Fenyegetés

Ami az én számból hangzott el:
-Edd meg a reggelidet, különben nem kapsz gyógyszert!!!!!
Én mondtam, hogy gyógyszerfüggők:))))

Majdnem Eger

Máté várak iránt érzett lelkesedése az elmúlt hónapok alatt mit sem csökkent. Aztán jónéhány hete olvastam valamelyik indexes blogon az egri várról, illetve annak a másolatáról, ahol a filmet forgatták még 1968-ban, és ami itt van a Pilisben. Már akkor gondoltam, hogy el kellene menni arrafelé, de akkor valahogy nem jutott rá idő, pedig az őszi Pilis biztos hogy színpompás lett volna. Persze most is szép volt.

A vár egykönnyen megközelíthető, autóval Pilisborosjenő felé kell menni, és nem messze a falutól a országos kék túra mentén haladva egyszer csak belebotlunk a várba.

Persze a fiúk a félórás autóúton úgy bealudtak mint akiket fejbekólintottak, és még akkor sem keltek fel, amikor megállt az autó, pedig akkor mindig fel szoktak. (épp ezért rettegünk minden egyes piros lámpától ha hosszú útra megyünk). Egy pillanatra fel is merült bennünk, hogy hagyjuk őket a kocsiban és menjünk csak ketten, de persze nem hagytuk. Ez aztán rá is nyomta a bélyegét az első percekre, mert Milán nem akart szabadulni a babakocsijától, Máté meg úgy alapból nyafogott.

Aztán Máté kedve persze sokkal jobb lett, amikor meglátta a várat, és akkor már lelkesen ment felfedezni, kukucskálni, várfalra mászni.

Persze aztán Milán sem akart kimaradni a jóból, így nagy nehezen legalább a kocsiból  hajlandó volt kimászni, de a nyulat és a cumit (pumpum) az istennek sem adta volna ki a kezéből-szájából.

Hogy mennyire hasonlít ez a vár az eredetihez nem tudom, valamennyire biztosan, mert néhány hasonlóságot azért én is felfedeztem az egri vár és e között. Persze ahogy a fenti blog is írja nem építették fel az egészet, csak egyes jellemző részeit, csak úgy vette a kamera, hogy úgy látszódjon, mintha az egész meglenne. Ráadásul ennek a töredék várnak is egy jelentős része már el/lebomlott, benőtte a fű meg mindenféle bokrok. Ennek ellenére érdekes kirándulás volt.

Az eredeti egri várról még 2005. szilveszteréből:

Miután jól körbesétáltuk és megmásztuk ami a művárból megmaradt, a fiúknak már nem volt kedvük tovább sétálni egy lépést sem, így csak városi turistaként az autóból néztük a tájat, ami bár nem volt már olyan színes, nem volt már olyan vidám, mint amilyen néhány héttel ezelőtt lett volna, de így is szép volt. A vártól nem messze még vetettünk egy gyors pillantást a Teve-sziklára, ( a linken nagyon jó képeket lehet látni róla, nem miáltunk készítettek) aztán jöttünk haza gulyáslevesezni:)

Máté kedvenc...

étele:
A GÓLYÁS leves

Tényleg Ájronmen

Már többször is írtam, hogy Milán néhány kivételt leszámítva, amikor igazán durván beteg volt, nagyon könnyen túlteszi magát a nyavalyáin vagy egyszerűen el sem kapja. Körülötte mindenki döglődik, Ő meg vigyorog rajtunk makkegészségesen. (koppkopp) Számomra teljesen felfoghatatlan, pedig már sokadszorra fordul elő, hogy pl. amikor szerdán délelőtt már kicsit köhög, estére majdnem 39 fokos láza van ami alvás közben még feljebb kúszik és szinte már kiskályhaként üzemel, akkor másnapra kutya baja. Jó, néha még elköhinti magát, de láza semmi, de még csak hőemelkedése sem, szinte már a kihülés határát súrolja.

Aztán tegnap a tékozló fiú is hazatért, és ezzel visszaállt minden a régi kerékvágásba, és minden ott folytatódik ahol abbamaradt a múlt hétvégén, hacsak nem még fokozódtak is ellentétek, mert Milán is megszokta, hogy minden az övé, Máté is hogy körülötte ugrálnak, aztán most senkinek sem tetszik semmi, nekem meg az nem tetszik, ahogy vitáznak minden egyes kis kinderfigurán, vagy hogy ki melyik széken üljön, stb. (azt már nem is mondom hogy a vita tárgyát képező két szék pontosan ugyanolyan) Komoly tétek ezek kéremszépen!

