Még 32 nap gipsz

Én még nem számolnám, de Milán már számolja :-) Ha tehetné, akkor óránként is számolná szerintem.

De egyelőre elvan vele napközben, inkább estére szokott már elege lenni belőle, de nagyon.

Mikor azt mondták múlt pénteken, hogy higgyem el, pár nap alatt hozzászokik, és akkor nem lesz majd annyira merev vele, mint amilyen akkor volt, akkor hittem is meg nem is. Pedig tényleg annyira szuperül belejött, viccesen hangzik, de az ágyban fekvéshez már nem igényel segítséget :-) tényleg így van. Kezdetben még ahhoz is kellett, mert nem tudott fordulni, támaszkodni, ha meg megmozdult, akkor fájt neki. De már nem fáj neki, és úgy pörög-forog, mint egy ringlispír, vagy hogy írják ezt... hmmm...

Rajtam sosem volt gipsz. Elképzelésem sincs, hogy milyen érzés egy ilyenben lenni, és ezért azt sem tudom, hogy hogyan tudnék enyhíteni a kellemetlenségeken.

Most pl. 2 napja, esténként sírásig nyafog, hogy viszket a lába a gipsz alatt. Néztem pár praktikát, de egyik sem volt túl meggyőző. A vonalzós-kötőtűs, akármilyen eszközzel vakarós módszert nem igazán preferálom, pláne, hogy nem is nagyon van rés a gipszen, ahol be lehetne dugni bármit is. Meg egyébként is félek, hogy több kárt okozunk vele, mint hasznot. Egyelőre reménykedem, hogy majdcsak elmúlik ez is.

Ezt leszámítva fizikailag, amennyire jól lehet lenni ebben a helyzetben, már jól van Milán. Vécére könyökmankóval és segítséggel, hogy a gipszes lába ne érjen le, már ügyesen kimegy. Mosdani is úgy-ahogy megmosdunk, igaz nem illatozik annyira, mint amikor fél órát is elücsörög a habos vízben, de legalább nem áll meg rajta a nadrág. 

Lassan talán a lelke is helyrebillen. Volt pár este, amikor már nem kapott fájdalomcsillapítót éjszakára, ami kiüsse, és akkor egész éjjel nyugtalan volt, nyöszörgött, nyögött, beszélt álmában, és nemigen lehetett mellette pihenni, mert sosem tudtam, hogy épp azért nyuszog, mert fáj neki, vagy csak úgy. Mondtam ezt a háziorvosnak, aki azt mondta, hogy nyugodtan adhatok neki Sedativ pc homepátiás szert, ami nem nyugtató, de mégis kicsit ellazítja. Ő azt mondta adhatom neki napi 3-szor, de én csak egyszer adok neki, alvás előtt. És mióta szedi, 2 napja, azóta nyugodtan alszik. Legalább. 

Hát majdcsak eltelik...

Holnap évnyitó. Kicsit szorult szívvel gondolok most rá, de saját magamat is figyelmeztetnem kellene most már, hogy engedjem most már el ezt a sajnálkozást, és beletörődni, hogy holnap csak Máté fog ünneplőben iskolában menni, és köszönteni az új tanévet. 

Ma délután még gyorsan kimostam az iskolatáskáját. Talán még időben, és talán még megszárad holnap reggelig. A füzeteit becsomagoltam, a tolltartóját, az újat feltöltöttük, a dobozait összekészítettem. Hétvégén a Milán holmiját is rendbe rakom a tankönyvekkel együtt. 

Szóval... 

Hajrá! Induljon akkor az új tanév! Üdv Neked 2017/18. Üdv Neked 4.b, 2.b, és Nagycsoportos Boróka :-)

Milán mondta a kórházban

Mikor már nem volt olyan elesett, és kezdte megint észlelni maga körül a világot, nézegeti a gipszét. Szép méretes lábujjaktól derékig érő medence gipszet kapott, első ránézésre valóban elég félelmetes. ( aztán megszoktuk ) 
Nézegeti, nézegeti:
- Ahogy nézem, elég izmos gipszet raktak rám! 


Egyik este morfondírozik magában. Látszik az arcán, hogy jár az agya, és kicsit el is van szomorodva.
- Gond van, Milánka?
- Nincs. Csak nem értem, miért mondja mindenki, hogy én vasember vagyok! Bandi is az előbb a telefonban azt mondta...
- Hát mert te egy vasember vagy, azért! Erős vagy, okos, ügyes! 
- De hát nézz már rám!!!- mutat le a gipszelt lábára- láttál te már vasembert ekkora gipsszel???? Mert én még nem! 


- Nagyon hiányzik már Máté meg Marcika! Főleg Marcika! A kis puha bőre... olyan aranyos....
- Már nemsokára hazamegyünk! Akkor meg majd csak veszekedtek!
- Az lehet, de azért hiányoznak! Nagyon féltem, hogy már nem fogom őket sosem látni.... 


Nézi a karomat, méreget. 
- A nővéreknek azért vastagabb karjuk van, mint neked. Gondolkodtál már rajta, hogy fogsz engem felemelni? 
- Majdcsak felemellek valahogy, emiatt ne aggódj!
- De szerintem a nővérek karján az a vastagság, az nem is igazi izom, szerintem abban van egy kis kövérség is...


Marcimondta:
-  De Milánnak miért gyurmázták így össze a lábát????

Itthon vagyunk

Ahogy azt beígérte pénteken a doktorbácsi, ma hazajöhettünk a kórházból, mert szerencsére nem volt semmi komplikáció, lázasodás, elhúzódó fájdalom, akármi. 

Furcsa egyelőre itthon lenni, a kórházhoz képest jó nagy a zaj :-) 

A kórházi napok végül a vártnál jobban teltek. Szerencsénk volt, mert hétvégére alig maradtak az osztályon, és egyedül voltunk a szobában. talán 4-en voltunk összesen, és mindenkinek külön szoba jutott. Így azért kényelmesebb volt, és nem kellett senkihez sem alkalmazkodnunk, és Milán is nyugodtabb volt. És szerencsére így jutott nekem szabad ágy, amin aludhattam 4 napot. Nem utolsó szempont ez sem már az én koromban, és a lumbágómmal. 😁 Épp elég volt egész nap az ágy mellett ücsörögni, bár két nap után bekértem a folyosóról egy támlás széket, ami kényelmesebb volt egy fokkal, mint a 3 lábú kisszék. 

