Sportágválasztós péntek

A múlt hétvégén rendezték itt Pesten a Nagy Sportágválasztót. Mátéék minden évben elmennek a suliból, Máté nagyon szereti. Én még sosem voltam. Most viszont velük tudtam menni, és ha már mentünk, akkor vittem Milánt is, mert ő sem volt még. Szerencsére épp jó időt fogtunk ki aznapra, túl jót is, dögmeleg volt, olyan nyári tűző nap. De még mindig jobb, mintha esett volna. 

Milán nagyon izgatott volt, az iskolások pedig már rutinosan közelítették meg a helyet. Már út közben tervezgették, hogy ki kivel lesz egy csapatban, mit akarnak majd kipróbálni. Ilyenkor csapatokba szerveződünk, hogy egy felnőttre 4 gyerek jusson kb., mert annyira könnyű figyelni, és így a várakozási idő is lecsökkenthető, és több minden kipróbálható. 

Mi végül úgy alakult, hogy 3 felnőttre jutott 6 iskolás, és 2 óvodás. 

Kicsit nehezen indultunk neki a bulinak, kívülről nézve nagy volt a nyüzsi, sok gyerek, sok kis placc egymás mellett, mindig szólt valami zene, vagy volt valami hangosbemondás. A gyerekek is csak keresgélték magukat, hogy akkor mi legyen, merre induljunk. De aztán csak sikerült kitalálnunk a koncepciót, és amikor már megvolt a terv, onnan már jól ment minden. 

Sok mindent sikerült kipróbálniuk, és relatív kevés sorban állással megúsztuk. Csak az evezősöknél kellett kivárnunk a sorunkat, mert abból a fiúk nem engedtek, azt mindenképpen akarták. 

Amíg a fiúk eveztek, addig a lányok sieltek, mert ők meg azt akartak. 

Eleinte nehéz volt együtt koordinálni a fiúkat és a lányokat, mert érthető módon a lányok nem annyira jöttek lázba attól, hogy bottal csapkodjanak műtéglákat, vagy egymást. De aztán találtunk nekik tetsző mókákat is, és amíg a fiúk súlyt emeltek, ők valamit tornázgattak a szomszédos szőnyegen, és helyre állt a világ rendje. 

Volt amit már direkt kerestek, hogy hol van, mert tavaly nagyon tetszett nekik, de új dolgokat is próbáltak. Rengeteg minden van egyébként, és mi csak az egyik nagy réten voltunk, a másik részen nem, de így is nagyon gyorsan eltelt az idő.

Jól éreztük magunkat, igaz, a végére kitikkadtunk. Valahogy a vízellátás nem volt az igazi. Voltak ugyan mások kezében zacskós vizek, de azt egy helyen lehetett szerezni, majdnem a bejáratnál. A túlsó végétől a helynek nagyon messze. Aztán mikor egyikünk elment, hogy hoz vizet, akkor üres volt a tartály. Volt ugyan egy hatalmas szentkirályis kamion, mellette egy bodega telistele szentkirályis féllityis ásványvízzel. Két kislány támasztotta a pultot, de amikor odamentem, hogy szeretnék vizet, akkor azt mondták, hogy csak 3 órakor adhatnak. Mivan????? Addig nincs meleg???? Nem értettem, de elfogadtam. Elvonultam 6 palackkal a mosdóba, hogy akkor megtöltöm a csapról őket, mert szomjan fogunk veszni. a mosdó kritikán aluli tisztaságnak örvendett, de legalább volt egy vízcsap és vízhez tudtunk jutni. 

3 óra után 10 perccel, amikor már gyülekező volt, meg uzsonnaosztás, egymásra várás, megint odamentem a csajokhoz, hogy akkor kérnék vizet, de megint elhajtottak, hogy nem adhatnak. És amikor megkérdem tőlük, hogy akkor minek vagytok itt, őrizni a vizet,  akkor csak mosolyognak bután. Szóval tényleg nem értem. 

Ezt leszámítva nagy kaland volt. A  gyerekeknek mindenképp. Nekem inkább volt fárasztó, de hát ez nem szempont ilyenkor. 

Estére még egy úszást is bevállaltunk, mert muszáj volt, hogy beleférjünk a 8 alkalomba. Mondjuk úgy kellett még nekem mint púp a hátamra, de megcsináltuk. 