Sebaj! Holnap hétvége, és azt tervezem, hogy mindent megveszek, amire csak a következő hónapban szükségünk lesz vagy lehet, ajándékokat, koszorút, csomagot, szülinapi kellékeket mindent, és még egy csomó más tervem is van, de szerintem az már a 10 éves terv kategóriát súrolja. Persze  álmodozni azért lehet:)

Máté beszól Papának

Hétvégén hogy kiszakítsuk magunkat a szmogos fővárosból, meg engem a depimből,  dél felé vettük az irányt Papáékhoz. Máté már nagyon készült, sőt úgy tervezte hogy ő ott is marad egyedül. Mármint nélkülünk. Végül aztán így is lett, bár szombat estére egy kisebbfajta betegség tüneteit produkálta, de szerintem még félholtan sem lehetett volna eltántorítani a tervétől, így maradt. Életében most először aludt házon kívül nélkülünk, és tette mindezt mindenféle külső kényszer, szülői ráhatás nélkül, önként, vígan és dalolva.

Persze most meg hiányzik a büdöskölke, de ezt már más tészta.

Ilyenkor, amikor Papánál vagyunk már a kertkapunál úgymond el vagyunk mi szülők felejtve és csak a Papa és a Mami van a látószögében, és jól is van ez így. Máté rátapad Papára mint matrica a falra, mindenhová vele akar menni, legyen bárhol is az úticél.

Papa készült az autóbuszállomásra, kocsival. Máté rögtön jelezte részvételi szándékát ezen a kihagyhatatlan eseményen.

Papa: - Most ne gyere Máté, mert még nincs áttéve az ülésed az én autómba. Jó?

Máté:- Hát akkor hívjad Apát, és mondd neki, hogy tegye át! VAAAAGY van két kezed és átteszed!

Számláló

Az oldalsó számláló 100000-hez közeledik. Ha valaki éppen akkor jár nálam, amikor ezt a szép kerek számot látja, akkor legyen olyan kedves és hagyjon legalább egy kommentet, de ha le is printszríneli akkor aaz még jobb lenne:)

Nincs tétje a dolognak, max. küldök egy köszilapot karácsonyra... egyszerűen csak kíváncsi vagyok ki lesz a 100ezredik. (ami nem teljesen igaz, mert a számláló csak 2009. valamikorjáról számol.)

Nem az én napom

Most éppen a mairól beszélek, bár ide vehetném a tegnapit is, meg talán az az előttit is, és ha jól belegondolok mostanában elég gyakran úgy érzem, hogy kidobott magából a világ. Lehet hogy kezdek depressziós lenni???

Na de vissza a mai napra, ami igazándiból már tegnap elkezdődött, mégpedig azzal, hogy este csúnyán összevesztünk Mátéval. Amikor azt mondom hogy csúnyán, akkor azt úgy is kell érteni, hogy NAGYON CSÚNYÁN, és még akkor is igen finoman foglamaztam. A részletekbe itt most nem mennék bele, igazából semmi olyan extra dolog nem történt, ami máskor ne történt volna már meg, csak a szokásos ezerszerkellrászólni, milliószorkelltúlordítani, nemhallnemlátnemért semmit, csak őrjöng, mert persze nem aludt délben, és tegnap estére már sok volt, elszakadt a cérnám, és kiborítottam a bilit.

Eredménye persze nem lett csak annyi, hogy jó nagy adag kétoldali síráson estünk át, és amíg Mátét Apa vígasztalta a karosszékben, addig engem Milán a fürdőszobában. Majd magamat ostoroztam, hogy szaranya vagyok mert ordítok a gyerekkel, meg különben is. Majd az önvádam egyszer csak átcsapott önsajnálatba, mert úgy éreztem hogy engem senki nem ért meg, (ezt még mindig így érzem amúgy), hogy engem senki nem szeret, (ez se sokat változott), hogy engem mindenki csak kihasznál és senki se látja, hogy bajban vagyok, majd csak akkor amikor szívinfarktussal és/vagy idegbajjal egyszer csak átköltözöm a túlvilágra, de akkor meg már késő bánat, sírhatnak utánam, és bánhatják, hogy nem törődtek velem többet és hagytak elenyészni ezen a világon.

Ebbe a hatalmas önsajnálatba végül csak belealudtam, de a reggel sem hozott enyhülést, mert a fiúk ugyanúgy összevesztek már korán reggel, Máténak  már megint könyörögnöm kellett hogy méltóztasson reggelizni, és még a minap frissen vásárolt nagykübli vitamin is a földön landolt (ezt még most sem értem, hogy hogy egyébként, gyanítom hogy Milán segítőkészsége is benne is volt a dologban).