Csütörtökön mentünk be, és az a nap úgy-ahogy el is telt, bár izgultunk már nagyon. Pénteken reggel 6-kor volt ébresztő, és 7-kor kenték rá a kézfejére az érzéstelenítő zselét. Szerencsére elsőnek volt beosztva, így nem kellett sokat izgulnunk, és koplalnia Milánnak. De nem is jutott eszébe egyébként, hogy enne vagy inna, eléggé félt, és ahogy közeledett az idő, annál inkább legörbült a szája. Végül fél9 előtt picivel jött a nővér, hogy na akkor menjünk! Együtt mentünk fel az ötödikre, Milán sírt. Borzasztó volt! Úgy ölelt ott a liftajtóban, mintha örökre búcsúznánk, és csak potyogtak a könnyei, és csak azt mondogatta, hogy nagyon fél.... ahogy elvonult a kis fehér lebernyegében kézenfogva a nővérkével... szipogva... a sarokról visszanézve... ez a kép örökre belém égett. 

A műtét maga másfél órás volt, plusz altatás, plusz gipszelés, plusz ébresztés, úgy saccoltam, hogy 11 körül már számíthatunk arra, hogy visszakapjuk Milánkánkat. 

Én visszamentem a szobába, és igazából nem tudtam mit kezdeni az idővel, ami nem akart telni egyáltalán. Csak járkáltam föl-alá, csak szorongattam a kezemben Milán Hulikáját, tőle várva megnyugvást, és hol jobban sírtam, hol kevésbé. Közben Feri is befutott, és együtt vártuk, hogy teljen az idő. Lassan telt. Soha nem telt még ennyire lassan talán... Talán akkor volt még ennyire lelassult az idő, amikor Marci születésére vártam, és már ott feküdtem a ctg szobában, arra várva, hogy műtőbe toljanak, de csak nem toltak, mert előttem volt valami csúszás. Én pedig csak ott feküdtem a hideg szobában és hallgattam a falióra másodperc mutatójának kattogását, és mivel rengeteg időm volt hülyeségekre gondolni, hát hülyeségekre gondoltam, és nagyon-nagyon féltem. Meg fáztam. Na akkor éreztem még hasonló görcsöt magamban. 

Aztán szinte pontban 11-kor szólt a nővérke, hogy felmehetek Milánhoz az őrzőbe. 

Ott feküdt az én kis nyuszikám, nyakig betakarva, mélyen aludva, mellette ott csipogott a szívmonitorja. Édes kis bogárkám! Olyan gyámoltalannak nézett ki, és olyan hideg volt mindene, és olyan hatalmas volt a gipsze, de ott volt végre előttem, és lélegzett, és élt, és akkor -ott nem is számított más. Nagyjából fél órát ücsörögtem ott mellette mire felébredt, és lemehettünk az osztályra. 

Az a napunk félig kómásan, félig éberen telt, estefelé kezdett már úgy igazából magához térni. 

Az éjszakánk jobban telt, mint azt gondolni mertem volna. Lefekvés után volt egy kis nyüszi, de fájdalomcsillapító után szépen megnyugodott, és aludt mozdulatlanul egészen reggelig. 

A szombatunk még egy kicsit nyafogós volt. Nehéz a gipsz, és még fájt is alatta a sebe, amikor fordultunk, de csak eltelt a nap, vasárnap reggel pedig már olyan vidáman ébredt, mintha kutya baja lenne. 

Vasárnap reggel, hála a kedves nővérkének, jóóó sokáig aludhattunk, mert nem ébresztett fel minket műszakváltáskor, hanem aludtunk egészen fél 8-ig. Nem mondom, hogy nem esett jól :-) 

Aztán a takarítóbácsi megsúgta a wifi kódot, és innentől kezdve röpült Milánnak az idő, mert tudtunk youtube-ozni, és elindult a vadiúj tabletjén az angry birds-ös játék :-) Szóval egy szavunk sem lehetett. 

Ma reggel pedig már készülődtünk haza.Szóval túléltük. 

A műtét jól sikerült. Azt mondta a doktorbácsi, hogy jobb pozícióba is sikerült beforgatni a csontját, mint ahogy azt előzetesen a röntgenek alapján várható volt. Szóval van okunk bízni abban, hogy mire valóban túl leszünk az egészen, akkor jobb lesz Milán lába, mint új korában. 

Most még szoknunk kell az itthonlétet. Ki kell alakítanunk egy speciális menetrendet, de majd alakul ez. 

Helyzet

Túl vagyunk a műtéten. Minden rendben ment , és jól sikerült. Szép nagy  és kényelmetlen gipszet kapott Milàn, de kezdi megszokni. Reméljük, hogy holnap hazamehetünk.
Köszönjük a drukkokat és a rànkgondolàsokat! Hatottak :-)

Szóval...

... hogy mennyire van összeszűkülve a gyomrom, hogy hány napja nem tudok már egy normálisat aludni, hogy mennyire vagyok már feszült és ideges, az mind nem számít ahhoz az érzéshez képest, hogy mennyire érzem azt, hogy megszakad a szívem, amikor kint játszanak a kertben, jókedvűen és vidáman, néha vitatkozva, majd kibékülve, élvezve az jó időt, a nyári szünet utolsó napjait, önfeledten, és egyre csak az jár a fejemben, hogy mikor lesz majd legközelebb ilyen, hogy így hallom majd őket együtt. 

És miközben szétfeszít az aggodalom, azt sem akarom, hogy túlspirázzam ezt az egészet, mert közben meg tudtuk, hogy el fog jönni majd a nap, készültünk rá, mondhatnám, hogy felkészültünk rá, de szerintem erre  nem lehet felkészülni, inkább azon volt/van a hangsúly, hogy Milánt felkészítsük az egészre, hogy őt ne érje semmi váratlanul, hogy benne ne legyenek kétségek, hogy minden rendben lesz, és ennek így kell lennie, hogy hamar meggyógyuljon. Hogy minden rendben lesz, arról bennem sincsenek kétségek, legalábbis igyekszem ezt magamban is elfojtani. Inkább csak amiatt vagyok végtelenül szomorú, hogy ez az élettel és energiával teli, csupa erő, csupa lelkesedés kisfiú most egy jó ideig egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ami számára, és számunkra is nagyon új, és nagyon természetellenes. 

