Talán az egyik legjobb suliváró volt pénteken, ha nem a legjobb! Igaz, most (is) ott volt Milán egy jó pajtása az oviból, és így jó hangulatban telt az a bő másfél óra, de egyébként is nagyon klassz volt. Milán már nagyon-nagyon várta, már jó egy hete azt énekelgette, hogy "legyen suliváró, legyen suliváró!" Mindezt a bulibárós zenére. Rém vicces egyébként.
Lassan, nagyon lassan, kezdek hozzászokni, hogy így havonta egyszer az iskola pad mögött látom Milánkát. És olyan kis aranyos, olyan lelkes, szuperül jelentkezik, amikor tudja a találós kérdésre a választ, és szépen dolgozik, amikor bohócot kell összerakosgatni. Úúúúúgy szeretne már iskolás lenni! Ezt el is mondja minden nap, vagy minden másnap.
A délután kicsit mélypontja a Józsis bácsis horgászverseny volt, amikor is Milánnak nehezen jöttek össze a halak. Nem volt egyébként egyszerű a feladat, és a bosszantó az volt, hogy szemben a kislányoknak végig segítettek a negyedikesek, és persze hogy ők kifogtak egy csomót. Milánék meg küzdöttek becsülettel. Ezen kicsit elszontyolodott, de a második körben tudott szépíteni, és hamar megvigasztalódott. Mire pedig kiléptünk a terem ajtaján már el is felejtette.
A napot Orsi néni táncházával zártuk. Milán nagyon jól ropta, nem hiába, az oviban tanulnak néptáncot Szilvi nénitől, mondta is, hogy a csárdást ő már tudja táncolni :) Tudta is, csak ő rogyasztott be szépen, ahogy kell, két lépés között.
Milán nagyon fel volt dobva amikor vége lett. Hazafelé végig csak fecsegett, hogy milyen jól érezte magát. És továbbra is ragaszkodik Orsi nénihez, sőt még inkább, mint eddig.
Azt mondja, csakis Orsi nénihez szeretne menni, senki máshoz. Mert ő aranyos.
- És a cipője is elég szép volt!- állapította még meg pár perccel később.
Hát úgy tűnik nincs mit tenni, Milán kimondta a végső érvet :)
A hét örömhíre volt, még kedden, hogy Milán végre egy csoporttal feljebb került az úszáson. Már egy ideje kerülgetjük a magasabb szintet, de az a fránya háton siklás valahogy nem akart összeállni, és a nélkül nem mehetett tovább, mert itt már mélyvizes úszás is van 50%-ban, 25-ös medencében siklanak majd oda-vissza, a többi edzésen kisvízben technikáznak.
Szóval megküzdött érte rendesen, megéltünk néhány mélypontot is, amikor már teljesen elvesztette a motivációját, és nem akart menni többet. A legnagyobb rúgást egy hónappal ezelőtt kapta, amikor Máté váratlanul bejelentette, hogy hogy ő meg K2-s lett, azaz ő is lépett egy szintet. Erre egyáltalán nem voltunk felkészülve, de Máté sem szerintem, mert sosem mondta, hogy szó van róla, hogy esetleg átkerülhet, nekem meg annyira Milán előbbre jutása lebegett csak a szemem előtt, hogy föl sem merült bennem, hogy Máté is előbbre juthat.
Szóval nagy most a boldogság, és most új lendületet kapott végre Milán is. Kedd óta csak azt hajtogatja, hogy már nagyon várja, hogy kezdő1-es legyen, és hogy mikor lesz már megint kedd, és csak ugrabugrál, meg hebrencskedik.
Ennek örömére kapott egy új úszószemüveget, mert a régi mindig szétesett, és el is hagytuk valahol, nem tudom, mindenesetre nem találom már egy ideje. Az úszószemüveghez pedig volt egy új sapka is. Szép narancssárga. :) Rikító.
Tegnap délután be is öltöztek úszóversenyzőknek. Sapka, szemüveg, köntös, és abban lébecoltak itt a lakásban. Milán az új sapkájában vacsizott, abban fürdött, talán még abba is aludt volna...
