban tűző napon :-) Kicsit demoralizáló, hogy a sziget szinte karnyújtásnyira van, ott, a Duna túloldalán, de nekem még több, mint 3 km-t kell addig futnom. Nyaldosom kicsit a sebeimet, de nem állok meg, nem sétálok bele, felküzdöm magamat a felső rakpartra, és már hallom is Dj. Dominiqe pultjából áradó zenét. A Modern Talking Brother Louie-jának valami 21. századi gyorsított feldolgozása életmentő. Hatalmas bulihangulat vár minket a híd lábánál, a szurkolók őrjöngenek, Dominiqe az út szélén ugrabugrál és mindenkivel lepacsizik, akivel csak tud. A zene ritmusa új lendületet ad, ( hiába no, én már az a korosztály vagyok, akinek a retrózenék adnak erőt, mondhatni visszahozzák a fiatalságomat ;-) ) visszatalálok a tempómhoz, hálás vagyok érte :-)
A hídon már mindenki integet, az autósok is, akik miattunk egy sávba kényszerültek, mégis van, akinek van egy-két biztató szava. Nem kell már ilyenkor sok, elég egy hajrá, vagy egy meg tudod csinálni, nincs már sok hátra, és az ember 18 km-rel a háta mögött már képes is ezt elhinni. Én is.
A sziget lejtője lesodor a Duna partra. Elhagyom a 19-et, de nagyon keresem a 20-ast. Nem vagyok rosszul, nem vagyok elkenődve, de érzem, hogy most már jó lenne megállni. Nem bírom meghúzni a végét, de a tempót valamennyire tudom tartani, és ez akkor már elég volt.
Már csak 650 méter, hirdeti a tábla. Tegnap itt mondtam Milánkának, hogy már alig vissza valami, most már megcsináljuk! Ez jut eszembe, hogy hát akkor nosza, most már megcsinálom! De fáradt vagyok, és nem tudok mosolyogni, és bár az endomondo szerint nem vagyok lassú, én mégis úgy érzem, hogy csak vonszolom magam.
A célegyenesben a korlát mellett egy ismerős arcot látok, iskolás anyuka, derékból csüng a korláton és nekem integet és kiabál, hogy milyen szuper vagyok!!! Ettől erőre kapok az utolsó méterekre. Úgy kellett ez a pici bátorítás, mint  földnek az eső. Köszi, Móni!

És ott a célkapu, még egy méter, még egy, és kész, vége, kapu, célfotó, megcsináltam, lefutottam, itt vagyok újra a szigeten, nem is fájt annyira! Elfáradtam, de így volt jó. Mérges lettem volna magamra, ha nem adok ki mindent magamból.
Befutócsomag. Víz-víz-víz!!!!

Embertömeg mindenfelé. Mindenki mosolyog. Mindenki boldog. Nagy ölelkezések,nagy pacsizások, nagy összeugrálások ideje ez! Van aki sír, van aki eufórikusan vihog, van aki oroszlánüvölt. Nem zavar a tömeg miközben keresek egy kis rést, hogy haladhassak, és egy talpalattnyi szabad helyet, ahová lefeküdhetek. A ruhatárnál ismeretlenül is gratulálunk egymásnak a sorban, pacsi-pacsi.

Most már jólesik a nap. Pár szót még váltok az ismerősömmel, de neki rohannia kell. Körülöttem vidám, boldog emberek mesélik, kinek hogy ment, ki mikor, ki hogyan, ki kivel. Mi ez ha nem egy hatalmas energiabomba ????

Összeszedem magam és elindulok ki a szigetről. A rajtszámomat leveszem, de az érmemet nem, büszke vagyok rá, csodaszép. Jó sokat szaladgáltam érte a városban :-)

Félmaraton negyedjére pipa. 2:06:07. A legjobb hivatalos időm.

Futóhétvége

Óóóó micsoda hétvége volt ez!!! Nagyon fárasztó, de nagyon izgalmas és energiadús is egyben a futás jegyében.
Hétvégén volt ugyanis a Vivicitta futórendezvény a városban. Direkt nem futóversenyt írtam, mert nem verseny ez, hanem igazi örömfutás, élményfutás, csapatépítés, együtt levés.

Szombaton kezdődött minden, egy sulis közös futással, 2.4 km-en. Bár korábban Máténak azt ígértem, hogy majd a vivicittán futunk egy 7 km-t, de mivel hirtelen felindulásból félmaratonra is neveztem, annyira nem vagyok elszánt és vakmerő, hogy előző délután még egy hetest is letoljak, így ez ugrott. Maradt az iskolai futam, de nem is volt ezzel baj, hiszen évről-évre, ímmár harmadjára futunk így együtt.