Igazából egészen eddig mondhatnám, hogy nagyon elkényeztetett az élet, hiszen a gyerekeket nem mondanám még csak betegesnek sem. Egy-két-három megbetegedés évente, ami általában a szokásos láz-torokgyuszi-mandulagyuszi- esetleg fülgyuszi, ezt igazán nem nevezhetem nagy kihívásnak. Néhány eset van csak a fejemben, amikor igazán aggódnom kellett bármelyikükért is, egyszer amikor Milánnak nem ment le a láza kb. 1 évesen, és nem evett, nem ivott, és tüdőgyulladásgyanús volt, és majdnem kórházra ítélték, a másik, amikor Marci kruppszerű köhögésével voltunk 1 napot a kórházban, de ezen kívül tényleg nem volt soha semmi dráma, kopp-kopp-kopp. Egészen ideáig. 

Aztán majd túlleszünk rajta, és pár év múlva talán majd ez az időszak is olyan feledésbe merül, mint az össze eddigi gyerekbetegségek. 

Milán egyelőre jól van. Persze beszélünk a kórházról, a műtétről, készülünk rá. Bíztatom, hogy majd meglátja, nem is lesz olyan rossz, mert majd sokat olvasunk, meg nézünk mesét, közben pedig elszorult szívvel tolatom be vele a biciklijét a sufniba, (pláne azok után, hogy ma a boltból tolni kellett hazafelé, mert kilyukadt a hátsó kereke) mert arra most pár hétig nem lesz szükség. Milán pedig egy hős. És bár szomorú, és búslakodik, és mindig mondja, hogy kár, hogy műtétje lesz, meg hogy nem mehet majd iskolába, de tudja hogy ettől meg fog gyógyulni. 

Majdcsak eltelnek már ezek a feszült várakozós napok....

Régesrégi elmaradt bejegyzés a Likavai várról

Mielőtt még nagyon elfelejteném, (bár kétlem), és mielőtt még véget érne a nyári szünet, még elmesélem, hogy hogyan értünk haza Csehországból valamikor még június végén. ( csak egy kicsit csúsztam meg az idővel....)

Ott hagytam abba, mert elmentünk közben a Balcsira, hogy megnéztük Trencsén várát, ami annyira király volt, hogy húúú! 

Innen tovább haladtunk Rózsahegy felé, mert ott a város fölött a hegy oldalában, a fák között megbújva áll egy vár, Likava vára. Feri találta a neten, amikor azt nézegettük, hogy hol álljunk meg pihenni. Ez volt az elsődleges terv, hogy itt állunk meg hosszabban. Trencsén csak közbejött. kicsit elcsúsztunk az idővel a nagy várnézésben, de ha már kitaláltuk, nem akartunk róla lemondani, így mindenképpen arra mentünk, hogy legalább rápillantsunk a várra. 

Már út közben elkezdett beborulni az ég. Aznap estére ígérték a lehűlést a nagy kánikula után. De akkor még nem volt gáz, még jól is esett a hűvös. És olyan szép volt az út, hegyek a távolban, majd egyre közelebb, mellettünk a Vág kanyarog. Klassz volt!

Waze-val mentünk. Ami persze megint egy olyan útra vezetett, ami számunkra járhatatlan volt, át egy tehenészfarmon, sáros földúton, és trágyaszag közepén, de amikor rákanyarodtunk  akkor azt gondoltuk, hogy ez egy amolyan szervízút, ami átvezet a gazdaságon. Hát nem, mert a végén zárva volt a kerítés. Mellettünk pedig ott volt a vár, és hívogatott. Szerencsére vissza tudtunk fordulni minden bökkenő nélkül, és végül rá is találtunk a helyes útra, ami egy út széli parkolóba vezetett, és nyilakkal jelölték, hogy merre kell menni a vár felé.

Az úton néha már szinte csak egy karnyújtásnyira voltunk.

A várat 1315-ben említik először írásban, de úgy gondolják ennél jóval korábban állhatott már itt egy vár. A 15.században a Hunyadi család birtokában volt, és folyamatosan bővítették, és ekkor épült az alsóvár. Az erődítést a 17.szadban a Thökölyek fejezték be, de a Rákóczi-szabadságharc idején, 1707-ben a visszavonuló kurucok lerombolták. Azóta, évszázadokig romlott az állapota, és csak az utóbbi években kezdődtek meg a rekonstrukciós munkálatok. A felújított Hunyadi-tornyban vártörténeti kiállítás látható, és a várban kapott helyett a Liptói Múzeum is. 

Az erdő felé kanyarodunk, amerre a nyíl mutat, átvágunk egy éppen épülő felüljáró munkálatin, és már haladunk is az erdei ösvényen.

Elég hamar fölértünk a várhoz. azt tudtuk, láttuk a lenti táblán, hogy már nincs nyitva, de ott fönt az is kiderült, hogy bármikor is jöttünk volna a nap folyamán, mindenképp zárt ajtókat találunk, mert a várat idén felújítás miatt nem lehet egyáltalán látogatni.
De hogy ne menjünk el csak úgy dolgunk végezetlenül, és mert annyira klassz volt az a vár, ahogy ott magasodott a fejünk fölé a nagy meredek falaival, hát találtunk egy kis ösvényt, ami elvezetett a vár mellett, így elindultunk rajta.