Azaz hivatalos nevén előképzős bemutatón voltunk szombat délben. A zeneiskolában volt, és több turnusban minden kerületi általános iskola előképzős csoportja fellépett. Mátéék a legutolsó körben voltak, talán 5 másik iskolával együtt. Ez csak annyiból nem volt túl szerencsés, hogy így pont ebéd- és alvásidőre esett a fellépésük, délre kellett ott lennünk.
Végül úgy mentünk, hogy csak én és Milán kísértük Mátét, a többiek itthon maradtak. Feri beteg volt, és ha már úgyis itthon maradt, akkor Marcit sem cipeltem oda nyafogni, reméltem, hogy majd elalszik itthon szépen, ahogy szokott. ( Nem aludt el, csak amikor már hazaértünk.)
Jó is, hogy nem jött Marci, mert az a fél óra, amit várnunk kellett 12-től 12.30-ig, amikor is kezdődött az előadás, hát az elég hosszú volt még Milánnak is. Megváltás volt végre bemenni a koncertterembe, és helyet foglalni. Milán az első sorba akart ülni. Én egy kicsit hezitáltam, de végül ráadtam a fejemet.
Aztán jöttek a gyerekek szépen sorban. Én azt gondoltam, hogy amolyan énekkar jellegű fellépés lesz, hogy felállnak valami kis pódiumra a csoportok 3 sorban, elénekelnek pár dalt, aztán szevasz. Máté nem mondott semmit, azt mondta titok.
De nem így történt végül, hanem egyszerre felsorakozott az összes kisdiák egy nagy U alakban, és egy hatalmas közös éneklés vette kezdetét. Aranyosak, ügyesek, és lelkesek voltak, és rengeteg dalt énekeltek, tapsoltak el:) És a csilingelő gyerekhangoknál nincs is szebb a világon! A végén volt még egy kis tánc is amihez egy bácsi tekerőlanttal ( nyenyerével) szolgáltatta a zenét.
Áprilisban lesz majd valamikor a hangszeres "felvételi". Amikor is ki lehet, sőt ki kell majd próbálni az összes tanulható hangszert. A igazgató bácsi tartott erről egy rövidke tájékoztatót. Már a bejáratnál meg fogják majd nézni hozzáértők, hogy milyen hangszer is lehetne jó egy-egy gyereknek. Megnézik a kezeit, a száját, a fogsorát, a testfelépítését, és fognak javasolni valamit, amiben szerintük sikerélménye lehet majd a későbbiekben. Persze nem muszáj ezt a javaslatot elfogadni.
Lesz ebből pár körünk Mátéval, mert ő pont két olyan hangszerért rajong, amik jelen pillanatban nem igazán neki valók. Ő most nagybőgőzni és tubázni szeretne. Mondjuk azt mondta Ágota néni, hogy mindkét hangszer olyan, hogy nem azzal szoktak kezdeni, hanem egy kisebb testvérével. A tubások pl. harsonával, de mivel a harsona tanárok nem igazán tolonganak, ezért oda nem biztos, hogy könnyű bekerülni. Meg hát az is kérdés, hogy hol, melyik suliban tanítanak éppen harsonát, mert az sem utolsó szempont, mivel Máté még nem járhat egyedül, mindenképpen oda kell vinnie valakinek. Én presszúrázom, hogy jelentkezzünk trombitára is, az már majdnem tuba :) és azt a mi sulinkban is oktatnak.
Hát izgi lesz, de nagyon kíváncsi is vagyok. Mindenesetre azt javasolták, hogy minél több hangszerre jelentkezünk, annál hamarabb van esély bekerülni valamelyikre. Hát egyelőre ez a cél. Aztán majd látjuk, hogy ha már elkezd valamit, akkor mennyire lehet átjárni egyik-másik között. Máté már nagyon szeretne zenélni. Jó lenne, ha a jövő tanévben már foghatna a kezében valamit, még az előtt, hogy a lelkesedése elmúlna.