Nem kellett senkit altatni este. Engem sem. :)

Marci évzáró

Húúúú annyira nagyon év vége van már... nem bánom egyáltalán, hogy egy kis időre megszűnik ez a folytonos rohanás. A múlt hétből szinte csak arra emlékszem, hogy hol ide rohanok, hol oda, cikázok a suli-ovi-egyéb elintéznivalók között, hol kiállok a biciklivel, hol leteszem és gyalog folytatom, mikor mi a praktikus. 

Hétfőn úgynevezett nulladik szülői értekezlet volt a suliban a leendő elsősöknek. Feri vasárnap délutántól szerda estig nem volt itthon. A nagyok fociedzésen voltak, Marci pedig a barátnőmnél, de mire mindenkit elvittem a helyére, majd mire mindenkit össze is szedtem dolgom végeztével, addig 14 km-t tekertem a környező utcákban. Míg én a szülőin ültem, addig az edzés végeztével a Nagyokat a fociedzők bébiszittelték. Nem kértem őket erre, sőt rájuk bíztam, hogy csak támasszák le őket a focipálya szélén a holmijukkal és ellesznek ők, nézik a következő edzést, de ők addig szórakoztatták a gyerekeket, amíg oda nem értem. Ezek után nem tudtam nem-et mondani arra, hogy menjenek a fiúk a focitáborba. 

Kedden özönvízszerű esőzésre ébredtünk, villámlással, égdörgéssel. Az utcánkban hömpölygött a víz. Vakartam is erősen a fejemet, hogy mi a búbánatot csináljak, hogy juttassam el Mátét a suliba. Minden évben van 1 nap, amikor bármikor megtennék, ha állna egy kis autó a ház előtt, amibe csak bedobnám a kölyköket, és mennénk. Nos, idén azt hiszem a múlt kedd volt az. ( megj: a garázsban mondjuk áll egy autó, amivel bármikor kiállhatnék. Máté fel is vetette, mint szóba jöhető lehetőség, de én inkább passzoltam. ) 

Végül Mátéért beugrottak az osztálytársáék, és eldobták a suliba. Mire pedig az ovisok is összekészültek már nem esett annyira. 

Csütörtökön évzáró volt Marciéknál a Boróka csoportban. Pár nappal korábban MArci már elkezdte mesélni az uszodában a Három pillangó című mesét, ezzel készültek. De valahol félúton elakadt benne.

- Oooóóóó, elfelejtettem!  - mondja- Ezt majd csak csütörtökre fogom letölteni!

Aztán csütörtökön sírva fogadott az öltözőben, szép ruhában. Azt hittem azért sír, mert hogy nem lehet melegítőben, hanem "rendes" ruhát adtak rá az óvónénik. De nem, azért sírt, mert nem voltam ott. Fél 5-kor kezdődött a műsor, én jóval fél5 előtt már ott voltam, szerintem 20 körül. De addigra már én voltam az utolsó anyuka! MINDENKInek ott volt már az anyukája, csak én nem, és ezért sírt szegénykém. De nekem el kellett még hoznom Mátét, és Milánt is össze kellett szednem az udvarról. (Komolyan nem értem egyébként, hogy tudnak ott lenni sima napokon is 4-kor, vagy fél4-kor, de ha Marci ott alszik, és Mátéért megyek először, akkor 4.20-kor már maximum csak hárman vannak a kiscsoportban, fél5-kor meg már csak Marci. Fél6-ig van egyébként ovi, szóval még fél5-kor sem utolsó pillanatos beeső vagyok. )

Persze ez a sírás megalapozta a hangulatát. Egyáltalán nem tudott már megnyugodni. A sírást ugyan abbahagyta, de meg volt illetődve, és kábé a műsor harmadában az ölembe szaladt, és nem lehetett mellőlem elcsalogatni. Végül a mesénél kicsit visszajött a kedve, és mivel ő FA volt, oda kellett vele mennem a szőnyeg szélére és együtt fogni vele a fát, és elénekelni a "fújja a szél a fákat" dalt. 

Ettől függetlenül irtó édesek, tüneményesek voltak ezek a kicsik. És most, hogy Milánékat is látom párhuzamban, annyira látványos a különbség a tündibündi kiscsoportosok és a nagy, okos nagycsoportosok között. 

A "nyuszi ül a fűben"-ből ő az egyik nyuszi. Utána már nem ment vissza szerepelni.