Bár az ösvény nem volt épp turistabarát, látszott, hogy csak az arra tévedő kirándulók taposták ki, jobb híján. De azért érdemes volt végigverekedni magunkat rajta, mert klasszul ráláttunk a várra minden oldalról, egy helyen még a kilátást is meg tudtuk nézni, és még a csalánok sem csíptek össze. :-)

Szóval, ha erre jártok, akkor idén nem tudtok bemenni, csak körbejárni, és akkor legyen nálatok valami machete, amivel a csalánost irtani tudjátok. Nálunk nem volt, így mi nagyokat szökeltünk, hogy elkerüljük a csípéseket.
Lefelé jövet már elkezdett csöpögni az eső, és mire az autóhoz értünk már esett is. Épp, hogy megúsztuk. Mire elindultunk, addigra már annyira dörgött és villámlott, és annyira félelmetes volt, majd annyira zuhogott is mellé, hogy alig láttunk ki az ablakon. Ez csak azért volt némi hátrány, mert épp a kanyargós hegyi úton jöttünk lefelé. Nem lett volna nagy hátrány, ha látunk is valamit. Ömlött az eső, és akkorákat villámlott, és néha hallottuk, hogy a közelben csap be valahová. Nagyon apokaliptikus volt.
Ennyit láttunk. kábé. Később még ennyit sem. Akkor már fényképezni sem mertem tudtam.

Aztán lassan csöndesedett a vihar, lassan haladtunk mi is ki a hegyekből. De amikor már azt gondoltuk, hogy na most már túl vagyunk rajta, akkor újra lecsapott. Majd amikor már Magyarországon jártunk, Nógrádnál, akkor harmadjára is keresztezte az utunkat ugyanaz a villámlós, dörgős, ömlő eső. Háromszor mentünk keresztül rajta, mindháromszor ugyanolyan intenzitással zuhogott-dörgött- és villámlott. És bár nagyon remekbeszabott fotósokálma villámlásokat láttunk, tényleg volt pár olyan, hogy tátva maradt a szánk, de azért tudtuk volna nélkülözni. Már csak abban bíztunk, hogy amikor bekanyarodunk a ház elé, és fel kell pakolni a gyerekeket és a cuccokat a lakásba, akkor épp nem fog esni.
Szerencsénk volt. Épp akkor nem esett annyira. Hazaértünk.

Aki a strandot kitalálta...

Bizonyára én is szerettem gyerekként strandra járni, mert gyerekként strandolni nagyon-nagyon jó. De aztán felnőttem, és addig amíg nem voltak gyerekeim, addig is jártam persze strandra, ha mondjuk nyaraltunk, de nem volt bennem az a mindent elsöprő vágy kényszer, hogy márpedig nekem ma strandra kell menni, ha törik, ha szakad. Én úgy emlékszem, akkoriban is inkább csak csobbantunk egyet, aztán már mentünk is tovább, mert a vízparton , pláne a medence szélén ücsörgést már akkor is hiábavalónak tartottam. Sajnos az úszástudásom nem elég arra, hogy érdemben élvezni tudnám a strand adta előnyöket, az a pár hossz, amire képes vagyok az úszásszerű mozdulatsorommal, hát... azt nagyon gyorsan letudom. 

A Balatonnál, vagy bármilyen élővíznél még  csak-csak elvagyok. Időnként megmártózom, aztán békésen tudom nézni a vizet, a tájat, a gyerekek látótávolságon belül építik a homokvárat, és nekem ez elég. 

Na de a strand. Az igazi, a medencés. Na az nem nekem való. Borzasztóan tud frusztrálni, hogy mindenféle emberekkel ott lubickolok egy adott mennyiségű vegyszeres vízben. A múltkori nagy kánikulában elmentünk Marcival strandra. A nagyok táborban voltak. Eleinte egész jó volt, aztán szépen gyűlt a tömeg, és végül az egyetlen értékelhető mélységű medencében, amiben még nekem is leért a lábam, (igaz, Marcinak nem, de azért elvoltunk), ott annyian lettek a végén, hogy folyton az a kép járt a fejemben, amikor egymást érve állnak az emberek a tengerben. 

Valami ilyesmi. 

Szerencsére addigra Marci is eléggé elfáradt, így haza is jöttünk. 

Namármost... Milán a kitűnő bizonyítványához nemcsak cirkuszjegyet kapott, hanem strandbelépőt is. És ezt ő számon is tartotta, hogy azt bizony még be kell váltani. Ha esik, ha fúj, mindenképp. 

De júliusban nem voltunk itthon, vagy a gyerekek nem voltak,  amikor meg igen, akkor meg pont hűvösebb volt. Így aztán nagyon megörültem, amikor a múlt héten erre a hétre még remek nyári időt mondtak, mert így be is lengettem Milánnak, hogy akkor majd megyünk strandra. 

Sokáig a Palatinust tervezgettem, hogy jó lenne oda menni, de végül letettem róla, mert annyit kellett volna oda utazni, meg vissza, plusz nem is ismerem azt a strandot annyira, sok évvel ezelőtt voltunk ott utoljára, és semmi kedvem nem volt ehhez a cécóhoz. Ezt, a kerületi közeli strandot már ismerjük, és most fel is újították, igaz, így sem akkor durranás, mint a palatinus, de mégiscsak strand, gondoltam jó lesz az is, oda biciklivel gyorsan eltekerünk, fürdünk pár órát, aztán haza. 

Így is lett. A múltkor, amikor egyedül voltam Marcival, akkor az volt a fárasztó, most hogy ketten voltak, most ez is nagyon az volt. Ha az egyik csúzdázni akart, akkor a másik biztos, hogy nem, ha az egyik éhes volt, akkor a másik biztos, hogy nem. És mondjuk Milán nagyon alkalmazkodó, és végül tényleg nagyon cukker volt, és ment Marcival csúszni, amikor akart, meg sokat lubickoltak együtt, és tulajdonképpen jól érezték magukat, meg minden... de hogy én milyen hulla lettem, mire hazaértünk... 

Találkoztunk egy ovis-sulis anyukatárssal a medencében, ők is az ingyenbelépő miatt jöttek, ő is 3 gyerekkel. Mondta ő is, hogy púp a hátán ez a kupon, mert igazából semmi haszna nincs belőle, mert ugyanannyit fizet, mintha nem is lenne nyereményjegy, mert van olyan jegykombináció, hogy 1 felnőtt 2 gyerek, ami pont annyi, mintha külön fizetek 1 felnőtt 1 gyereket. Mondta nekem is a lány a pénztárban, hogy nem is kell beváltanunk a kupont, mert ugyanannyi lesz a jegy. Mondtam neki, hogy DE, BE KELL!!!! Azért vagyunk itt!!!! Szóval vagy azzal az egyszem ingyenjegyes gyerekemmel kellett volna menni strandolni, vagy be kellett volna várni Mátét, de a jövő héten már nem vállalnék be strandot a műtét miatt. Meg nem is lesz már strandidő. Mindegy is. Beváltottuk, Milán lelke megnyugodott, hiszen mindent megkapott, amit a kitűnő bizonyítványáért kapott. 