Mondjuk vegyes érzelmeim vannak, ha elképzelem, ahogy itthon harsonázni tanul :) A szomszédok is biztos értékelni fogják! :-D
Szombat este a tévében éppen kezdődik a Dal. Milán kíváncsian várja. Teljesen fellelkesül, amikor a beharangozóban feltűnik Gáspár Laci. a műsor elején a szokásos időhúzós szövegek, hogy mekkora nagy a tét, meg hatalmas nyeremények, meg hűűűű, meg haaa, meg még a zsűri... Milán türelmetlenkedik: - Ajjjj, bajuszom lesz, mire végre elkezdik!
Aztán végre elsötétül a képernyő, jön az első előadó. (Mát nem tudom ki volt). De még nem látjuk, csak a sötét színpad van, majd villódzó fények. - Húúúú de sötét van!!!! Ez zenemozi!!!!
Vasárnap szülinapi buliba volt hivatalos. A villamostól még kellett egy darabon gyalogolni. Ilyenkor, amikor ketten megyünk valahová folyamatosan fecseg valamit, jár az agya, mindenről eszébe jut valami. - Tudok egy verset! - Igen? Elmondod? - Nem mondom el, majd inkább leírom neked. - De le fogod tudni írni? Ismersz már minden betűt? - Majd olyan betűk lesznek benne, amiket ismerek!
-Annyira várom már, hogy iskolás legyek, és megtanuljak rendesen írni meg olvasni!
És újabban a visszatérő témája, hogy úgy szeretne még egy kistestvért. Megyünk a buszhoz, és nagyot sóhajtozik: - Anya, én úgy szeretném, ha lenne még egy kistesóm! Egy kislány is jó lenne! -???? - És akkor én egész nap csak szeretgetném, puszilgatnám!-mondja sóvárogva. - Szeretgesd Marcit!- javaslom neki - Marci már nem kisbaba! Meg amúgy is vandál!
- Jajjj, elfelejtettem, hogy mit akartam kérni a húsvéti nyúltól!!!!
Ezúttal Mátéék osztályában voltunk tegnap reggel nyílt órán. Most egy matek-olvasás kombón vehettünk részt.
Valami miatt a gyerekek és a ebből kifolyólag a szülők is eléggé megfogyatkozott létszámban vettek részt. Legalább 6 gyerek hiányzott. Ez azért elég sok. Szóval az átlagoshoz és a megszokotthoz képest most egészen szellősen ültünk a terem végében.
A matekóra általában villámszámolással szokott kezdődni. Ez most annyiban módosult, hogy írásban kaptak 13+1 villámkérdést szorzás-osztás témában. A hibátlanok rögtön be is zsebelnek erre egy ötöst, az egy hibások pedig egy pirospontot. Máténak tegnap egy pirospont jött össze, de van már vagy 3 ötöse korábbról.
Aztán a gyerekek nagy örömére a matematika könyv 2-es kötetét kapták elő. Hogy micsoda kurjongatások voltak emiatt! Az élet apró örömei :)
Új témát kezdtek, síkidomok, testek, pontok, vonalak. Ezt járták körbe jobbról-balról, görbe vonal, egyenes, zárt-nyitott, a gyerekek rajzoltak, csoportosítottak, ügyesek voltak. Egy ponton kicsit elgondolkodtam, hogy nehogy itt egy óra alatt eljussunk a konvex-konkáv sokszögekig, de nem, végül persze nem. De mondjuk azon sem csodálkoztam volna nagyon.
Nagyon hosszú volt ez a matek óra, így korán reggel.
Első szünetben a skacok lementek az ebédlőbe reggelizni. Én addig gyorsan kihegyeztem Máté sárgáját, kiürítettem a hegyezőjét, elrendeztem a székén a pulóverét, amit az órán csak negyvenszer lökött le, és taposott rá. stb...
A második óra olvasás volt. Ez viszont úgy elröppent, hogy csak na.