Ha a gyerekek előadása nem csalt volna könnyeket a szemekbe, akkor biztos, ami biztos, Ica néni gondoskodott a szemek bepárásításáról, és Zágon István: Az anya meg a szülő című írását olvasta fel nekünk.

Verset mondtak a gyerekek, és Marci ezeket az ölemben  ülve azért elsuttogta a többiekkel. Aranyos volt volt ahogy láttam féloldalról, hogy mozog a pici szája. :)

Veress Miklós: Színes rajzok

Itt a fejed, itt a szád,

Rajzolok egy apukát

Egyedül, magam.

Keze is van, lába is van, három haja van.

Két láb nem elég, kellene még.

Bárhová mégy, jó, ha van láb arra négy.

 De az apu folyton szalad, kell láb neki hat.

Ez kell neki, bí- bá- bú, legyen apu százlábú! 

Ünnepség után rohantunk az uszodába. Szó szerint rohantunk. Marcit ölbekapva szaladtunk, hogy ne csússzunk le. Persze ebből meg rendszert akart csinálni, és legközelebb is úgy gondolta, hogy majd én ölben viszem a villamoshoz. Hahahaa, meg ahogy azt Móricka elképzeli. 

Este aztán, itthon, vacsora közben, megoldódott a nyelve, és kedve támadt eldalolni, elszavalni néhány verset azokból, amiket délután kellett volna. De sebaj. Szerencsére hagyta, hogy felvegyem videóra, így megmaradt az utókornak is :)

Pénteken sem unatkoztunk. Majd mesélek.

Fociláz

Ez már olyan népbetegség mifelénk így tavasz végére, nyár elejére.

A hétvégén lezajlott az utolsó Bozsik focis bajnokság a szezonban. A fiúk a szokott jó formájukat hozták. Még Marci is egészen jól vette az akadályokat, pedig nem szokta egy idő után jól tűrni, ami érthető, hiszen egy ilyen meccses napon fél9-től kb. 2-ig kint vagyunk a Bvsc pálya mellett, mivel a fiúk két korosztályban játszanak egymás után. Most ráadásul egyedül voltam velük péntek-szombat, így már előre szóltam Gyurinak, az egyik edzőnek, hogy ha nem vagyunk ott 8.30-ra no para, jövünk, csak hát... 9-kor kezdődnek a meccsek. Végül nem sokat késtünk, 5 percet kb. , mert ilyenkor nem kell ám noszogatni egyiket sem, hogy jöjjön reggelizni, hogy készüljön, hogy öltözzön, pakoljon, nem kell elmondanom egyszer sem, hogy nincs reggel tévénézés, mert akkor nem haladunk, mint egyéb szimpla reggeleken, amikor oviba-suliba kell menni. Érdekes, nem? 

Marcinak most így utoljára egy jó kis szórakoztató csomagot sikerült összerakni, labdával, traktorral, szinezővel és könyvvel. Sokáig tényleg szépen el is volt. A többit meg hagyjuk. :)

A meccsek jók voltak, a nagyok 2 győzelem-2 vereséggel zártak, a kicsik 2 győzelem-2 döntetlen, de nem is ez a lényeg, hanem hogy mostanra már látszik, hogy kezd beérni a beléjük fektetett munka. Már nem csak szédelegnek a pályán, és egy emberként rohannak a labda után 5-en, hanem tudják tartani a koncepciót, a felállást, követik a partszéli utasításokat, és már-már csapatként működnek. Tényleg szemmel látható a fejlődés. 

Milán most is kapott egy oklevelet, bár szerintem nem őt illette volna, vagyis inkább úgy mondom, hogy nyugodtan kaphatta volna más is, mert a többiek is jók voltak. Az mondjuk igaz, hogy az oklevélre írt "alázatos játékáért" az nagyon találó, mert Milán most végig hátul volt, ami nem egy gólszerző pozíció. Milánnak viszont fontos, hogy lőjjön gólt! Lőtt is végül, jó messziről, de az, hogy nem ő van elől, és nem ő az elsőkörös gólszerző, az biztos nagy önuralmat igényelt a részéről. 