Kicsit késésben érkeztünk meg a szigetre, de még épp időben, hogy mindenre legyen bőven idő, megtalálni a gyülekezőpontot, vécé, rajtszám, közös fotó, ki vigyáz a csomagokra, nincs biztosítótű, leadjuk-e, ne adjuk le, mindenki megvan?, szomjas vagyok, ki kivel fut?, gyerünk a rajtba, hajrá, hajrá!!!

Hát nagyjából így. De jóóóó buli, már-már kihagyhatatlan.

Persze nyilván nem egy kupacban futunk mindannyian, hanem szépen leosztódik, hogy akkor ki kivel. Egy gyerek sem fut egyedül, mindenki mellett van felnőtt, és nyilván itt nem a gyorsaság az elsődleges cél, hanem hogy célbaérjünk. Ettől függetlenül a gyerekek persze, hogy versenyeznek, mivel most 2 gyorsfutó sem volt jelen, egyéb elfoglaltság miatt, így elöl egy 3 fős társaság (Mátéval) vezetette a csapatot egy apukával, és nagyon jó, 14 perc alatti idővel futottak be a célba.
Én most Milánkával mentem, szépen, lassan, többször is megpihenve, hogy ne terheljük túl. Persze amennyire nyűglődött középtájon, hogy ő már nem bír jönni, úgy belesprintelt az utolsó 150 méterre, hogy alig értem utol.

Feri meg Marcival futott. Kicsit csücskös volt, hogy majd Marci hogy fogja bírni, vagy egyáltalán hajlandó lesz-e a lábán végigcsinálni, vagy nyakba kéredzkedik félúton, de azt mondta Feri, hogy ügyes volt nagyon, végig a lábán jött. Igaz, amikor meglátta a budai hegyeket, akkor felháborodott, hogy na ne már, hogy még oda is fel kelljen menni, de aztán a vége felé állítólag szárnyra kapott, és ügyesen célba futott. A befutócsomagjával már büszkén feszített Feri nyakában. :-)

A jól megérdemelt uzsonna :-)

A rendezvényt a szokásos piknikkel (a fiúk focival) zártuk, és hullafáradtan értünk haza. A gyerekek még Milán osztálytársával kint játszottak az udvaron, amíg mi próbáltunk életet lehetni magunkba odafönt. Muszáj volt, mert másnap is kemény nap várt ránk. Én félmaratont mentem futni, a fiúk pedig maratoni focis szülinapra voltak hivatalosak.

Háromgyerekesek, ha beszélgetnek

Játszótéri szössz.
Beszélgetek egy ovis anyukával a játszótéren.
Ő: - Hallom, Ti meg jó barátnők vagytok az Ildivel!
Én:- Igen, jóban vagyunk, csak mostanában ritkán tudunk találkozni. Együtt jártak oviba a nagyok. Vagyis az én Nagyom, az Ő Legkisebbjével.
- Ő: - Most meg az Én Nagyom jár egy osztályba a Bendével. Mikor kiderült, hogy ismeritek egymást, mondtam is neki, hogy együtt jár oviba az Én Középsőm, a Te Legkisebbeddel.
- Én:- ez vicces, de képzeld az Ildivel van olyan közös anyuka ismerősünk, akinek a Nagyjai jártak az Ildi Nagyjaival együtt oviba,  a Legkisebbje pedig  az én Középsőmmel járt együtt.

Gellérthegyi játszótér

Még a szünet utolsó napján, azaz múlt kedden jártunk a gellérthegyi felújított csúszdás játszótéren. Nagyjából azóta tervezzük/tervezem, hogy meg kellene nézni, amióta elkészült, vagyis tavaly nyár óta minimum. De hát nooo, kicsit lassú nálunk a reakcióidő :-)
Igazából ez volt egyetlen értékelhető nap időjárásilag, úgyhogy már reggel belengettem nekik, hogy csináljunk ma valamit. Persze ahányan voltak annyi félét akartak csinálni, de annál tovább, hogy menjünk ki a Mogyoródi úti pályára focizni, nemigen jutottak ötlet terén. Mármint megvalósítható ötletről beszélek. Marci mondjuk állatkertbe akart menni, de nekem annyira, de annyira nem volt kedvem oda menni, de mivel megígértem neki, hogy majd máskor, félő, hogy nem fogom ezt megúszni.
Szóval javasoltam ezt a csúszdás játszóteret, egy kis sétával megspékelve. DEEEE, előtte szigorúan háziátnézés, hegedűgyakorlás volt tervben.
Aztán jött az ebéd, aztán én elálmosodtam, és igazából már bántam, hogy feldobtam az ötletet, de a fiúk eddigre teljesen rákattantak, hogy menjünk. Hát mentünk.