Máté itt is besöpört két pirospontot, egyet egy szórejtvényre, egyet a mondatkeresésre, és egyébként is ügyes, lelkes volt, sokat jelentkezett, párszor fel is szólították. ( Azt még mindig nem értem, hogy egyeseknek miért kell padból kiugorva, felállva-nyüszítve jelentkezni, és hogy ezért pl. miért nem jár magatartáskártya levonás, mikor minden vacakságért meg jár. Számomra ez a padból felugrálás legalább annyira zavaró, mint az, ha valaki a padtársával sutymorog. Komolyan néhány lány úgy nyüszített, mint az esőre kizárt kutya!) )
Egy mesét dolgoztak fel, ( A szekszárdi bor címűt) elolvasták, megbeszélték, Angéla néni beugratós kérdéseket tett fel nekik a mesével kapcsolatban. Nagyon jó kis pörgős óra volt, tetszett.
Máté meg olyan kis aranyos volt onnan hátulról nézve :) Nem tudom, nekem még mindig olyan fura őt az iskolapadban látni! Szerintem akkor fog ez csak megváltozni, amikor majd Milán is iskolás lesz, és ő még furcsább lesz. Eszembe is jutott, hogy jövőre egy ilyen nyílt napon már két osztályba kell majd menni...
Hétvégén az unokatesók szülinapját ünnepeltük. Összegyűlt a család, és minden gyerek kapott egy-egy tábla csokit, amit én azon sebtiben az enyéimtől be is gyűjtöttem, és eltettem egy szatyorba, ugyanis nagy tortázásnak néztük elébe, semmi szükség nem volt akkor a csokira, jó lesz ínségesebb időkben, amikor nincs sütemény. A szatyrot azonban gondatlanul ott hagytam az előszobában.
Csak mikor már este hazamentünk a tesóméktól anyukámhoz, és pakolom ki a szatyorból a dolgokat, akkor látom, hogy a 3 csoki helyett, csak kettő figyel ott a szatyor alján. Azt hittem először, hogy lehet, hogy lyukas a szatyor, és elhagytuk, vagy kirántottam valamivel, vagy ott maradt, de nem! Marci vetkőzés közben ártatlan képpel mondja, hogy az ő megette!!!! - Az egész táblát????- kérdem hitetlenkedve - Igen! - Komolyan? - Igen! - És mikor etted meg? - Ott, Csongornál a szekrény mellett. - Megetted egyedül az egész tábla csokit????- még mindig nem akartam elhinni. - Igen, én egyedül! - És nem kellett volna legalább megkínálni belőle a többieket? - Nem kellett volna!!!! Mindenki kapott saját csokit!
Még a farsang napján történt, amikor szitáló esőben és szélviharban bandukoltunk hazafelé az iskolából. A skacok kaptak egy-egy lufit Angéla nénitől ajándékba. Felfújva persze. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem rajongok a lufikért, itthon persze mi is szoktunk fújni ünnepekkor, de amikor boltban itt-ott a kezünkbe nyomnak egy lufit, na attól frászt kapok. Mert csak a baj van vele, mert hozni egy idő után unalmas, vagy kidurran, vagy összekeverik és vitatkoznak rajta, autóba bepakolni meg végképp agyhalál. Ezt csak azért mondom, hogy érezhető legyen a káosz, amikor 3 felfújt lufival próbáltunk hazajutni. Esőben és szélben.
Marci már a suli lépcsőjén elejtette, úgy vadásztuk össze egy emelettel lejjebb. Már ekkor mondtam nekik, hogy tegyük el, volt nálam egy jó nagy szatyor, amiben a fánkokat vittem délben, belefértek volna a lufik. Nem, nem, ők hozzák, ők vigyáznak rá. Végül Marci csak elrakta, a többiek nem.
Már-már eseménytelenül haza is érhettünk volna, már csak egy saroknyira voltunk a kaputól, amikor is a szép zöld lufit, a szentet, kifújta Milán kezéből a szél. Volt nagy sopánkodás, hogy most mi lesz. A lufi pedig csak hömpölygött végig az utcán, csak hömpölygött. Én Marcit gyorsan átsegítettem a futóbicajával az úttesten és a lufi nyomába eredtem, de mire kettőt pislogtam, addigra a lufi eltűnt.
