Fülészeten

Milán ötéves státuszán a védőnő észlelt némi eltérést a hallásvizsgálaton, de mivel épp folyósabb volt az orra a normálnál, ezért januárra újra beterveztünk egy kontrollt. Aztán vártuk, hogy tünetmentes legyen, legalább nagyjából. Januárban aztán újra megcsinálta a vizsgálatot, és megint ugyanarra az eredményre jutott, mint korábban. Bár nekem mindig nagyon necces ez a vizsgálat, kívülről nézve sosem vagyok meggyőződve róla, hogy amikor jelez, hogy hallja, tényleg hallja-e vagy csak úgy gondolja, hogy hallania kellene, illetve, ha nem jelez, akkor azért mert tényleg nem hallja, vagy egyszerűen csak elfelejti, mert elbambul, elmélázik, vagy elbohóckodja. Tény mindenesetre, hogy Milán hallásával nekem is akadnak problémáim. Sőt, nekem már korábban is voltak aggályaim, de akkor a védőnő mérése alapján minden rendben volt. 

Most viszont mindenképpen indokolt volt, hogy ellátogassunk a Bethesdába, egy hallásvizsgálatra. Január közepén kért Feri időpontot, mára kaptunk. Március 3! Hát lassan őrölnek a malmok, mondhatni.

A reggel a szokásos ütemben zajlott, Máté elment a suliba, Feri dolgozni, Marci zeneoviba ment Alízzal, és elkezdtem összekészíteni neki egy túlélőpakkot, és közben Marcit instruáltam, hogy akkor majd mint és hogy lesz, hogy majd Alízzal megy Orsinénihez, aztán hozzájuk, és majd megyünk érte Milánnal. Marci minden egyes szavamra határozott fejcsóválással, és Nem! Anya! mondatokkal válaszolt. Milán persze kifülelte, hogy Marci Orsinénihez megy, mire teljesen bepöccent, hogy ő is oda akar menni. Érdekes, hogy alig járunk orvoshoz vele, vagy pont ezért? de Milánban mindig van egy alap para és elzárkózás mindenféle orvosi vizsgálat ellen, benne nagyon dolgozik a fehérköpeny-effektus. Aztán vizsgálat után persze mindig nagyszájú, de előtte nagyon kell neki a támasz, és a győzködés. 

Szóval, mire Alíz megérkezett, addigra az egyik gyerek azért hisztizett, mert nem akart vele elmenni, a másik meg azért, mert el akart, de ő meg nem mehetett. Ordítva öltözött fel mindkettő kabátba-csizmába, Marcit gondos anya módjára bekötöttem a biciklis gyerekülésbe, sisakkal, mindennel, és az útjára indítottam. Torkaszakadtából kiabálta, hogy Anyaaaaaaa!!!!!, pedig még csak nem is idegenre hagytam. Vissza-visszanéztem, hogy miként suhannak végig az utcán, hallottam az egyre halkuló kiabálást, mígnem a kanyar után már más irányba fújta a szél a hangot. 

Mi pedig Milánnal villamosra pattantunk, és meg sem álltunk a kórházig. Mire Marci hangja elült a térben, addigra Milán is lenyugodott, és vígan-dalolva közelítettük meg a megállót. 10-re volt időpontunk. 

Bejelentkeztünk, vártunk, mesét olvastunk, beszélgettünk, majd sorra kerültünk, és a doktornéni pikkpakk belekukkantott a fülébe, és mondta is hogy hát van itt egy kis folyadék a dobhártya mögött, hmmm....hmmmm. Bónuszként még a torkában is látott valami képződményt, amiről nem tudja egyelőre, hogy gomba-e vagy baktérium, mert lehet, hogy csak a két héttel korábbi antibiotikumkúra hatására lett ott valami. Ezzel még lesz egy körünk, vagy a fülészeten (egy másikon), vagy a háziorvosnál, majd azt még kitalálom. 

A doktornénitől átvándoroltunk két ajtóval arrébb a doktorbácsihoz, aki elvégezte a hallásvizsgálatot. A bácsi nagyon kedves volt, Milánnal közösen befotóztak a fülébe, ő is rögtön mondta, hogy a fülkürtje nem az igazi. A hallásvizsgálatról meg itt is hasonló véleménnyel voltam, mint a védőnőnél, hogy ki tudja, hogy jól emeli-e a kezét. A bácsi azt mondta, hogy minimális hallásromlást észlelt csak, szerinte a hallásával nincs komoly probléma, ami van, azt simán okozhatja a fennálló fülkürthurut. 

Erre most kaptunk egy szirupot, amit szedni kell, és mellé alapos sóoldatos átmosást javasolt a doktornő, és egy hónap múlva kontroll, meglátjuk mi lesz. 

A mostani diagnózistól függetlenül aztán még mindig benne van a pakliban, hogy a főbűnös az orrmandula lesz, és a történet vége valahol ennek eltávolítása lesz, de egyelőre most újra bizakodom, hogy hátha nem. De a történet itt még minden bizonnyal nem ért véget.

A kórházas-orvosirendelős váróteremben pedig mindig elcsodálkozok, hogy mik nem vannak.... most is. Velünk várakozott egy másik család, anya-nagymama, és két gyerek. A nagyobbik Mátékorabeli lehetett, a kisebbik Milán és Marci között. De hogy azok milyen zajongással voltak, azt nem lehet elmondani. A fiú azzal indított, hogy kisautókat kezdett el tologatni a fém lyukacsos széken, ami úúúúúgy zörgött, csattogott, mint a veszedelem. Aztán rohangáltak sikoltozva körbe-körbe, miközben az elválasztó függönyt tekerték maguk körül. Borzalmas volt, tényleg, pedig aztán én is kapok eleget a fiúktól a zajongásból, de azért a kórházi váróban nem szoktak ilyen műsort előadni, nem is hagynám. Őket hagyták. Egyszer, egyetlen egyszer sem szólt rájuk sem az anyuka, sem a mama, hogy legyenek csendesebben, vagy hogy üljenek le a padra, nem vettek elő könyvet, papírt-ceruzát, bármit, amivel le lehetne kötni egy kicsit őket. A mamának az volt a legfontosabb dolga, hogy elmenjen a kávéautomatához. Már-már ott tartottam, hogy én fogok rájuk szólni, vagy odaültetem magunkhoz őket, hogy hallgassák a mesét,(pedig nem szokásom mások gyerekeit fegyelmezni, tényleg)  mert már szörnyű volt, mikor egyszerre 2 rendelőből is kijött az orvos, mi ez az őrületes kiabálás, nem lehet így dolgozni. Na akkor egy kicsit visszavettek, de csak egy kicsit, és szinte még a mama  mentegetőzött a gyerekek előtt, hogy hát kicsikéim, ezt most  nem lehet csinálni, hallottad, szóltak a doktorbácsik, de az orvosoktól elnézést sem kértek, sőt még ők voltak megsértve. Ezek után a kisfiú a radiátoron autózott tovább, mintha mi sem történt volna. Szerencsére aztán nem sokára sorra kerültek. Szóval. Érdekes szociológiai tanulmány egy-egy ilyen várakozással töltött fél óra.

Jaaaa, és Marci! Orsinénihez érve már kutya baja sem volt, és lelkesen végigközreműködte a foglalkozást, majd hazament Alízzal, segített neki berakni egy mosást, megetetni a macskát, leszedni a száraz ruhákat, és tágra nyílt szemekkel fogadott, szinte már kérdezte, is, hogy te meg hogy kerülsz ide. Szóval ügyes volt, okos volt, és aranyos volt :)