De nekem, akinek eddig nem volt még ebben rutinja, akkor teher volt ez, hogy most nagy kő esett le a szívemről. 

Persze ez nem azt jelenti, hogy azt kívánnám, hogy jövőre ne legyen kitűnő gyerekem, dehogyis. Sőt... jövőre majd jobban időzítünk, és akkor nem kell nyár végéig azon stresszelni, és azt hallgatnom, hogy "mikor váltjuk már be a kuponomat????!!!!". És hátha jövőre két gyerekem is kap jutalmat 😉

De Máté sem kell azért sajnálni, mert őt meg Szegeden és Szentesen kényeztetik, és ő is volt Szegen élményfürdőben, ma pedig a szentesi strandon van/volt, és fagyihegyeket nyal, meg Tiszán sétahajózik, szóval nincs azért olyan rossz dolga neki sem. 😊

Ezt mondják

- Marci, ma nem nagyon voltam veled megelégedve, egész nap csak kiabáltál, meg hisztiztél! - mondom neki egyik este
Áll ott előttem nagy bociszemekkel, megölel:
- Sajnálom anya, ma ilyen napom volt! 
( Ha 7-ből 6 nem ilyen napja lenne, nem is lenne egy szavam sem... ) 

- Marcika, már 5 éves vagy, nem akarsz a saját ágyadban aludni????
- Dehogyis! Én ott szeretek veletek, középen!
- De nem férünk már el, mert már nagyfiú vagy!
- De elférünk, mert én odabújok apához!
- Háááát... apa nem biztos, hogy örül ennek....
- Nem???,- kérdezi kerek szemekkel- De hát én vagyok az ő Marcikája!!!!! 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nézzük az atlétika vébét. A női 5 km-es futás megy. Én közben ki-be járok a konyha és a szoba között. Jövök vissza, és Milán meséli, hogy mi történt.
- Húúú, képzeld anya, most úgy van, hogy elöl meg az első meg a  második, és csak utána a többiek!
( arra gondolt, hogy az első 2 jól elment, és a többiek meg leszakadtak) 


Milán.
-ÓÓó de kár, hogy nekünk nincs egy dzsinnünk! Mert ha lenne, akkor lehetne nekem is 3 kívánságom!
- És mit kívánnál?- kérdezi Marci
- Elsőre azt, hogy meggyógyuljon a lábam!
  Másodjára azt, hogy legyen egy tabletem!
 Harmadjára meg azt, hogy ha felnőtt leszek, akkor legyen 2 gyerekem!
💓

Közeleg

Nyakunkon a tanévkezdés, de ami még ennél is sokkal jobban foglalkoztat az idén, az Milán műtétje, ami ugyancsak vészesen közeledik.
A múlt héten sikerült minden vizsgálatot elintézni, igaz, hogy 5 napból 4-en ott voltunk az orvosi rendelőben. Hétfőn beutalókat kértünk, szerencsére nem volt senki. Erre számítottam, hogy kánikulában, hétfőn délben nem kell majd sokat várakozni.
Kedden elmentünk vérvételre és röntgenre. A vérvétel miatt volt egy kis para, kicsit félt tőle Milán, érthető módon, de persze túlélte, és ügyes is volt, hang nélkül tűrte, hogy levegyék tőle azt a "rengeteg" vért. Utólag még sopánkodott kicsit, hogy az összes vérét kiszívták, ő látta.
Aztán én futottam még egy háziorvos-labor kört, mert kellett egy plusz beutaló a vércsoport meghatározáshoz. Majd délután vissza a leletért.
A vérkép többé-kevésbé rendben van, vannak némi eltérések, de azokról tudtuk, hogy lesznek, pl. allergia, és egy kicsit vashiányos, amire most elkezdtünk szedni vascseppeket.
Csütörtökön ekg. Ott is minden rendben.
Úgyhogy elvileg most műthető állapotban van Milán, már csak arra kell vigyázni, nehogy valami hurutos megbetegedése legyen, vagy herpesz, vagy ilyesmi. Sőt most felhívtak a klinikáról, hogy akkor nem felejtettük el ugye az időpontot, és azt mondta a hölgy, hogy figyeljünk arra is, hogy a műtét helyén ne legyen elkapart szúnyogcsípés vagy bármilyen seb. Szóval nem kevés dologra kell figyelni egyszerre.
Persze közben Milán nyafog, hogy miért, meg hogy mi hogy, meg hogy egyáltalán. És olyan nehéz felé határozottságot és nyugodtságot közvetítenem, és meggyőzni róla, hogy nem lesz semmi gond, és hamar el fognak telni a nehezebb napok, és aztán minden szuper lesz, mikor én magam is tele vagyok félelemmel, tanácstalan vagyok és kétségbeesett, és én sem tudom, hogy mi vár ránk pontosan az elkövetkező hetekben, és hogyan fogjuk átvészelni, és én is azt szeretném leginkább, ha most nem megállna az idő, hanem egy kicsit előrehaladnánk már, és lennénk 2-3 hónappal előrébb, hogy legyünk ezen az egészen túl.
Két hét múlva ilyenkor már túl leszünk a műtéten, és sokkal okosabbak leszünk.