Mondja Milán, hogy befújta a szél ABBA a házba. Vagyis az udvarába. Odamentünk, néztük, tényleg ott volt. Ott libegett a garázs és a kapu között, de sosem jött annyira közel, hogy kivülről ki tudtuk volna halászni.
Mondtam Milánnak, hogy hagyjuk a fenébe, van otthon másik lufi, fújok neki egyet, zöld is van, pont ugyanilyen. Nem, nem, az nem lesz jó, azt nem Angéla néni adta, csengessünk be, és kérjük el.
Tanakodtunk egy darabig, hogy mi legyen. Bár nem voltunk az otthontól messze, de hogy abban a házban kik laknak, azt nem tudtam még hírből sem. Itthon voltak, látszódott a lehúzott redőny mögött, hogy ég a lámpa. Tiszta, rendezett udvar, hátul egy szuzuki parkol.
- Oké, becsöngetünk, de mi van ha valami rossz ember jön ki?- kérdezem tőlük.
- Hát akkor elszaladunk.- mondja Máté, a bölcs.
Becsöngettünk. Vártunk. Vártunk. Egyszer csak motoszkálás, kinti villany, és felbukkan egy kiskutyus, aki nagy rémületünkre rögtön ráment a lufira. Szerencsére csak tisztes távolból szemlélte és szagolgatta, nem nyúlt hozzá, nem lyukasztotta ki. Na az lett volna csak az igazi dráma!
Jött a bácsi, kedves volt, mondtuk neki, hogy nagy gáz van, befújta a szél a lufit az udvarba, vissza tudná-e adni. Visszaadta. Nevetett. A gyerekek meg 100 méteren át kiabáltak vissza kórusban, hogy:
- Köszönjük, jó éjszakát!
Minden jó, ha jó a vége!
Aznap még a lufival együtt fürödtek, majd fürdés után ottmaradt a fürdőben a mosóporos doboz tetején. Azóta sem néztek feléje sem. Egy lufi tündöklése és bukása.
Huhh... ez a hét... nem tudom, valahogy teljesen kiüt. Szerintem nincs ember még egy, aki úgy várja a pénteket, mint én. Most valahogy a gyerekek is csak nyűglődnek, hogy jajjj már megint ovi, már megint ezmegaz. A héten kétszer is este jutott eszembe, hogy elfelejtettem enni egész nap. Persze ez nem szempont, meg nem is látszik meg rajtam, meg az ebédet sokszor ki is hagyom, de reggelizni azért szoktam. Na mindegy.
A lényeg, hogy a héten lezajlott az iskolás farsang is. Egész pontosan szerdán, a korábban meghirdetett csütörtök helyett, mert csütörtökön színházba mentek a delikvensek.
Máté múmia jelmezéhez már minden megvolt, de igényelt némi igazítást nadrág téren, amivel jól el is szöszmötöltem hétfőn délelőtt. Én nem tudom, hogy én vagyok olyan béna, vagy a cérna nem való volt a varrógéphez, de valahogy nem akarták egymást, összegubancolódott, megállt, végül cérnát cseréltem, nadrágot igazgattam, és végül addig-addig forgattam ide-oda, hogy fordítva varrtam meg. Mérgemben úgy hagytam ahogy volt. Végülis beszűkítve be volt, csak kifelé állt a bevarrt rész. De gondoltam, úgyis betekerjük még lepedőcsíkokkal, nem lesz ez gáz. Nem is lett.
Kedden este tartottunk egy főpróbát, hogy mégis ne az iskola folyosóján jöjjünk rá, hogy az elképzelésem nem fog működni. Jó is, hogy felpróbáltuk, mert így a fejére még kerestem egy fehér kendőt, meg bekészítettem pár biztosítótűt, biztos, ami ziher.