Hogy ne kelljen Gellért térnél száz zebrán visszaaraszolni a hegyhez, egy kis utcán mentünk föl, és belestünk a fürdő udvarára. Persze a fiúk rögtön rákattantak, hogy menjünk inkább ide. :-)

Pikkpakk megtaláltuk a játszóteret, pedig nem volt kitáblázva, és hát... ha nem is volt épp tömeg, de jóóóó sokan voltak. Én letáboroztam egy padra, a fiúkra rábíztam, hogy vigyázzanak és figyeljenek egymásra, és ne veszítsék el Marcit, és már ott sem voltak.
Én élveztem a napsütést, és kerestem őket a szememmel.
Alapvetően klassz a játszótér. A csúszdáknál olykor-olykor feldúsult a sor, és akkor várni kellett. Vagy átmenni másikhoz, és jó kis mászó tornyok, mászóvárszerűségek vannak.
Mégis vegyes érzéseim vannak a hellyel kapcsolatban, mert volt pár dolog, ami kicsit zavart.
Például, hogy nincs egyáltalán körbekerítve. A kétszintes játszótér felső szintjét alulról egyáltalán nem lehet belátni. Hogy ott fenn is vannak játékok, az nekem csak akkor derült ki, amikor valamiért fel kellett mennem, mert Marci kiabált. ( nem tudott felmászni valahová) Tehát ha mondjuk én abban a hiszemben, hogy a fiúk a csúszdánál állnak sorba, lent várom őket, akkor ők ott fenn simán elkóborolhatnának fel a hegy rejtekébe. Persze nem mentek sehová, de ők már nagyok. De még Marciban sem voltam teljesen tutibiztos, hogy ha mondjuk elveszíti a tesóit, akkor nem esik pánikba, és nem indul-e el valamerre. Szóval ez az egyik.

Fentről nézve.

 Napfürdőznek.

A másik, ami nekem örök vesszőparipám, hogy nincs mosdó a játszótér mellett. Egyszerűen nem is értem, hogy egy felújított hiperszuper, tényleg jó, ráadásul frekventált helyen lévő, teli turistával játszótéren hogyhogy nincs vécé. Akár pénzbedobós is. De nincs. Semmilyen. Volt ugyan egy ivókút, (1 darab) ami még nem működött. Úgyhogy azzal a fél lityi vízzel kellett kihúznunk, amit itthonról vittünk magunkkal. ( többet nem akartam cipelni a város másik feléről, gondolván, hogy majdcsak megtöltjük valahol a palackot.) Emellett ehettek ugyebár koszos kézzel, mert kezet sem tudtak mosni. ( nem, nem vagyok az a fertőtlenítős anyuka, de mióta Milánnak ótvaros volt az arca, ami ugyebár a folyósorr-nyál-kis seb-koszos kéz kombinációjától jön elő, nem szeretem, ha hótfekete kézzel tolják magukba a kakaóscsigát.) És mondom, a tér tele volt külföldi turistával! Gondolom a szállóból.
Na mindegy.

Egy idő után elunták a fiúk  a csúszást, (vagy a sorbanállást), és nekiálltak homokozni. Egy remek alagútrendszert dobtak össze.

Gondoltam, ha már ideáig eljöttünk, akkor ugyan már menjünk fel a hegyre, és nézzünk szét. Nem arattam osztatlan sikert az ötletemmel, de azért jöttek. Igaz, hogy belengettem nekik, hogy fent biztos árulnak fagyit!

Marci: - Anya, miért van ennyi lépcső???
- Hogy könnyebb legyen felmenni a hegyre. Meg a lépcsőzés a legjobb fenékformáló :-)- toldom hozzá. 
Kicsit később. 
- De anya, én már nem akarom tovább formálni a faromat! 

Hát ilyen lelkesen bandukoltunk fölfelé. 

Közben megpihentünk, és gyönyörködtünk. Mert annyira szép!

 A másik irányba is az.

Fagyizás előtt. Meg voltak kicsit sértve, hogy a szobor lábánál lévő jégkrémárustól nem vettem nekik 1000 ft/db -ért jégkrémet.

 Na de aztán kaptak helyette fagyit. Igaz, hogy az se volt olcsó. De legalább bivalynagy volt. Máris jobb lett a kedvük :-)

Innen már hazafelé indultunk. Majd lent, a buszmegállót keresve mégis úgy döntöttünk, hogy elvillamosozunk Feri felé, aki már végzett, és akkor együtt tudunk hazamenni. És így is lett. Jól ránk is esteledett, mire hazaértünk.