4-esben Máté

Gólöröm

Aztán már mondogatják egy ideje az edzők, hogy lesz egy balatonfüredi focitábor, és hát nagyon jó lenne, ha tudnának menni a fiúk, mert alapemberek a csapatban. Én eddig csak hárítottam, hogy jó, majd meglátjuk, meg majd kitaláljuk, meg így meg úgy, de a fiúk folyamatosan azt kommunikálták a Gyuriéknak, hogy persze mi ott leszünk, hogyne lennénk, mindenképpen, tutifix. Végül hétfőn csak sikerült váltanom 2-nél több értelmes mondatot is Gyurival, aki látván a habozásomat már mindent ígért, hogy levisszük őket, hozzuk-visszük, testvérkedvezmény is van, részletben is fizethetünk ahogy akarunk, csak menjenek le valahogy a fiúk, mert nélkülük nem csapat a csapat. Holott eddig sem arról volt szó, hogy ne tudnánk őket levinni, vagy bármi fizikai akadálya lenne, egyszerűen csak nem voltam ( és még most sem vagyok) biztos benne, hogy kell-e Milánnak egy ottalvós focitábor. Persze végül rábólintottunk, hogy jó menjenek. Egy nappal úgy rövidebb ideig lesznek, mert Máténak még van egy évzárója. Szóval 3 éj/4 nap nem a világ vége, és még az is lehet, hogy hétvégére mi is lemegyünk, és szurkolunk nekik a táborzáró nagy Füred-Bmc rangadón :) 

A fiúk eszméletlen be vannak zsongva. Nem is tudom elmondani, mennyire. Én meg azért vagyok, mert tudom, hogy klassz helyük lesz, jó kezekbe kerülnek, és baromi jól fogják magukat érezni, hiszen a napi két fociedzés, és közte mindenféle más programok, ez már magában is nagy kaland. 

Most meg hívott az U7-esek edzője, Rudi, hogy még a tábor előtt lenne egy balatoni kupamérkőzés, és hogy számítana Milánra, tud-e menni. Hát persze, hogy tud. 

Szóval nagyon úgy néz ki, hogy bárhogy próbálunk egyensúlyozni a foci és minden más között, ez a foci ez csak begyűrűzik mindenhová az életünkben. Aztán majd lesz ősszel a nagy sakkozás, hogy mi fér bele, mi nem, mire járjanak, mire nem, és mikor, legfőképpen. Áhhhh..... 

Pénteki Bóbita nap

Pénteken Bóbita nap volt az oviban. Ez olyan pecsétgyűjtős móka, van 9 állomás, mindenhol kell valami feladatot csinálni. Van a végén közös tánc, hejehuja vigalom, szörp és zsíros kenyér, és dolgunk végeztével jöhetünk haza.
A móka egyik legeslegjobb része az volt, hogy a napot a szomszéd tánciskola diákjai nyitották meg, és a Grease-ből táncoltak nagyon-nagyon jól.  Erről persze eszembe jutott, hogy a szalagavatón is a Grease-re táncoltunk, persze nem ennyire profin, mint ezek a gyerekek. :) És hirtelen nem is tudtam, hogy hány éve is volt már az.... de sokkal több, mint amennyire emlékszem. 
Na mindegy.

Az iskolások lufikat dobáltak ki az ovisoknak az ablakon.

Marci is szerzett.

Marci a kisházban. A logopédus Éva nénivel beszélget.

 Marci kicsit nehezen oldódott, nem akart semmilyen feladatot megcsinálni. De aztán 2-3 állomás után már nem volt gond, szépen gyűjtögette a pecséteket.

Pecsétszámlálás

Mocsárjáró

Zsákban futás

Tekeredik a kígyó

Jó mulatság volt. Kivételesen nem mosta el az eső, ahogy szokta.
Marci pedig fél délután Halász Juditot énekelt, mert az szólt a magnóból. Nem is tudtam, hogy ennyi dalát ismeri. Itthon már teljesen leszoktunk a gyerekdalok hallgatásáról, de nyilván az oviban szoktak zenét hallgatni. A héten lesz a Borókás évzáró. Kíváncsi leszek, meg fog-e szólalni, vagy csak durcásan néz, ahogy szokott. :)

Milánék Szentendrén

Az utolsó ovis kirándulásukat Milánék, és úgy általában a nagycsoportosok és a középsősök a Szentendrei Skanzenben töltötték el. Hát ez valami csudaklassz lehetett! Ciki vagy nem, de én még nem voltam a Skanzenben. Egyszer már majdnem elmentünk, de azt hiszem, pont azért mondtuk le, mert kiderült, hogy az akkor középsős Mátéék oda mennek kirándulni. Pedig ahogy a képeket nézem, nagyon jó kis gyerekparadicsom lett belőle. Pár éve, amikor Mátéék voltak, akkor még nem volt ennyi minden, vagy csak ők ennyire  mást csináltak volna? Hmm.. Már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy ők kenyeret sütöttek.