Szerda reggel bedagasztottam 2 tál fánktésztát. Az élesztőm persze pont most nem futott fel, de ezzel akkor még nem foglalkoztam érdemben, máskor is szokott ilyen történni, de aztán kelesztéskor mégis szépen megkel a tészta. Rá is pakoltam a tálakat a radiátorra, hogy haladjunk, de az istennek sem akart megmozdulni egyik adag sem. Ekkor némi pánikroham lett úrrá rajtam, és már törtem a fejem, hogy honnan tudnék berendelni 2 órán belül egy osztálynyi fánkot. Végül felfuttattam még egy fél adag élesztőt, és pótlólag hozzáügyeskedtem a tésztákhoz. Persze plusz liszt is kellett hozzá, így viszont akkora mennyiségű tésztám lett, hogy akár az egész évfolyamot is vendégül láthattuk volna, nem csak a 2.b-t.
De megkelt, és ez a lényeg. Gőzerővel sütöttem, közben odakint ömlött az eső. Gondoltam is épp magamban két fánkoforgatás közben, hogy felhívom Á. anyukáját, hogy ha megy a suliba fél2-re, akkor kanyarodjon már el felém is autóval, hogy ne kelljen szakadó esőben becígölnöm a fánkot, amikor megcsörrent a telefonom, és hogy hogy nem, Á. anyukája hívott. Na de nem azért, hogy eljönne értem, hanem azért hogy ha megyek a suliba, akkor nyugtassam majd meg Á-t, hogy ne aggódjon jönni fog a jelmeze valahogy, de ő még a fülészeten ül a másik gyerekkel.
Szóval... végül minden jónak jó vége. Mindenki odaért időben fánkostul, jelmezestül.
A gyerekek nagyon be voltak már zsongva. Félig jelmezben, félig szülőkre várva, a folyosón tolongtunk. Mátéra gyorsan rádobtam a lepedőcsíkokat. Munka közben már nagyon nevették a többiek, tetszett nekik a jelmez, pláne, amikor végül Máté fejét is betekertem, na akkor volt a legnagyobb sikere. Máté pedig lubickolt benne, örült, hogy a kis barátainak bejött a jelmeze, úgy láttam nagyon elégedett volt. A felvonuláson is büszkén mutogatta a sorszámát. Végül aztán valamiért nem kapott csokit, pedig azon a listán, amit én láttam, ott ötödik volt, és tizen kaptak. Emiatt kicsit búcsúlt, de mondtam neki, hogy a csoki miatt ne bánkódjon, mert a rangsort a szülők szavazatai adták, azok meg úgy a sajátjukra szavaznak elsőre, természetesen. Az a lényeg, hogy a többieknek nagyon tetszett, meg hogy ő jól érezte magát benne. Ezt el is fogadta.
Végül pedig nem is maradt csoki nélkül, mert a játékos csapatvetélkedőt viszont megnyerték, úgyhogy nem mentünk haza üres kézzel.
Angéla néni dicséri az ötletes jelmezt :)
Nem emlékszem már a tavalyi jelmezekre, de idén nagyon ötletes jelmezek születtek, el is raktároztam pár jó tippet a jövőre nézve.
A csapatvetélkedőn nem voltam ott, begyűjtöttem a kicsiket az oviból. A nap zárásaként pedig cowboy táncot mutattak be nekünk, amit a néptáncon tanultak. Hát az valami fergetegesen jó volt. Jó hangulatban, ügyesen táncoltak valamennyien, fiúk-lányok, mindenki. tényleg szívvel-lélekkel, sok nevetéssel, és persze jó nagy vastapsot kaptak cserébe. :) Le akartam videózni, de oldalról nem lehetett annyira jól, meg aztán MArci nagyon elkezdett fészkelődni, így csak kis részét sikerült felvennem. De remélhetőleg eljut majd hozzánk egy jó felvétel, mert volt aki a kislétráról felvette az egészet.
Szóval jó volt. A végén persze eszemiszom, terem visszarendezés, és hát nagyon nehezen lehetett a gyerekeket hazahúzni.