És a tanévkezdés... hát arra most egyáltalán nem tudok gondolni..... a múlt héten elmentünk Mátéval és összeszedtük a papír-írószereket, ennyivel beljebb vagyunk, de van még pár dolog, ami kéne. Máténak új tolltartót ígértem. Ő új táskát is akart, de olyan jófej volt, hogy beleegyezett, hogy most csak egy új tolltartót kap. Nincs baja egyébként a táskájának, látszik rajta az elmúlt 3 év, de még abszolút kibírja ezt a negyediket is. És Máté már olyan rutinosan tudja nemhazahordani a holmiját, hogy tényleg csak a legszükségesebbek kerülnek haza. Ha meg sokat kell hozni, akkor még mindig ott vagyok én, aki cipeli. Csak Máté most megint nincs itthon, nélküle pedig nem szeretnék választani.
Marcinak is kéne egy benti cipő legalább, mire elkezdi az ovit, aztán a többit  majd meglátjuk, az első heteket szerintem még simán tudjuk venni a meglévő ruhatárával.


Hát így állunk...

Marciszülinap

Ahogy jött, úgy el is telt Marci szülinapja. Nem volt nagy fakszni, nem volt világraszóló ünneplés, ha Marcin múlt volna a dolog, akkor meg sem említjük, hogy szülinapja van, mert ő még mindig nem szeret szülinapos lenni. ( meg tudom érteni, én sem szeretek, de szerintem 5 évesen még szerettem 😂) Persze ajándék az legyen, de nem akar bulit, még tortát sem feltétlenül. A 40 fokos nyári hőségben ez mondjuk nem annyira baj, de mivel a szülinaphoz jár a süti, és a nagyok erősen hiányolták volna, ha nincs szülinapi édesség, így összedobtam egy kis tiramisuszerű piskótás cuccot, csokipudinggal, mascarponekrémmel, ami estére, cirkusz utánra jól össze is állt, és jól is esett. 

 ( pláne, hogy megelőzte egy alapos összeveszés, mert nem képesek felemelni magukat a tévé elől, amire egyébként is be tudok pipulni.) 

Készült fénykép, de nem tudom letölteni a fényképezőgépről, mert véletlenül nem kártyára fotóztam, hanem magára a gépre, és ahhoz meg perpill nem találok kábelt. Szóval csak ennyire vagyok szétcsúszva. 

Hogy Marci, a mi Marcink 5 éves, az már-már a hihetetlenség határát súrolja. Érdekes, hogy mennyire másképp élem meg a gyerekek egyre növekvő életkorát, Máténál, mint elsőgyerek, a legnagyobb a meghatódottságom, ha arra gondolok, hogy pár hónap múlva ő már 10 lesz, hát már most könny szökik a szembe, és egyszerűen nem értem hová lett ez a 10 év. Milánnal egész más, az, hogy életkorban alig lemaradva követi Mátét, viszont szellemileg jóval meghaladja a korát, ezért őt nem nehéz a korának megfelelően, vagy még annál is előrébb kezelni. Az, hogy ő 8 lesz, az nem üt annyira szíven, sőt, néha olyan érzésem van, mintha sokkal több lenne. Persze, amikor látom, hogy milyen nagy és erős, vagy hogy épp milyen akaratos-hisztis, akkor elmerengek rajta, hogy hová lett az én szeretgombóc szundimanóm. 

Marcival viszont olyan furcsa, hogy már ő is 5. Vele végképp pont kerül a kisgyerekesség végére, na nem most még, majd egyszer, de minden évvel közelebb kerülünk ahhoz, hogy nincs már picibabánk, lassan nem lesz már kisfiunk sem, csak nagy. 

Szóval Marci szülinapja leginkább ezeknek a sebeknek a nyalogatásával telik.

És ott van Marci, a remekbeszabott gödröcskéivel, a még mindig pihepuha babatestével, a kis bébihájával a pocakján, aki két összeveszés-vita-kiabálás között odarohan, és megölel, akinek a legtöbbször bújik oda, hogy "szeretlek", és hiába érezzük azt, hogy vele a legnehezebb, hogy ő az, aki leginkább a rendszerrel szembe megy, ha nem ellene, hogy vele kell a legtöbb meccset lejátszani mindannyiunknak, de mégis olyan jó, hogy van, és kevesebbek lennénk nélküle.

És hogy milyen Marci?

- imád autózni, de leginkább karambolosat játszik.

- kedvence étele a tojásleves, és a csirkepörkölt tarhonyával és céklával.

- csak a csokissüti a süti, a többi smafu. Esetleg tejszelet, túrórudi, bármilyen nasi, de tepsibe csak csokis kerüljün, különben rá sem néz. 

- ha tej és kakaó van, keine panik. 

- mesefüggő. sok kedvence van. 

- óriáshantás.

- csak velünk szeret aludni. Éjjel legalábbis. 

- a nappali alvásról ( nagy bánatomra) szinte leszokott. Nagy bajban lesz az oviban, ahová reményeim szerint még 2 évet fog járni. 

- Milánnal inkább van jóban, mint Mátéval, de Mátéval sincs rosszban, csak ott nagyobb kettejük között a hézag. 

- a nálánál kisebb kislányokkal nagyon tündibündi és dédelgető. A nála kisebb kisfiúkról egyáltalán nem vesz tudomást, gondolom bennük vetélytársat lát. 

- nagyon vicces és szórakoztató. Idén nyáron sokat volt itthon egyedül, a nagyok nélkül, és ilyenkor egész más arcát képes mutatni, mint a hétköznapokban. Olyan jámbor, olyan cukorgombóc, nem kell mindenért élethalál harcot vívnia, hiszen körülötte forog a világ. 

- szívja magába a nagyoktól az iskolából hazahozott vagányságokat. 

- tabletet szeretne, mert az menő.

- nem szeret öltözködni. Marci ideális világa nagyjából a bibliai időkre vezethető vissza, amikor mindenki, de legalábbis Marci pucéron létezhet. Max. egy rövidnadrág, szigorúan alsógatya nélkül. Közelharcot kell vívnom vele minden egyes indulás előtt, hogy vegyen fel gatyát, mert anélkül nem jöhet ki az utcára, nem ülhet fel a koszos buszra, stb... ebből nem engedek, punktum és kész.
- Ami nem változik már meg sosem, az az, hogy egy erőteljes gödröcskevillantással mindig le tud venni a lábamról. Nem tudok ellenállni neki. Imádom.
- Mint ahogy imádok beleszagolni a nyakába, és érezni a kis puhaságát, és magamba szívni a kis izzadt marciszagát.
- vagy megölelni a kis puha testét.