Milánék viszont kipróbálták az összes új- és régi játszóteret, a mesehősöset, az interaktív gazdaságosat, ahol tehenet fejhettek, szénát pakolhattak, veteményesben dolgozhattak, stb... Képeken nézve nagyon jó kis hely volt, és nagyon élvezték a gyerekek. 

Milánnak beárnyékolta a napját, vagy egy részét legalábbis, hogy nem nyomta rá a flaskájára rendesen a kupakot, és így az üdítőjének a maradéka beleborult a táskájába, és eláztatta a kekszének a maradékát, és a sapkáját. Szerencsére nagyobb kár nem történt. Csak hát nagyon szomorú volt. De aztán sikerült megvigasztalódnia, és se éhen, se szomjan nem halt, természetesen. Délután pedig kapott egy kárpótlás almalevet. 

Szóval kalandos volt mindkét gyerek kirándulása. :)

Indulááááás!!!!

Tehénfejés

Kisvonatoztak, szélmalmot néztek, piknikeztek, és délre-délutánra még a nap is kisütött rájuk. 

Marciék a " Hajószigeten"

Mint minden évben, idén is volt ovis kirándulás. Ilyenkor az egész ovi összecuccol, és elmegy valahová a közelbe. A kiscsoportosok csak fél napra mennek, a nagyobbak már egész napra. 

Az időjárás ilyenkor mindig lutri. Volt már, hogy rövidujjas, nyári idő volt, most pulóveres-kabátos, és örültünk, hogy legalább az eső nem esett. 

A kiscsoportosok a Hajógyári-szigetre mentek a csúszdás játszótérre. Marci szerint Hajósziget. :) Nagy volt az izgalom. Ez volt az első nagy kimozdulásuk így együtt, eddig csak a környéken sétálgattak, kacsát néztek a patakban, pitypangot fújtak, de ez most igazi buszos kirándulás volt. Még hátizsákot is kellett vinni keksszel és itallal, ahogy Marci mondja. 

Megvártam a járdán, amíg elindulnak a busszal, és bőszen integettem. Olyan kis tündérmókusok voltak, ahogy már izgatottan várták a buszban ülve az indulást. 

 Én egész délelőtt azon drukkoltam, hogy csak nehogy essen az eső! Nem esett. Az óvónénik elmondása alapján, és a készült képek alapján a kirándulás nagyon jól sikerült, jó nagyot csúszdáztak, mókáztak, nevettek, ettek-ittak, szuper volt minden! Én nem voltam biztos benne, hogy Marci le mer majd csúszni azokon a hosszú csúszdákon, ő nem akkora csúszdabetyár, mint a Nagyok voltak kisebb korukban, de le mert jönni, és nagyon élvezte :)

Egy bökkenője volt csak a délelőttnek... mégpedig az, hogy Marci azzal tette emlékezetessé a nagy kirándulást (leginkább az óvónéniknek), hogy bekakilt. Úgy igaziból. Nem csak úgy összemaszálta magát, nem... úgy emberesen. Mindene olyan lett, plusz a takaró, amin ült, mert persze nem szólt. Se előtte, se utána. simán csúszott még vagy 3 kört a cuccal. Ez még nem is lett volna akkora baj, ha lett volna nála komplett csereruha. De az nem volt. Igen, vagyok annyira rutintalan, hogy nem csomagolok neki váltóruhát. Mert nem jut eszembe. Mert egyébként szimpla napokon nem szokott ilyen előfordulni sosem. De valamiért Marci idegen helyeken, új helyzetekben valamiért nem mer szólni, vagy nem tudom... Szerencsére vannak nálam gondosabb anyukák is a csoportban, akik raktak el csereruhát a gyereküknek. (én csak zoknit raktam, mert az eszembe jutott, hogy lehet, hogy nedves lesz még a fű, és átnedvesedik a zoknija) Így végül találtak neki 3 hátizsákból egy alsót, egy zoknit, és egy melegítőt, és megoldódott a probléma. Folytatódhatott a mulatság! De hát akkor is, no... 