Én mondjuk nem bánom, hogy csak egyszer van farsang egy évben :)
Eltelt hát az idei ovis farsangunk! Marcinak az első, Milánnak az utolsó... Egyre gyakrabban kapom magamat azon, hogy elérzékenyülve gondolok Milánnal kapcsolatban az ovis létre, pedig pár hete még nemigen foglalkoztatott a kívántnál jobban az, hogy nagycsoportos. És tessék, pár hónap, és ovis ballagás, és sutty... pedig olyan jó kis banda lett belőlük így nagycsoportra. Mindig is édescukipofák voltak, de mostanra úgy össze is értek. Sajnálni fogom ezt a csoportot no.
De most nem is ez van porondon. Még.
A farsang nálunk már előző este elkezdődött, amikor nekiálltam két csoportnyi fánkot sütni. Nem volt mondjuk annyira vészes, két serpenyőben a kiszaggatott fánkokat pikkpakk megsütöttem.
Kaptak egy-egy kóstolót, hogy ne maradjanak fánk nélkül, a többit szépen
elcsomagoltam. Milán azt mondta vállalható lett, így ennek tudatában
adtuk le másnap az egy-egy tál fánkot a csoportokban.
Este még fölpróbáltuk a jelmezeket, összekészítettünk mindent. Másnap úgy mentünk az oviba, mint aki elköltözni készül otthonról, 2 jelmezes szatyor, egy csereruhás, egy hatalmas fánkos szatyor, és egy üdítős.
Marci borzasztó lelkes volt, hogy pociruhába megy obiba. :)
- Az új pocicipőmet eltettük?
-Igen, itt van.
- És a cselszis mezemet?
-Igen, itt van a szatyorban.
- És a zoknimat?
- Minden itt van!
Esti főpróba.
Már az oviban.
Milánéknál már nagy volt a sürgés-forgás. Olyan aranyosak a gyerekek ilyenkor, ott állnak az ajtó mellett, és várják az új érkezőket, izgulnak, hogy vajon mi lesz, aztán bent megcsodálják, körbejárják, ujjonganak, örülnek egymásnak. Milán rendre zavarba jön ettől a hatalmas figyelemtől, és valami játékba menekül valakivel. De kicsit később, amikor visszanéztünk, akkor már ő is ott ácsorgott a Túrórudinak öltözött óvónéni mellett, és aki épp lufikat fújt fel nekik.
Marcit a csoport előtt mindig elhagyja a bátorsága, meg kicsit összezavarodott, amikor Ica néni méhecske jelmezben jelent meg, nem tudta hová tenni. De végül csak bement, és persze fel is oldódik később, és részt is vesz a játékokban.
Volt nagy hejehujavigalom, mindkét csoportban, móka, kacagás, evés-ivás, tánc kifulladásig. Szerintem klasszul érezték magukat. Pláne, hogy egész nagy folyt az édesség, az üdítő, és mikor máskor, mint pont ezen a napon még ebédre is piskóta kocka volt csokiöntettel. :)
Elfogyott a fánk, örültek neki a gyerekek, dícsérték a felnőttek.
(FB-ről lementett telefonos képek)
Ica néni méhecskének öltözött :)
A halacskákat farsangkor is meg kell etetni :)
Milán óvónénijei :)
Szerdán iskolás farsang. Újabb kör fánksütés. :)
Marci ma is fociruhában, focicipőben akart menni oviba. Ez mondjuk előre borítékolható volt.
Milán már azt tervezi, hogy jövőre mi lesz majd a farsangon. Igaz, már Mátéék is arról beszélnek a suliban, hogy a következő farsangon majd ki ki lesz a Harry Potterből. Máté egyelőre Pitont vállalta magára. De hát jövő februárig még sok víz lefolyik a Dunán. :)
A koripálya mellett sétálgatunk Marcival, ahol még ott áll egy színpad. Az adventi időszakban voltak ott valami programok, de idén mindegyikről lemaradtunk. De a színpad az ott áll, rendületlenül. Marci:- Anya, lesz koncert? -Nem, nem lesz. - De miért nem lesz?- duzzog kitartóan
- Mert karácsonykor volt, de már nincs karácsony. Már január van. - De karácsony van! Nézd, ott a karácsonyfa! Karácsony van! Mikor lesz koncert? És valóban ott virít még a két izzóban pompázó fenyő a koripálya mellett.