- egy csomó mindent lehetne még biztos írni róla, de olyan meleg van még mindig, hogy már rócsa gyűlt össze alattam.... 

💗

Imádjuk 💗

Boldog születésnapot Marcikám! 

Cirkusz

Milán kapta a kitűnő bizonyítványáért a cirkuszjegyet, amit most már sürgetően be kellett váltanunk. Júliusban nem volt erre lehetőségünk, mert nyaraltunk, aztán meg a gyerekek voltak csak hébehóba itthon, úgyhogy maradt az augusztus, amiről viszont gondoltam, hogy nem megy az csak úgy hipphopp. Neten már nem nagyon akadnak szabad jegyek, de mivel én úgyis utalvánnyal akartam fizetni a fennmaradó jegyet, mindenképp be kellett mennem a jegypénztárba. A telefont nem vették fel, vagy folyton foglalt volt, így a telefonos érdeklődésről gyorsan lemondtam.

Végülis nem volt gáz, csak így kétszer kellett menni, mert a pénztáros hölgy azt mondta, hogy menjünk oda 1-másfél órával a kezdés előtt, és akkor tuti fog tudni jegyet adni.

Odamentünk. Még korábban is. Én azért még aggódtam egy kicsit, hogy nem lesz annyi jegy, ami nekünk kell, de volt. Nem a jegyek hiánya volt a fő gondom, hanem, hogy hogy tolom le a gyerekek torkán, hogy nem, mégsem megyünk ma cirkuszba. Szerencsére erre nem volt szükség.

A kezdésig még volt bőven idő. Addig elnyaltunk egy jégkrémet, szörnyűlködtünk a Széchenyi-fürdő előtt kígyózó soron, meg néztük a szinkronúszó lelátókat, majd szép lassan visszasétáltunk. Közben Milánnal alaposan sikerült összeveszni, mert mióta hazajött a táborból, azóta teljesen nem önmaga. Mit akit kicseréltek, és folyton rá kell szólni valamiért, folyton figyelmeztetni kell, vagy megszidni, és nem vagyok én ehhez szokva, hogy Milánnal van a legtöbb baj, épp ezért kicsit túl is szoktam reagálni a helyzetet.

Jó fél órával a kezdés előtt bent voltunk a csarnokban, ahol szép lassan gyűltek az emberek. a fiúk toporogtak, hogy mikor megyünk már be. Közben eszembe jutott, hogy vagyok annyira amatőr, hogy a jégcirkuszba nem hozok pulóvert. De abban a 38 fokban, amiben elindultunk nemigen jutott eszembe, és még a csarnokban is irtóztam volna a pulóvernek még az érintésétől is. A fiúk esküdöztek, hogy nekik nem kell pulóver. ( voltak akiknél láttunk plédeket, tehát valahol, valakinél lehetett kérni, de mi nem jártunk utána végül, hogy hol. )

Az előadás szerintem nagyon klassz volt. Jégbezárt cirkuszvilág az idei nyári szezon műsora, nem a hagyományos értelemben vett állatos cirkusz, hanem telistele akrobatákkal, és tornászokkal, mindez a jégkorcsolyával ötvözve. Nagyon látványos, és nagyon profi előadások voltak, de szerintem inkább nagyobb gyerekeknek való. Mármint nem Marci korúaknak. Marci el is aludt a második rész kb. felénél, igaz, nem aludt ebéd után, és ott bent jó hűvös volt. A nagyoknak tetszett, Milán néhányszor beduzzogott, pl. amikor rászóltam, hogy ne piszkálja az éppen elaludni készülő Marcit, és akkor tüntetőleg a fejére húzta a kalapját.

A szünetben pedig fotózkodtak.
Milán a kitűnő tanuló, Marci a szülinapos, és Máté, mert megérdemli :-)

Több kedvenc produkciónk is volt, Milánnak pl. nagyon tetszett a "vetkőzős" néni, aki tánc közben egy pillanat alatt másik ruhába öltözött, és táncolt tovább. Nem értette, hogy lehetséges ez, és hazafelé sokat tanakodott magában ezen. :-) Máténak az erőművészek tetszettek a legjobban. ( tényleg jók voltak. ) Ami mindannyiunknak nagyon tetszett az a biciklis produkció volt. A légtornász lányokat pedig nagyon féltettem, hogy leesnek. Ügyesek és szépek voltak, de nem esett jól néznem őket.

Marci alszik, Milán duzzog, jó a cirkusz 😁

Szóval végülis klassz volt. És jóóóó hűvös! :-)

Teljes létszámmal előre

Tegnap délben kellett menni a fiúkért a táborba, Ordaspusztára. Iszonyat meleg volt, délután 1, a gyerekek a tavalyhoz hasonlóan most is egy bábelőadással búcsúztatták a tábort, ami szerencsére idén kicsit rövidebbre sikerült, mint tavaly. Nekik jó volt, mert ők a terasz alatt báboztak, és a hátsó kertben várakoztak, de mi a tűző napon néztük őket. Sebaj. Túléltük.
Milánka már nagyon várt minket, azt mondta, már nagyon hiányoztunk, de már a tábor felétől elkezdtünk hiányozni neki, de nem mondta senkinek. Máté pedig rögtön a szemünkre vetette, hogy miért jöttünk már megint ilyen későn. Pedig nem is érkeztünk későn, azt hittük. Aztán kiderült, hogy fél órával korábbra hozták a gyülekezőt, de erről a z infóról mi vagy lecsúsztunk, vagy nem jött át, vagy elfelejtődött, ki tudja... de nem maradtunk le semmiről. Ráadásul kalandok nélkül kijutottunk Ordaspusztára, nem úgy mint tavaly.

Azt mondták jól érezték magukat. Bár Milánkát eléggé kiakasztotta, hogy kicsiként kezelték, mert volt pár volt elsős, meg egy leendő elsős, és nekik kellett először elmenni fürdeni, meg nem engedték őket vizeskannát cipelni, meg ilyesmi. Milán ezen teljesen kiborult. De ezt leszámítva azt mondja minden jó volt.