Szünet

Hipphopp, el is telt. Épp, hogy belecsaptunk, már vége is volt.
Rendhagyó módon idén nem utaztunk sehová, mivel egy héttel korábban kiszedték a szomszédban az ablakokat, és csak a tátongó lyuk maradt a helyén némi fóliával beragasztva, amit a szünet alatt nagyjából naponta kellett visszacsavarozni, mert lerángatta a szél. Vagy majdnem lerángatta.
Nem szeretem annyira, amikor ennyire korán van húsvét, és vele együtt a a tavaszi szünet, mert ilyenkor általában még nincs annyira jó idő.
Most is volt minden, eső vagy másfél napig, aztán szélvihar, hideg, és sár az udvaron.
De azért amellett, hogy sokat voltunk bezárva, mármint a gyerekek, és ez megsokszorozza a viták számát, azért csak túléltük.

Szóval a szünet.

Tanulásilag: nem igazán szakadtak bele a srácok, pedig lett volna rá idejük, és tennivalójuk is akadt volna. Úgy ímmel-ámmal azért csak volt verstanulás, hegedülés is, hegedűből már a vizsgadarabot (is) nyomják, valami Handel részlet, még a tanárbácsi szerint sem egyszerű, de bízik Mátéban.  Máté és egy osztálytársa tegnap kiselőadást tartott a gőzgépről, arra is készülgetett. Csütörtökön délután összeültek a srácok, összedobták a tablót a képekből, felosztották a szöveget, amit korábban én megkomponáltam, és végül tegnap kaptak rá 2-2 ötöst.
Fociilag: Eső ide, szél oda, a fiúkat minden kora este az utca végi focipályán érte a naplemente. Volt, amikor hozzácsapódtak valakikhez, volt amikor őhozzájuk jöttek játszani, hol ismerősök, hol idegenek, akik 2 perc múlva már ismerősök lesznek, és tolják sötétedésig. Nagyon vicces, amikor Marci a maga kis 5 évével és a 110 centijével a nagy kamaszok között lavírozik, megjegyzem remekül, és kb. térdig ér nekik. :-D

Húsvétilag: Nem csináltunk nagy ünneplést. De azért került az asztalra kacsa,  kalács, és sütöttem répatortát is , amivel megünnepeletük Hulika szülinapját, amit húsvétkor szoktunk tartani, mert akkor kapta Milán. Szegény Hulikát azóta kicsit megviselte az idő, de most már nagyon vigyázunk rá.
A torta FördősZé recetje alapján készült, annyi változtatással, hogy mivel túl sok volt a segítség végül csak kimaradt belőle a vaj. Egy pillanatnyi pánik után végül megsülve, megkóstolva nem is hiányzott belőle. Legalábbis nem tűnt fel, hogy hiányzik.

Hétfőre kicsit jobb idő lett, legalább már esett az eső, és láttuk a napot. Ennek örömére a mi kertünkben is járt a húsvéti nyúl, és a gyerekek boldogan keresgélték a csokitojásokat. A nagy részét azóta sikerült is eltüntetnijük a pocakjukban. :-)

Aztán hogy ne üljünk egész szünetben itthon, hétfőn kicsit sétáltunk a Gödöllői kastélykertben. Igazából húsvéti program volt meghirdetve, de a színpadon már épp leköszönőben voltak a néptáncosok, azon kívül meg nem sok minden volt. A szokásos vásári bódék, és egy elkerített mini részen volt néhány nyúl meg egy bárány amit elvileg kerítésen keresztül meg lehetett (volna) simogatni. Ezt azért nem nevezném állatsimogatónak.
Szóval inkább tettünk egy kört a parkban. Persze a fiúk nyafogtak, hogy miért, meg különben is, inkább együnk valamit.

Felújításilag: Ablakok kiszedve, leméretezve, már csak az a kérdés, mikor lesz belőle ablak. A villanyszerelésnek lassan vége. Jöhetne lassan a burkolás. De hogy a burkoló mikor fog tudni jönni???  Lassan döntenünk kell, hogy milyen csempe, milyen padló, milyen ez, milyen az... Nem olyan egyszerű ez, mert a választék hatalmas. Nagyjából azért már körvonalazódik. Legalábbis színvilágilag, formailag. Aztán majd lesz valami.
Az ünnep alatt levakartuk a falakról a tapétát is. Már csak egy kicsi van fönn, de az már  a Feri magassága. Nem mondom... nem volt annyira könnyű és gyors, mint ahogy azt képzeltük.


És már el is telt a szünet. Szerintem nagyon fárasztó volt.