Ica nénivel szelfiznek :)

A Borókások

Marci nagyon élvezte. Még most, napok múlva is azt kérdezgeti, hogy "mikor megyünk megint kirándulni Ica nénivel?" Jövőre, KÖZÉPSŐBEN (nagyon durva) már többször is fognak menni mindenfelé. Biztos klassz lesz. :)

Marci halacskás állatkertje

Van az a mondás, hogy újszülöttnek minden vicc új. Marci pont így van a családi programokkal. Most, így kiscsoport végére már neki is határozott elképzelései vannak, hogy mit szeretne látni a nagyvilágból. És a bakancslistája egyre csak bővül. :) Segítség ebben az újabban nálunk reneszánszát élő AnnaPeti örökbecsű, amiben mindig találunk valami érdekeset. Marci lelkesen kérdezgeti, hogy "ide majd elmegyünk?" a Nagyok pedig még lelkesebben mondogatják, hogy "Elmegyünk majd még egyszer?" Hát persze. 

Itt volt ez a 3 napos ünnep, ami szerencsétlenségünkre megint olyan volt, hogy 3 napig alig lehetett kint lenni, nemhogy kirándulni! Így aztán még szombaton eldöntöttük két bolt között, hogy hétfőn akár el is mehetnénk a Tropicariumba, mert Marci még nem volt, és mi is már nagyon régen. Marci különösen nagy állatbarát, a halacskákat pedig az oviból is ismeri. Ő az, aki mindig csinál valamit, de például órákat képes lenne elácsorogni a teszkóban a halas pult előtt, és nézni az egymás préselt pontyokat az akváriumban. 

Szóval hétfőn felkerekedtünk, és már az odajutás is egy élmény volt, hiszen az egész városon át kell autózni ahhoz, hogy kijussunk a Camponába, a Tropicariumba. 4 éven alul nem kell fizetni, úgyhogy még jó, hogy most jutott eszünkbe, nem fél év múlva, mert Marci így még benne volt a gratisz kategóriában. 

Elég hosszú sor állt a pénztárnál, de meglepően gyorsan haladt, még a fiúk sem vesztették el a türelmüket. Bent viszont visszaköszönt az a rengeteg ember, iszonyat tömeg volt! Pláne, hogy rögtön az első kis helyiségben rögtön megállt mindenki. Bár később sem lett nagyobb hely. Valahogy azt vártam, hogy majd bentebb jobb lesz, de nem lett igazából az, mert a szűköcskés folyosók nem adtak lehetőséget arra, hogy elrendeződjenek az emberek. 

Persze várható volt, hogy ünnepnap, rossz időben sokan lesznek. 

Marci ehhez képest jól bírta, igaz, néha nagyon oda kellett figyelni, hogy ne szlalomozzon el a lábak között, de aranyos volt és lelkes, és nagyon tetszett neki minden. Nézd, Apa! Nézd Apa! Csak ezt hallottam a szájából. 

A Nagyok már hamarabb elunták a tolongást. Igaz, ők már nem is tudtak odafurakodni a lábak között az akvárium falához, mint Marci, nekik ki kellett várniuk, amíg akad egy hely. És ami nagyon-nagyon nem tetszett, hogy ott volt az a rengeteg hal, de semmilyen leírás, kép ismertető nem volt kitéve az akvárium mellé, hogy mi micsoda, hol él, mit eszik, stb... Csak elvétve volt egy-egy digitális képernyő, amin váltakoztak a képek, de infó ezeken sem sok volt, és sokszor nem is azokat a halakat mutatta, amiket épp láttunk. 

Volt viszont minden akvárium falán az a fekete-fehér telefonnal leolvasható kód. Nem tudom ennek mi a neve, én sosem használtam ezt, nem is tudom hogy kell, azt sem, hogy egyáltalán az én telefonom alkalmas-e erre. Elvileg ha telefonnal ezt beolvassuk, akkor megkapjuk a hőn áhított információt. Elvileg. Nem tudom. Nem próbáltuk ki. 

Ez engem végtelenül elkeserített. Pláne, hogy ide biztos járnak iskolás csoportok is, meg ovisok is, meg biztos jönnek nyugdíjasok is, nagypapák, nagymamák, akik nem annyira pengék a modern technikában. Miért annyira egyértelmű, hogy mindenkinél van egy ilyen ilyen kód olvasására alkalmas eszköz. Vagy ha van, akkor miért kell az állatok helyett már megint a telefonnal bizergálni. Szerintem a kiírásnak és ennek a digitális akárminek simán működnie kellene egymás mellett. Hogy ki találta ezt ki, hogy ez így legyen? 