Aztán a kedélyek valahogy mégiscsak lecsillapodtak, gondoltam itt az idő hogy megvalósítsam az álmaimat, azaz végre rendet tegyek a webalbumaim között. Az a tervem, hogy Máté régi albumát és a fiúk mostaniját össze szeretném rakni, az utazós képeket pedig a Máté albumának a helyére szeretném, mert akkor sittysutty be tudnám illeszteni a utazós blogba a képeket. De gondoltam teszek egy próbát, és a Máté képeit egy tranzitalbumba teszem, hogy egyáltalán működik-e. Ehhez akartam csinálni egy új gmail-es címet, de nem sikerült, mert azt mondja nekem a gmail, hogy csak bizonyos korhatár fölött regisztrál nekem címet. Nocsak, nocsak, mondom én, ilyet se mondtak még nekem, hogy a magam a 32 évével én még a védett életkorban vagyok. Mivel többszöri próbálkozásra is az arcomba kaptam, hogy mit akarok én, a gyerekek védelmében meg satöbbi, satöbbi, akkor gondoltam egyelőre jegelem  ezt a projektet, hátha holnapra már nem leszek olyan fiatal.

Aztán elszaladtunk Milánnal a postára. Már a kapuban megrekedtünk mert míg én megnéztem a postaládát Milán valamit bűvészkedett a kapuval és valahová becsípte valamelyik ujját, de nem derült ki hová és melyiket, de elég kiadósan üvöltött. A postára betoppanva újabb incidens közepébe csöppentem, mert amíg nyomtam egy sorszámot addig a semmiből felbukkanó kis purdégyerek kikapta Milán szájából a cumit és a sajátjába nyomta. Milán szegén csak pillogott hogy mi van, én pedig gondolkodás nélkül ráripakodtam a gyerekre, hogy mit képzel, és hogy hagyjon minket békén aztán láttam, hogy a gyerek a sötétbőrűek kasztjába tartozik, úgyhogy kicsit visszavettem, jobb velük jóban lenni, ugyebár.  De nagyon ránkcuppant mert jött utánunk mint a kiskacsa, és Milán nyuszikájára is szemet vetett, na de ezt már Ő sem hagyta, a Nyúl az nálunk szent és sérthetetlen.  Ekkor még egyszer rámordultam megkértem, hogy húzzon a fenébe, menjen vissza az anyukájához. Nem tudom megtette-e, de én dolgom végeztével a legrövidebb menekülő útvonalon elhagytam a tett színhelyét, mielőtt még  20-30 szerető rokon a nyomunkba nem ered.

Ha leszámítom, hogy Milán az utolsó kereszteződésnél bealudt, és egészen addig aludt míg ölben fel nem cipeltem a szobába, és még azt is végigaludta, hogy megaóvatosan levettem róla a kabátot-sapkát-cipőt-nadrágot, betakargattam, majd 2 mp múlva ott szobrozott mellettem a nyuszikáját szorongatva, akkor röviden ennyi a délelőtt története.

És mi lesz még itt délután??? Szerintem kirakok a kapura egy Vigyázz harapok! táblát, vagy egy Ki itt belépsz hagyj fel minden reménnyel-t. Csak úgy a miheztartás végett.

Buli van!!!

Tagadhatatlanul és megállíthatatlanul közeledünk Máté 4-dik születésnapjához, és mint minden évben ilyentájban már minden erről szól, e  körül forog, milyen ajándék, milyen torta, ki mikor köszönti, satöbbi, igaz, hogy ezek a taktikai megbeszélések inkább a háttérben zajlanak, de mégiscsak érezhet valami feszültséggel teli várakozást a levegőben. Az óvodában is minden hétre jut egy szülinap, tehát ott is nagy mostanában a zsongás.

Nyilván emiatt van az, hogy Máté egy ideje már bulisat játszik. Akkor kezdődött azt hiszem, amikor néhány hete (1-2?) séta közben egész végig arról fecsegett, hogy ő most buliba megy.

- Béreltem egy autót, és azzal megyek a táncoslányokhoz, aztán együtt megyünk a buliba! - hangzott az azóta is sokszoremlegetett örökbecsű.

De a történet akkor sem ért itt véget, mert hosszan ecsetelte, hogy ő bizony ma nagyon későn fog hazajönni, mert a buli sokáig tart, és ő nagyon fáradt is lesz, mert a buliban nem lehet aludni mert nincs ágy, ott táncolni kell, és különben is ott lesz mindenki, Ábel, Bandi, Pancsi, Hanna (majd szép lassan a fél oviscsoportot felsorolta)

A következő felvonás múlt hétvégén kezdődött, amikor is a tescoból hazadőlve ő kijelentette, hogy akkor ő most felveszi a fekete farmerját, merthogy buli van. Mondtam neki, hogy nonono, álljunk csak meg egy szóra, alvás van itt kisöcsém, nem buli, alszunk egy nagyot családilag, aztán meglátjuk mit tehetünk buli ügyben.