Marci:- Mikor megyünk koncertre? Milán:- Koncert csak a Balatonon van, Marci!
Szombat este az esti rituálék alatt, míg fürdenek, felöltöznek, stb... megy a tévében a Dal. Félszemmel nézzük, félfüllel hallgatjuk, de a fiúk a kanapéra telepednek, és érdeklődve figyelik. Máté:- Mikor jön Gáspár Laci? - Nem tudom. Miért lesz Gáspár Laci is? - Biztos lesz. Meghallgatunk még vagy két nótát, és egyre csak hajtogatják, hogy mikor jön már Gáspár Laci. Ekkor eszembe jut, hogy bizonyára összekeverik a műsort a Sztárban sztárral, és erre hivatkozva elsöpörjük őket aludni. - Ez nem az a műsor, itt nem is biztos, hogy lesz Gáspár Laci. Elmennek. Lefekszenek, isznak, puszi, betakar, simisimi, puszi, fejek a párnára. Épp megint kényelembe helyezem magam a nappaliban, amikor a következő fellépőt jelentik be: Gáspár Laci! Jófej vagyok, szólok nekik, hogy most jön Gáspár Laci, ha akarják, jöjjenek vissza, és nézzék meg. Jönnek is nagy slunggal. ( Reggel 7-kor bezzeg több idő kell ahhoz, hogy kipattanjanak az ágyból :) ) Laci épp belekezd a dalába. Nem maradtak le semmiről. Milán megáll a szoba közepén, és csodálkozva a képernyőre mered. - Ez meg ki???? - Hát Gáspár Laci. Őt vártátok. - Ja. Azt hittem ő másképp néz ki. ( Mondom én, hogy összekeverték a sztárbansztárral)
Máténak a Csókai csókát kell megtanulnia. Egy idő után persze már mindenki ezt kántálja, de Milán mondjuk még csak 1 versszakot tud belőle, amikor Máté már mondjuk 2-t. Milán:- Én csak eddig tudom. Máté:- Én tudom tovább is, mert nekem már öblösebb a fejem, Milán.
Hazafelé sétálunk a fociról tegnap este. Milán:- Anya, szerinted én hol fogok feleséget találni? - Hát azt én nem tudom, Milán. - Egyáltalán hol lehet feleséget találni? - Iskolában, munkahelyen, vagy buliban, vagy a barátaid között, mindenki máshol talál. - Téged hol talált meg Apa? - Engem az egyetemen. - Kíváncsi vagyok, hogy én hol fogok feleséget találni... -tűnődik. - De ha sokáig nem találok, akkor majd Klárimamát fogom elvenni, mert neki nincs férje. - De Milán, azt nem lehet! Akkor vérfertőzésesek lesztek!- torkolja le Máté azon nyomban.
Reggelizünk. Hétvégi szokásos tojásrántotta. Marci húzza az orrát. - Én nem szeretem a tojást. Én nem eszek tojást, csak rántottát!
Ma délután mindkét ovisom az "itt a farsang áll a bál"-t énekelgette. Milán nyilván már jobban, Marci inkább csak vokalizált, de ismerte a nótát. Azt mesélték, hogy a mai ovis bábszínházban is énekelte ezt a néni. Gondolom emiatt extrán is előkerült ma a csoportokban.
Aztán ahogy dalolgatták, eszembe jutott, hogy réges régen készült Mátéról egy homevideó, amin épp ezt énekli. Borzasztó kicsi volt még, csak erre emlékeztem, és minden más egyéb körülményre, amikor a videó készült. Például pontosan tudtam, hogy a kis piros motorján ücsörgött éneklés közben. Akkor még szobamotorként üzemelt. Ennyi infóval a tarsolyomban már nem volt olyan nehéz megkeresni, és megtalálni a kérdéses videót. :)
Délután óta már jó párszor megnéztük, és annyira kis cuki!!! De már akkor is nagy csibész volt. Egy csomó gesztusában pedig pont olyan, mint Marci. Ahogy a kezével táncol, ahogy a végén vigyorog.
Ejjjj, de rég is volt ez.