Persze a nagy attrakció a cápa. Marci kicsit tartott is tőle, ő legalábbis azt állítja, hogy "pétem tőle!" , de azért háromszor is visszament és álldogált még ott egy darabig. Igaz, a cápás medencét jól körbe is lehet járni, és megnézni jobbról-balról, alulról-fölülről. Tényleg látványos. 

 A fiúk a kedvenc "akváriumuk"előtt. (Csokiautomata)

A fiúk mérgesek voltak, hogy végül a rájasimogatóban nem sikerült ráját simogatni. Azok a büdös dögök nem jöttek föl, csak csalinkáztak lent a homokban. Pedig egész kitartóan tartották a vízben a kezüket, hátha elcsípnek egy pillanatra egy ráját, de nem. 

Marci ekkorra viszont már kezdte elveszíteni a türelmét, úgyhogy nem állhattunk ott estig, rájára várva, hanem kijöttünk. 

Benyomtunk még egy kis lángost, hogy ne kelljen üres hassal hazaautózni, a fiúk végigpróbálták a folyosó összes pénzdebobós kütyüjét pénz nélkül, amiben nem tudom egyébként mi a kaland, de ők így is élvezik, és jöttünk haza. Délutánra még a nap is kisütött, úgyhogy ilyenkor nagy motiváció, hogy haladjunk gyorsan az ebéddel, alvással, hogy lehessen még délután focizni menni.

Szóval Halacskás állatkert pipa.

Milánságok

Fölébredt az éjszaka közepén. Valamikor 3 óra körül. A legjobb álmomban hallottam, hogy a szomszéd szobából sopánkodik, hogy Anya, anyaaaaa!
Rohanok át, azt hittem valami baja van, Milán nem szokott csak úgy fölébredni. Ezer gondolat futott végig rajtam, hogy mi baja lehet, meg hogy na pont jókor, mert ma ovis kirándulásra mentek, amit már nagyon várt. (gondolom e miatt volt izgatott, és ezért nem aludt jól.)
Kérdem tőle mi a baj.
- Semmi, csak nem tudok aludni. 
Na bumm... 
- Milán, nagyon éjszaka van még, takarózz be, öleld meg a nyuszidat, csukd be a szemed, és sikerülni fog. - javasoltam neki némi megkönnyebbüléssel, hogy mégsincs komoly baj. Megpuszilgattam, betakargattam, megölelgettem. 
Reggel kérded tőle, hogy sikerült-e visszaaludnia, mert nem szólt már utána többet.
- Igen, sikerült. Nagyon hamar visszajött az álom a szemembe! Biztos kellett neki a puszid!


Már nagyon kellett nekem egy új táska, a régi már majd' leszakadt a vállamról. De valahogy sosem jut arra idő, hogy a gyerekek holmija mellett még magamnak is válogassak. Hétvégén végre elszántam magamat, és amíg a többiek a bevásárlást követően kicuccoltak a kocsihoz, addig mi bementünk Milánnal az első táskás boltba választani valamit. Nem könnyű nekem táskát választani, mert bár nagyon tetszenek a mostani divatos handbag-ek, meg a big bag-ek is, de nekem valahogy nem az igazi. Nekem kell, hogy vállon átvethető legyen, mert az nekem praktikus. Biciklizés közben, a buszozás közben, mindenhol. De ne legyen se kicsi, se nagy, se nagyon extravagáns, se sima fekete, de azért viszonylag univerzális. Szóval nem egyszerű a választás. 
Milánnal sorra néztük a sorokon a táskák százait. Voltak jók, jobbak, kevésbé jók, de egyik sem fogott meg igazán. 
Milán pedig kommentálta. 
- Ez nem igazán lenne  jó neked! Nem mutatna jól egy játszótéren. ( hát ez is szempont, jól mutasson a játszótéren)
- Húúú, ez nagyon elegáns!
- Ez eléggé csajos!
- Áááá, ez túl nagy! Ebbe még Marci is beleférne szerintem. 
- Ez jó lenne neked, szerintem!
- Húúú, ez nagyon szép! Szerintem ezt válaszd! 
- Szerintem az a kék nem igazán illik hozzád!
Végül azt választottam, amit ő javasolt, és borzasztó boldog volt, hogy így tettem :) 


Beszélgetnek vacsora közben. Pontosan már nem is tudom, hogy miről, csak hogy ki mit szeret. De egyre nagyobb hangerővel akarják egymást túllicitálni. 
- És tudjátok én mit szeretek?- kérdem tőlük.
- Igen. A csendet. - mondja Milán
- Pontosan.
- Szilvi néni is azt szereti! Szoktuk is gyakorolni az oviban! - mondja
( Üzenem Szilvi néninek, hogy van még mit gyakorolni :) )

 

Varázsfuvolás, hegedűs

Még nem is mondtam, azt hiszem, hogy Mátét végül felvették hegedűre!!!! 