Aludtunk is jó sokat. De amikor felébredt a Bulikirályfi, akkor nemhogy nem felejtett, hanem rögtön nekemszegezte a kérdést, hogy akkor MOST fölveheti-e már a fekete nadrágját. Én épp sütisütés közben ráhagytam a dolgot, különben is megígértem neki, szóval nem volt mit tenni. De amikor 5 perc múlva a szemem sarkából megpillantottam, akkor már a fehérkockás ingét gombolta. Láthatott valami értetlenséget a szememben, mert rögtön elkezdte mondani:

- Buli van!!!!! Ünneplőbe kell öltözni, nem lehetek melegítőbe. Mindjárt itt lesznek a vendégek.

- No és kik jönnek?

- Háááttt, nem leszünk sokan, mert a Bandi beteg, ő nem jön. Ábel, meg Bende, meg ez meg az.

Persze Milán is levette, hogy itt valami készülődik, így ő is felrángatta magára a farmerját, elvégre ő sem maradhat alul.

Majd meg is érkeztek a képzeletbeli vendégek, akik valós személyek egyébként, de csak képzeletben lettek meghívva, és tulajdonképpen nem tudom mit csináltak mert én még mindig a konyhában voltam. Kicsit később zenét kért a Főszervező, és felcsendültek Halász Judit régenhallgatottjai, és ment a tánc, meg a móka és a kacagás. Mindenféle kombinációban táncoltunk, kettesével, egyedül, körbekörbe, és énekeltük a kedvenc dalainkat. Szerencsére nekünk nem kellett ünneplősbe öltözni, mi jók voltunk a házi macinacinkban is.

Ugyanez történt másnap is, csak akkor a zenéhez hozzátoldottuk még az Alma együttest is, és így roptuk kifulladásig. Az élményhez pedig csak hozzátesz az, hogy persze Milán Alma együtteses, míg Máté inkább HalászJuditos, úgyhogy van itt fujjogás ám a másikra, mint anno a Depesesek meg a Brossosok között az örökellentét, no az itt is megvan, csak hogy végképp ne unatkozzunk.

Azóta minden nap ovi után bulisat kell(ene) játszani:)

Tegnap mikor későn értünk haza, és partiarcMáté megint bele akart csapni a lecsóba, és amikor én ezt a műveletet  megvétóztam, akkor persze balhé volt, és hallgathattam, hogy de hát buli van!!!! Erre én azt találtam mondani, hogy akkor ma nem méssz a buliba! Erre meg teljesen kiakadt, hogy de mit fognak szólni a többiek, meg hogy ő már megígérte, meg salalasalala.

Még egyszer mondom, egy képzeletbeli buliról beszélünk!!!!! Nem egy valós bulit mondtam le, tiltottam le róla, hanem egy egyszerű képzeletbeli játékbulira mondtam azt este 8-kor hogy NEM.  Az eszem megáll!!!

Abba pedig egész egyszerűen nem is gondolok bele, hogy milyen csatáink lesznek 10 év múlva, ha már most a bulin vitázunk. Mert amire nem gondolok, az nincs is, ugye?

Mindenesetre a hétvégi nagy bulin felbuzdulva sebtiben jegyet vettünk Halász Judit idei nagykoncertjére. Még épp időben, mert igen szűkösen mérik már ilyenkor a szabad helyeket. Máté nagyon odavolt, folyton azt hajtogatta, hogy régen voltunk már koncerten, mikor megyünk. Azóta is minden nap megbeszéljük, hogy mikor megyünk.

Tavaly nagyon élveztük. Idén sem lesz ez szerintem másképp:)

Reggeli indítófeles

Nem tudom más gyerekek hogy vannak ezzel, de az enyéim határozottan gyógyszerfüggők. Nemhogy nem akarják bevenni a gyógyszert, hanem még képesek toporzékolni is, hogy márpedig ők ABBÓL akarnak inni. ÉN nem tudom, azt hiszik, hogy gyümölcslé, vagy nem tudom. Ha pl. az egyiknek nurofent kell adjak, akkor biztos, hogy fél pillanat múlva ott tátog a másik fecskefióka is, hogy ő is, ő is. Mondjuk ez a hozzáállásuk egy fokkal jobb annál, mintha úgy kellene mindenféle trükkökkel beléjük imádkozni a cuccot, de akkor is.

