Újrapróbáltuk

Úgy látszik ez a játszóterezés olyan dolog, amibe az ember folyamatosan tanul bele, legyen az gyerek, vagy felnőtt, mindegy.  Most hogy Matyi a nappali alvásra egyáltalán nem fecsérli drága idejét, időnk nagy részét a szabadban töltjük. Kétszer indulunk neki a világnak, délelőtt babakocsival boltba, postára, mikor hová, és hazafelé ha Matyi úgy gondolja jöhet gyalog. De általában nem szokta úgy gondolni, lógatja a kocsiból a lábát. Mire hazaérünk bőven ebédidő van, majd ebéd után én kitartóan próbálom rávenni Matyifőnököt egy kis ebéd utáni sziesztára, amit rendszerint elutasít. Így fél 3 körül újra összeszedjük a cókmókunkat, ami minden nap bővül valamivel, lassan kisteherautóval is indulhatnánk, de nem mi gyalog megyünk, a közeli játszótérre. Matyi út közben szinte minden kapun benéz, némelyikre fel is mászik, de lassan de biztosan odaérünk a játszótérre.

A mai játszóterezés a tegnapinál sokkal-sokkal jobb volt, azt hiszem kezdünk ráérezni az ízére, én is Matyi is. Míg tegnapelőtt még csak állt a homokozó szélén, és nyújtotta a kezét, hogy töröljem le ha véletlenül homokos lett, addigra ma már igazi homokozást hajtott végre, még én sem kellettem neki. Töltögette a homokot innen oda, onnan ide.  A nap fénypontja azért mégis a csúszda volt, amire tegnap mégcsak rá sem mert nézni, ma kb. 50szer mászott fel, a tetjén hatalmas üdvrivalgással köszöntötte a körülötte állókat, és a végén lecsúcsott, úgy ahogy azt kell. 

Szóval... egy szó mint száz... kezdünk belejönni. Ma is találkoztunk J-ékkel, és velük jól éreztük magunkat. A többiekről akik pedig valamiért csúnyán néznek ránk, nem veszek tudomást. Hisz nem vagyunk egyformák, nem egyformán neveljük a gyerekeinket és én ezt tiszteletben tartom. És nem hagyom magamat eltántorítani, hisz Matyi olyan jól érzi magát, és ez a történet róla szól elsősorban. Nem pedig arról, hogy én hogy érzem magam.  És ha olykor még kedves anyukákkal is összehoz a sors, akkor az csak külön jó.