Valahogy az elmúlt napokban annyi minden volt, hogy már meg is feledkeztem ennek a hírértékéről. Pedig már jó 2 hete, még a hivatalos eredményhirdetés előtt megsúgta Ágota néni a gyerekeknek szolfézson, hogy kit hová vettek fel, vagy kit hová nem. De akkor még hittem is meg nem is, gondoltam hiszem, ha látom. Aztán megjelent a honlapon, hogy felvették, de nem volt ott, hogy mire, aztán persze kaptam a zeneiskolából egy emailt, amiben már szerepelt az is, hogy hegedű. De ekkor még mindig nem mertem átadni magam az önfeledt örömnek, mert tanár az nem volt a levélben. Azt mondták, a tanár majd felveszi velem a kapcsolatot, de csak teltek a napok, és semmi. De olyan béna voltam, hogy igazán betelefonálhattam volna én is a zeneiskolába, de ez nem jutott eszembe, Máté mondta, hogy az egyik osztálytársáék is betelefonáltak, mert őket sem hívták napokig. 

Aztán szombat délelőtt hívott a pasas. Mátéval épp színházban voltunk. A Varázsfuvolát néztük meg, Ágota néni szerezte a jegyeket a szolfézsosoknak. Pont elfoglaltuk a helyünket, fent ültünk az emeleten, és örömködtünk, hogy milyen klassz helyünk van, szuperjól ráláttunk a színpadra, mert pont egy fa korlát volt előttünk, és az előttünk lévő sor nagyon le volt süllyesztve.  Én éppen lenémítottam a telefonomat, amikor hívott a tanár. Még épp időben, mert utána már nem vettem volna észre, hogy keresett, csak ki tudja mikor. 

Holnap megyek a zeneiskolába beiratkozni, és gondolom megbeszéljük majd a részleteket is, hogy hová, mikor. Nagyon izgi. 

Az opera pedig nagyon tetszett Máténak. Igaz, hogy a gyerekverziót, a Parázsfuvolácskát nem olyan rég láttuk, de ez most más volt. Olyan szempontból jobb is, hogy akkor nem volt időnk felkészülni a darabból, most viszont Ágota nénivel átbeszélték órán a cselekményt, és még részleteket is hallgattak/néztek belőle. Szóval most Máté nagyon képben volt :) 

Az előadásban voltak furcsa pontok. Néhány szereplő nekem nagyon nem jött be, pl. a dámák, amelyek inkább rossz transzvetitának néztek ki a rózsaszín hajukkal és a termetes méretükkel, mint dámáknak. Ettől a képtől, ami az első színpadra lépésüknél a fejembe költözött nem is tudtam szabadulni, és nagyon zavart. A kedvencem továbbra is Sarastro és az Éjkirálynő. Az Éjkirálynő szerintem nagyon jó volt, a híres áriája fönt az emeleten is átjött. Sarastro hangja viszont gyengébb volt szerintem, mint a gyerekváltozatban volt. 

A hozzáértők, és a színházba, operába rendszeresen járók szerint ez a Szinetár Miklós-féle rendezés nem igazán jó. Szünetben volt egy rövidke diskurzus erről. Kimaradnak "zavaró" részek, és nem passzol az zeneiséghez a mmodern 3D-s vetített díszlet. Hát valóban néha furcsa volt. De engem, mint laikust annyira azért nem zavart. Meg hát összehasonlítási alapom sincsen sok. (semmi.) Itthon elolvastam pár kritikát, és majdhogynem egyöntetűen lehúzzák ezt a rendezést, és a szereposztással sem igen vannak megelégedve.

Végülis jó volt, jól éreztük magunkat. Jó volt Mátékával ilyen komoly programon részt venni kettesben. 

Hazafelé iskolás barátokkal jöttünk a buszon. Mosolyogtató volt ezeket a kis 8 éveseket egy operáról beszélgetve hallani. :)