Egyik reggel felvettem videóra amikor Milcsi lándzsásútifű szirupozik. Szerintem pont úgy hajtja fel, mint a kisbolt előtt ácsorgó úriemberek a reggeli indítófelesüket:)

Majdnem a régi

Egy kis macsekolással végül az elveszettnek hitt kommenteket is sikerült visszavarázsolnom a blogba. Igaz, hogy így most kicsit keszekusza, mert dátumot nem tudtam változtatni rajta, de legalább megvannak, és ott vannak, ahol lenniük kell. Így most már részemről befejeződött a mizéria.

Tanulság: Menteni, menteni, menteni, viszonylag rendszeresen. Ha nem felejtem el, akkor ezt meg is fogom tenni. A másik, hogy eddig is minden porcikámmal tiltakoztam a zárt blog ellen, de ezek után még csak meg se fordulni a fejemben a zárás gondolata.

Úgyhogy lassan visszatérek a régi kerékvágásba:)

Freeblogkatasztrófa

A tegnapi egész napos karbantartás után este már kicsit duzzogtam, és volt is bennem valami rossz érézés ami reggelre realizálódott is, amikor egy augusztus végi bejegyzésemmel találtam magamat szemben amikor megnyitottam a blogot.

Elvileg a károk részben helyrehozhatóak. A googlereaderből ugyanis vissza lehet importálni, és szerencsére (áldom ilyenkor az eszem), nyitott blogot vezetek, így ennek nincs akadálya.

Leszámítva hogy:

- A kommentek aug-tól napjainkig elvesztek, valószínű. Még szerencse, hogy az említett időtartamban nem is voltatok olyan nagyon kommentelős kedvetekben, vagy csak én nem írtam olyan érdekfeszítő témákról, hogy érdemes lett volna billentyűzetet ragadni, mindenesetre így csak cirka 100 kommenttel lettem kevesebb.

- Elvileg a reader átimportálta piszkozatba a freeblogba a bejegyzéseimet, de az oldalak között nem tudok lapozni, így csak okt. elejéig tudtam visszaaktiválni (egyelőre) az irományaimat. Ez annyit tesz, hogy egyelőre a szeptember nuku, azaz kb. 20 bejegyzésemet nem látom eddig. Plussz a beillesztett videóim törlődtek, de azok eleve megvannak máshol, szóval ez legyen a legnagyobb baj.

update: explorer-rel tudtam lapozni, így most már azokat is helyreraktam. Azt hiszem egyelőre kihoztam a lehetőségekből a maximumot. A zártblogosokat meg nem irigylem:(

Tulajdonképpen lehetett volna ez rosszabb is. És lehet hogy még jobb is lesz, fő az optimizmus.

A tanulság pedig az, hogy időnként azért jó menteni, még ha azt is mondják, hogy nem kell mert megteszik helyetted.

Ovisfotózás

Már szeptember óta tudjuk, hogy ma ovis fotózás lesz az oviban, és egész eddig azon dolgoztunk, hogy legalább ezen a héten ne legyen beteg Máté. Volt már fényképezés az előző félévben is, de akkor sikerült lebetegedni, pedig nagyon jó képeket csináltak a gyerekekről. Szerencsére a múlt heti őszi szünet a kezünkre játszott , így ma (majdnem) épen és egészségesen megjelentünk az oviban. Máté nagyon be volt sózva, mert végre valahára ingben és farmerban mehetett be a csoportba!!!! Régi vágya teljesülhetett ezzel:)

Persze nem mi ill. nem Máté lenne, ha két nappal ezelőtt nem ütötte volna össze a fejét Ábellel, és nem horzsolta volna le az orra alatti részt. Szerencsére semmi komoly, de azért mégiscsak ott van egy kis varacska, nem tudom mennyire fog ez látszódni a képeken. hátha kiretusálják.

A másik parám a betegség és az arci sérülések mellett még az, hogy mi van ha Máté megfutamodik és nem lesz hajlandó odaállni a fotós elé. Hajlamos rá sajnos, és ilyenkor képes toporzékolva zokogni, hogy márpedig ő nem. Ezt elkerülendő reggel előkerestem a saját ovis képeimet, hogy megmutassam neki, hogy nálunk is volt régesrégen ilyen fényképezés, és hogy én is a legszebb, legkedvencebb ruhámba mentem akkor oviba, satöbbi, satöbbi...

Nézte, nézte a képeket, és alapvetően tetszettek neki, de persze rögtön számonkért, hogy miért nem mosolyogtam. Upsssz. Próbáltam bizonygatni, hogy de igenis mosolyogtam, de ő meg volt róla győződve, hogy nem. Az egyiken mondjuk valóban nemigazán, de ott mintha beteg is lettem volna, vagy valami, nem emlékszem pontosan a családi legendára, de a másikon, az 5 évesen határozottan csíz-re áll a szám.