- voltak hosszú kiránduláson a Szandavárnál.
- volt számháború
- lovaglás,
- kavicsfestés
- átsétáltak a szomszédos tanyára, Jákotpusztára, ahol egy ökofarm működik ( utánanéztem), és magyar őshonos állatok tartásával és tenyésztésével foglalkoznak, meg sajtot készítenek, meg mindenféle egyéb finomságot.
- itt ettek igazi kemencében sült házi kenyérlángost.
- volt Ordas-kupa ( focibajnokság)
- kidobósverseny
- kincskeresés
- éjszakai elemlámpás mulatság
- esténként diafilm mesélés
- délben nagy focikártyacsaták
- Milán szerint isteni sajtot ettek.
- meg még kitudjami

Szóval biztos nem unatkoztak. Jól lebarnultak, és hazafelé a kocsiban mindkét táborozó úgy aludt, mint a bunda 😃

Valamelyik őz itt Máté, de hogy melyik?

A nyuszi pedig Milán

A csapat

Hazafelé már láttuk, hogy a hegyek fölött már esett az eső, és épp amikor befordultunk a kapubejáróra, akkor kezdett el dörögni-villámlani. Aztán egészen ma délig esett, hol jobban, hol kevésbé. Húúú nagyon jólesett ez az eső. Végre sikerült a 31 fokos lakásból 25-t csinálni. Ennek örömére ma mindent kivasaltam. (vállveregetős szmájli) Az ágyneműmosást pedig csütörtökre időzítem, amikor megint 38 fokot mondanak. Addig gyűjtünk egy kis erőt.

Marcinap, avagy menekülünk a hőség elől

A soknapos kánikula ellen már egyre kevésbé tudunk tenni itthon. Nem tudom, hogy szerencse-e vagy sem, hogy a nagyok táborban vannak, így csak Marcival kell ezt átvészelni, igaz ő látszólag jól bírja a meleget. Leszámítva, hogy éjjel csatakosra izzad, sosem panaszkodik, nemhiába, nyári gyerek. Most végre eljött az ő ideje, amikor nem kell ruhát felvenni, vagy csak minimálisat, és lehet kisgatyában, mezítláb, ahogy szeretne lenni még télen is. A nagyok meg remélem kenik magukat rendesen. Kétszer beszéltem velük, kedden és ma, és még megvannak, jól vannak, élvezik a tábort. Kíváncsi vagyok, hogy vasárnap majd hogy kapom őket vissza. Szerintem rongyosra barnulva. :-)

Szóval egy hajszálnyival egyszerűbb így Marcival. Kedden még a hétvégét pihentem ki, tegnap játszótereztünk, ma pedig elmentünk vonatozni!!!

Marci vonatozik

Olyan régen nyaggat már, hogy menjünk vonattal, hogy végül azt találtam ki, hogy ez a fincsi hőséges nap éppen jó lesz arra, hogy metrózzunk egy csomót, és felmenjünk a gyerekvasútig. 

Így is lett. 

Reggel nem sikerült annyira korán indulnunk, mint ahogy gondoltam, hogy kéne, hogy ne főjünk oda a buszmegállóba, de szerencsénk volt, mert hamar jött egy villamos, amire fel is pattantunk. Majd metró-metró, és mire a Széll Kálmán téren ( nekem Moszkva tér) kiszálltunk, addigra jól arcul csapott a hőség. 

Elsétáltunk a fogaskerekűig. Mehettünk volna pár megállót villamossal is, de nem voltam eléggé felkészült, így sétáltunk egy kicsit. 

Marci nagyon izgatott volt. Pláne, amikor már közeledtünk, és mellettünk voltak a parkoló fogaskerekűk. 

Bohóckodik

Énekelhettük volna, hogy "indul a svábhegyi fogaskerekű" :-)

A Széchényi hegyig mentünk, a végállomásig. Itt lehet átszállni a Gyerekvasútra. 

Nagy mákunk volt, mert éppen elértük a vonatot. Bár csücskös volt, mert először beálltunk a jegypénztárba, hogy jegyet vegyünk, de mondta egy kalauz kislány, hogy a vonaton is lehet venni jegyet, így gyorsan felpattantunk. A következő vonatra 1 órát kellett volna várni. 

Marci először óvatos duhaj volt, nem mert a korlát mellé ülni, nehogy kiessen. De félútnál csak megjött a bátorsága, és kipróbálta, milyen klassz, ha fújja a hűs szellő a haját. Jól esett nagyon. 

A csillebérci megálló:

Óóó nagyon klassz volt. A végállomásig mentünk, Hűvösvölgyig. Bennem volt egy B terv, hogy esetleg kiszálljunk a János-hegyen, és felmenjünk a kilátóig, de Marci azt mondta majd legközelebb menjünk oda, amikor itthon lesznek a fiúk is. Így leszállás nélkül vonatoztunk. A legnagyobb kaland az a Hűvösvölgy előtti alagút volt. Volt ám sikítozás :-)

Ott a város!

Ott meg a kilátó!

 Már nagyon bátor, már a lábát is ki meri lógatni :-)

A végállomáson van egy kis minimúzeum a gyerekvasútról. ( úttörővasútról). Marci meglátott odabent egy vonatot, és be akart menni. 100 ft-ért lehet megtekinteni a kiállítást, ahol főként régi úttörővasutas emlékek, ereklyék vannak kiállítva.

a kisvasút vonala

Elnyaltunk egy jégkrémet, feltöltöttük a vizespalackjainkat, és már indultunk is vissza. Busz-metró-busz, és már itthon is voltunk. Bár nem csináltunk semmit, csak ültünk a járműveken, mégis jól elfáradtunk, a kinti hőség után az itthoni 29 fok szinte megváltás volt. ( azóta már fölszökött 30-ra is a benti hőmérséklet. Nem annyira finom. )

Holnap reggel strandra megyünk. Aztán majdcsak lesz már valami enyhülés egyszer csak.
Egy hét múlva lesz Marci születésnapja, és 5 éve is pontugyanilyen durvameleg előzte meg a születése napját. A nyolcadikáról kilencedikére virradó éjszaka viszont szép nagy vihart kaptunk, és ezzel lehülést is. Szerintem most is így lesz.