Aztán már majdnem lapoztunk, amikor még félszemmel a képet nézte, hogy félig nevetve megjegyezte, hogy Vicces. Mármint az én ovi képem. Vicces. Hát nem mondom.... földön fekvőbe nem igazán ér belerúgni még egyet, úgyhogy szó nélkül továbblapoztam.

Nem mondom valóban van a képeknek egy kis retróhangulata, de szerintem aranyos:)

Szerencsére két oldallal arrébb a tesóm bölcsis képére akadtunk, ami amúgy nekem a kedvencem, és ekkor kicsit helyrebillent a lelkivilágom, mert mikor mondtam neki, hogy nézd csak ez meg itt Bandi, amikor bölcsis volt, arra már nevetve csak ennyit mondott, hogy ez még viccesebb! (Bocsi Tesó!)

És akkor ezen a ponton jobbnak láttam lezárni ezt a fényképnézegetést, mielőtt teljesen porig aláz minden családtagot, pláne, hogy az albumban vannak még az én szememmel is viccesnek minősülő képek.

Na mindegy.

Nagyon kíváncsi vagyok hogy mit hoznak ki Mátéból ma délelőtt, hogy aztán 30 év múlva őt is le lehessen viccesezni:)

Öltöztetőmacis

Most hogy vége az őszi szünetnek és újra édeskettesezünk délelőttönként Milcsiszivel, így olykor-olykor magára van utalva. De ez Őt egyáltalán nem zavarja, nem úgy ahogy annak idején a Bátyját zavarta volna, sőt Milán az a fajta gyerek, aki jól elvan egyedül is a maga kis játékaival. Hosszasan képes odavissza tologatni egy kisautót, vagy tornyot építeni, vagy bármit. Aztán mikor elkészült a mű, akkor jön és hozza, és mutatja, vagy hív hogy menjek és nézzem meg, és mondja, hogy Szép!

Pár napja megtalálta a polcon az öltöztetős macit és ez lett az új kedvence. Komolyan hihetetlen, hogy 150szer is képes neki új pulóvert meg új cipőt adni ugyanazzal a lelkesedéssel.Én meg úgy imádom, ahogy koncentrál:)))) kicsit kicsücsörített szájjal. Meg ahogy a kis husi kezecskével igazítja a helyére a dolgokat.

Délelőtt a Naplás-tónál

Néhány napja Ernáéknál olvastam a Naplás-tóról, amiről eddig még sosem hallottam, és amit mi így családilag csak Maflás-tónak hívunk, mert annak legalább van értelme:) Aztán amikor azon gondolkodtunk, hogy hová menjünk ezen a napsütéses hétvégén, ami nincs messze, és ott sem muszáj hosszú órákat eltölteni ahhoz, hogy értelme legyen kimozdulni otthonról, akkor eszembe jutott ez a hely. Így vasárnap délelőtt oda látogattunk el. Nincs messze tőlünk, talán 20-25 percet autóztunk, és ebbe már egy útlezárás is benne volt.

A tó egy mesterségesen kialakított víztározó, amit árvízvédelmi célból hoztak létre a 70-es években. A szomszédos Cinkotai kiserdő és a tó együttese kedvelt kirándulóhelye a környékbelieknek, a tó maga pedig horgásztóként is üzemel. Ittjártunkkor is teljesen körbeülték a horgászok, akikre Milcsi valamiért pikkel, vagy egyszerűen csak állatvédő aktivistának állt, mert amikor a horgászok mellett vitt az utunk, akkor rendre elkezdett valami felderítetlen ok miatt hisztizni. Hmm.

A tó és a környéke egyébként természetvédelmi terület, több védett növény- és állatfaj található meg itt, többek között itt él  Magyarország egyetlen őshonos teknősfaja, a mocsári teknős.

Az ott töltött idő, kb. 1 óra, arra volt elég, hogy körbesétáljuk a tavat. Na jó kis kitérővel, mert azt gondoltuk, hogy megy körbe olyan út, ami nem susnyás, de egy részen mindenképp át kellett vágnunk a gazoson, de nem volt olyan vészes, simán vettük az akadályt motorostul-biciklistől-babakocsistul-gyerekestül.

Az erdőbe most nem mentünk be, pedig a széléről bepislantva igen jó kis sétautak vannak benne, (meg az internet szerint rengeteg kullancs. Bár azt nem tudom, hogy novemberben van-e még szezonja a kullancsoknak.)

Jól éreztük magunkat, nagyot sétáltunk, a fiúk bicikliztek-motoroztak, földet túrtak (röfröfröf), és elriasztották  halakat. Szerintem a horgászok között népünnepély tört ki amikor elhagytuk a helyszínt.

Itthon pedig olyan jól aludt mindenki ebéd után, hogy Milán fél5 felé emelte fel először a fejét, és Máté is aludt vagy 3 órát, ami nálunk nem egy megszokott dolog. már ezért is megérte:)

Őszi séták

Kegyes volt azért hozzánk az idei ősz, mert akárhogy is nézzük, mégiscsak november eleje van, és ahhoz képest szuper az idő. Még szuperebb, hogy ez az időjárás éppen egybeesik az őszi szünettel, úgyhogy igyekszünk kihasználni még az utolsó napokat, amikor nem fagyunk meg odakint, és minél többet kint lenni.

Hét elején még bepróbálkoztunk egy játszóterezéssel, de a csúszda vizes volt, a homok sáros, úgyhogy azóta hanyagoljuk, ha lehet. Annál inkább preferáljuk a hosszú sétákat délelőtt is és délután is. Szerencsére a fiúk sem ellenzik ezen javaslatomat, sőt... hiszen olyan izgalmas ilyenkor a séta. Volt, amikor konkrét céllal indultunk valahová (tegnap pl. Máté mondta hogy nézzük meg Milán szülőházát értsd. kórházát), de a fele távig nem jutottunk el, mert minden második fánál leragadtunk, leveleket gyűjtöttünk, meg faágakat, meg makkot, meg épp mit találtunk, leginkább mindent ami mozdítható.

De olyan aranyosak, és olyan lelkesek hogy nem tudok nekik nem-et mondani. Így aztán lassan összegyűjtjük szerintem a kerület összes falevelét. néhány háztulajdonos igazán hálás lehetne nekünk, hogy eltakarítunk a háza előtt:)

Milán eleinte motorozik, aztán gyűjtöget, majd végül a babakocsiban köt ki, és csak külsőszemlél. Érdekes egyébként, hogy Milán még mindig ragaszkodik a kocsihoz, Máté hasonló korban, sőt még korábban már rá sem akart nézni, nem hogy beleülni. Vele már csak a magam kényelmére toltam magam előtt, hogy ne kelljen nagy pocakkal cipelni a szatyrot, és úgy általában véve semmit. De Milán szereti a kocsit, úgyhogy nem indulunk el nélküle, szinte már a tenyeremhez nőtt a fogantyúja.

Máté pedig vagy rollerrel vagy futóbiciklivel jön, vagy mostanában szeret gyalogolni is. Hihetetlen távokat meg tud tenni. Közben énekelget, vagy együtt éneklünk, vagy beszélgetünk okos dolgokról, vagy sztorizik valamit a kis fantáziavilágából. Egyik kedvence, ha végigbeszéljük, hogy kinek mi a jele az oviban. Mindenkiét tudja oda-vissza.

Mikor pedig a korai sötétedés hazazavar minket, akkor mostanában rákaptunk a mesenézésre. Újabb kedvenceink vannak, Máté rákapott a Micimackóra, abból is a Micimackó karácsonya és a Micimackó és a Zelefánt a dobogós. Ezeket váltogatjuk.

Szülinapi dal Apának

Gondoltam én lelkes anya, hogy mi is lehetne szebb és jobb és aranyosabb ajándék mint az, hogy a fiúk eléneklik Halász Judit örökbecsűjét. Máté ha nem is végig, de az elejét jól tudja, ha akarja, ezért az ő közreműködésére erősen számítottam. Milánéra nem annyira, úgyhogy ő legalább hozta az elvárásokat. Máté viszont elgagyáskodta, elidiótáskodta, és csakazértsem volt hajlandó elénekelni még az első versszakot sem rendesen, ellenben megtoldotta a sorokat mindenféle általa kitalált sorral aminek mindene volt csak értelme nem. Így aztán hosszas rábeszélésre legalább a refrént méltóztatott elénekelni:) Milán pedig a kezdeti lábdoboláson kívül nem vett részt a produkcióban.

Úgyhogy a képzeletemben élő kamarazenekarral kísért happybirthday egyelőre elmarad:) Vagy majd jövőre.... vagy azután... vagy azután....

Mindenesetre ma, ahogy Máté mondja: - Buli van!!!! Ma van Apa születésnapja!

Boldog Születésnapot kívánunk!

Hétvégi kirándulós-Csongizós

Hosszúra és tartalmasra sikeredett a mögöttünk álló hosszú hétvége. Persze nem volt annyira mintha az eredeti terv szerinti párizsi utunkat hajtottuk volna végre, de azért mégiscsak sikerült kihozni a maximumot ebből az év végi hajtás előtti néhány nap szusszanásból. Persze kipihentebbek nem lettünk, hála az óraállításnak Milán a 6os kelését előrehozta 5ösre, juhééé, de ha szerencsénk van, akkor egy kis (30-40 perc aludjál már még egy kicsit Milán!) rábeszéléssel még visszaalszik. Vasárnap persze saját csúcsot döntve 4.20-kor már kukorékolt, és csak az 5kor elindított Süsü felénél sikerült neki újra elaludnia, ennek ellenére egész nap nyávogott mint egy kismacska.

Pedig még a délelőtti dédilátogatást is délutánra halasztottuk, helyette pedig elmentünk kirándulni és élvezni a verőfényes napsütést. A Lázbérci-víztározóhoz mentünk, hármasban, mert Máté egy indulás előtti hiszit végkifejleteként úgy döntött, hogy ő inkább otthon marad Mamával, és enyhíti a krónikus mamahiányát. Hát jó. Ekkor mi még azt hittük, hogy milyen klassz lesz, mert Milán meg úgyis bealszik a jó levegőn, de nem.... az autóban ugyan elaludt arra a fél órára, míg odaértünk, de amikor a babakocsiból hátrapislantva meglátta, hogy az apja tolna a kocsit, akkor jelezte a nemtetszését, ugyanis megorrolt az apjára, és úgy látszik nehezen bocsát meg, és még nehezebben felejt. Reggel ugyanis sokadik szépenkérés után hangos szóval és kézrecsapással meg lett fenyítve, hogy nem kapcsolgathatja-nyitogathatja a mikrót. Ezt pedig Őurasága igencsak nehezményezte. Annyira, hogy az apja még a kocsiját sem tolhatta.Így aztán szerencsétlennek időnként muszáj volt hátrapislantania, hogy épp ki van műszakban. Így viszont nem tudott nyugodtan aludni. Sőt sehogy nem tudott aludni.

A kirándulás ennek ellenére nagyon jó volt, és a hely ilyenkor ősszel egyszerűen csodaszép. A hegyek ezer színben pompáznak, citrom, narancs, zöld, barna, bordó, lila, minden szín játszott. A tó melletti sétányon tettünk egy laza sétát, a kirakott piknikezőhelyeken akár még meg is pihenhettünk volna, ha akarunk. Harapni lehetett volna a csendet. Már amikor Milán épp nem ordított valamiért. Kicsit sajnáltam, hogy Máté nem tartott velünk, mert biztos hogy nagyon tetszett volna neki, de majd legközelebb.

És persze volt elmaradhatatlan Csongizás:) A fiúk nagyon odavannak Csongiért, Máté amikor épp nem billen neki át valami a buksijába és nem kezd el veszettül óbégatni, akkor nagyon kis kedves vele, simogatja, szeretgeti, és próbálna vele játszani, de hát még nem tud. A legutóbbi találkozásunk óta Milán is sokkal nyitottabb lett felé, nagyon érdeklődve figyeli, konkrétan belebámul az arcába, és amikor nyűgösködött Csongi, akkor ment és kereste a cumiját, és tolta be a szájába. Nagyon aranyos volt:) Ellenben azt még mindig nem szereti, ha az én ölemben van Csongi, már nem feltétlenül tépi ki a kezemből, van amikor csak ő is odakuporodik, de látszik rajta, hogy nehezményezi a szitut. Ez a fajta féltékenység egyébként Mátéval is megvan benne.

Máté már ilyan nagyfiú Csongi mellett.... segít neki álldogálni.

A három csibész:

Gyorsan elteltek a napok, tegnap már itthon tettünk-vettünk. A héten pedig élvezzük az őszi szünetet, és hogy ennyire szép időt kaptunk. Imádom.

Persze a fiúk megint betaknyosodtak, de ez már nem is hír, és biztos csak azért van, mert a héten el akartam vinni őket a bárányhimlő elleni oltás második adagját beadatni, ami így lehet, hogy el fog maradni.

Milánszavak

Bár Milán sokmindent mond már, sőt kétszavas mondatokat is használ, de sajnos egyáltalán nem partner abban, hogy mindezt meg is örökítsem az utókornak, mert ő inkább a kamera mögött szeret(ne) lenni, mintsem előtte. De a múlt héten megelégeltem a dolgot, és egy egész délelőttöt arra szántam hogy szóba álljon velem, és mindezt fel is tudjam venni. Kevés sikerrel, de azért valamit mégiscsak sikerült elcsípnem.

A kedvencem egyértelműen a profin mondott traktor (tatto), és az irgumburgum, ami csak kevéssé kivehető, de valahogy úgy hangzik, hogy ibumbubu.